Burján Gál Enikő festői–költői tájai

Burján Gál Enikő gyergyószárhegyi születésű festőművész képein a transzcendens beütések, a misztikus hangsúlyok, a különböző ritmusok zenéje, a szürreális és a transzparens térformák, a meleg színtónusok különös harmóniába találkoznak.

Önarcképei a sajátos módon történő mágikus világlátásának a részét képezik. És nem véletlen az sem, hogy költői címeket társít egyéni és csoportos kiállításaihoz: Lélekcsírák, Fehérboszorkánymise képei, Benső utcák, Vízió, A zöld elmúlásának a metamorfózisa és sorolhatnánk. Valószínű, hogy ez is egyedi tendenciát, attitűdöt jelent a részéről és az „ősemlékezés” folyamatos jelenét. „Azt a verset visszavette magához az Isten / rímei elolvadtak az űrben / elfelejtett szavak egybetűrve / csüngenek egy emlékfoszlány kincsen / azt a verset visszavette magához az Isten / az a vers már többé soha sincsen” – írja Az elfelejtett vershez című költeményében, és így vall magáról: „Kolozsváron diplomáztam 2006-ban a Kolozsvári Képző és Iparművészeti Egyetem festészet szakán. Festményeim egy misztikus világba nyíló kapuk. A mesebeli csodalények, a tündérek és a természet szellemek helye ez a dimenzió, ami az anyagi világon túl létezik. Lélek városa ez, az éjszakai növények temploma, egy másik létsíkról átjutott kifinomult üzenetek adásai. Ajtók, amik a túlvilágra nyílnak, ajtók, amik önmagunkba nyílnak, mély helyekre, amik titkokat rejtenek, amik csak hozzánk szólnak, és egyedül mi fejthetjük meg őket. A válaszok pedig odaát vannak.”

Burján Gál Enikő díszlettervezője a Vadas László által rendezett Mátyás király lopni megy című bábdarabnak is, és elmondása szerint hasonló kihívások várnak rá a közeljövőben is. Szellemi örökségéről, szürreális dimenziókról, misztikumról és fehér boszorkányokról kérdeztük a szerzőt.

A családi szellemi örökség hogyan, mennyire határozta meg pályaválasztásodat, művészi hitvallásodat, fejlődésedet?

Édesapám szobrász, édesanyám grafikus, és én már óvodás koromban tudtam, hogy festő leszek, persze érdekelt a zene is. Úgy nőttem fel, hogy a szüleim egymásnak olvasták fel az új verseiket, ebbe születtem bele. Nagyon korán kezdtem el verseket írni, az évek során fejlődtem, hatott rám József Attila, Szilágyi Domokos, Hervay Gizella, Frederico Garcia Lorca. Eleinte a szüleim szóltak, ha valami hiba volt a verseimben, egyetemista koromban Lászlóffy Csaba közölte több versemet a Szabadság Tetőn című rovatában, ő is beleszólt hogy miként írjak verset. Néhány versemet megzenésítettem, ahogy a Megtisztuló Megtisztelőt is, amit Budapesten a Blaha Lujza téren írtam egy éjjel. Néhány festményemhez is írtam verseket, de mindig a festmény volt meg hamarabb, és ahhoz született a vers, nem pedig fordítva. Festményeimben is, verseimben is igyekszem egy misztikus világot megjeleníteni, valami földöntúlit, Istenhez közelítőt. Régebb nagyon foglalkoztatott a szellemvilág, a dzsinnek, koboldok, angyalok világa.

Mi határozza meg azt, hogy a megjelenített élmény költői vagy képi nyelven jut kifejezésre?

Ha például, csak sétálok az utcán, és eszembe jut egy vers, azt leírom. Ha vászon előtt vagyok, akkor színekben fogalmazom meg az érzéseimet. Az ihlet jön, nem én irányítom, hogy mikor és hogyan jut kifejezésre egy érzés, hanem a Mindenhatótól függ.

