A Mester nevével először 1981-ben, a Medium kiállítás kapcsán találkoztam Sepsiszentgyörgyön. (Vajon ki emlékszik még az 1981. évi Mediumra? Ezt az országos művészeti seregszemlét Baász Imre grafikusművész szervezte a totalitárius diktatúra Romániájában, azzal a szándékkal, hogy tömörítse a formabontó, kísérletező, előremutató fiatal képzőművészeket. Ezzel a kiállítással került fel a megyeszékhely az ország és a Kárpát-medence művészeti térképére.)
Én akkor húsz éves művészjelölt voltam, éppen sorkatona. Emlékszem, félárú jeggyel, „ördögbőrben” néztem meg; mi több: ámuldoztam és (szorongtam) végig a Mediumot.
Valósággal sokkolt a kiállított művek vizuális újszerűsége, nyugtalanított, sőt fárasztott a fiatal alkotók kérdésfelvetése, a formabontás, a műfajok határainak elmosódása, lerombolása…
Horváth László fényképe (forrás: Wikipédia)
Mi lesz a Művészettel? Amire művész leszek (ha leszek…) lesz-e még nagybetűs Művészet? Az a művészet, ami gyermekkorban elcsábított, amit tanáraink belénk plántáltak, ami távlatot adott az életemnek: az igazság és őszinteség szépséggé való ötvözése vajon lesz-e még akkor?
Nagy bajban voltam. A falakon frottázsok, kollázsok, műtárggyá avanzsált fényképek, firkák, asszamblázsok, a térben installációk, akkor találkoztam először ezekkel a fogalmakkal. Bevallom, számomra akkor, ott a Medium egy kicsit a világ végét is jelentette!
Nagyon sok jó, friss, merész ötletet láttam, de úgy éreztem, a mesterség, az átéltség, a gondolati mélység valahogyan veszélyben van, elsikkadhat ebben az ötlethömpölygésben. Akkor nem tudtam, hogy ezek a kérdések nemcsak ennek a kiállításnak a dilemmái, hanem az egész 20–21. századi művészetéé is. És végig fog kísérni egész életemen, hiszen nemcsak a mi kis életünk, hanem az egész nagyvilág gyökeres értékválságon megy át. Ezt az átváltozást pedig nemcsak a művész szenvedi meg, hanem vele együtt a befogadó is.
A Medium terében számomra akkor Bocskai Vince szobrai jelentették a reményt. A Turbános fej és a Savonarola jelentette a kapcsot a régi és az új, a hagyomány és a modernség között. Ezekben a kis fejekben megmutatkozott a kor minden nyugtalansága, meghasonlottsága, erkölcsi ingatagsága és mégis szépen, becsülettel meg voltak mintázva! Szememmel élvezettel tapogattam végig az égetett agyagba mintázott formákat, a rejtett geometriát, a tudatosan megtervezett, de könnyed játékossággal alkalmazott drapériát.
Tetszett a munkákban a természetesség lehelete. Tetszett az, hogy ezek az „ábrázolt” személyek élhettek volna évszázadokkal ezelőtt is, és ugyanakkor szembemehettem volna velük akár az utcán is. Időtlenek voltak, és mégis esendők, emberiek. Redőikben-ráncaikban ott posztolt a parttalan örökkévalóság.
Ez a felismerés jelentette a kiskatona számára – ott, a szentgyörgyi képtárban – a vigasztalódást, a lelki balzsamot. Tiszta pillanat volt, amelyre ma is jól emlékszem.
A (poszt)modenizmustól, a „kortárs” művészettől felhorzsoltan, az új trendektől kicsit kiábrándultan kapaszkodtam bele a két groteszk fejecskébe. Ha egy ennyire új szemléletű kiállításra ezek a művek bekerültek, talán nincs minden veszve, gondoltam.
A szobrokban mélységes emberszeretetet éreztem. Az egyház középkori fanatikusa, Savonarola is úgy volt megmintázva, hogy furcsa arca, fintora, torz vigyora is valahogyan esendően szép volt. Meghökkentő volt egy ilyen negatív személynek szobrot készíteni a diktatúra körülményei között, hiszen a pártállami kultúrpolitika nem nagyon tűrte a „dekadens”, kétértelmű üzenethordozót. Talán magát vélte felismerni benne? (A kiállítás szervezőjét, Baász Imrét rövid idő múlva menesztették is állásából…)
Húsz esztendős eszem viaskodásaira akkor (és azóta is) Bocskai művészete a(z egyik) válasz. A Savonarolához hasonlóan a legtöbb korai Bocskai-kisplasztika sokrétegű jelentéssel bír. Felfejteni ezeket a rétegeket, megérteni a titkos, finom utalásokat igazi szellemi kaland számomra még ma is.
