Mikortól reklámozzák az autókat? Hogyan lehetett száz évvel ezelőtt az ügyfelekre hatni, őket vásárlásra bírni? A különböző gyártók és forgalmazók milyen szolgáltatásokat nyújtottak? Nem is gondolnánk, milyen egyszerű a válasz ezekre a kérdésekre: szinte minden úgy zajlott, ahogyan ma is zajlik. Volt, aki az olcsó autókat és alkatrészeket ajánlotta, mások a luxusra fektették a hangsúlyt. A takarékosság, illetve az erő is helyet kapott, hiszen a befektetések nagysága akkor is meghatározták az üzletet. Volt, aki lokálpatriótaként a helyi termékeket ajánlotta, mások a szakszerűségre, a bőséges alkatrész-raktárra vagy akár ingyenes tanácsadásra élezték ki reklámjaikat.
Hiszen akárcsak ma, akkor is az ügyfél, a vásárló állott az üzlet központjában. Ha a kliensnek sok pénze volt, a leggyorsabb Mercedest ajánlották neki, ha takarékos volt, jöhetett az Opel, a Renault vagy akár a Skoda őse, a Laurin-Klement, ha pedig erős nemzeti érzések fűtötték, akkor a helyi piac is bőven ajánlhatott lehetőségeket.
Autómárkák forgalmazóinak ajánlata a huszadik század elején
A gépkocsigyártók már száz évvel ezelőtt is hangsúlyt fektettek arra, hogy megtalálják a célközönséget. Az eladás már akkor igen fontos szerepet töltött be, hiszen a gyártók óriási összegeket fektettek be a fejlesztési és a gyártási folyamatokba. Számos gyár éppen azért zárta be kapuit, mert elfogyott a fejlesztésre szánt pénzkeret, a jómódú mecénások pedig nem álltak sorban a gyárkapunál.
Nem meglepő, hogy számos gyár és forgalmazó már akkor kereste a biztos vevőket, ami önmagában is reklámot jelentett a jövőre való tekintettel. Számos gyártó ajánlotta kamionjait vagy buszait is, ami így a márka megismerését és elterjedését jelentette. A magyar újságok gyakran reklámozták például a „Daimler” Automobilok Mercédes Eletrique tehervonatait és omnibuszait.
A Laurin-Klement gyár szerződést kötött a montenegrói kormánnyal, és kisebb méretű, különleges postakocsikat gyártott, amelyek megfeleltek a balkáni ország útviszonyainak, erről pedig a korabeli sajtóban is jelentek meg közlemények.
„A montenegrói kocsik teljesen speciális szerkezetűek. A montenegrói nagyemelkedésű és sok éles fordulóval bíró utak egy egész külön típust, valóságos hegyautomobilt követelnek. Elsősorban kis tengelytávolság és az elülső kerék nagy fordulási szögére helyeztek a szerkesztők súlyt.
A vezető ülése természetesen a motorszekrény fölé jutott. Ezen elhelyezés következtében a kormánykészülék helyzete majdnem függőleges. A motor könnyen hozzáférhető. A hűtő elől van elhelyezve. A vezető ülés mellett még két utas számára van ülés. Ezen elülső ülések mögött egy kupészerű kocsiszekrény foglal helyet, mely három kényelmes hátsó üléssel és ezekkel szemben két szükségüléssel bír. A kupé mögött van elhelyezve a nagy zárható postaszekrény.” (Az automobil, 1909. január 30.)
A Renault már a 20. század elején három típusú kocsit ajánlott: a városit, a túra-, illetve az üzleti kocsit. Az Opel is hasonló stratégiával reklámozott: a doktor-, a városi-, illetve a túrakocsi modellek teljesítményben és karosszériában is eltértek egymástól, a hangsúly mégis a gazdaságosságon volt.
A Red-Simplex forgalmazója reklámjaiban kiemelte, hogy autói könnyen indíthatók, csekély a benzin-, valamint a gumiabroncs-fogyasztás, a motor pedig igen csendes. A reklámjuk a raktározott alkatrészekre, valamint a gumiabroncs-ajánlatukra is kitért.
A Mercedes forgalmazói a szakszerűségre, illetve az olcsó üzemeltetésre hívták fel a figyelmet, hiszen a gyártó modelljei lehettek ugyan drágák, de a vásár után a fenntartási költség jóval kisebb.
