Románia ma is az egyik legvallásosabb európai államként ismert. A társadalom döntő többsége, 85 százaléka vallja magát istenhivőnek vagy hisz egy transzcendentális erő létezésében. Alig 0,3 százaléka a lakosságnak (20 700 egyén) vallotta magát ateistának a legutóbbi népszámlálás alkalmával. Ugyancsak Románia dicsekedhet azzal is, hogy 18 000 templommal rendelkezik, amely a lakossághoz viszonyítva az egyik legnagyobb aránynak számít a kontinensen (1 templom jut 1000 emberre). A hazai egyházak közül csak a Romániai Ortodox Egyház vagyonát 5,5 milliárd dollárra becsülték. A vallásos intézmények és a vallásgyakorlat tehát alapvető pillérei továbbra is a 21. századi Romániának. Ilyen szempontból érthető, hogy ezeket a vallásos jelenségeket érdemes lenne részletesen, tudományos szemszögből elemezni, hisz lehetőség nyílna a romániai össztársadalom behatóbb megértésére is.
Annak ellenére, hogy a Romániai Vallástudományi Társaság idén ünnepelte alapításának huszadik évfordulóját, és hogy Románia adta a világnak a vallástudományt mint diszciplínát gyökereiben megváltoztató Mircea Eliadét, ez a közel másfél évszázados múltra visszatekintő tudományág továbbra sem tudott hangsúlyt és megfelelő támogatást nyerni a teológiai és etnográfiai valláskutatások jellemezte Romániában. A legutóbbi két angol nyelvű összefoglaló munkában, amely a közép-kelet-európai államok vallástudományi kutatásait összegezi, Románia nem kapott helyet. Rövid írásunkban a nemzetközi, és azon belül a romániai vallástudomány történetéről és jövőbeli perspektíváiról elmélkedünk.
A nemzetközi vallástudomány születése
A vallásos jelenségekkel és a transzcendens, isteni ágensekkel történő kommunikációs formák mindig is lenyűgözték a kutakodó embert. Már az ókori görög és római gondolkodók közül is akadt számos, aki a vallásról nemcsak megfigyelőként és hithű gyakorlóként írt, hanem a vallásgyakorlatban résztvevőket, illetve a vallást mint kutatási területet próbálta körüljárni. Ezek közül kiemelkedett Marcus Terentius Varro (Kr. e. 116–27), Cornelius Labeo vagy Macrobius, akiket joggal tekinthetünk a vallástudomány előfutárainak, bár nemegyszer titulálják őket ókori teológusoknak. Hozzájuk hasonló, a vallásos jelenségekkel már meglehetősen objektív módon, nem hívőként kutató írástudók a középkori arab világban is szép számmal akadtak.
Vallásos jelenségeket megfigyelni, leírni és magyarázni azonban nem egyenértékű azok tudományos elemzésével és tágabb, történelmi, filozófiai, pszichológiai, szociológiai vagy akár neurológiai összefüggésben történő értelmezésével. Míg az előbbi jelen van már az ókor óta, és él egészen napjainkig számos tudományterületen (teológia, etnográfia, antropológia), addig a vallással tudományos szemmel, egyházi és hitbéli hovatartozás nélkül foglalkozó tudományág alig másfél évszázados múltra tekint vissza. A vallástudomány, mint a teológiával szembenálló vagy annak alternatívájaként megjelent diszciplína elsősorban Max F. Müller (1823–1900) neves német nyelvész és vallástudós 1873-ban kiadott Bevezetés a vallástudományba című munkájával születik meg. Sajnálatos módon, a neves német filológus vallástudományi munkásságát sem a korabeli magyar, sem a román értelmiség nem karolta fel. Magyarországi körökben elsősorban sokat vitatott „turáni” nyelvrokonságról alkotott elmélete honosodott meg, amelynek fogadtatása igen népszerűvé tette Max Müllert. Hasonlóan kevés hatást gyakorolt vallástudományi traktátusa a regáti román értelmiség körében. B. P. Haşdeu munkájában ugyan többször idézte Müllert, elsősorban annak nyelvészeti értelmezései nyertek érdeklődési talajra a románok körében is. Külön érdekességnek számit, hogy I. Károly román király már élénk levelezést folytatott Max Müllerrel, és az ő jóvoltából szervezték meg a tizenegyedik orientalista kongresszust a Román Királyságban, ahol számos olyan kutató is részt vett, aki később a vallástudomány alapítói között tartunk majd számon.
