„Merjünk kimenni az emberek közé”

Közművelődési, irodalmi és néprajzkutatói teljesítményének elismeréséért a Magyar Kultúra Lovagjává avatták Szente B. Leventét január 22-én, Budapesten. A Székelykeresztúron élő költővel, újságíróval Faluvégi Anna beszélgetett.

– A tavaly megjelent Vízmerítő című versesköteted fülszövegében Bálint Tamás költő azt írja, hogy „nehezen megnyíló, többrétű, filozofikus költészetet művelsz”. Mi a véleményed, mennyire volt telitalálat ez a megállapítás?

– Nagyon jól megfogalmazta Tamás. Már az első verseim során is az ember, az ember és Isten viszonya foglalkoztatott, másfelől a gesztusok és a viselkedésminták jelentése mögötti ösztön, az igazi tartalom érdekelt és fogott meg. Szinte minden témámban jelen vannak ezek. Más szóval azt is mondhatnám, hogy hol egyfajta krónikás, hol pedig maga az alany vagyok, vagyunk – és ez számomra maga a vers. Minden benne van. És még sincs benne semmi. Az ösztön, a tisztelet, a szeretet. A kifele látás, a fejbe nézés. Úgy hiszem, ez lennék én a verseimben. Furcsamód ezek segítettek eljutni oda, hogy ma leginkább az ember előtti ember, a kezdet, az aranykorok előtti időszak érdekel a legjobban. A hogyan, a miért. És így érkeztünk meg mai önmagunkhoz, egy megszentségtelenített és általunk lecsupaszított korba. Ezekről írok, mint aki még most is hallja az Úr csöndes lépteit, amikor a Paradicsomban Ádámot és Évát követi. Eláll a szavam, ha hallom a vad özönvizeket, a népek zúgását, Szodoma és Gomora égését. Gilgamessel, Utnapistimmel járok néha, az indiai Védákban megírt istenek és emberek háborúja, a világokat pusztító fegyvereik felvillanása vakít el ma is. Lehet, hogy beteges, de jobban érdekelnek az óidőkben megírtak, mint az utóbbi kétezer év eseményei. Hogy mi maradt az emberből még, ami tiszta. Ami igazi, ami emberi, és amik igazán mi vagyunk.

A Vízmerítővel egy korszakot is lezártam. Legalábbis egy fejezetet, az biztos. Az utóbbi huszonöt év alatt megjelent verseim nagy része kapott helyet benne. Hideget, meleget kiírtam magamból. Mint egy krónikás, mint egy beteges naplójegyző, amolyan látomásos ideglelésben. Hol az én hangomon, hol a köröttem lévő, élő és holt emberek nyelvén tettem mindezt. Úgy éreztem, hogy ezeket ki kell ordítanom magamból, nem elég már a sóhaj; vagy pedig végtelen alázattal, olyan belső hangon kell elmondanom, ahogyan csak egy gyermek beszél igazán.

Nem tudom, mi mást mondhatnék még a verseimről, vagy azokról a szövegekről, amelyek mesélnek – úgy hiszem, hogy nincs értelme arról beszélni, amit meg kell magyarázni. Bizonyos dolgokat nem mondhatunk el versben. Viszont elénekelhetünk olyasmit is, amit nem tudunk kimondani – valamiképpen fel kell szakadjon mindaz, ami bennünk lakozik.

Ugyanakkor megragadnám az alkalmat, hogy megköszönjem az Újvárad szerkesztőinek, Szűcs Lászlónak és Kemenes Henriettének, hogy kiálltak mellettem, és végigvitték a pályázatot, és a kötet megjelenéséig ott bábáskodtak a Vízmerítő körül. Sajnálatos azonban, hogy ez a járvány közbeszólt, így nem tarthattunk bemutatót. Persze nem láttam azt sem, hogy írtak volna róla. De talán majd egyszer.