Szemlélésükkor ugyan gyakran idéződik fel bennünk régmúlt korok (reneszánsz) hangulata, motívumvilága, de a téma, a feltett kérdés, a művészi attitűd viszont ütősen korszerű!
Bátorság kellett a legdurvább Ceaușescu-rendszerben megmintázni az elmebajos római császárt, Nérót, a gyermekkórus alultáplált, de éneklésre és zászlólengetésre fogott kis tagjait, az ablakon kitekinteni szándékozó, de a drapéria alól kinézni nem merő, rettegő emberek figuráit. Ma, a szólásszabadság áldásai és átkai közepette talán fel sem sejlik a nézőben ezen motívumok, témák szellemi töltete, kortörténeti érdekessége. Messze került tőlünk a totalitárius rendszer minden visszássága. De a szemforgatás, a (vallási) fanatizmus, a gyávaság, a patópálság, a kishitűség, az álszentség sajnos továbbra is élő és működő fogalmak mind a közösségi, mind pedig egyéni életünkben.
Talán ezért aktuálisak ma is Bocskai Vince kisplasztikái, mert nagyon emberiek és mélységesen őszinték. E szobrok zömének születésekor a kimondott igaz szóért akár börtön is járt. Ez a kor volt, amikor a művészek és a nézők a szimbolikus jelhasználat okán mint cinkosok összekacsintottak. A jelbeszéd, a titok, a szimbólum tartotta a lelket az emberekben. Egy versben, egy mondatban, egy festményben, egy szoborban felfedett utalás, egy rejtett üzenet segített a túlélésben. Mi tartja ma a lelket bennünk? Vajon mi segít bennünket ma túlélni?
Kolozsváron
(forrás: Wikipédia)
A rendszerváltozás az erdélyi magyarság számára kevés pozitívumot hozott, de a köztéri szobrok állítása tekintetében valóságos reneszánszról beszélhetünk. A megrendelések egy szobrász életében új dimenziót nyitnak. Így történt ez Bocskai Vince esetében is. Végre megnagyobbodhattak a tenyérnyi szobrok, a drapériatanulmányok, az arcok, a figurák. De (talán) időlegesen háttérbe szorul az alap groteszkhang, a társadalomkritika. Hangsúlyosabbá válik a fennköltség, az ünnepiesség.
A súlyponteltolódást regisztrálva is megállapíthatjuk, hogy Bocskai esetében a hetvenes-nyolcvanas évek kisplasztikái és a 90-évek monumentális köztéri szobrai között nincs formai, stiláris szakadás. Ugyanaz a műgond jellemzi a Bernády Györgyöt, a Márton Áront, az Apor püspököt ábrázoló szobrokat, mint a korai, számomra revelációként ható Savonarolát vagy a Turbános fejet. Ugyanaz a kiérleltség érhető tetten az arcon, a végtagokon, a ruházaton, mint a pálya kezdetén a kisplasztikákon. Nonfiguratív köztéri munkái is szellemesek, eszköztelenek, tömörek és lényegre törőek. Meggyőznek arról, hogy nincsenek izmusok, hanem csak jó vagy rossz művész. (Szilágyi Domokos mondja, hogy a modernség és a marhaság közé soha ne tegyünk egyenlőségjelet…)
Amikor Bocskai életművét szemléljük, szinte önkéntelenül merül fel a kérdés: hogyan lehetett ennyit és ilyen szinten alkotni, úgy, hogy közben tanárkodott, gondot viselt családjára és a közösségi élet kihívásaira is becsülettel válaszolt?
A válasz ott van a Mester habitusában. Külön szerencsének tartom, hogy az utóbbi időben sokszor találkozunk, beszélgetünk. Alapos szakmai ismerete, pedagógiai érzéke, embersége megbízható útmutatást ad a fiatalabb pályatársaknak. Ritkán látni olyan egységet a kifejezési formákban, mint Bocskainál: ugyanaz a műgond és komolyság jellemzi a beszédét is, mint a szobrászatát, de mindig, minden formában vagy mondatban ott bujkál a humor, az emelkedett derű, az életöröm.
Az Erdélyi Művészeti Központban megtartott kiállításán talán soha nem látott számban és minőségben láthatjuk egy ízig-vérig erdélyi szobrásznak a munkásságát. Ízlelgessük, örvendjünk a szobroknak!
És kívánjuk, hogy az elkövetkező években a Nyugdíjas Tanár sarkallja alkotásra és tegye termékennyé az Örökifjú Szobrászt, mindannyiunk örömére!
