Jelen voltam a céh újraindításának ötleténél, és meghívót kaptam az alakuló gyűlésre,1 de 1990. november 24-én amúgy is ott voltam a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, mert Dusa Ödön előadói estjének ügyeit intéztem. Nagyüzem volt a színházban. Délelőtt a nézőtér megtelt érdeklődőkkel, a szép könyvek ügye sok embert vonzott, de a meghirdetett rendkívüli műsor miatt csaknem egész nap zsúfolásig megtelt a nézőtér, tele volt az előcsarnok, és a színház előtti tér is megbolydult méhkashoz hasonlított. A továbbiakban az újraalakított céh ötéves tevékenységéről, személyes részvételem jogán, a céh dokumentumainak felhasználásával, a sajtóban megjelent emlékezésekből merítve, amennyiben lehetséges, elfogulatlanul és a tanulságok érdekében néhol részletekbe menően kívánok beszámolni.
Délután Lantos Tamás amerikai képviselő találkozott Kolozsvár magyarságával. Sámi László az Emberjogi Liga képviseletében kitüntetett négy ellenállót. Utána Illyés Kinga versműsora következett, este pedig Dusa Ödön a színház javára belépőjegyes verselőadóestje keltett ugyancsak telt házas érdeklődést. Akkor kezdődő személyes kötődésemről a céhhez néhány írásomban és emlékirataimban részletesen szóltam.2
A céh újraalakulására a színpadon az elnöki asztal mellett Kiss Jenő neves költőnk, a régi ESZC szerkesztője, az Erdélyi Helikon írói munkaközösségének az országban maradt utolsó élő tagja és Szőcs Géza, az újraalakítás ötletének kigondolója foglalt helyet. Mindketten ráérősen beszéltek a céh hagyományairól, az újraalakulás szükségességéről, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy megvárjuk az elnökségbe meghívott, a bukaresti repülő késése miatt hiányzó Domokos Gézát, a Kriterion Könyvkiadó akkori igazgatóját. Érkezésekor számos felszólalóval folyt a vita. Az igenlők mellett konzervatívok is akadtak: „Minek nekünk új könyvkiadó, amikor ott van a kipróbált Kriterion?!” Egyesek úgy tüntették fel a dolgot, mintha a Kriterion ellenében alakulna újra az ESZC. Szőcs Géza ennek ellenkezőjét hangsúlyozta már a Domokos Gézára való várakozás óráiban. Győztek az újat akarók, akik közül a külföldről hazaérkezett és menedzsertudását sejtető Koszta István és a hosszú ideig az antikvárium könyvellenőreként, majd a kolozsvári könyvlerakatban dolgozó Keresztes Zoltán tűnt a jelenlévők számára hozzáértő ügyintézőnek. Koszta István a gyakorlati teendőket vázolta. Keresztes Zoltán a felszólalása után végig állva maradt, hogy ilyenformán beleszólásra készen legyen. Az elhúzódó vitát Bálint Júlia színpadra lépése szakította meg, aki önként ajánlkozott az alapítótagsággal járó összeg összegyűjtésére. A közösen megállapított egyénenkénti összeg háromezer lej volt. A jegyzőkönyvvezetők üresen hagyott asztalánál rögtön megkezdte a gyűjtést. A feliratkozók lelkesedését nagyban növelte, hogy Csiha Kálmán református püspök példamutatóan tízezer lejjel iratkozott fel.
