Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.
A történelem viharos sodrásában a Petőfi-körtefa olykor-olykor feledésbe is merült, hiszen a leírások és az utólagos elbeszélések szerint is a szabadságharcos költő tiszteletére rendezett emlékünnepélyek évente a kúria falán 1928-ban elhelyezett emléktábla előtti udvarrészen zajlottak.
A legendás körtefáról többet eddig nem tudhattunk. Mostanában azonban előkerültek olyan részletek, amelyekről eddig írott formában senki nem tájékoztatta az olvasókat. A legenda tehát tovább szárnyalt. Nem kellett más hozzá, csak egy lelkes Petőfi-rajongó, id. Sándor József személyében.
A Székelykeresztúron elő Sándor József (szül. 1929-ben) keze munkáját dicséri többek között az Etéd fele vezető útvonal Peszente-lankáján levő Csaba-kútja, a Betfalva végi székely rovásírásos Erzsébet-kútja és a galambfalvi, egykor titokban Erkel-hídnak mondott építményt is, amelynek oldalára eredetileg a vízszint mérésének megfelelő jelzéseket hangjegyek formájában öntette be. Különlegessége abban állt, hogy a jelek a Himnusz első sorainak dallamát rögzítik. Mondanunk sem kell, hogy mindez a kommunista érában történt, amit nem kell kommentálnunk…
Csak nemrégiben tudtuk meg, hogy Jóska bácsi a múltban jelentősebb tettet is végrehajtott: neki köszönhető, hogy a Petőfi körtefája olyan arcot kapott, amit az már régtől fogva megérdemelt. Erre id. Sándor József így emlékszik: „Édesapám jó kapcsolatba került a nagybirtokos Gyárfás családdal, oda bejáratos volt, ahol apró-cseprő bútor- és épület-javításokat végzett. Így a Petőfi emléke iránti rajongása is tovább fokozódhatott. 1941-től 1975-ig alig két-három alkalommal nem lehetett jelen a júliusi megemlékezésen. Közben szoros baráti kapcsolat alakult ki a szintén nagy Petőfi-rajongó timafalvi Farkas Gábor igazgató-tanító bácsival, aki a dalárda és általában a kulturális élet mozgatója, irányítója, lelkes híve volt. Édesapám Farkas tanító bácsival közösen sokszor gondozták a timafalvi temetőben Petőfi legendai sírját, valamint a Gyárfás kertben az 1940-es évek végén és az ’50-es évek elején a Petőfi-körtefa környékét. 1956. február havában kerültem haza Keresztúrra, az újonnan alakított rajoni néptanács út- és hídépítészeti osztályára műszakvezetői beosztásba. A szüleimtől és főleg édesapámtól kapott nevelés, a székelykeresztúri és a marosvásárhelyi középiskolában tanultak folytán én is Petőfi-rajongó lettem. A Petőfi-ünnepségeken diákként először itt, Keresztúron, majd 1948 júliusában Fehéregyházán és Segesváron vettem részt. Visszaemlékszem, hogy a reggeli vonattal mentünk Fehéregyházára, amely vonat már itt Keresztúron zsúfolva volt, hiszen Udvarhely környéke ezzel utazott oda. Az emlékhely magyar és román zászlókkal volt teli. A tömeg teli torokból énekelte a magyar himnuszt. Akkor ez még szabad volt. Az ünnepély után a tömeg nagy része gyalog ment le Segesvárra, az országúton és a vasút menti ösvényeken, a várban levő Petőfi-mellszobor koszorúzási ünnepélyére. Este ugyancsak a zsúfolt vonattal jöttünk haza, de Héjjasfalváig a vonatlépcsőn, ütközőkön is csüngtek az utasok.
Itt, Keresztúron, a Petőfi-ünnepségen a már előbb említett 1941-es évben vettem részt, különben lakóházunktól a Gyárfás-kúria még száz méter távolságra sincs. A bolsevizmus kezdeti időszakában Petőfi nekik proletárköltő volt, így méltatták, és elmaradhatatlan volt az Internacionálé éneklése is.