– A Vízmerítővel szinte egyidőben megjelent Tuti könyve avagy „ezek es mük vagyunk” című anekdotás gyűjtésed viszont nagy sikernek örvend. Rengetegen írtak is róla. Miben látod a kötet sikerét? Manapság igen ritka, hogy ekkora érdeklődés és kereslet legyen egy hazai szerző könyve iránt.

– Nem tudom, talán az is kellett ehhez, hogy akkor jelent meg, amikor a fél világ megtapasztalta a karanténlét és a kijárási tilalom nehézségeit. Másfelől pedig tagadhatatlan, hogy Tuti, polgári nevén Béni József, már éltében legenda volt nemcsak Székelykeresztúron és környékén, hanem messzi földön is. Úgy hiszem, hogy esetében nem az apró-cseprő vétségek és csínytevések, tyúk- és szalonnalopkodások a meghatározók, hanem az, hogy miként szólt hozzá egy-egy hétköznapi témához – ez határozta meg főként azt, hogy miképp vonult be a népi emlékezetbe. Voltak ugyanis dolgok, amiket az átlagember nem mert kimondani az előző rendszerben, de Tuti nyíltan megtette. Nem volt féltenivalója. Béni József tettei természetesen tovább fokozták a legendát, s így vált felénk amolyan modern Rózsa Sándorrá. Máig nem bizonyított, de egy milícián dolgozó, akkori helyszínelő fotográfus szerint a Szekuritáté emberei tették el láb alól. Számtalan mendemonda, vicc és anekdota kering Tutiról, a könyvembe mintegy kétszáz történet került be, de jobb elolvasni, minthogy én beszéljek róla. Azt meg kell még említenem, hogy a gyűjtés a kiváló művelődési szakember, P. Buzogány Árpád előszavával látott napvilágot. A gyűjtésről, annak módjáról és a Tutit övező titokzatosságról, életének elég alapos feltárásáról kimerítően írtam, ugyanis fontosnak tartottam, hogy valamelyest tisztázzam életének vitatott szakaszait. Egyébként máig megállítanak az emberek, gyakran leveleket kapok tőlük, és újabb visszaemlékezésekkel, emlékekkel szolgálnak. A munka tehát nem áll meg, míg van mit gyűjteni.

– Mióta foglalkoztat az erdélyi székely falvak kultúrája? Mi az a terület, aminek kutatása nyomán valódi érték született?

– Joggal mondhatom azt, hogy beleszülettem ebbe a kultúrába. Falusi közegben nevelkedtem, minden, ami kisgyermek korom óta körülvett, mintegy arra vezetett rá, arra nevelt ösztönösen, hogy ez az egyetlen fenntartható életmód. A székely ember keményen megdolgozik azért, amije van, és ha ezt úgy védi meg becsülettel, hogy nem ágál vele, és követi a szüleitől eltanult viselkedésmintát, akkor bizonyos értelemben tiszta marad. Napjaink vadkapitalista valóságában gyors iramban tűnik el minden. Minden, ami egykor érték volt, ma már talán szóbeszéd, vagy muzeális és néprajzi látványosság. Fiataljaink jó része már a kalákákról is oly keveset tud. Nem tudják, hogy a kaláka milyen fontos közösségösszetartó és -nevelő hatással bír, és hogy milyen jelentős szerepet játszik a népi életben. És ahol még előszeretettel kalákáznak, ott is inkább csak művelődési eseményként gondolnak rá, és nem látják azt, hogy a falusi gazdálkodás és a fenntartható életmód egyik bástyájáról van szó, amely régen hozzátartozott a mindennapi élethez. Másrészt meg hiába is kerültem Székelykeresztúrra iskolakezdésre, az ottani mezővárosi élet sem volt sokkal különb annál, mint amit falun megtapasztaltam – ahova én tulajdonképpen mindaddig visszajártam, amíg éltek a nagyszüleim. Nem volt hát nehéz felismerni az állandóan változó világban, hogy mi számomra az érték.