Az alakulás utáni napokban Koszta István erélyesen látott a szervezéshez, de már az első megbeszélésünkön Keresztes Zoltán kirohant ellene a munkamódszerét elítélő minősítésekkel. Koszta ekkor összecsomagolta irományait, és táskaszámítógépét kézbe kapva tovább állt. Csíkszeredában tette magát hasznossá lapkiadást beindító munkájával. Szőcs Géza és Kiss Jenő engem is meghívott a vezetőségbe, amelynek kialakításában a hangadók Keresztes Zoltán és Bálint Júlia voltak. Az ülésen, amit a Pavlov (Fürdő) utcai RMDSZ székházzal átelleni tömbház első emeleti lakásában tartottunk, elnökségből, gondnoki testületből, ellenőrzőbizottságból és szerkesztőbizottságból álló vezetőséget alakítottunk. A Szabadság napilapban való közzétételére a névsort Keresztes Zoltán és Bálint Júlia elnökségi tagok vitték, és ott önkényesen megváltoztatták. A nyilvánosságra került névsornak nem tulajdonítottunk fontosságot. Bevett szokás volt akkoriban, hogy a különféle elnökségekbe, a fontosabb közügyekkel kapcsolatos nyilatkozatok aláíróinak sorába olyan közismert és köztiszteletben álló személyeket is feltüntettek, akik később ezt hallgatólagosan elismerték. (Lásd a rendszerváltozás kezdetén sietve született felhívásokat.) A továbbiakban Keresztes Zoltán alelnöki, majd rövidesen felvett ügyvezető elnöki címmel megkezdte a céh bejegyzésével járó formaságok intézését. Napi gondjaink között a legfontosabbak: bankszámlát és irodát nyitni. A gondnoki testület tagjaként, minden ülésünkön szorgalmaztam az összegyűjtött adományok elszámolását, mert az önkéntes pénztáros, akinek labilis pénzkezelési szokása köztudomású volt, és erről kölcsönzőjeként magam is meggyőződtem, hetekig késlekedett. Kitámadással védekezve az akkoriban szokásos módon sértegetett. A bankbejegyzéstől ezért távolt tartottam magam, és elleneztem azt is, hogy ügyeinket csoportba verődve intézzük, mert kiderült, hogy az elnökség tagjai a céh ügyintézésével összekeverve a magyar-örmény szervezet gondjait is magukra vállalják. Székhelyért csoportosan bolyongtunk a városban, és kiderült, hogy elsősorban az örmény egyesület igényeinek megfelelőt keresünk. Lassanként kimaradtam az ilyenformán eredménytelen ügyintézésből.
A céh szervezése, tapogatódzó útkereséssel, megfelelő szervező nélkül, elkedvetlenítő téblábolással indult. Az elnökre nem számíthattunk, az RMDSZ titkáraként idejét lefoglalta a céhnél akkor fontosabb politikai küzdelem. Az elnökség tagjai is többfelé orientálódtak a lázas magánérdektől vezérelt társadalmi pozícióharcban. Az ilyen többkulacsos nyüzsgésben a látszatszolgálók száma ijesztően megszaporodott, és többen, megcsömörölve a törtetők hadától, visszahúzódtak a felelős szerepvállalástól. A kolozsvári napilap szerkesztőivel jó kapcsolatban álltam, a céhet népszerűsítő önkéntes sajtófelelősként próbáltam magamat hasznossá tenni. De nézeteltéréseim az önjelölt vezetők ráérős ügyintézése miatt elmérgesedett, amikor nehezményezték, hogy beharangozó írásomat nem cenzúrázhatták.
Kifogásoltam, hogy a Céh ügyeit nem az alapszabályzatban foglaltak szerint3 intézik, összemossák a magyar-örmény szervezet és a Kereszténydemokrata Párt ügyeivel, és az ESZC építését elhanyagolják. Mielőbbi átlátható nyilvántartás végett szorgalmaztam a pénzekkel való elszámolást, hivatásos pénztáros alkalmazását. Elleneztem, mert korainak találtam, főként az ismerőseikkel betöltendő fizetett állások létrehozását. Kidolgoztam a céh felépítésének féléves tervét és a hagyománynak megfelelő könyvkötészet megszervezésének koncepcióját. Megterveztem, és két grafikussal ellenőriztettem a tagságot elismerő oklevelet. Átadtam a Montrealban megtelepedett grafikus, Pusztai Péter hagyományokat tükröző és világszínvonalúan korszerű, a céh jelenkori íróinak sorozata számára készült könyvborítója tervét, amelyet a kérésemre készített.