1881-ben Franciaországban elindul a Revue de l’Histoire de Religion című folyóirat, amelyet az első vallástudományi folyóiratként tartanak számon. 1886-ban Párizsban az École des Hautes Etudes keretén belül létrehozták a Section des Sciences Religieuses-t, amely az első intézményesített formája lett a vallástudománynak, mint új diszciplínának. 1893-ban Chicagóban megalapították a Vallások Parlamentjének nevezett szervezetet, amely már előkészítő fóruma lett az első nemzetközi konferenciának. Ezt követően Stockholmban 1897-ben megtartották az első Vallástudományi Konferenciát, igaz ez még kevésbé volt nemzetközi. M. Emile Guimet francia kutató javaslatára 1900. szeptember 3. és 9. között a Sorbonne Egyetemen került megrendezésre az I. Nemzetközi Vallástörténeti Kongresszus (IAHR), amely az új tudományág legrangosabb fóruma, és máig élő, hivatalos szócsöve lett. Bár akkor már számos erdélyi és romániai történész, nyelvész vagy régész foglalkozott vallástudományos kutakodással, az első négy kongresszuson senki sem képviselte Közép-Kelet-Európát. A nemzetközi vallástudomány az első, párizsi kongresszust követően gyors iramban fejlődött elsősorban olyan jeles kutatóknak köszönhetően, mint Émile Durkheim (1858–1917), Max Weber (1864–1920), Rudolf Otto (1869–1937), Raffaele Pettazzoni (1883–1959), Mircea Eliade (1907–1986), Victor Turner (1920–1983), Roy Rappaport (1926–1997), Clifford Geertz (1926–2006), Catherine Bell (1952–2008), Jonathan Z. Smith, Harvey Whitehouse (született 1964. január 9-én) és sokan mások.
Ma a vallástudománynak számos ága és kutatási irányzata van. Míg a világ nagy egyetemein elsősorban az Eliade-féle reformot követően az 1950-es évektől külön tanszékeken oktatják a vallástudományt, addig számos konzervativizmusáról ismert egyetemen továbbra is a teológia részeként szerepel. Máshol a kompromisszumos Divinity School, azaz Hittani Iskola foglalja magába a vallástudományi tanszékeket. Számos nemzetközi folyóirat és fórum, így elsősorban a Nemzetközi Vallástörténeti Szövetség (IAHR), illetve az Európai Vallástudományi Szövetség (EASR) adja a tudományág irányadó elméleti változásait. Ebbe a folyamatba igyekszik beilleszkedni Románia is, kisebb-nagyobb sikerrel.
A romániai vallástudományról: múlt és jövő
Romániai vallástudományról 1920 előtt már csak politikai okok miatt sem beszélhetünk. A mai politikai entitás által közrefogott területen azonban már a 18. század óta elindultak a vallásokkal és vallásgyakorlattal tudományos szemszögből történő kutakodások. Matthias Gesner (1691–1761) kötetet szentel az ókori Bonus Puer kultusznak és Erdély római vallásos emlékeinek, míg kortársa, Bartalis Antal (1749–1797) a Daciáról írt munkájában külön fejezetet szentelt az ókori vallásoknak, különösen a Mithras-kultusznak.
A korai valláskutatással foglalkozók közül kiemelkedő Kőrösi Csoma Sándor (1784–1842) buddhizmussal kapcsolatos írásai és Dimitrie Cantemir 1722-es munkája az iszlám vallásról. Bogdan P. Hașdeu (1837–1907) román történész elsősorban a dák történelemmel és nyelvvel kapcsolatos kutatásairól ismert, de kiterjedt levelezése Max Müllerrel a nemzetközi vallástudományi kutatások első romániai meghonosítójává tették. Kiemelendőek Kuun Géza (1838–1905) orientalista tanulmányai is, aki elsősorban az ókori Mithras-kultusz és zoroasztrianizmus nyelvi összehasonlításával foglalkozott. Moses Gaster (1856–1939) és fia, Herzl Gaster (1906–1992) a romániai zsidó kultúra legnevesebb kutatójaként vált ismertté külföldön is, számos enciklopédiában vettek részt társszerzőként. A 19. század végén az etnográfiai kutatások fejlődésével – elsősorban Kriza János (1811–1875) munkásságának hatására – elindult a népi vallásosság, valamint a pogány magyar vallás kutatása, ez előbbi elsősorban Erdélyben vált hangsúlyossá. Ugyancsak ekkor indul a román vallásfolklór kutatása is (Simeon Florea Marian, Tudor Pamfile, Dimitrie Gusti, Petru Caraman, Romulus Vulcănescu). Az 1920 utáni hatalomváltást követően a román és erdélyi magyar valláskutatás csak ritkán, elsősorban néhány etnográfiai kutatásban talált összhangra. A román vallástudomány doyenje és a nemzetközi vallástudományt is gyökereiben megváltoztató Mircea Eliade hatása alig érzékelhető az erdélyi értelmiségi körökben, ellenben az ő hatásának következménye, hogy az 1970-es években Romániában számos kutató – így elsősorban Ioan P. Culianu és Arion Roșu – lépett a neves vallástörténész nyomdokaiba. Számos ókortörténész, így elsősorban Dionisie Pippidi vagy Mihai Bărbulescu tanulmányai követték a kortárs nemzetközi vallástudomány fejlődését az 1970-es és 1980-as években.