Sok minden érdekelt már gyer­mekkoromban is, a tárgyi és szellemi néprajz elemei folyamatosan körülvettek engem. A hozzáolvasás, a tanulás, a feltarisznyálás, a hagyományrendszerünk és az életmódunk még inkább megerősített abban, hogy össze kell gyűjtenem mindazt, amit látok és hallok, hogy ezek másoknak is elérhetők legyenek. Mindaz érték számomra, amit őseink kemény fáradozások révén megteremtettek, legyen szó a láthatóról vagy a láthatatlanról. Nagyon rossz végignézni azt, hogyan rombolják le a hagyományos szerkezetű házakat, és azok melléképületeit, miként válik semmivé mindaz, amit őseink egykor felépítettek. A lerombolt vagy tönkrement épületek helyére pedig idomtalan és érzéketlen förmedvényeket húznak fel. Ezekben a mai házakban sok helyen se lélek, se könyv nincs.

Kétféle munkám van. Egyrészt megemlíteném a helytörténeti kutatásaimat, másrészt pedig a szépirodalomban csellengő írásaimat. Ami túlmutat a szakszerűség behatároltságain, az néha más hullámokat gerjeszt. Az olykor gyöngéd, máskor kíméletlenül maró érzelmek hol a versformák, hol egy-egy prózai történet formáit öltik magukra. Így ingázok egymagam ide-oda, remélve, bízva abban, hogy amit csinálok, az a helyes út.

– Mit foglal magába ez a kutatómunka? Melyik térségre terjed ki? Mennyi ideig tartott a gyűjtés folyamata?

– Talán már iskoláskoromban elkezdődött. Lejegyeztem mindent, ami megfogott, ami érdekelt – meséket, mondákat, anekdotákat. Aztán újságíróként elkezdtem felvenni kazettára mindezt, ekkor használtam először diktafont. Elsőéves egyetemista koromban pedig elkezdtem módszeresebben kutatni. Természetesen egyes kutatásaim még ma is tartanak, talán sokáig lezáratlanok maradnak. Mivel más munkáját nemigen akadályozzuk, mondhatni minden kutató tisztában van azzal, ki, hol, mit és merre dolgozik, így nem keresztezzük egymás útjait, nem akadályozzuk egymást. Székelykeresztúr és térsége az én „munkaterületem”, illetve Bözöd, ahova gyakran járok haza – ez a térség ma is kincsesbánya, de évente megfordulok a Siklód határában található, általam elnevezett „írott köveknél”, amelyeken lassan tíz éve dolgozom. Mivel autóm nincs, és időben sem dúskálok, lassan haladok ezekkel, de már látom a végét ennek a munkának. Publikálni fogom az eredményt, a többi az igazi kutatók, a szakemberek dolga lesz.

– Mennyire tartod eredményesnek az áldozatos munkát?

– Nagyon is annak tartom! Egyfajta krónikásként felkutatok, észreveszek olyan dolgokat, amiket kutathatóknak tartok, amelyekről keveset beszélnek; és felkeresek olyan helyeket, amelyeket mások alig látogatnak. Sok embert ismerek, a környéken élők tudják, mivel foglalkozom, így ilyen értelemben könnyű dolgom van, hiszen gyakran hívnak fel vagy keresnek meg tanyákról, falvakról azzal, hogy találtak vagy hallottak valamit. Persze az embernek érdemes igyekeznie, mert a pusztítás olyan ütemben halad, hogy a dolgok jelentős része könnyen odavész. Ma látsz itt valamit, holnapra talán már eltűnt. Igyekszem dokumentálni a tárgyi és szellemi néprajz módszereivel mindazt, amit szükségszerűnek vélek. Kányádi Sándort idézve: „Bé kell hordani mindent…” Azt is mondhatnám, hogy ez az életem. És hogy eredményes-e? Én úgy érzem, hogy igen. A többit majd eldönti az utókor.