1991 elején amerikai rokonlátogatásra utaztam, és elnöki megbízással vállaltam, hogy külföldön toborzok tagokat a Céhnek. Erről az RMDSZ-szel is láttamozott, több aláírással ellátott, pecsétes megbízólevelet kaptam.4 A kikötésem az volt, hogy pénzt nem veszek át, azt az utánam küldött bankszámlánkra fogják befizetni amerikai barátaink. Három hónapig Atlantában és Montréalban hiába vártam a céh bankszámlaszámára. Félszáz levelet írtam az amerikai magyar közösségeknek, egyházaknak, lapoknak, barátaimnak, ismerőseimnek. Válaszukból bizonyítható, hogy az amerikai magyarok nagy érdeklődéssel fogadták az erdélyi nemzettársaik művelődésszervezői erőfeszítéseit.5 Lelkes támogatásukról biztosítottak, pénzüket is rám bízták volna, de kikötöttem, hogy ennek hivatalos formában kell történnie. (Hazatérésem után 150 dollárt küldött Csiha Kálmán püspök úrral a Torontói Magyar Alap, amit elismervénnyel (ez akkoriban nem volt szokásban, amiből aztán számos személyeskedő vita és rágalomhadjárat keletkezett) átvettem/átadtam a céhnek.)
A céh elnöke, az RMDSZ titkáraként politikai teendők sokaságával küszködött, a megindult és egyre erélyesebb párton belüli küzdelem, amelyből a Domokos Géza vezette bukaresti vezetőréteg ellenében és a magyarság ügyeit kolozsvári központtal elképzelő Szőcs Géza csoport versengéséből, ahogyan szokott lenni, a harmadik fél, a marosvásárhelyiek kerültek ki győztesen.
Molnos Lajos egyik vihart kavart írásában szóvá tette, hogy az RMDSZ vezetősége „emeleti magasságában” megfeledkezik az „alagsorban” élő tagságról. Belső körökben köztudomásúvá vált, hogy egyik vezető beosztású embere a művelődésre szánt valutában érkezett anyaországi támogatást egy évre lekötött banki betétben hozzáférhetetlenné tette. A megszámlálatlanul érkezett sokoldalú támogatásokról (könyvtárak, nyomdai felszerelések, irodai felszerelések, számítógépek) nem készült üvegzsebszerű elszámolás, az egymás elleni kételkedők és a rosszindulatú rágalmazók csatározásai a korabeli sajtóból rekonstruálhatók. Ebben a hangulatban a művelődés ügyei háttérbe szorultak.
A céh ügyvezető elnökségi tagjainak erejét meghaladta a sokfelé irányulás. Mózes Huba irodalomtörténész köz- és magánhasznúan sietve beindította, de Magyarországra költözésével magára hagyta a maga által szerkesztett Az Erdélyi Szépmíves Céh Füzetei sorozatot, amelyből végül négy szám jelent meg. Sietősen, a teljesség igényével megközelítőleg sem, inkább csak kirakatcéllal készültek. A szükséges céhismertető és támogatótoborzó propagandafüzetek kívánalmainak nem feleltek meg, az újraindult céhről nem adtak felvilágosítást, s így legfeljebb a kuriózumok közé sorolhatók.
1. Az Erdélyi Szépmíves Céh és a Helikon indulásának dokumentumaiból, 1924–1928, 2. Tükör előtt. Képek és iratok Dsida Jenő hagyatékából, 3. A nemes magyar jádzó társaság jelenti. Válogatás régi magyar színlapokból, 4. Térképlapok Kolozsvár történetéből.6
A sorozat burkolt célja tudtommal az volt, hogy tartsa a lelket a céh fizető tagjaiban, akik befizetett pénzükért hiába várták az ígért köteteket. Az ESZC a sajtóban közzétett levelében Az Erdélyi Szépmíves Céh Füzetei sorozaton kívül a következő műveket ígérte: Kós Károlynak Az országépítő című, Szent Istvánról szóló regénye, Kiss Jenő Ithaka messze van, a második világháborút idéző regénye. A további sorrend kialakítása a szerkesztőbizottság határozatára várt.7
A céh kiadványait nyomtató Gloria nyomda dokumentációjából kideríthető, hogy az előfizetők pénzéből készült füzetek ára nem állt arányban hasznosságukkal. Én a Helikon-találkozókon elhatározott, és sajnos csak erkölcsileg támogatott, de Kacsó Sándor által a 17. kiadványig megvalósított Hasznos Könyvtár mintájára képzelt sorozatot javasoltam, ami, szelíden fogalmazva, elkerülte az elnökség figyelmét.