A Stepney Auto-Reserved (RAD) vállalat csere-autógumikat ajánlott. Reklámja központjában a balesetek elkerülése állott: „Ne aggódjunk pneumatik balesetek miatt, ha Stepney Auto-Reserved-kerekeket viszünk magunkkal. Minden kultúrállam automobilistái a Stepney-kereket megfizethetetlennek tartják.” És hogy a reklám hatásosabb legyen, a forgalmazó egy hálás vásárló leveléből is idéz. „Az önök által a 24 HP Adler-kocsim számára szállított Stepney-féle Auto-Reserve-kereket pneumatik balesetek alkalmával ismételten használtam és azt rendkívül praktikusnak találtam, s ezért önöknél egy másodikat rendelek. Az az érzés, hogy az országúton előforduló pneumatik baleseteknél nem kell a kerék abroncsot újra szerelni, az automobilozás élvezetét megkétszerezi.” (Az automobil, 1908. május 23.)
Magyar ajánlatok, lokálpatriotizmus a reklámokban
A huszadik század első éveinek egyik magyar szenzációja a székesfehérvári iparos, Bory József díjnyertes autója volt. Bory hosszabb ideig külföldön dolgozott, így például Berlinben a kor híres gyáránál, a NAG-nál is. Hazatérésekor két motort is hozott magával, amelyeket szétszedett, tanulmányozott, majd ezek alapján saját tervezésű motort készített.
Az 1908-as Nemzetközi Automobil Kiállításon bemutatott autója aranyérmet nyert. Mielőtt megindult volna a forgalmazása, Bory egy évet töltött a teszteléssel, hogy igazolja: az olcsó autó gazdaságos és igazán megbízható. Nem csoda, hogy reklámja is ezeket a tulajdonságokat hangsúlyozta.
Bory József gyára természetesen a magyar termékekre hívta fel a figyelmet. A Bory típusai méreteiben kisebbek, szerkezetük egyszerű, így rendkívül olcsón kínálták azokat. A reklámból természetesen nem hiányozhatott, hogy a gyár a IV. Nemzetközi Automobil Kiállításon nagy aranyérmet nyert. Sajnos, Bory családi pénztára hamarosan kiürült, és komoly támogatók híján 1911-ben bezárta a gyárát.
A magyar gyáripar diadalaként hirdeti a Phönix Automobil-művek a hazai útviszonyoknak tökéletesen megfelelő autóbuszait, amelyeket nem csak a hatóságok, hanem a szállodatulajdonos vagy fürdőtelepeket működtető vállalkozók figyelmébe is ajánlja. „Automobil-omnibuszjáratok létesítése iránt komolyan érdeklődőknek készséggel szolgálunk képes árjegyzékkel és kimerítő útbaigazítással” – hirdette a cég egyik 1908-as reklámja.
Egy elfelejtett gyártó: a NAG
Az automobil hőskorára jellemző a gyártók feltűnése, illetve sokszor az igen gyors megszűnése is. Pedig nemegyszer az a hosszabb-rövidebb idő, ameddig működtek, illetve a gyártott típusok műszaki megoldásai újdonságot jelentettek. Talán sikerült a korukat megelőző alkalmazásokat is találni. Ma már nem egy ilyen megoldáson elmosolygunk, holott száz évvel ezelőtt ezek igazi csodák voltak. Ilyen például az üzemanyag-fogyasztás is, amelyre a NAG német gyártó igen büszke volt. „Gázitója igen takarékosan dolgozik, úgy hogy 10 kilométernyi úton csupán 1 l benzint használ fel.” (Az automobil, 1910. április 9.)
A NAG (Neue Automobil Gesellschaft) a huszadik század első éveitől a második világháború végéig működő német autógyár volt. A személygépkocsik mellett a húszas évektől a haszonjárművekre fektette a hangsúlyt, a második világháború során pedig páncélos autók sorát gyártotta a német hadseregnek. Talán ez is lett a veszte 1945-ben.
Az 1900-as évek elején a kis gyár, amelynek legnagyobb vetélytársa a Daimler (a Mercedest gyártotta) és a Benz volt, új elképzelésekkel és új technológiával próbált helyet találni az európai automobil piacon. Amikor a Mercedesek nemzetközi versenyeken is bizonyítottak, a NAG minden műszaki újítását és ezek tesztelését laboratóriumban, nagy pontosság mellett végezte. Erre a korabeli sajtó is felfigyelt: „A NAG gyártási elveit jellemzik: precíziós gépek használata, elsőrangú, saját laboratóriumban kipróbált speciális autóacél feldolgozása, a nagy versenyek eredményeinek célszerű felhasználása és végül tartós műhely-munka.” (Az automobil, 1910. április 9.)
