A Magyar Baptista Szeretetszolgálat önkéntesével, Lukács Csaba újságíróval 2014 januárjában folytatott első beszélgetésünknek folytatása is van. Egy Argentínába szakadt magyar közösség hétköznapjait bemutató egyórás dokumentumfilm apropóján láthattuk másodszor is vendégül az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházban zajló beszélgető sorozatunkban. A két beszélgetés közt eltelt bő egy esztendőben Lukács Csaba tovább gombolyította kalandjait, amelyekről alkalmanként publicisztikában is beszámolt az olvasóközönségnek. Értelemszerűen mi is kíváncsiak voltunk a történeteire, olyan részletekre is, amelyekről még nem értesülhettek az olvasók. E fejezetben a második beszélgetés azon részeit adjuk közre, amelyek szoros összefüggésben állnak az előző, Egy demokrata dikta-túrái című beszélgetés témaköreivel.
LVR: Melyik kórházi tapasztalatod volt a lehangolóbb, a dél-szudáni vagy az észak-koreai?
Lukács Csaba: Egyértelműen az észak-koreai, hiszen ott egészen más a díszlet, mint amilyen a valóság. Dél-Szudánban az utcán is egyértelmű a rendkívüli szegénység, nagyjából annak a nyomorúságnak a tudatában lépsz be egy kórházba, ami ott rád vár. Észak-Korea viszont úgy néz ki, mint Kolozsvárnak a rosszabbik arca, szörnyű tömbház-negyedei harminc évvel ezelőtt. Ebből azonban még nem következnek logikusan az elképesztő kórházi állapotok. Részt vehettem egy észak-koreai műtéten is, ahová utcai ruhában és cipőben mehettünk be. Perforált vakbelet műteni érzéstelenítő nélkül komoly teljesítmény!... Ilyenkor az ember egyszerűen elakad, mert igaz, hogy annak idején, a Ceauşescu-rendszerben is voltak súlyos hiányosságok, de a képtelenségnek ezt a szintjét nem tapasztaltuk meg. Anno vittünk Észak-Koreába egyszer használatos injekciós tűket is, azokat viszont annyiszor hasznosították újra, hogy a sok átköszörüléstől csonkig koptak. Azokkal nem csak az injekciókat lehet beadni, hanem a bacillushatározó első öt oldalának valamennyi kórokozóját az összes elképzelhető fertőzéssel együtt, amihez közük van. A külügyminisztérium európai osztályának a vezetője mesélte, mennyire kiváló munkát végeztek az ortopéd sebészeik, amikor egy sportbalesetben megsérült gyermek törött lábát hozták rendbe az ország legjobb kórházában, csak szegény műtét közben megfertőződött hepatitisz B-vel...
LVR: Apropó: nem vagy te kitiltva Észak-Koreából?
LCs: Kitiltva nem vagyok, de feketelistán tartanak. Magyarország olyan ország, ahol az emberek még mindig szeretnek másokat feljelenteni, és az egyik vetélytárs segélyszervezet – ad absurdum ilyen is van – feljelentett engem, illetve az általam képviselt Magyar Baptista Szeretetszolgálatot. A magam részéről egyszerűen nem értem, hogy juthat valakinek eszébe ilyesmi. Levelet írtak Budapestről Észak-Korea bécsi nagykövetségének, hogy vigyázzanak Lukács Csabával, mert újságíró, aki elmarasztaló dolgokat ír a Szeretett Vezetőről és az ő rendszeréről.
LVR: Ipics-apacs: még csak nem is baptista...
LCs: Részletkérdés, ez ugyanis nem feltétel a szeretetszolgálatnál, Észak-Koreában pedig vallás, mint olyan, nem is létezik, inkább előny tehát, ha valaki nem vallásos. A lényeg az, hogy értesültünk a dologról, így amikor kérdezték a bécsi nagykövetségen, én írtam-e a Diktátorok könyvét, szemrebbenés nélkül válaszoltam: nem, annyi Lukács Csaba van Magyarországon, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni. Szerencsére nem volt a követségi alkalmazottnál egyetlen példány sem a kötetből, mert rajta van a fényképem, és bajba kerülhettem volna. Nyilván ők sem estek a fejük lágyára, helyben döntenem kellett tehát, hogy vállalom-e a rizikót. Nem volt könnyű döntés, mert korábban egy amerikai állampolgárt, aki szintén sokat járt inkognitóban Észak-Koreába, végül ott marasztottak 14 esztendőre kényszermunkára. Nem szerettem volna, hogy a kőbányában egy kalapáccsal a kezemben elbeszélgessek vele a régi szép időkről, 14 évig.