– Gazdagodtak a falvak a kutatómunkád által?

– Ezt így nehéz kijelenteni, azt viszont mindenképp jólesik hallani, hogy rengeteg munkám – még ha aprócska forgácsként, kis szikraként is indult – megjelent kisebb-nagyobb folyóiratokban. Ezeket máig használják, legtöbbjüket szakszerűen kibővítették, nem ritkán helytörténeti munkákban idézik őket, esetleg a ma megszokott és divatos falutörténeti honlapokon köszönnek vissza ezek a kutatások, leírások – persze elég gyakran meg sem említenek engem, de ez nem zavar, fő, hogy használják, hogy olvassák. Ezekre az információmorzsákra támaszkodhatnak azok, akik egy-egy olyan falut akarnak meglátogatni, amiről épp írtam.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve, szeretnél-e újabb kutatómunkát végezni? Ha igen, milyen területen?

– Jó ideje ellehetetlenítik a falusi gazdálkodást, az egyszerű, vidéki ember életét nagyban megnehezítik. Tudjuk, mit tettek a mezőgazdasággal, a kis­iparral, már ahol volt… Aztán ott vannak a magas adók, a szégyenteljesen megnövekedett árak, a kevéske nyugdíj, na és arról se feledkezzünk meg, hogy a fiatalok már nem úgy tekintenek a gazdálkodásra, mint régen, nem is értenek hozzá, tisztelet a kivételnek – a fiataljaink egy részét pedig sikeresen „elüldözték”… Mit tesz az otthon maradt nagyszülő, szülő? Élni kell tovább, de ilyen árak mellett szinte semmit nem érdemes megtermelni. Sok mindenbe beleszól az Európai Unió, megszabja, hogyan tarts disznót, a mezőgazdasági termények pedig olyan mértékben génmanipuláltak, hogy alig van már köze ahhoz, amit gyermekkorunkban megtermeltünk és megettünk. Szóval a kisnyugdíjas kénytelen feladni, eladni mindent, mert élnie kell, s mert tudja, amit tud. Emlékszem, a kilencvenes évek elején pontosan arról beszéltünk Szávuly Attila barátommal, és még néhány ismerősömmel, hogy idővel akkora lehet a társadalmi szakadék az emberek között, hogy az elkeseredettség, a depresszió, az agresszió és a befelé fordulás felemésztheti a közösségeket. A székely porták és maga a székelykedés úgy tűnik majd el, hogy a végén indián üzemmódra állunk át, és – kis túlzással élve – ketrecben mutogatjuk majd magunkat. Egy a biztos: be kell gyűjteni mindent, a kérges kezek által készített törött, festett kancsót, a nagymamáink által megszőtt és megvarrott kézimunkát, mindent össze kell gyűjteni, egészen az utolsó piszkavasig. Hinnünk kell egymásban, és abban, hogy őseink nem hiába voltak képesek a lehetetlenre is, hiszen a legrosszabb időkben is a hit, az egymásba kapaszkodás, a család és a székelységükből fakadó büszkeség volt az, ami életben tartotta őket, mert itt vagyunk még.

– Te is azok közé tartozol, akik átvehették idén a Magyar Kultúra Lovagja címet. Mit éreztél a díjátadón?

– Nehezen tudom szavakba foglalni mindazt, amit akkor éreztem. Egyszerre volt megható és megtisztelő számomra, ugyanakkor roppant hálás vagyok a közösségemnek, városomnak, családomnak és jóbarátaimnak is, mert hiszem és vallom, hogy ez a kitüntetés mindannyiunké. Nélkülük semmit sem érhettem volna el. Ez a díj, akár egy kézfogás, annyi mindent magába foglal. Márpedig annak idején egy kézfogás olykor többet jelentett, mint manapság egy százoldalas, hivatalos dokumentum, amit lepecsételnek és megannyian aláírnak. Becsülettel, nagy tisztelettel, alázattal fogadtam el a Magyar Kultúra Lovagja címet, és tartom magam hozzá, amíg élek. Nagyon jó érzéssel és hálával tölt el, hogy elismerték a fáradozásaimat, és külön köszönettel tartozom ezért Gálfalvi Gábor írónak és néprajzkutatónak, a cím 2001-es kitüntetettjének, hiszen a felterjesztésem az ő érdeme.

