A legújabb kori sztánai rendezvények közül kétségtelenül a legismertebb, a legnépszerűbb a sztánai farsangi bál. Pedig a település jó hírnevét öregbítették az utóbbi két évtizedben már a Sztánai Napok, középiskolás és egyetemista diáktáborok, ifjúsági, nőszövetségi és lelkésztalálkozók, lovas iskola, emlék- és teljesítménytúrák, gyűjtögető és kutató programok, ellátogattak ide közemberek százszámra és válogatott „cigánylegények” az irodalom, a művészet és a politika világából rangrejtve vagy díszkísérettel. Egyszer majd talán ezekről is több szó esik.
A farsangi bálról ma már minden szereplőnek, de még a távolról érintettnek is megvan a maga története, kialakulóban a legendáriuma. Sokan és egyre többen magukénak érzik, hozzátesznek vagy elhallgatnak, olykor éppenséggel kitalálnak részleteket. És ez így van rendjén, mutatja, hogy fontos közösségi eseménnyé vált nemcsak a helybeliek kis közössége számára, de a valamivel tágabb környezet is viszonyulni akar hozzá, egyre többen szeretnének cselekvő részeseivé válni.
Nekem is megvan a magam története, dióhéjban a lényege alább.
Adott keret: az utolsó (ez csak utólag derült ki) békebeli esztendőben, 1914. február 1-jén egy fiatal, felfelé ívelő pályáján roppant aktív és sikeres fővárosi építész (Kós Károly) meg szeretné mutatni választott szülőföldjén (Kalotaszegen, kb. fele útján Budapest és Sepsiszentgyörgy között) felépített művésztanyáját művész- és íróbarátainak. S ha már megszervezi a kellemes együttlétet, világmegváltó terveiből egy morzsányit valamilyen közösségi, akkori fogalmak szerint jótékonykodási célt is kitűz (bánffyhunyadi szeretetotthonra gyűjt) és családi közreműködéssel hét országra szóló sikeres farsangi bált szervez. Irodalmi párlata is van, Móricz Zsigmond Nem élhetek muzsikaszó nélkül című kisregénye, majd ennek színpadi változata. Folytatása a farsangi bálnak nincs, azazhogy mégiscsak van… az új évezredben, 87 év múlva.
Közbeeső láncszemek: kitör az első világháború, román megszállás, foltozóvargák újraszabják Európa földabroszát, Sztánára helyezi át rezidenciáját a főhős, új kihívások, átmenetileg inkább politikusi, közösségépítői és csak másodlagosan művészi, végül hangsúlyozottan irodalomszervezői, írói szerepvállalás. Közben tőszomszédságában telket szerez, nyaralót, majd lakóházat tervez és épít a szerkesztő- és „gályarabtárs” Szentimrei Jenőnek, közös könyvek, harcok, sikerek és balsikerek. Jön a második világégés, a diktatúra, többek között Kós nevét sem szabad idehaza leírni századik születésnapján, a Szentimrei ház állami kézben szolgálja az elvtársak egy csoportját. Az 1989-es váltás, hogy ne mondjam: bukfenc után mintha megmozdulna lassan a világ, vannak dolgok, amik a helyükre kerülnek. Sok szó esik Kós életművéről, 1996-ban hatályon kívül helyezik azt a törvényt, ami alapján államosítottak, a család visszaperli az ingatlant, az új tulajdonos, Szentimrei Judit létrehozza a Szentimrei Alapítványt többek között Kalotaszeg, Sztána természeti-táji és művelődési értékeinek feltárására, tudatosítására, népszerűsítésére. Ennek képviseletében kalauzoltam 1998 nyarán az erdélyi tanulmányúton levő kert- és tájépítész egyetemistákat a budapesti kertészeti egyetemről. A csoport vezetőjével, a székelyudvarhelyi, Kolozsvárt végzett tanársegéddel, Fekete Alberttel egyezkedtünk, hogy szakgyakorlatra diákokat hoz, akikhez kolozsvári diákok is csatlakozhatnak, s közös munkával szakszerűen felmérik és meg is tervezik a Sztánai völgy táji-természeti értékeinek rehabilitálását és védelmét. Jó támogatóra, pártfogóra találtunk az akkor frissiben kinevezett fiatal lelkész, Papp Hunor személyében. Az is hamarosan kiderült, hogy a halmozottan hátrányos helyzetű és rohamosan öregedő-fogyó település közösségi életének meg-, pontosabban újjászervezése nélkül nem sok esélyünk van. A kezdeti lépéseket inkább bizalmatlanul fogadták a helybeliek, a szemétösszeszedő közmunkának még értetlenkedő szemlélője, ellendrukkere is volt, a faluszépítő, csorgóépítő és patakmeder erősítő munkálatokba már bekapcsolódtak, és fokozatosan befogadták a négy országból érkezett fiatalokat, immár azt is tudomásul vették, hogy annyira otthon érzik magukat: mulatni is akarnak és nem feltétlen úgy, ahogyan az ma általában szokás egy farsangi bálon: diszkóban vagy lagzilajcsisan csupán. Az egyéb programpontok is menet közben alakultak: a falu, a vidék is meg akarta mutatni magát, hát kialakult a helyi gyermekszínjátszók előadássorozata, amibe belefért alkalmi felnőtt szereplő, akár a játékos kedvű tiszteletes vagy az öregasszonyok fellépése, a helyi vagy a környékbeli kézművesek termékbemutatója, jelmezverseny, néptáncelőadás és -tanítás, -tanulás, képzőművészeti vagy néprajzi kiállítás, kalotaszegi könyvek bemutatása és árusítása, lovas felvonulás, testvérgyülekezetek meglepetései, farsangi bábu készítése, körbehordozása és a gonosz, a sötétség, a hideg el/űz/éget/ése, kirándulás a Varjúvárhoz, Szentimrei házhoz, a Csigadombra. Már a tizedik (az első jubileumi) farsangra kialakult az a forgatókönyv, ami kisebb-nagyobb módosításokkal, olykor rögtönzésekkel egészül ki és válik szórakoztató, jó hangulatú közösségépítő együttlétté.
Természetesen megmaradt a jótékonysági cél is: a romos iskolaépületet, a protestáns bál egykori színhelyét visszabontották, újraépítették, kialakították benne a százéves somligetre utaló Somvirág Közösségi Házat, gyülekezeti teremmel, orvosi rendelővel, ifjúsági szállással.
Az idei (az elsőnek pontosan 100. születésnapján tartott jubileumi) farsangi bál immár háromnaposra bővült változatos programmal, facebook-oldallal és mindennel, mi szem-szájnak ingere. Orbán Viktor miniszterelnök asszonya jószolgálati tevékenységével, a nemzetközi gyors sztánai megállójával és fogadásával, a Nem élhetek muzsikaszó nélkül kolozsvári színházi bemutatójával, a Kós-életművet bemutató kiállítás-sorozattal, emléktábla-avatással stb. olyan eseményévé vált a két haza hagyományok iránt érdeklődő, a saját bőrében magát jól érző magyarságnak, amire az elmúlt száz esztendőben kevés példa volt.