Kiderült, hogy azért nem lehet bankszámlánk, mert távollétem hónapjaiban nem sikerült bejelenteniük a céhet. Ehhez minisztériumi jóváhagyásra volt szükség. Magánlevél megírására biztattam Kiss Jenő tiszteletbeli elnököt, aki Horváth Andor segítségét kérte az ügyben. Kiderült, hogy ő a céh újraalapítóinak névsorát nem tartotta elég reprezentatívnak. Valóban nem sok személyiség akadt a névsorban, de azzal érveltem, hogy a lista nyitott, és természetesen meg kell nyernünk az ügyhöz a romániai magyarság minden jeles képviselőjét. Őt magát is beiktattuk. Saját költségemen utaztam az engedélyért fővárosba. A következő héten az alkalomhoz illően szerény, de ünnepélyes keretek között Keresztes Zoltánnal átvehettük az Erdélyi Szépmíves Céh hivatalos bejegyzésről szóló okiratot. Itt jegyzem meg, hogy a céhet nem könyvkiadóként, hanem közhasznú, non profit kultúregyesületként jegyezték be. A 86/1991-es bírósági határozatról felhívásban értesítettük a tagságot.8
A Szabadság napilap szerkesztőinek jóvoltából első oldalas írásban, majd oldalas összeállításban jeleztem az érdeklődőknek az eseményt. Szorgalmaztam az 1991 óta megígért közgyűlés összehívását, és a befolyt előfizetésekkel, illetve a csekély adományokkal való elszámolást. Meghirdettem a céh felépítésének féléves és a könyvkötészet megszervezésének tervét.9 Javasoltam, hogy pályázatok alapján tervezzük meg a céh évenkénti sorozatait.10
De a rágalmazások miatt abbahagytam önkéntes tevékenységemet az ESZC-nél. Az általam javasolt olcsó népkönyvtári füzetsorozatom tervét a kiadói jogot szerzett Nistor Gáspár, a NIS elektronikai vállalkozás tulajdonosa segítségével beindítottam, szerkesztettem az Erdélyi Kiskönyvtár sorozatot, amelynek hasznáról az olvasni szerető kispénzű emberek Svédországba távozásomig megjelent kötetekből meggyőződhettek. Ingyen és bérmentve, Sztranyiczki Mihály segítségével összeállítottam a Romániai magyar nyelvvédő szótárat, és másfél éves munkával ugyan csak vele, a fölöttébb szükséges Erdélyi Történeti Adattárt helyettesítő, Erdélyi történeti kronológiát, amelynek kézirata a nagyváradi Erdélyi Híradó szerkesztőség környékén elkallódott.
A másodszori újraindulás
Szőcs Géza kérésére és megbízólevelével11 1995 elején tértem vissza a céhhez. (Itt kell megjegyeznem, hogy előtte való évben az Erdélyi Lap- és Könyvkiadó felelős vezetője nyomdába adta Bög Viola Társaság című fényszedéssel nyomdakészen, a céh kiadásra váró tartalékkönyvek között szereplő, Kiss Jenő által is támogatott munkámat. Számomra nyilvánvaló, hogy döntésükben nemcsak a regényhármasomról mondtak kedvező véleményt, hanem ezzel kívánták szorgalmazni visszatérésemet a céhhez. Mózes Huba egyik írásában12 nyilvánvaló rosszallással, magyarországi zárkózottságában, a céh ügyeit nem ismerve, tévesen állítja, hogy a céh ügyeinek intézőjeként adtam ki saját könyvemet. Egyébként ezzel a váddal illethette volna Kós Károlyt, Kiss Jenőt és magát is, hiszen egyikük sem húzódozott saját műveit kiadni a régi céh, illetve az 1990-es évek elején indult új céh első könyv(füzet)sorozatában. Könyvem kiadásának nem volt anyagi vonzata, nem járt vele honorárium, fényszedését baráti alapon újságíró barátom, Nits Árpád végezte.)
