Katona József Bánk bánjában olvashatjuk, hogy „... a magyar bor olyan, mint a magyar barátság – mentől óbb, annál erősebb”. Ez az egyik legismertebb irodalmi méltatása a magyar bornak.
A borvidékeink messze földön híressé tették a hozzáértő termelőket és nemes portékájukat. Ebben fontos szerep jut az erdélyi szőlődomboknak is: „Őshonos fajtáink, a Leányka, a Som, a Kövér és a pezsgőként kristályosan gyöngyöző Járdovány számos külföldi vetélkedőn vívták ki a szakértők nagyrabecsülését.” [1, 37. old.]
Az ősz fülel, a must zokog,
álmodnak szuvas cserefák
és avas ízű emlékkorty
a víg szüret, az ifjúság.
A dal csokrában falra rótt,
sugárzó, hetyke kézjegyek
fakulnak, mint a letarolt,
kopárló, vén szőlőhegyek.
Csávossy György: Falra írt nevek elégiája (1996)
Szőlőtermő vidéken élünk. Ahogy népünk történelméhez hozzátartozik az, hogy megtudjuk, honnan származunk, illik tudnunk, milyen is a jó bor. Talán kevesen tudják, hogy a Kárpát-medencei szőlőművelésnek hat évezredes a múltja. [1, 37. old.] A magyar szőlőtermesztésnek a története Szent István koráig vezethető vissza. Wenzel Gusztáv Magyarország mezőgazdaságának története című írásában olvashatjuk: „A szőlőmívelés és bortermelésre nézve már XI. századi okiratok igen tanulságosak, s határozottan tanúskodnak arról, hogy akkor már hazánk minden részében létezett bortermelés. Legbővebbek ebben a tekintetben a Dunántúli részekre vonatkozó tudósítások; azonban oly adataink is vannak, melyekből kitetszik, hogy a Duna bal partján, a Tisza közép vidékén, az Alföldön és Erdélyben is termesztettek szőlőt. A XII. és XIII. századi oklevelek azon képet, melyet a jelzett adatok nyújtanak, csak bőven fejtik ki, és egyes vidékekre nézve határozottabb színekben tüntetik fel. Mert a borkészítés módjáról is némi felvilágosítást adnak; s minthogy a magyar bor az ország nemcsak bel-, hanem külkereskedésének is tekintélyes tárgya volt, azt is mutatják, hogy azon kor viszonyaihoz képest a bortermelés is az országos hatalom pártfogásában részesült.” [2, 184. old.]
Az erdélyi borvidék régen és most
Erdélyben már a római hódítások alatt virágzott a szőlőtermesztés. Számos bortermő vidék létezett abban az időben Gyulafehérvár, Torda, Kolozsvár, Zilah, Temesvár térségeiben, főleg a Maros és Küküllő folyók mentén. A sírköveken előforduló művészi díszítmények is arról árulkodnak, hogy Erdélyben a szőlőt kultúrnövényként termesztették. Verespatakon olyan római étlapra bukkantak, amelyen kétféle bor szerepel: merum és vinum. Erdély kultúrájában a szőlészet már a kezdetektől jelen volt. A Szent István által adományozott földbirtokokat a bencés szerzetesek kezdték itt megdolgozni.
Itt csikótűzzel csépelt nyár magvából
terem a dús, kalászhajas kereszt,
s a telepítő évek szőlődombján
már bort ígér a zsendülő gerezd.
