A Kolozsvári Atlétikai Club legnagyobb gondját a korszerű atlétikapálya hiánya jelentette. Az 1885 és 1889 közötti időszakban az egylet ideiglenesen kialakított pályákon rendezte a viadalokat a Lövöldében, a Bonctani Intézet kertjében, Désen és Marosvásárhelyen.
Dr. Haller Károly polgármesteri ciklusa befejeztével több beadványban kérte a városi tanácsot, hogy adjon át a KAC számára a Sétatéren egy telket haszonbérbe, ahol a klub atlétikapályát építtethet. A kérést végül a tanács elfogadta, így 1889. augusztus 14-én a KAC átvette a Sétatér-egylettől a Szamos és a sétányok közötti területet, a tóval egyvonalban. A telek bérét, évi 30 forintot, 1890. június 15-én fizette ki először a KAC pénztárosa.
A bérbe vett telken már 1889 augusztusában megkezdődött az új pálya kialakítása Luncan Aladár egyleti mérnök tervei szerint. A kialakítást Muhay Ferenc gátmester cége kivitelezte. Kialakítottak egy 333⅓ méter kerületű, 5 méter széles ovális futópályát, amelyhez tartozott egy 110 méter hosszú és 8 méter széles egyenes sprintpálya, valamint egy 50 méter hosszú és 8 méter széles ugrópálya. (Zuber Ferenc: Az atlétika története Magyarországon. In Testnevelés, 1934) A pályát lehengerelt porondból készítették.
A pályaavatót 1889. október 6-án rendezték, amely egyben a KAC tizedik viadala volt. A verseny előtti folyamatos rossz idő és nagy esőzés miatt a pálya fel volt ázva. A versenyszámokat nehéz körülmények között bonyolították le, a kerékpárversenyt – a latyakos talaj miatt – elhalasztották. A rossz idő ellenére Göllner Béla fantasztikus eredményt ért el távolugrásban, 619 cm-es ugrása a kor második legjobb magyar eredménye volt. Erről a Kuszkó István szerkesztésében megjelent, A Kolozsvári Atlétikai Club III. évkönyve (Kolozsvár, 1890) című munkában olvashatunk.
1890-től a kolozsvári atlétikai élet hanyatlásnak indult. A kerékpárosok kiléptek az atlétikaegyletből, és megalakították a Kolozsvári Kerékpáros Egyletet. 1891-re a belviszály, valamint a kolozsvári sportegyesületek közötti viták miatt a KAC eltűnt a helyi, valamint a magyar sportéletből, az atlétika pálya pedig gazdátlanul maradt.
1890-től viszont virágzásnak indult a kerékpározás, a kerékpáros egylet pedig egyre több taggal büszkélkedett. A kerékpáros egyesület is azzal a gonddal küszködött, mint az atlétikai klub néhány évvel azelőtt: a korszerű aréna hiányával. Mivel a sétatéri atlétika pályát senki sem használta, a kerékpáros egylet 1893-ban kérte annak átadását az ő számára. 1894-ben ez megtörtént, az egyesület pedig nekifogott az atlétika pálya átalakítására. A felújítás az egylet tagjainak adakozásával történt, akik 150 darab 40 koronás részvényt vásároltak, a befolyt összegből pedig kialakították a korszerű kerékpárpályát. A terveket Molnár Endre építész (aki később az Esterházy hercegi uradalom építésze volt) készítette díjmentesen Stampa Keresztély egyleti titkár segítsége mellett. A pálya hossza 333⅓ méter volt, szélessége az induló oldalon 7 méter, a vele párhuzamos oldalon 5 méter, a fordulókon pedig 6 méter. A fordulók legmagasabb emelkedése 1,62 méter, a körívek sugara pedig 35 méter volt. (Korchmáros Kálmán: A Kerékpáros és Athletikai Sport Naptára, Budapest, 1898.)