Keresztes Zoltán ügyvezető elnöki helye megüresedett, miután már az előző esztendőben egyedül maradt a céh vezetésében (társai felmondás, vagyis szó nélkül távoztak az összekuszált ügyek súlyosbodása láttán), és szélütés következtében lebénult. A teendők átvételéért többször jártam nála, de a fizető tagok szitkozódó és fenyegető panaszleveleinél egyébbel nem szolgálhatott. A céh kevéske pénzének egy részéből könyvnyomtatáshoz szükséges papírt vásárolt, a maradékot felélték, kifolyt a kezük közül.
Mit tehettem? Elölről kellett kezdenem mindent. Folytattam ott, ahol az első nekifutás önjelölt vezetői megakadályoztak tervszerű munkámban. Elsikkadt az a tény, nem kapott megfelelő hangsúlyt, hogy az akkori körülmények között az újraindított céhet nem jelenthettük be hasznot hajtó könyvkiadóként, hanem a nagyobb tevékenységi területet átfogó közművelődési intézményi formát kellett választanuk, hogy elkerüljük a pénzügyi formaságokkal és adókötelezettséggel nehezebben járható utat.
A szervezetlenség és a tagok tájékoztatásának hiánya miatt egyre-másra érkeztek a levelek, amelyekben a sérelmezettek nyomdafestéket nem tűrő hangon követelték az elnöktől a céh pénzügyi helyzetének ismertetését. A régi vezetőségből ezt senki sem vállalta, sietve szétszéledtek.
Miként nyerhettem volna meg újra a könyvbarátok bizalmát? Nincs más célravezetőbb dolog a nyíltságnál. Ezt vallottam, és vallom ma is. Körlevelemet minden erdélyi magyar lapnak megküldtem, és anyagiak híján háromszázat a fizető tagoknak címezve a magam költségén borítékoltam.13
Merre tart az Erdélyi Szépmíves Céh?
Eddig nem sokan tudták, talán még az ESZC tagjai sem tapasztalták azt, hogy a céh a szabályzatában lefektetettek szerint irodalompártoló szervezet. Tehát nem könyvkiadó, hanem szerte a világon megalakítható olyan kisközösség-láncolat, amely az erdélyi magyar irodalom mindenféle pártolását tűzte célul. Folyamatos tevékenységének csak egyik módja az, hogy a két világháború közötti egykori céh hagyományainak megfelelően nevét adja könyvsorozatainak megjelenéséhez. Nem anyagi hasznot hajtó szervezkedés. De összegyűjti a könyvbarátok pénzét, és az Erdélyi Híradó Lap- és Könyvkiadó Kft. segítségével keménykötésben, ex librissel ellátott, sorszámozott könyveit eljuttatja tagjainak, a fűzött példányokból pedig vásárolhatnak az érdeklődők. Az Erdélyi Híradó felelős vezetője Szőcs Géza. Ugyancsak ő az Erdélyi Szépmíves Céh elnöke, hiszen 1990 decemberében kezdeményezte és újraalakította a – mondhatjuk bátran – neves intézményt. Szabályzata alapján azt is kimondhatjuk, hogy az ESZC nem egyvalakié, nem is egy csoporté, hanem mindannyiunké, az egész erdélyi magyarságé. A megmaradásunkért valóban dolgozók, akik ezt alaposan átgondolták, tudják, hogy hagyományaink ápolásával, műveltségünk gyarapításával, az európai civilizációs szinthez való felzárkózással szolgálhatjuk leginkább kitűzött céljainkat. Ha ehhez azt is hozzágondoljuk, hogy az utóbbi években megfogyatkozott értelmiségünket kevésbé, de az egyszerű embereket annál inkább félthetjük a beolvadástól, nyelvünk és sajátos kultúránk elvesztésétől, akkor bizton állíthatjuk, hogy mindenféle műveltségtápláló kisközösségre nagy szükségünk van, és lesz az elkövetkezőkben is.
Sajnos a céh újraindulásakor ez nem tudatosodott eléggé a vezetőkben. Így elmaradt annak a fiókszervezet-hálózatnak a kialakítása, amely élő, öntevékeny szervezetként fokozatosan növelte volna nemcsak a könyvbarátok, hanem egyetlen szóba sűrítve, az irodalompártolók számát.