LVR: Keménykötésű székely hírében állsz...
LCs: Fitnesz programnak nem lett volna rossz... A viccet félretéve: végül úgy döntöttem, a pekingi reptéren feldobok egy érmét, és annak függvényében, hogy mit mutat a szerencse, beutazok vagy sem. A szeretetszolgálat vezetője közben meggyőzött, hogy nem eshet bajom, a pénzfeldobás tehát elmaradt, a félelem azonban végig ott bujkált bennem. A korábban említett magas rangú hivatalnok egy alkalommal, amikor már őszintére itta magát egy vacsorán, bratyizni kezdett velünk – amolyan csendőrpertura kell gondolni, a világ legdrágább italai mellett –, és azt mondta: Lukács, Lukács, nagy hamis vagy te! Tudunk ám rólad, hogy mindenféle hülyeségeket irkálsz! Ő is Gödöllőn tanult, egyfajta magyar diákszlenget beszélt, és elég sok bé betűs szót használt. A végén hanyagul odavetette: Ugye fosol, hogy nem engednek ki az országból? Fölmerült bennem ez a lehetőség is, válaszoltam. Hosszú hatásszünet következett, bennem pedig zsugorodtak a zsugorodni valók. Levettünk a listáról – bökte ki végül. Mondtam, hogy nagyon köszönöm. Valójában az történhetett, hogy neki hatalmában állt a bécsi követségről érkező jelentést elsüllyeszteni, és nem lett bajom belőle. Nem tudunk róla semmit azóta, hogy Észak-Koreában átrendeződések voltak, és többek között Kim Dzsong Un egyik unokatestvérét a teljes családjával egyetemben eltakarították az útból. Kong is eltűnt szem elől, úgyhogy egy ideig én sem kockáztatok, hagyom, hogy kitapogassák a többiek, mi a tényállás, mert ott bármi történik, nem lehet segíteni senkinek. Nincs olyan, hogy érted megy a kommandós csapat és kimenekít. Észak-Korea olyan, mint egy fekete lyuk: ami odabent történik, az benn is marad!
LVR: Ez utóbbi mondatod is arról győz meg, hogy egyetlen utazás Észak-Koreában egy életre elegendő. Te viszont már ötször fordultál meg ott, legutóbb egy éven belül kétszer is. Ne vedd rossznéven a kérdést: ennyire hiányzik neked az a rendszer?
LCs: Sokan, sokféleképpen teszik fel ugyanezt a kérdést. Mindenkinek csak azt tudom válaszolni, hogy Észak-Koreának van egy hatalmas tanulsága: tudatosítja bennünk, hogy milyen rendszertől szabadultunk meg, és ebből sohasem elég. A mi diktátorunk, Nicolae Ceauşescu nagyon sokat tanult Kim Ir Szentől, és ha nem lett volna rendszerváltás 1989-ben, akkor egy kísértetiesen hasonló Romániában élnénk, mint amilyen Észak-Korea. Tökélyre sohasem fejlesztettük volna Kim Ir Szen rendszerét, mert ők a kommunizmus hülyeségeit páratlanul profin összerakták az ázsiai fanatizmussal, de rendszerváltás nélkül jó úton haladnánk abba az irányba. Nagyon jó hazajönni onnan, különösen azzal a tudattal, hogy uramisten, én eljöhetek! Sajnos, az a 25 millió ember, aki túsza lett a saját országának, már nem ilyen szerencsés. Itthon, Székelyföldön vagy Kolozsváron egyre inkább eltanulják a folytonos anyaországi panaszkodást, hogy bezzeg a szomszéd kertje zöldebb, nagyobb a lapostévéje, drágább az autója, különben is az élet egy nagy rakás tragédia. Pedig örülni kellene annak, amit összeraktunk magunknak, mert a világ nagyobbik felében irigyelnék a mi problémáinkat.
LVR: Tudják vajon Észak-Koreában, hogy te gyakran megfordulsz a déli szomszédjuknál is?
