„Minek öltözzek?” – kérdezte az ötödikes lányom, mikor reggel nógattam, hogy igyekezzen, indulunk Torockóra, farsangolni. Mi nem öltözünk be, magyaráztam, ott megnézzük a helyi népszokást, nagyon érdekes lesz. „És azt fogjuk nézni, hogy mások hogyan szórakoznak?” – kérdezte mélységesen megdöbbenve. Nem maradt idő mindent megbeszélni erről, de a nap folyamán többször is visszhangzott bennem ez a kérdés.
Sokan összeverődtünk megnézni, hogyan farsangolnak a helybeliek, mint ahogy a farsang farkán, február utolsó, március első napjaiban Erdélyben mindenfelé zarándoklatok indultak a hagyományos népszokások megtekintésére. A legtöbb helyen körbejár a faluban a farsangi menet, az indulást profi fényképezőgépek kattogása kíséri, mobillal filmeznek a kamaszok, és az apukák a nyakukba ültetik a kicsiket, hogy jobban lássanak. Farsangolónak nyilván nem öltözik be mindenki, inkább a fiatalok vagy a falu idősebb mókamesterei veszik a fáradságot, hogy falustársaikat – és akit még lehet – néhány órára kiragadják a hétköznapokból. A falu állandó lakói visszafogottabbak a menet indulásával kapcsolatban. Ők majd kijönnek a kapu elé, ha úgy hírlik, hogy nemsokára odaér a farsangos vonulás. Az eseményre kilátogató városi ember eközben kissé tanácstalan lesz, hiszen az indulás fontos pillanatától kezdve azért időbe telik, míg a bábuégetés vagy -temetés katarzisa elkövetkezik. Állingál a városi vendég, egyik lábáról a másikra, betér a szuvenírboltba vagy a kocsmába. A ráérősebb helyiek, főként a férfiak a portájuk előtt beszélik meg a világ dolgait, az asszonyok, amíg nincs látnivaló, nem is lépnek ki az utcára. Kinek van annyi ideje, mikor mosogatni kell ebéd után? Az állingálók közt ácsorogva ezekben a percekben, sőt félórákban motoszkált bennem legtöbbet a reggeli rohanásban feltett kérdés: vajon valóban itt a helyünk? Vajon valóban a mi ünnepünk ez?
A Művelődés előző lapszámában, akkor még a farsangra készülődve, Borbély Éva a hatalmas bázeli sokadalomról írt. Az ünnep megszentelt idő, kitüntetett időtartam – olvashattuk a bevezetőjében, amely nemcsak a távoli Bázel farsangjára, de minden bizonnyal valamennyi itthoni farsangolásra is érvényes. A féktelen vidámság és a gyomorkordító böjt közti időmezsgyén Bázelben előírásszerűen, nagy anyagi ráfordítással és valódi svájci pontossággal készülnek a farsangra, nálunk az egyszerűség dívik. Elég egy fehér köpeny az orvosnak, elég, ha a leány legénynek öltözik, és fordítva, elég egy színes, hosszú szoknya és egy kendő, ha cigánylánynak akarna öltözni valaki. Végtelenül egyszerű varázslat ez, a kormos kézzel a lányok – és jobb híján egyéb nézelődők – arcát összemaszatoló ördögök fokozzák a káoszt, és ha kis időre is, de mindenkivel tótágast áll a világ. Az idén a farsangolók között, vagy őket nézve még inkább az idők mezsgyéjére kerültünk: „a koronavírus utolsó, a háború első éjszakája” ez, amiben élünk, de az ünnepi hangulatban, ha a térerő itt-ott fel is erősödik, hírnézegetés céljából nem kerül elő a mobiltelefon. Amikor fellobban a bábu, vagy csattannak a botok a torockói Farsang Döme koporsóján, mindenki részesévé lesz az ünnepnek. A korábban ide-oda tébláboló turista a helyiekkel együtt a tél megbüntetésének örömén osztozik. Valamivel beljebb kerül a körben, de ez csak pillanatokig tart. Talán könnyebb szívvel nézzük a mások ünnepét, ha azt a helyet, ahol élünk, ünnepekkel is be tudjuk lakni. Városon élő embernek ez nehezebben megy. A farsangot nem visszük ki az óvodából, iskolából – székelyföldi városokban esetleg, vagy a kolozsvári Hóstátban… Amilyen az életformánk, olyanok az ünnepeink is. Ha csak belső terekben, kisebb közösségekben élhetjük meg a farsangunkat, akkor is meg kell próbálnunk megélni. Akkor derűsebb szívvel állunk meg az „igazi” farsangolók mellett is. Vendégnek lenni könnyebb, ha van otthonunk, ahonnan eljöttünk.