Az európai színvonalnak megfelelő korszerű pálya mészkő burkolatát lehengerelték, és forró kátránnyal öntötték le, amelyet homokkal szórtak be. „A pályaavató versenyt 1894. szeptember 24-én tartották, az eseményen jelen voltak a kor legjobb magyar kerékpárosai. A pálya kivívásában és kialakításában oroszlánszerepet vállalt dr. Haller Károly. Csak neki köszönhető, hogy hathatós befolyásával a sétatéri, 333 méteres kör- és emelt műpályát fölépíthettük circa 6000 korona költséggel, mely aszfaltos kéreggel burkoltatott s melynek belterületén volt a többféle testgyakorló pálya és tenis-grand is. Szintén az ő lelkes buzdítása és anyagi hozzájárulásával láttatott el a következő évben a pálya állandó tribünnel, »igazlátói« emelvénnyel és vetkező, illetve ledörzsölő épülettel” – emlékezett vissza Bartha Gergely, a kerékpáros egylet főkapitánya. [Kuszkó István (szerk.): Emlékkönyv dr. Haller Károly működéséről. Kolozsvár, 1906.]
A kerékpársport közel tíz éven át virágzott Kolozsváron, a fordulópontot az 1899-ben bevezetett kerékpáradó jelentette. A kerékpáradónak a bevezetése nagy felháborodást okozott a kolozsvári biciklisek körében. „A hajdan kincses, ma deficites Kolozsvár jobb ügyhöz méltó gyorsasággal sietett a kerékpárokat megadóztatni” – jelent meg egy kerékpáros melléklet hasábjain 1899-ben. (Kerékpáros turista. II., 1./1900.) Az 1899. július elsején bevezetett adót a város vezetősége többféleképpen magyarázta: volt, aki azzal indokolta a döntést, hogy a kerékpár tönkre teszi az utakat, mások a befolyó összeget az utak javítására szánták, ennek ellenére, bár egy év alatt szép összeg gyűlt a városkasszába, az utak javításával senki sem foglalkozott.
Az adó hatásaként a kerékpárosok száma lecsökkent, majd a kerékpáros egylet megszűnt. Ezt a pillanatot használták ki mindazok, akik ellenezték a kerékpárpályát a Sétatéren, mondván, nem illik bele a park arculatába. Már 1899-ben elhangzott néhány indítvány, miszerint a kerékpárpályát le kéne bontani, a területet pedig a Sétatérnek visszaadni, végül – miként az Ellenzék, 1903. április 18-i számából megtudjuk – 1903 áprilisában a városi tanács döntésének értelmében a pályát lebontották.
Több év munkája, rangos versenyek és kiváló eredmények színhelye, korának egyik legmodernebb kerékpárarénája tűnt el a városvezetés döntése nyomán. Sajnos, azóta sem gondolta át a városvezetés, hogy egy hasonló pályát kéne építeni Kolozsváron.
A katonai uszoda
Az első modern kolozsvári uszodát az osztrák hadsereg kolozsvári parancsnoka, Urban tábornok építtette a katonaság részére. A tábornok a város polgáraival részvényeket vétetett, ebből a pénzből emeltette a Sétatér végén, a Bem (Coşbuc) utca felöl a katonai uszodát, melyet 1855. május elsején nyitottak meg. A város később visszavásárolta a részvényeket, emellett a szabad órákban a polgárok is használhatták az uszodát. (Kőváry László: A kolozsvári Sétatér keletkezése és fejlése 1812–1886, Kolozsvár, 1886) Az uszoda vize a Sétatér sétányai között található két árokba folyt ki.
Koncz Rudolf, az 1900-as évek elejének fiatal labdarúgójának visszaemlékezése szerint az uszoda épülete deszkából készült, a medencét pedig gerendákból alakították ki. A medence mérete körülbelül 40x25 méter lehetett, egyik sarkában egy kis elkerített részben sekély víz volt. Itt játszottak először vízipólót Kolozsváron 1908 nyarától. (Részlet Koncz Rudolf önéletrajzából, amelyet az Apáczai Társaság sporthagyatéka őriz.)