Édesapám 1958 nyarán egy alkalommal áthívott a Gyárfás-kertbe, hogy segítsek neki egy bizonyos részen a fű lekaszálásában és a terület rendbetételében. Ezt a területet 1948-tól – Gyárfásné nyugatra távozása után – évenként kaszálgatta… ez volt a monda szerinti a Petőfi-körtefa környéke.
A Gyárfás-kertben 1945 után a bolsevista pribékek a kertben levő hatalmas cserefákat, fenyőfákat építkezési célra kivágatták, és a buzgó párttagok között kiosztották. A gyümölcsfákat a prolik között tűzifaként osztották szét. Ezek a mámoros fejű bolsevikok nemcsak a földbirtokosokat, de a jól működő iparosokat és kereskedőket is szívből gyűlölték. Ez a politikai folyamat 1948, az államosítás után kegyetlenül beállt.
A kaszálás után édesapám azt kérdezte tőlem: »Fiam, hogyan lehetne… meg lehetne-e menteni a pusztulástól ezt a Petőfi-körtefát?« Mert ebben az évben a gyümölcs- és a díszfák kilencven százaléka már ki volt irtva! Félő volt, hogy ezt a fát is kivágják tűzifának. Édesapámat megnyugtattam, hogy a jövő év folyamán kerítéssel körbefogjuk.
Heteken, hónapokon keresztül foglalkoztatott ennek a kivitelezése. Addig semmilyen kerítés nem védte a körtefát, úgy állt ott, ahogy az Isten megteremtette. 1958-ban én már a Keresztúr rajoni néptanács út- és hídépítészeti osztályvezetője voltam.
És elérkezett 1959 tavasza. A hóolvadás után elkészítettem a tervrajzot, az anyagszükségletet satöbbi. A kerítést tizenkét szögletűre terveztem – mint Krisztus és tanítványai –, három méter kilencven centis külső átmérővel, egy méter magas kerítéssel, negyven centi magas betonaljjal és hatvan centi magas kopjafás oszlopokkal, tulipános lécezéssel. Az oszlopok közötti lécek számát hét darabra terveztem, minként hét kérés van a Miatyánkban is. A szükséges anyagokkal nem volt gond, hiszen a vezetésem alatt levő útépítészeti osztály rendelkezett minden anyaggal, betonkavics, cement, vas, deszka, cserefa fűrészárú, homok, szeg, festék, a szállítóeszköz, minden volt. Vagyis én mindent tudtam biztosítani a „köztulajdonból”. Lelkiismeret-furdalás nélkül, bátran kijelentem, én az anyagokat el nem loptam, a közjóra, nemes célra használtuk fel!
A szükséges munkaerő a lelki barátaim voltak, ők ajánlkoztak, önkéntesen. Erre a munkálatra csak egyetlen személyt vettem igénybe: az anyagszállítót az útügyi osztályról. Hadd maradjon meg örök időkre e lelkes Petőfi-rajongó barátaim neve: Buzogány László (nagysolymosi születésű gépész, traktorista, az akkori Keresztúr rajoni néptanács ügyosztályának alkalmazottja); Demeter László (csekefalvi születésű tanító, az akkori városi művelődési ház igazgatója); Imecs Károly (keresztúri születésű, galambfalvi tanító); Szabó Béla (kisgalambfalvi születésű tisztviselő, a keresztúri néptanács titkára); Kibédi Elek (nagymedeséri születésű tanító, majd tanár, a Keresztúr rajoni néptanács kultúrosztályának vezetője), Szőke András (rugonfalvi születésű tanító, majd tanár, a Keresztúr rajoni néptanács tanügyi osztályának tanfelügyelője); az akkor 60 esztendős édesapám, Sándor Mózes nyugdíjas bányász és végül jómagam, aki akkor voltam 29 éves.