Eliade szélsőjobboldali nézetei miatt és elavultnak számító komparatív módszertana ellenére továbbra is a romániai vallástudományi kutatás alappillérének számit, igaz, elsősorban a bukaresti iskolában érzékelhető a hatása. 1990 után Romániában is elindult a vallástudomány mint új diszciplína térhódítása. A Román Tudományos Akadémián 1996 óta külön Vallástudományi Intézet működik, melynek hivatalos folyóirata, az Archaeus a kortárs romániai valláskutatók legrangosabb fóruma. Ugyancsak ez az intézmény képviselte néhány évig az országot a nemzetközi vallástörténeti kongresszusokon. Számos egyetemen, így a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológiai Karán is működik vallástudományi oktatás. Kiemelendő a kolozsvári Max Weber Szakkollégium valláskutatási tevékenysége, Tánczos Vilmos néprajzkutató munkássága, valamint a Sandu Frunze vallásfilozófus és fenomenológus által szerkesztett Journal for the Study of Religions and Ideologies folyóirat több éves munkája is.
A Romániában is fellendülni látszó vallástudományi kutatás továbbra sem lelt azonban megfelelő társadalmi visszhangra, és nem került be – számos külföldi államhoz hasonlóan – a közoktatásba. A hittan és vallásórák körül kialakult botrány jól jelzi, hogy a romániai társadalom egy jelentős része felkészült arra, hogy a nemegyszer megosztó és felekezeti nézeteltérésekhez vezető hittanoktatás helyett kötelezővé tegyék a vallástörténetet mint tantárgyat Romániában is. Minderre nemcsak Mircea Eliade és Ioan P. Culianu szellemi öröksége adhatna legitimitást, de az a néhány kósza hang és kezdeményezés is, amely ilyen téren már próbálkozott az elmúlt években. Eugen Ciurtin, a Román Vallástudományi Társaság főtitkára, Jakab Attila teológus vagy Kovács Nemere 2002-ben írt egyetemes vallástörténeti tankönyvjavaslata ugyan elhintette a romániai társadalomban a vallástudomány legitimitását és szükségességét, ez továbbra sem tudta átvenni a hittanoktatás vagy a vallási fanatizmus politikában is megjelenő romániai diskurzusait.
Az elmúlt két évben megjelent jelentős, Közép-Kelet-Európa országainak vallástudományi tevékenységét bemutató kötetből Romániát senki sem képviselte. Ez jól mutatja, milyen súlyos hiányosságokkal küzd jelenleg ez a tudományág Kőrösi Csoma Sándor, vagy például Mircea Eliade szülőföldjén. Reméljük, hogy a közeljövőben a tudományág nemzetközi jellege és egy fiatal nemzedék igyekezete új fejezetet nyit majd a romániai vallástudomány és vallásközi párbeszéd fejlődésében is.
Szakirodalom
Bubik, Tomas – Hoffmann, Henryk (szerk.), Studying Religions with the Iron Curtain Closed and Opened. The academic study of religion in Eastern Europe, BRILL, Leiden, 2015
Ciurtin, Eugen: Eastern Europe. In: Alles, Gregory (szerk.), Religious studies. A global view, Routledge, London-New York, 2008, 50-75.
Jakab Attila: Vallástudomány – Hittudomány. In: Confessio 32, 3, 2008, 35-47.
Kiss Dénes: Valláskutatások. Transindex Lexikon Adatbank. Online: http://lexikon.adatbank.ro/tarsadalomismeret/szocikk.php?id=26. Letöltés időpontja: 2017. 01. 11.
Kovács Nemere: Egyetemes Vallástörténet, Kolozsvár, 2001-2002
Máté-Tóth András – Rosta Gergely: Focus on Religion in Central and Eastern Europe: A Regional View, DeGruyter, Berlin-New York, 2016
Pickel, Gert – Sammet, Kornelia (szerk.), Transformations of Religiosity: Religion and Religiosity in Eastern Europe 1989–2010, Springer, Leipzig, 2012
Stausberg, Michael – Engler, Steven (szerk.): The Oxford Handbook of the Study of Religion, Oxford, Oxford University Press, 2016