Amikor fél évre elvállaltam a céh ügyeinek intézését, az 1991-ben benyújtott szervezetfelépítési javaslatomat kezdtem gyakorlatba ültetni. Ma már mindenfelé alakulnak a céh fiókszervezetei. A lehetséges ESZC-fiókszervezetek száma 125. (Lásd a mellékelt helységnévsort.) Ezekben a helységekben csaknem mindenütt van néhány ESZC-tag. És a céh eddig döcögő adminisztrációja, gyenge könyvkiadói munkája ellenére mindenütt van igény és akarat a jó és szép könyvre, illetve az irodalompártoló munkára.
Álljon itt egyetlen példa ennek bizonyítására. Szilágycsehben Vida Györgyné volt az idei tavaszig az egyetlen tagunk. Segítségével és a különféle intézmények vezetőinek a megértésével ma már tizennyolcan vannak. Mert ha egyénenként nem könnyű összegyűjteni a második sorozatra hozzávetőlegesen kiszámított húszezer lejt, az egyházi közösségek, az iskolák, a könyvtárak, a magyarság politikai és kulturális szervezeteinek könnyebb ezt az összeget elkülöníteniük ahhoz, hogy a könyvsorozatot ott tudhassák tagjaik keze ügyében. Intézmények példamutató erejét is mérlegre tettük ezzel, és nem csalatkoztunk. Könyveink végén ott található tagjaink névsora.
A céh küszöbön álló országos közgyűlésén a fiókszervezetekben megválasztott küldöttek olyan értő és felelős vezetőket kell hogy válasszanak, akik a nemrég rendbe tett adminisztrációját és terveit tovább tökéletesítik; még szorosabbra fűzik a fiókszervezetek kapcsolatát az EMKE többi kulturális szervezetével; érdekes és hasznos programajánlatokkal látják el a tagságot; a véglegesített első könyvsorozat könyveit idejében eljuttatják az előfizetőknek, és a külföldi tagok toborzásáról sem feledkeznek meg, hiszen a jobb gazdasági körülmények között Magyarországon és Nyugaton élő magyarok hozzájárulásával kell megvalósítanunk a hazai olcsó könyvek kiadását és terjesztését, ahogyan ezt annak idején Kós Károlyék is cselekedték. A közeljövőben megalakulnak fiókszervezeteink Bécsben, Essenben, Ulmban, Münchenben, Malmőben, Stockholmban, Montrealban, Torontóban, New Yorkban és másutt is. Merjük remélni, mindenfelé hasznos, kellemes és örömteremtő lesz a munkájuk.
(Folytatjuk)
Jegyzetek
1 Tar Károly: Erdélyi Szépmíves Céh. Emlékkönyv, 1924–1944, 1990–1995. Ághegy Könyvek, Közdok, Budapest, 2010. 190–192. oldal.
2 Ld. Tar Károly: Erdélyi Szépmíves Céh…; Tar Károly: Faragott fájdalom. Elrománosításunk naplója. NIS Kiadó, Kolozsvár, 1995; Tar Károly: Voltam. Harmadik könyv. Ezer kilométerekkel. Kézirat.
3 Tar Károly: Erdélyi Szépmíves Céh… 196–197. o.
4 Uo. 206. o.
5 Uo. 214–215. o.
6 Mózes Huba: Az Erdélyi Szépmíves Céh és a Helikon indulásának dokumentumaiból, 1914–1928. Az Erdélyi Szépmíves Céh Füzetei, 1. Erdélyi Híradó Lap- és könyvkiadó, Kolozsvár, 1992; Mózes Huba: Az Erdélyi Helikon és a Nyugat. http://www.forrasfolyoirat.hu/upload/articles/712/mozes.pdf.
7 Tar Károly: Erdélyi Szépmíves Céh… 236. o.
8 Németh Júlia: Újjáalakulás vagy folytatás? Szabadság, 1990. november 27.; Tar Károly: Erdélyi Szépmíves Céh. Szabadság, 1991. május 31. És az azonos című, a céhet a hivatalos bejegyzésekor bemutató külön oldalon, Szabadság, 1991. június 7.
9 Tar Károly: Erdélyi Szépmíves Céh… 199. o.
10 Uo.
11 Uo. 221. o.
12 Mózes Huba: i. m.
13 Tar Károly: Erdélyi Szépmíves Céh… 221–222. o.