Nekem pedig dolgozni, dolgozni, dolgozni kell tovább. Nem is a cím végett: hanem mert ezt tanultam. Ezt szeretem. Ebben, és így élek én.

– Min dolgozol most?

– A kisebb korosztálynak írtam egy mesekönyvet. Éppen most dolgozik rajta egy nagyszerű illusztrátor, Egerszegi Évi. Igaz, én még a befejezéssel elvagyok egy kicsit. De igyekszem időben lezárni, mert jó lenne, ha a kiadó pályázna vele.

Aztán ott van még féltucat félkész, lezáratlan dolgozatom, a siklódi írott kövekkel kapcsolatos témám, a keresztúri legendák és mondák, továbbá adatokat gyűjtök az agyag- és cseréppipákkal kapcsolatos közép- és újkori kutatásaimhoz is. De ezen felül is akad rengeteg tervem, éppen csak győzzem szusszal. Emellett könyv könyv hátán – ezeket sem hanyagolhatom el, hiszen nincs kellemesebb és izgalmasabb élmény az olvasásnál. Minden könyv hordoz valamilyen üzenetet. Kinyit egy kaput, de hogy belépünk-e oda, vagy sem, elindulunk-e a felkínált úton, vagy sem, az más kérdés. Dolgoznunk kell mindenképpen, de ne csak a fejünkben – merjünk kimenni az emberek közé. Ki kell menni terepre, a földekre, a tanyákra, a falvakra. Szóba kell állni idősekkel, bárkivel. Majd meglátják, hogy miért, de tisztán lépjenek az ember elé, a többi már legenda lesz. Idővel, persze. Vagy így, vagy úgy, akár a füst, vagy a lábnyomok. De lehet egy csók is, például.

Értékteremtő életútja 1994-ben kezdődött, amikor is megjelentek első írásai. Azóta mesék, versek, interjúk, riportok, szocionéprajzi cikkek, helytörténeti munkák, néprajzi jellegű gyűjtések kerültek ki a keze alól, mintegy másfél ezer írás. Kezdetben az egykori Romániai Magyar Szó, az Udvarhelyi Híradó, Udvarhelyszék, a Népújság és a Hargita Népe közölte rendszeresen a munkáit, idővel számos más kiadvány, kalendárium, évkönyv és irodalmi antológia társszerzője lett. Versei és munkái a következő kiadványokban jelentek meg: Székelyföld, Helikon, Korunk, Erdélyi Toll, Agria, Ezredvég, Tempevölgy, Vár Ucca Műhely, Helyőrség, Tiszatáj, Művelődés, Búvópatak, Partium, Magyar Múzsa, Napsugár, Kalejdoszkóp. Rendszeresen jelennek meg írásai internetes portálokon is. A Magyarul Bábelben és az Ezüst híd – Srebrni most honlapján nyolc nyelven publikálták verseit. Tizenegy önálló kötet szerzője, társalapítója a Felolvasó irodalmi esteknek, főszerkesztője a Garabontziás lapnak. Szente B. Levente elsőként kezdte el Erdélyben a cserép- és agyagpipák kutatásainak feldolgozását. Legutóbb megjelent munkái: a Vízmerítők verseskötet (Holnap Kiadó, Nagyvárad, 2021), valamint a Tuti könyve avagy „ezek es mük vagyunk” című anekdotagyűjtés (Garabontzia, Marosvásárhely, 2021).