A munkálatot májusban kezdtük meg, amit én irányítottam az első kis cölöp leütésétől a kerítés festéséig, illetve a Petőfi-körtefa környezetének teljes rendbetételéig. Lelkesen dolgozott naponként az a két-három ember, akinek éppen volt ideje. Drága édesapám a famunkát végezte ez idő alatt: készítette a kerítés tizenkét kopjaoszlopát, a 84 darab kerítéslécet – amelyekből tizennégy tulipános fejű volt –, az azokat tartó rigliket és szegőléceket. Az oszlopokat beleöntöttük a kerítés betonaljába. A betonrész vakolási munkáit Pitó Domokos keresztúri születésű mesterrel végeztettem, az ő munkadíját én álltam. A kerítést világoskékre, az oszlopokat zöldre, a tulipános léceket pirosra festtettem. Az egész munkálatot Petőfi Sándor halálának 110. évfordulójára elkészítettük. Szívrepesve vártuk a megemlékezés napját, hiszen akkor az 1956-os magyar forradalom (és nem esemény, ahogy akkor tanácsos volt mondani) utáni harmadik esztendőben voltunk. Társalgás közben nem volt ajánlatos Petőfi neve mellett forradalmat, szabadságharcot is emlegetni… A rövid megemlékező ünnepség a kúria falán 1928-ban elhelyezett emléktábla előtti udvarrészen volt. A kegyelet virágait az emléktáblánál helyezték el, de voltak nők, akik az új emlékhelyre, a Petőfi-körtefát körülvevő léces kerítésre is vittek kis virágcsokrokat. Örömmel néztünk, hiszen úgy tekintettünk a mint-egy hat-nyolc virágcsokorra, mint azokra a méhecskékre, amelyek a határban mézlegelőre találtak, és rajtuk keresztül az egész kaptár sokasága oda fog repülni, onnan fog gyűjteni éltetőanyagot.
Az évenkénti ünnepségeken nagy buzgalommal tevékenykedett a már említett Farkas Gábor igazgató-tanító bácsi. Így jutottunk el 1969-ben a 120. év-fordulóhoz, amikor állítólag az ő kezdeményezésére egy fiatal körtefaoltványt is ültettek az „öreg” fa mellé. Én ezt a kezdeményezést Sebestyén Gyula doktor úrnak tulajdonítom, bár meg kell vallanom, hogy erre egész pontosan nem emlékszem.
A 120. éves ünnepi megemlékezésre nagyon sokan eljöttek, ezúttal azonban már nem a kúria falán álló emléktáblánál, hanem a Petőfi-körtefa körüli területen gyűltek össze az emberek. 1969 óta minden évben a körtefa körül zajlik a megemlékezés, a koszorúzás, de virágcsokrok ékeskedtek az emléktábla előtt is. Nem tudok eléggé hálát adni Istennek, amiért már fiatalkoromtól megsegített, erőt és bátorságot adott életem e nagy álmának megvalósításához, hiszen ezzel tovább növeltük itt, Székelykeresztúron a Petőfihez fűződő emlékek és zarándokhelyeink számát.