LCs: Szerintem kivégeznének, ha tudnák. Az a legnagyobb sértés, ha valaki Dél-Koreába is elmegy. Nekem sok útlevelem van, magyar állampolgár is vagyok, folyton sakkozunk, hogy melyik útlevelet visszük. Olyannal nem mernék elindulni, amelyikben dél-koreai pecsét is van, mert abból súlyos bajaim származnának. Ők nem is láthatják a jegyeinket! Mielőtt felszállnánk a Phenjanba tartó gépre, mintegy rituálé gyanánt mindenki mindent kiszed és átvizsgál a csomagjában. Széttépjük a névjegyeket, a korábbi útjaink beszállókártyáit, minden olyan iratot, ami kompromittáló lehet, és még egyszer megnézzük az útleveleinket, hogy milyen pecsétek vannak bennük. Arra nagyon oda kell figyelni, hogy amíg bent vagyunk Észak-Koreában, 24-ből 24 órán át fejben is ott tudjunk lenni! Nem szólhatjuk el magunkat olyasmiről, amit ők nem szeretnének hallani. Ha most Phenjanban beszélgetnénk, legalább három lehallgató készülék lenne a helyiségben elrejtve, hogy biztosan be tudják fogni azt, amiről beszélünk.
LVR: Te azon kevesek közé tartozol, akik saját tapasztalataik szerint tudnak beszámolni a két Koreát elválasztó mélységes szakadékról. Azt mondják a nyelvészek, hogy amióta politikai értelemben kettészakadt a félsziget, Észak-Korea pedig hermetikusan elzárkózott déli szomszédjától, a két országba szakadt koreai nyelv is kezd szétfejlődni egymástól...
LCs: Semmilyen átjárás nincs a két koreai társadalom között. Nem úgy van, mint annak idején Erdélyben, ahol azért kisebb erőfeszítésekkel mégiscsak lehetett hallgatni a Szabad Európát, a Kossuth Rádióból értesültünk arról, hogy mi történik Magyarországon, a szerencsésebbek pedig a Magyar Televízió csatornáit is nézhették. Ott ilyesmi szóba sem jöhet. Hiába van rádió- vagy tévékészüléked, vidéken amúgy sincs áramszolgáltatás, ezzel pedig megoldottak minden problémát. Ha viszont van villanyod, mert pártfunkcionárius vagy, a készülékek úgy vannak legyártva, hogy nem lehet őket megbuherálni, és annyi gomb van rajtuk, ahány csatornán vagy hullámhosszon sugároz az állami televízió- és rádióadó. Egyszerűen semmit nem tudnak a világról. Beszéltem Északról kimenekültekkel, akik eleinte nem is akartak menekülni, mert azt hallották, hogy Délen még jobban éheznek az emberek, mint náluk.
LVR: Bizonyára sokkoló lehetett számukra a valósággal szembesülni. Bele sem merek gondolni, mit jelent ez a szörnyű megrázkódtatás pszichés szempontból...
LCs: Nekünk is sokkoló volt megtapasztalni három napos pekingi kitérővel a két Korea közti különbséget. Dél-Korea mintha egy másik világ lenne. Készítünk is egy dokumentumfilmet Egy nemzet, két ország címmel, pontosan erre a különbözőségre és a két ország között feszülő ellentétekre alapozva. Dél-Koreában az emberek sajtóbarátok, nem volt nehéz veteránokkal találkozni, akik harcoltak a koreai háborúban. Három öregúr állt a kameránk elé, mindhárman Északról származtak. Saját családjaiktól szakadtak el fiatalon, amikor a határt a két Korea között lezárták. Ötven éven át semmit sem tudtak arról, hogy élnek-e még a szüleik vagy a testvéreik. Amikor Dél-Korea kezdett anyagilag rendbe jönni, egyikük minden szabadságát azzal töltötte, hogy Kínában turistáskodott, közben elment a koreai-kínai határhoz, és várta, hátha sikerül megszöknie valakinek, aki tud valamit az ő családjáról is. A két Korea közti határvonalat annyira őrzik, hogy egy madár sem tud ellenőrizetlenül átrepülni, ezért volt egy olyan időszak, amikor Észak-Koreából Kínába szökdöstek át az emberek élelmiszerért. Minden relatív, a keveseknek pedig, akiknek sikerült véglegesen megszökniük, Kína maga volt a paradicsom. A mi veteránunk talált is egy orvost, aki ismerte a családját, és nagyon sok pénzért vállalta, hogy becsempész egy levelet nekik, mi több: az öregúr szöuli postacímét is megtanulta, hogy ha valaki válaszolni tudna, postára adhassa, mikor legközelebb ismét Kínába szökik. Így kapott levelet az öregúr 51 év után a szeretteitől. Nem beszélem a koreai nyelvet, amikor viszont a levelet fölolvasta, mindnyájunkat elkapott a sírás, annyira megrázó volt a jelenet. Már attól kiborult az öregúr, hogy kezébe vette a papirost, amikor viszont a címzést vagy a megszólítást olvasta, majdnem rosszul lett. Komolyan féltettük, nehogy belehaljon, pedig már sokezredszer olvashatta akkor. Íme a levél magyar fordítása:
„Szeretett testvérem!