A kolozsvári egyéni kiállításaid (Vízió, Benső utcák, Lélekcsírák és sorolhatnánk) milyen művészi/szakmai tapasztalatokkal gazdagítottak? Annál is inkább, mert mindenik egyéni kiállítás címe valamilyen módon a művészetről alkotott képzeteinket is módosítja, vagy inkább átírja. A Fehérboszorkánymise képei című egyéni kiállításod Budapesten volt, azonban ez a cím is sokat sejtető telitalálat...

Igyekeztem a kiállítások címeiben összefoglalni a kiállított képek hangulatát, üzenetét. A Fehérboszorkánymise képei úgy jöttek, hogy a barátaimnak van egy zenekara, a Monyo Project, és a Szlogenek Szlengek Vakerok című albumukon megjelent egy dal, a boszorkánymise, amely nagyon hatott rám. Róla írtam a verset, amiben kiegészítettem a dalszöveget, és számos festményemen igyekeztem visszaadni a dal misztikus hangulatát...

Mit jelent csoportban alkotni, hogyan éled meg a közös művészi édenjárás kihívásait?

A kilencvenes évek elejétől jártunk a szüleimmel nemzetközi művésztáborokba, Hajósra és Békésre, és ott tapasztaltam meg először, milyen közösségben alkotni. Egészen más, mivel a többi művész alkotása hat rám. Ettől én is más leszek. Példaképemnek tartom Matteo Massagrande olasz festőt, akivel a Hajósi nemzetközi művésztáborban találkoztam, az ő művészete nagyon különleges, főleg tengerpartokat, városrészeket és csendéleteket fest, de úgy mintha lepattogzana a képről a festék, és nagyon régen festették volna. Legtöbbször ő korrigálta a munkáimat, azt mondta egyszer, hogy úgy festek, mint egy 50 éves férfi. Csoportban alkotni egészen más, mint egyedül, hiszen hatunk egymásra.

A misztikumhoz való viszonyod meghatározó világlátásodra és alkotói folyamatodra is…

Alkotás közben elérek egy olyan pontra, amikor a festmény festi önmagát és én csak figyelem, hogyan alakul a látvány. Én csak egy eszköz vagyok, a festmény alakítja önmagát. Nagyon beteljesítő érzés látni a kiállításokon a festményeimet.

Rendkívüli mélységű szürreális dimenziókat jelenítesz meg. Vendége voltál ennek a térnek, időnek, vagy inkább része vagy ennek a különös tér- és idővíziónak?

Ezek a szürreális dolgok inkább bennem vannak, megfogalmazódnak, a fantáziám részei, és igyekszem megjeleníteni versben és festményen, hogy másokhoz is eljussanak.

Az Ígéretek antológiában jelent meg a Fehér tűz fekete tűz színdarab Lászlóffy Zsolt által komponált zenéjéhez kapcsolódó azonos című versed is...

Sikerélmény volt számomra, hogy egy Budapesten kiadott antológiában megjelenhetett. (Garbo kiadó, Budapest, Ígéretek 8 antológia) Ha megihlet egy színdarab, és verset írok belőle, akkor ott találkoznak a különböző művészetek.

Eddigi köteteidet, a Fehér boszorkánytalálkozót és Szavak a csend torkából címűt milyen „koncepció” szerint építetted fel?

A versek érzelmeket tükröznek. Figyeltem arra, hogyan követik egymást ezek az érzelmek, hogyan hullámoznak, milyen hangulatot árasztanak, és ez alapján tettem sorba őket.

Ezek a fehér boszorkányok bizonyos értelemben rokoníthatóak-e azokkal a varázslókkal, akiket a történelem folyamán máglyára küldtek? A Jean d’ Archoz írt versed, a Boszorkányág ezeket a jelentésköröket is elindíthatja, illetve tovább tágítja a szabad asszociációk körét... Mi történik a Te fogalmaiddal élve a modern boszorkányokkal? Önarcképeid egyike a „fehér boszorkány”?