Az uszoda a 20. század elejéig működött, 1911-ben a sporttelep (később stadion, majd aréna) építésekor bontották le. A bontásnak 1911. szeptember 11-én fogtak hozzá, amikor a sporttelephez vezető utat építették. A városi tanács az Ellenzék 1911. augusztus 30-i számában ekképp értesítette a közönséget az uszoda megszűnéséről: az uszoda lebontási munkálatai szeptember 4-én, hétfőn már megkezdődnek. Erre való tekintettel a tanács értesíti a város közönségét, hogy a katonai uszodát csak tegnapig lehetett igénybe venni, a mai nap már nincs nyitva a közönség számára…
A Diána-fürdő uszodája
A város harmadik uszodáját a Diána fürdőben alakították ki. A Fürdő utca (ma Cardinal Iuliu Hossu) elején, a Sétatér bejáratának baloldalán, dr. Szombathelyi Gábor városi főorvos 1843-ban nyári használatú fürdőt létesített. 1852-ben elkészült a gőzmotorral működő állandó gőz- és kádfürdő, amely 1869-ben leégett. 1875-ben nyitották meg ismét a kor színvonalának megfelelően, 1894 nyarán pedig átépítették, ekkor uszodát is létesítettek. A Diána fürdőnek tisztán kezelt tágas uszodája van, melynek mellékhelyiségei kitűnő zuhanyokkal vannak ellátva – számolt be 1895. július 2-i számában az Ellenzék.
A következő évben a Diána-fürdő vezetősége Budapestről szakképzett úszómestert szerződtetett azok számára, akik szerettek volna rövid idő alatt megtanulni úszni. De nem csak ezzel vonzotta a fürdő az úszni vágyókat. Példás rendjéről és tisztaságáról ismerték, valamint a hűsítő hideg zuhanyairól.
Az 1890-es években a Diána-fürdő külső medencéjén korcsolyapályát is kialakítottak. Az itteni pálya 1896-tól egyre nagyobb népszerűségnek örvendett, mert olcsóbb volt, mint a sétatéri. A szegényebb diákok – elsősorban a kereskedelmi akadémiából – szívesen keresték fel, hogy kedvükre korcsolyázzanak a téli szabad órákban.
A fürdőt az 1930-as évek végén bontották le, ma egyik részén bérház, a másik részén pedig a kommunizmus áldozatainak emlékműve áll.
A Bánffy-kert
A Bánffy-kert, amely eredetileg a Wesselényi család kertje volt, a Diána-fürdő és a Sétatér mellett, a Malomárok bal partján feküdt. Ez volt Kolozsvár egyik hangulatos kis kertje, kis tóval, óriási égerfákkal, ezeknek tövén eredt a város legjobb vizű csorgója. [Nagy Péter (Grandpierre Emil): Ó, kedves Kolozsvár. Budapest, 2005.]
Felméri Lajos egyetemi tanár 1889 júniusában labdázó kört alakított Kolozsváron. Hamarosan a körnek több mint ötven tagja lett, akik kibérelték a Bánffy-kertet. Itt hetente háromszor (de volt, amikor többször is), hétfőn, szerdán és szombaton a labdázni vágyók kedvükre játszhatták a kor labdajátékait: a métát vagy a balmozást, de a kor sportirodalma szerint közel 100 labdajátékot ismertek. A labdázó körnek három szabálya volt: nem szabad érzékenykedni, nem szabad vétkezni az illem ellen, illetve az igazgató ítéletét senki sem vonhatja kérdőre. (Siklóssy László: A magyar sport ezer éve, III. Budapest, 1929)
1894 telén a kert kis taván korcsolyapályát alakítottak ki. 1895. december 3-i számában az Ellenzék beszámolt a korcsolyapályáról, ahol a tavat, illetve a korcsolyákat kellőképpen őrizték.