Óriási meglepetés volt hallani felőled. Megtudni, hogy életben vagy. Azóta várom azt a napot, amikor újra találkozunk és elmondhatjuk egymásnak, hogy mi történt velünk az elmúlt ötven évben. Édesapánk meghalt 75 éves korában, és édesanyánk is elment közülünk tavaly, május 5-én. Az utánad következő öcsénk, Szo Hok szintén meghalt. Van 9 gyerekem. Az első fiú, Szon Csi Dzsin, a második Csí Hun, a harmadik Csí Szung. Az első lányom In Ok, a második Csu Ok, a harmadik Am Szam, a negyedik Szung He, az ötödik Jong Szun, a hatodik Jung Szun. Annyi mindent tudnék írni neked, de rövidre kell fogjam. Buzgón várom, hogy találkozzunk.
Testvéred: Kim Szung Hak”
Külön elemzést érdemelne, hogy mi fontos az embernek ötven év után. Az Északon maradt testvér gyakorlatilag egy leltárt készített arról, ki halt meg és ki született azóta, hogy nem tudtak egymásról. Nem írhatott személyes dolgokat, hogy jól vannak-e vagy rosszul, vagy milyen Északon az élet, mert ha lebukik a futár, akkor egyetlen szó miatt mindenkit családostól internáló táborba küldhettek volna. Rendkívül sokat kockáztatott mindenki, hogy ez a levél kijusson. Annak idején minket is határ választott el az anyaországi rokonainktól, itt is voltak szétszakított családok, de ilyen típusú elszigetelődés nem volt. Lehetett üzenetet vagy levelet küldeni, rendszerint át is jöttek látogatóba, és az István, a király és az Amo szappan mellett elhozták a családi fényképalbumot is. Vannak a kommunizmusnak is fokozatai, én pedig azt hiszem, hogy a világ legdurvább rendszerét Észak-Koreában sikerült kifejleszteni: emberek milliói nem tudják a saját szeretteikről, hogy élnek-e vagy meghaltak.
LVR: Élek a gyanúperrel, hogy az a nemzedék, amelynek a két Korea szétválását meg kellett érnie, már nem tapasztalhatja meg az újraegyesülés katarzisát. Van ennek bármi esélye a közeljövőben?
LCS: Kegyetlen dolog kimondani, de szerintem Dél-Korea sem akarja igazán az újraegyesülést. Elég, ha csak azt vesszük figyelembe, hogy Dél-Koreában parlamenti demokrácia van, ahol húsz párt is indul a választásokon, és alakul valamilyen kormány. Míg Észak-Koreában él 25 millió ember, aki nagyon könnyen befolyásolható, és mindig lesz egy olyan utód-kommunista párt, amely meg fogja tudni magyarázni ezek jelentős részének, hogy miért kellene rájuk szavazni. Ez annyira erős és homogén szavazói bázis, hogy adott esetben a szöuli parlamentben is ex-kommunista politikusok diktálnának egy-egy kormányalakítás kapcsán. Ezt Dél-Koreának esze ágában sincs megkockáztatni. Továbbá van egy tanulmány arról, hogy mennyibe is kerülne Dél-Koreának Északot újjáépíteni, ez az összeg pedig a német újraegyesítés költségeinek a háromszorosára rúg. A déliek életszínvonala viszonylag magas, és nem valószínű, hogy hajlandók lennének a saját jólétüket föláldozni az északiak miatt. Aki például Samsung telefonon intézi a tőzsdeügyeit, miközben online jegyet vált a New York-i repülőjáratra, nem szeretné, ha újraegyesítés címén mondjuk tíz évig le kellene mondania minderről, és nem is biztos, hogy az északiak értékelnék a gesztust. Jártam olyan központban Dél-Koreában, ahol a Kínán keresztül Északról elmenekült koreaiak élnek. Egyszerűen túl sok nekik Dél-Korea, 90 százalékuk abszurd módon visszavágyik! Másodrendű állampolgároknak érzik magukat, mert nincs semmiféle versenyképes tudásuk. Soha életükben nem használtak bankkártyát, nem volt soha készpénzük, pin-kód, mobiltelefon... fogalmuk sincs arról, hogyan zajlik a hétköznapi élet Dél-Koreában. Nyilván meg tudják tanulni, de egész életükben kevesebbnek érzik majd magukat, mint a déliek, mert leginkább a fizikai munkára volnának alkalmasak: mosogatni tudnak és utcát seperni. Ennek az abszurd helyzetnek a feloldását egyelőre nem tudja senki. Kérdeztem egy ottani pszichológust, mi az oka, hogy ezek az emberek visszavágynak? Meg kell értenem, válaszolta, hogy az élet minden pillanatában a Párt döntött helyettük, most pedig bekerültek egy olyan társadalomba, ahol ha fogkrémet kell vásárolni, abból is van legalább húszféle. Naponta meg kellene hozniuk többszáz döntést, de nincs hozzá képességük, nincsenek tanult gesztusaik, egyszerűen túl bonyolult nekik ez a világ. Ne feledjük, hogy Romániában is volt egy időszak a Ceaușescu-rezsimet követően, amikor a diktátor, ha élt volna, simán megnyert volna egy választást.