Tehát az újdonságot elsősorban a fejlesztés és a tesztelés jelentette, a versenyeken elért eredmények másodlagosak voltak. Ennek fényében nem meglepő, hogy a gyár elsősorban a minőségre és a gazdaságosságra fektette a hangsúlyt, s hogy ezt elérje, a piacra bocsátás előtt minden modelljét hosszas tesztelésnek vetette alá. A próbákat pedig a legkedvezőtlenebb feltételek mellett is elvégezték.
Amikor 1910-ben bemutatták a K2 modellt, a NAG már Európa-szerte ismert volt. A tervezők úgy gondolták, hogy ez a négy hengeres modell a kor követelményeinek megfelel, kiváló fogyasztása pedig igazán egyedi: egy liter üzemanyag minden 10 megtett kilométeren. Ez az álomhatár akkoriban még nem jelentett különlegességet, hiszen az igazán drága gépkocsi mellett a fogyasztással járó költségek jelentéktelenek voltak. Viszont az árak csökkenésével, valamint az autó elterjedésével a fogyasztás szintje egyre fontosabb tényezővé vált.
A legkedvezőtlenebb feltételekre gondolva alkalmaztak számos olyan megoldást, amely akkoriban talán igen furcsának tűnt. A motor túlzott felmelegedése ellen a hajtótengelyt és egy ventilátort szíjáttétellel kapcsolták össze, így a motor működése közben a léghűtő folyamatos forgásban volt. A nagy hidegekre való tekintettel az alumíniumból készült olajtartályt félig a motorházba süllyesztve helyezték el, így az olaj télen nem fagyott meg. Hasonlóképpen újítást jelentett az olajtartályra szerelt két, úgynevezett nézőüveg, amelyen keresztül a vezető bármikor ellenőrizhette az olajszintet.
Emellett számos olyan megoldást alkalmaztak, amelyekkel igyekeztek megelőzni, illetve csökkenteni a kocsik kritikus alkatrészeinek a korai kopását. Ilyen megoldásokat alkalmaztak például a kormányrúdnál, az alvázon, illetve az első- és hátsó tengelyeken. A kormánykerékre olyan „emeltyű” került, amelynek segítségével a motor begyújtásakor szabályozni lehetett levegőadagolást. A kocsiba két sebességváltót helyeztek el, az egyik az előrehaladást segítette három fokozattal, a másik fokozata a hátrahaladást tette lehetővé. Ami pedig a végsebességet illeti, a kocsi így haladt: „jó vízszintes úton 55–60 km óránként”.
Reklámok a negyvenes évek elején
A reklámozás harminc évvel később is ezt az irányt követte. Az Opel 1940-es reklámjaiból kiderül, hogy szép, gyors és megbízható: ez a dolgozó ember kocsija. A Mercedes természetesen az erőre és az eleganciára épített, hiszen kínálatából nem hiányozhattak a kor leggyorsabb sorozatmodelljei. Nehéz volna választani a kocsik között, hiszen első látásra is olyan gyönyörű valamennyi, hogy bárki büszkén mondhatná a magáénak.
Már a századfordulón megjelentek a reklámokban a haszonjárművek, a Mercedes omnibuszoktól a teherkocsikig terjedő széles skálán. És ha eleinte az újdonság számított talán a leginkább, a harmincas és negyvenes évekre a reklámokban a járművek műszaki paraméterei is megjelentek. Az Opel a három tonnás Blitz kamionját úgy ajánlotta 1940-ben, hogy a 79 lóerős modell képes volt akár 60 km/óra sebességgel is haladni száz kilométerenkénti 18–20 literes átlagfogyasztás mellett. A Magirus forgalmazója három és fél tonnás Diesel tehergépkocsit ajánlott, a Borgward pedig modelljeinek gazdaságosságára és gyorsaságára hívta fel a figyelmet. A német Büssing-NAG igen büszkén mutatta be a 95 lóerős, öt tonnás modelljét, amely akár az óránkénti 76 kilométeres sebességet is elérhette.
Külön érdekességet jelentett a Tempo gyár három-, illetve négykerekű modelljeinek a reklámja, hiszen az „olcsó, gyors és megbízható”-jelszó mellé kiváló reklámszöveget is illesztettek: „Emberé a munka, Istené az áldás, a Tempo kocsiért mindenki hálás.” (Autósok és motorosok lapja, 1941. augusztus)