A kor labdajátékai közül hamarosan elterjedt a tenisz, vagy ahogy akkoriban hívták, a lawn-tennis. 1896-ban két pályát alakítottak ki a Bánffy-kertben, amely közkedvelt volt a kolozsvári polgárok körében. Sajnos, itt keveset játszottak a tenisz rajongói, mert 1896-ban a kertet megvásárolta a magyar állam. Itt épült fel az Állami Felsőbb Leányiskola új iskolaépülete 1900 novemberében.
A városi Sporttelep
Egy korszerű sporttelep gondolata már az 1900-as évek elején foglalkoztatta a kolozsvári sportvezetőket. Mindenki egyetértett azzal, hogy szükséges egy olyan sportlétesítmény, amely a korszerű európai sport szabályainak megfelel, ahol országos, de akár nemzetközi versenyeket is lehet rendezni. A kolozsvári sportegyletek viszont elsősorban a saját érdekeiket követték: a KEAC atlétikapályát szeretett volna, a labdarugók saját pályájukat követelték, a céllövők a Lövölde felújításáért harcoltak, a tenisz kedvelői pedig újabb teniszpályák kialakítását kérték. Az összhang az egyletek és sportvezetőik között hiányzott, ezt kihasználta a városvezetés, hogy az anyagi befektetést késleltesse.
1908-ban dr. Somodi István kolozsvári magasugró, a KEAC atlétája, a londoni olimpián ezüstérmet nyert magasugrásban. Eredményét az egész város ünnepelte, sikere pedig felvetette újra a sporttelep ötletét, ahol az atléták, a labdarúgók, a teniszezők is helyet találjanak. A városi tanács is belátta ekkor, hogy kell az új sporttelep, hiszen Kolozsváron is lehetne rangos versenyeket rendezni. Példaként ott állt a sétatéri tó, amely 1908-tól Magyarország második központja lett a korcsolyázás terén, és amely évről-évre rangos versenyek színhelye volt.
A városi tanács határozatát, miszerint az új sporttelepet a Sétatér mögött, a fásberek és a Lövölde helyén építik fel, 1911-től lehetett előkészíteni, hiszen ekkor járt le a terület bérleti szerződése a városi kincstár és a tűzifa kitermelők között. A sporttelep tervét Kovács Gyula városi mérnök készítette el a Ferencváros Torna Club pályájának mintájára, a munkálatok is az ő irányítása és felügyelete mellett zajlottak.
1911 szeptemberére elkészült a sportlétesítmény. Kovács Gyula figyelembe vette a labdarúgók észrevételét, hogy a pályát ne kelet-nyugat irányba tegye, mert így délutánokon az egyik csapat mindig a nappal szemben játszott volna (elsősorban Koncz Rudolf korabeli labdarúgó beszélgetett sokat a tervező mérnökkel, és osztotta meg addigi tapasztalatait a labdarúgó pályákkal kapcsolatban). Az új pálya így észak-dél fekvésű lett, a nyugati oldalra került a fa-lelátó, a keleti oldalon pedig az állóhelyek. A tribün 1500 férőhelyes volt, alatta meleg-hideg vizes zuhanyú fürdő, illetve minden kolozsvári egyesületnek saját öltözője volt. A pálya mögött hat teniszpályát alakítottak ki, a lelátó mögött pedig egy kis lakóházat építettek a sporttelep felügyelője számára. Minderről Koncz Rudolf előbb említett önéletrajzából szerezhetünk tudomást.