LVR: Történeteidet hallgatva egyre inkább az a meggyőződésem, hogy száguldó riporteri minőségedben is tulajdonképpen missziós tevékenységet folytatsz. Magánbeszélgetéseink során gyakran előkerül Tóásó Előd bolíviai fogsága, amelynek valahogy állandó szereplője lettél, szerencsére kívülről. Szinte mindent elmondtál már e történetről, ami szavakban kifejezhető volt, az évek azonban telnek, és bár alig történt előrelépés, az ügynek bizonyára vannak újabb fejleményei. Melyek ezek?
LCs: Nem jutok be hozzá túl gyakran, egyrészt a körülmények, másrészt a távolság miatt, a kapcsolatot inkább telefonon tartjuk. Egyre abszurdabbá kezd válni a helyzet, ha nem egy ember élete forogna kockán, akár nevetni is lehetne rajta. Történt ugyanis, hogy az államügyész a szó szoros értelmében kimenekült az egész kutyakomédiából, és Brazíliában kért politikai menedékjogot. Amint megkapta, természetesen beszámolt a koncepciós per kulisszatitkairól, például arról, hogyan próbálták le bevetés előtt a kommandós akciót. Elmondta azt is, hogy a terrorizmus ügyében tett feljelentés már az esemény előtt egy nappal a rendőrség birtokában volt. A koncepciós per minden egyes szála meglehetősen abszurd, ennek ellenére nem fogják egykönnyen szabadon engedni a vádlottakat. Jelenleg nem is lehet tárgyalást tartani, mert a komplett bíróság visszalépett elfogultság miatt. Egyértelműen kiderült, hogy a kormány befolyása alatt állnak. Arról már európai parlamenti határozat is született, hogy ki kellene őket engedniük a börtönből, de sajnos az EU-ban éppen választások zajlanak, ezért az ügy ismét háttérbe szorult. Mindenképpen elgondolkodtató, hogyan fordulhat elő, hogy az Európai Unió 16 százalékkal megemeli a Bolíviának juttatott segélyeket, miközben öt éve jogellenesen tartanak fogva uniós polgárokat. Micsoda irónia: ezt a segélyösszeget épp az igazságügyi reformok bevezetésére kellene felhasználnia Bolíviának, miközben a saját, érvényben lévő törvényeiket is folyamatosan megszegik. A dolgok némiképp értelmet nyernek, ha figyelembe vesszük, hogy spanyol, tehát európai uniós cég építhet 400 kilométer autópályát Evo Morales diktatúrájában. Gál Kinga kolozsvári származású magyar EP-képviselőnk volt az, akinek sikerült kijárnia, hogy az Európai Parlament a Tóásó-ügy margóján határozatban ítélje el Bolíviát az emberi jogok megsértése miatt. Az üzlet azonban rendszerint mindent felülír, ez sajnos a jogállamokban is íratlan alapszabály...
Szükségesnek tartjuk megjegyezni, hogy a fenti beszélgetés megjelenésének időpontjában a Bolíviában fogva tartott Tóásó Előd, egy vádalkunak köszönhetően, immár szabad ember, a Magyar Baptista Szeretetszolgálat közreműködésével és Lukács Csaba segítségével pedig elhagyhatta a latin-amerikai országot. Jelenleg Magyarországon él; szabadulásának történetét reményeink szerint egy későbbi beszélgetésben meséljük majd el.
(A felhasznált képek Lukács Csaba felvételei)