Igen, az egyik önarcképem a Fehér boszorkány. A boszorkányok, akiket máglyára küldtek, lehettek mai értelemben vett boszorkányok is, akik kapcsolatban álltak a szellemvilággal, de lehet, hogy gonoszak voltak. A fehér boszorkány az, akiben csak jó van, és segíteni próbál másokon.

Történt már olyan képi elragadtatásod, amelyet nem tudtál abbahagyni, és továbbra is ugyanazt jeleníted meg: ugyanazokkal a motívumokkal és ugyanazzal a láttatással? Van-e kimeríthetetlen élményed versben, képben, amelyről úgy véled, hogy sokáig fog foglalkoztatni?

Isten, misztikus lények, varázserdő, dzsinnek, koboldok, tündérek, angyalok.

Meleg, áttetsző és tiszta színeket használsz. Mit gondolsz ezekről a színtónusokról?

Szeretem az élénk színeket, bár egy időben monokrómon festettem, főleg zölddel és kékkel. Igyekszem a színeket alárendelni a mondanivalónak, és úgy kialakítani a látványt, hogy vonzza a tekintetet, sok kontraszttal.

A Két idő találkozásban egy térben élménye milyen sajátos folytonosságot, végtelen jelenlétét teremt számodra?

Azt a festményt 2005-ben kezdtem el a budapesti képzőművészeti egyetem egyik műtermében – Nagy Gábor osztályába jártam –, és 2007-ben folytattam fejből, majd 2011-ben befejeztem. Ezért egészen más hangulata lett, két idő találkozása egy térben.

„A képek, elszakadván az élet valamennyi aspektusától, közös áramlásban olvadnak össze, amelyből az élet valamikori egysége többé nem állítható helyre” - állapítja meg Guy Deborad. Ugyanakkor az is igaz, hogy minden kép mögött van egy történet, egy világ és egy új dimenzió. Azaz a belső és kivetített, megörökített képek, festmények új világszeletekké is válhatnak. A puha utca, A naplemente ölelése, A tó, A zuhanás című festményeid ugyanazt az univerzumot, saját univerzumodat írják bele a nagy végtelenbe, vagy különböző világegyetemeket is felfedezel? És ez a felfedezés, a világ elbeszélhetősége, versbefoglalhatósága vagy képekbe menekítése mennyire jelenthet egyfajta belső egyensúlyt? A kép, a festmény, a grafika és az élet, illetve a vers és a létezés milyen viszonyban lehetnek egymással?

Szerintem a művészet, a festészet, a grafika és a vers túlmutat a valóságon. Mindnyájunk belső szubjektív valóságát jeleníti meg.

Visszatérő motívumaid közé tartozik az életfa, az erdő, a víz, a halak és sorolhatnánk... Mesélnél valamelyik releváns motívumodról?

A halak különös nyugalommal árasztanak el, a víz alatti világ titokzatos és misztikus. A víz az összekötő anyag a túlvilággal. Általában olyan tájakat festek, amik emlékeztetnek a jóga meditációkban megálmodott tájaimra, amelyek szintén megfoghatatlanok, túlvilágiak. Miután befejeztem Demeter Ferencnek a Mátyás király neve napjára a bábszínházdíszletet, nagy kedvvel elkezdtem festeni őket, és akkor egyhuzamban rengeteg fantáziahalat festettem. Ezek csak úgy jöttek, talán azért, mert a halak és a kos határán születtem, 1983. március 21-én éjjel fél egykor, ami a naptár szerint már kos, de még majdnem halak. Egyébként 2007-ben kifestettem a budapesti Márton Áron Szakkollégium C első emeletén a közösségi szoba falait, amit évekkel később lemeszeltek, miután kiköltöztem, és a többiek is eltávoztak, akik megrendelték tőlem. Most kinyomtattam a falfestményeket, és azokat próbálom újrafesteni vászonra.