Én a körtefa bekerítésével kapcsolatos ügyben soha, senkihez nem folyamodtam jóváhagyásért, engedélyért vagy támogatásért! Ez az alkotás az akkori városi és rajoni hatóságok engedélye nélkül készült el. Hajlandó voltam egyedül vállalni a felelősséget. A kis munkaközösségünk úgy tudta, hogy én az engedélyek birtokában vagyok, így nyugodtan végezték az önkéntesen vállalt munkát. De az új emlékhely keletkezesét nem firtatta a keresztúri néptanács, de meg a rajoni néptanács vezetősége sem. Igaz, akkor már Szabó Béla barátom és gimnazista volt osztálytársam a városi néptanács titkára volt. 1960 decemberében közigazgatási reform volt, Keresztúr rajont megszüntették (Székelykeresztúr rajont Udvarhely rajonhoz csatolták – szerk. megj.), személyek, személyzet cserélődött, ellenben a körtefa bekerítésével kapcsolatosan továbbra sem foglalkozott senki. A kerítés elkészítése után megkértem dr. Molnár István egykori tanáromat, aki a helybéli múzeum igazgatója volt, hogy nem lehetne-e leltárba venni az új emlékművet, hogy így a múzeum tulajdonába kerülhessen. A tanár úr rövid idő alatt ezt megoldotta, így hamarosan emlékművé nyilvánították a Petőfi-körtefát.
De meg kell említenem Kányádi Sándornak a körtefáról írt versét is. Mielőtt hozzáfogtunk volna 1959-ben a kerítés elkészítéséhez, nem voltam birtokában a Kányádi versnek. Kerestük-kutattuk, számtalan helyen érdeklődtünk, de nem jutottunk a tényleges szöveghez. Azelőtt én is olvastam valahol, de az feledésbe ment. 1959-ben került Szabó Béla, volt osztálytársam a keresztúri néptanácshoz titkárnak. Ő szerezte meg, de már a júliusi megemlékezések utáni időben ennek a versnek az eredeti sorait. A fehér márványlap 60x40 centiméter nagyságú. Széll Mózes akkori kőfaragó mesterrel vésettem bele a Petőfi körte-fáról írt Kányádi-verset, a munkadíjat, 200 lejt személyesen fizettem ki. Akkori fizetésem 725 lej volt. Eredetileg a márványtáblát egy bazalttömbbe szerettem volna tétetni, azt pedig a körtefatörzs elé. Ez elmaradt, így a kerítés homlokzati részére került fémrámába illesztve.
Pár évvel ezelőtt zsindelyes fedél került a körtefa törzse fölé. A júliusi ünnepélyen név szerint említették meg azok nevét, akik a védőfedelet elkészítették, de egyetlen szó sem esett azokról, akik annak idején a körtefát megmentették.
Sajnos, pár évvel ezelőtt, barbár kezek egy nap a szó szoros értelemben kidöntötték a Petőfi körtefa alsó részét. Esésekor a már régen elkorhadt öreg fatörzs nagyon megrongálta az ugyancsak korhadt állapotban levő tulipános kerítést is. A helyi önkormányzat újat kellett, hogy készítsen. Olyan javaslatok is elhangzottak, hogy legyen fémből a kerítés, de ezt megtudtam, így határozottan kijelentettem, követeltem, hogy a kerítést állítsák vissza eredeti formájába, kopjafás oszlopokkal, mert ha nem – elmondtam én mindenkinek –, én leszek az, aki összetöröm az egész munkát. Végül is az én érvelésem győzött, annyi megjegyzéssel, hogy a kivitelezés folytán suta-kopjafák lettek, ilyen-olyan megmunkálással. A jelenlegi kerítés nem az eredeti, hanem annak csak egy nem sikerült utánzata.
De hálával és kegyelettel gondolok drága édesapámra, valamint az egykori Petőfi-rajongókra, akik sajnos ma már nincsenek az élők sorában: Demeter László, Imecs Károly, Kibédi Elek, Szabó Béla, Szőke András.
Egyedül maradtam ezekkel az emlékekkel. Bizakodva gondolok azért az utókorra, tán csak lesznek néhányan majd, akik emlékezni fognak, akik életben is tartják majd az emlékeket.”
Lőrinczi Anna emlékezése
Száz esztendős is elmúlt már az a kép, amelyet a Székelykeresztúron élő Lőrinczi Anna (szül. Sebők, 1927.) mutatott meg nekünk a napokban. A képet Nagy Béla, Székelykeresztúr egykori fotósa még 1948-ban készítette, amikor a város éppen a ’48-as szabadságharc 100. évfordulóját ünnepelte. A kép valamikor az ’50-es évek derekán került hozzájuk ajándékképpen. A képen a ma általunk ismert, úgynevezett Petőfi-körtefa látható, mondhatni eléggé épségben és az egykori visszaemlékezések szerint „annak teljes pompájában”.