A pálya felépítését és felavatását a budapesti sportvezetés, valamint a sportsajtó is üdvözölte. „Mert tudnunk kell, hogy Kolozsvár ma is gócpontja, szellemi vezetője Erdélynek. Ami ott bevett divat, az csakhamar divattá lesz a sok kicsi erdélyi városkában is. Amit ott a fiatalok megszoknak, megszeretnek, az elvándorol Erdélyország minden zege-zugába. Amit most Kolozsvár művel, az arányaiban olyan hatalmas nemzetmentő munka, amilyent eddig Nagy-Magyarországon egy város sem produkált. A Nemzeti Sport az ünnepük alkalmával velük örvendezik. Kolozsvár dicsősége nekünk is dicsőségünk! Szeretettel köszöntjük a magyar sportok első hajlékát Erdélyben és a megalkotóit testvéri gyöngédséggel dicsérjük” – írta 1911. szeptember 3-i számában a Nemzeti Sport.
A pályát 1911. szeptember 16–17-én avatták fel. „Az ünnepélyes megnyitó után országos atlétika-versenyt, majd labdarúgó-mérkőzést rendeztek. A város elöljárói mellett az eseményen részt vett a honvédelmi, valamint a közoktatási miniszter képviselője, illetve Magyarország legjobb atlétái 21 sportegyesületből. Itt volt Bodor, Jankovich, Horner, Mudin, Déván és természetesen a kolozsvári kedvencek, Somodi István és András. Sajnos, a megnyitót beárnyékolta a rossz idő, a kiemelkedő eredmények elmaradtak, a hangulat viszont fantasztikus volt. Szegény kolozsváriaknak igazán nem volt szerencséjük nagyarányúra tervezett pályamegnyitó versenyükkel. Minden feltétel meg volt hozzá, hogy nagy sikerű legyen: a város által fejedelmi bőkezűséggel létesített pálya, a nagyszámú kiváló versenyző, lelkes hangulat, de Jupiter Pluvius megnyitá az ég csatornáit és egész délután zuhogott a sűrű, hideg, őszi eső, tönkretéve az óriási fáradsággal és körültekintéssel létrehozott versenyt” – számolt be a Nemzeti Sport 1911. szeptember 24-én.
A város nevében Fekete-Nagy Béla polgármester átadta a sporttelepet a KAC elnökének, br. Jósika Samunak, ezután pedig elkezdődtek a pályaavató versenyek. Az atlétika versenyek után labdarúgó mérkőzés zárta a rendezvényt, a Budapesti-Csepeli Atlétikai Club csapata 4-1 arányban legyőzte Kolozsvár válogatottját. (Killyéni András: Az ő neve csillag a magyar sport egén. Dr. Somodi István emlékalbuma. Kolozsvár, 2008)
A két világháború között a sporttelep rangos atlétika versenyek színhelye volt, hiszen a Somodi István vezette KAC, az 1920-as évek elején pedig az Universitatea is híres atlétagárdával büszkélkedett. 1940 után a magyar állam anyagi hozzájárulásával rendbe tették a pályát. 1941. szeptember 11-én, fennállásának 30. évfordulóján a homokos labdarúgópályát füves pályára cserélték, mivel a magyar labdarúgó szövetség szabályzata szerint csak gyeppel borított pályán lehetett bajnoki mérkőzéseket rendezni. A KAC labdarugó csapata meghálálta a befektetést, hiszen az 1943–44-es magyar bajnoki idényben harmadik, ugyanakkor a magyar kupában a második lett. Erről a Szabadság című Kolozs megyei napilap 2000. évi folyamában László Ferenc Ezredvégi arcképcsarnok című sorozatában olvashatunk.
A hatvanas évekre a régi lelátó már kicsinek bizonyult, ekkor bontották le, majd épült fel az ovális betonteknő. A régi falelátót Aranyosgyéresre szállították, ahol ma is áll.
A kolozsvári stadion atlétikapályáját a kilencvenes évek közepén korszerűsítették, majd 2008-ban a stadion lebontásáról és újraépítéséről döntött a városi tanács. Az új arénát 2011. október elsején adták át. 2014 októberére elkészült az aréna szomszédságában az új sportcsarnok is.