Lőrinczi Anna néni elmondta, a képen látható Petőfi-körtefához kötődő legszebb emléke talán 1956-ból való. Mit mondta: „Akkoriban tanítottam még, és a gyermekekkel, illetve több más osztállyal együtt ünnepeltünk a fa körül.
Emlékszem, szemerkélt az eső. Sorban, csoportokban, fegyelmezetten érkeztek meg az iskolások. Befelé, a fa felé menet elkezdtem: »Esik eső karikára, / Kossuth Lajos kalapjára, / Valahány csepp esik rája, / Annyi áldás szálljon rája!« Aztán az egész gyermekkórus rázendített. Így mentünk a fáig. Akkoriban az szebb volt. Körülötte hatalmas, vastagtörzsű fenyők nyúltak a magasba. Amikor fújt kicsit a szél, olyan gyönyörűen zúgtak, susogtak, mintha angyalok zenéltek volna a tűleveles ágak között.
Végül is több ilyen nótát elénekeltünk. Csak a Talpra magyart nem szabadott szavalni.
Fiatal tanító voltam, férjem pedig igazgató az egykori gyermekotthonban, és ugyan iskolás gyermekeink voltak már, az ő tanításuk mellett kedvet kaptam a népdalgyűjtéshez is. Összefutottam az egyik szünetben Gálfalvi Sándor igazgató úrral, aki egyszer megkérdezte tőlem, hogy hány népdalt tudok. Mondtam neki, úgy harmincat biztosan igen. Erre ő: »Akkor jó lenne igyekezni, mert a maga Csilla lánya a minap százötvenet is lejegyzett«. Nem tudom, kinél lehetett, de éppen itt volt Horvát István, az író, leányával, Horvát Arannyal, aki, ha jól emlékszem a Dolgozó Nőnek cikket írt a keresztúri gyermekotthonról. Ők is biztattak, hogy kutassak, írjak le mindent, amit hallok. Azt mondták, lesz idő, amikor már senki sem fog emlékezni ezekre a dalokra. Ekkor kezdtem el lejegyezni mindent, amit csak tudtam.
Aztán embereket kerestem, kutattam fel. Elmentem haza, Küküllőkeményfalvára is, és édesapámtól kezdve mindenkit meghallgattam, aki csak énekelni tudott. Lejegyeztem minden nótát. Össze is gyűjtöttem vagy háromszázat. Nyugdíjas koromra is van, amivel foglalkoznom. Fejembe vettem, hogy lekottáztatom az egészet, hiszen az összesnek ismerem a dallamát is. Aztán, ha megoldódna ez is, úgy terveztem, hogy Kis Küküllő, Nagy Küküllő folyása címen kiadatnám valahol. Kórusba is járok, és bizony hiányolom, hogy a régebbi nótákat a fiatalabbak már nem ismerik. Ezért szeretném, ha egyszer megjelenhetne. Ne feledje el senki azokat, amiket egykoron mi olyan lelkesedéssel, néha minden tiltás ellenére is énekelni mertünk.
Utólag azt is bánom, hogy Nagy Béla bácsitól nem kértünk több képet. Gyönyörű képeket készített a városról. Szinte mindent megörökített. Ki gondolta volna, hogy évtizedekkel később jelenteni is fognak azok valamit?! A Petőfi körtefájáról készült kép az más; az emlékeztetőül szolgált, hogy kik vagyunk. Tudja, ünnep volt az is, ha lát-hattuk azt a fát. Hiszen Petőfi Sándort a hagyomány szerint ő látta verset írni utoljára!