Csávossy György: Viszontlátás (1957. az Ilyenkor, ősszel című kötetből)
A Maros és a Küküllő menti területek a 12. században készült térképeken már Weinalnd néven szerepelnek. Ez a megnevezés is arról árulkodik, hogy Erdély fejlődő tényezői közé tartozott a borászat. A gyulafehérvári borvidéket a románok „ţara vinului”-nak, vagyis a bor hazájának hívták, és hívják ma is. Amint a szászok a Küküllő-menti vidékre letelepedtek, adómentesség céljából kezdték művelni a szőlőt, és ez jelentős fejlődést hozott a térségben. Az erdélyi szászok pontos feljegyzéseit Medgyes városkönyvében olvashatjuk. Ebben a könyvben 1501-től 1858-ig pontosan feljegyezték a szőlőtermelés mennyisége, minősége, ára és az időjárást befolyásoló tényezők. A temesvári Bánság Múzeumában található egy 1477-ből származó írásos dokumentum, amely szerint Magyar János és felesége, Katalin 32 aranyforintért adta el a Rékás környéki szőlőbirtokot Mihály temesvári bánnak. A bortermelésnek a Hunyadiak idején is nagy volt a jelentősége, hiszen erdélyi borokat szállítottak Magyarországra, sőt a királyi udvarba is. II. József császár végezte el az első hivatalos földmérést és összeírást Erdélyben. Akkoriban 58 503 hektáron termesztettek szőlőt, az össztermés jó évjáratban elérte az egymillió hektoliter. A legjelentősebb borvidékek abban az időben a Szilágyság, Déva környéke, a Maros-mente, a Küküllő völgye, Torda, Marosvásárhely és Temesvár vidéke voltak.
Bornemissza Anna 1680-ból származó szakácskönyvében is említést tesz az erdélyi borokról, amelyeknek a szüretelési sorrendje a következő: mézes fehér, ezerjó, királyleányka, juhfark, bánáti rizling, mustos fehér, kövidinka, magyarka, járdovány, erdei, kadarka és fekete leányka.
Amint a fentiekben láthattuk, a szőlőtermesztés nem csupán foglalkozás volt, hanem az íróknak és a költőknek is felkeltette a figyelmét. Ők is bemutatják valamely formában a szőlőművelést. Így tett Mikes Kelemen is a 77. Levelében, amelyet 1726. december 4-én írt Rodostóban: „... itt az ősz legszebb része az esztendőnek, a szüret pedig legszomorúabb része itt a mulatságnak. Nem úgy, mint nálunk, hogy a sok szedőt, szedőnét látja az ember. Az úri asszonyok, leányok oda kimennek, ebédelnek, és múlatják magokot. A bort édesebbé teszik jelen való létekkel és szedésekkel. Itt pediglen a szőllősgazda megfogad két vagy három embert, azok szedik, és puttonokban a szőllőt hazahordják, és ki-ki a maga házánál szűr, igen nagy csendességgel. Minthogy a szőllőről vagyon a szó, Konstancinápoly körül láthatott ked olyan vastag szőllőfát, mint egy szilvafa, a szőllőszemek is rajta vannak olyan nagyok, mint egy szilvaszem. De a nagyságát nem csudáltam úgy, mint azt, hogy némely ágain érett szőllő vagyon, némelyeken a szőllőszem még nem nagyobb az egresnél, más ágakon akkor kezd virágozni. E szép dolog, hogy egy szőllőfán ilyen háromféle jövést láthatni, és ez mind így vagyon tavasztól fogvást télig.” [4, 183. old.]
Az erdélyi bortermelést fellendítő igazi nagy fejlődés a 19. században következett be, amikor Kolozsváron megalakult az Erdélyi Gazdasági Egylet. Ez borokat is díjazott, vándorgyűléseket tartott, borászati bizottmányokat és körutakat tettek, és tanulmányokat folytattak a szőlőművelés korszerűsítése, valamint annak jobb jövedelmezősége érdekében. A kommunizmus idején sokan felhagytak a szőlő termesztésével. Az 1989-es rendszerváltás után feléledt a remény az erdélyi bortermelők szívében:
S talán lesz még Erdély
termő borvidékek szép vidám hazája,
plébános-hordóknak lesz még
ászokfája,
s lesz még diadalmas, hujjázó az ének,
melytől felocsúdnak a gyökkentő vének,
s mocorog a holt is lent a cinteremben,
mert még éltében sem danolhattak
szebben.
(Csávossy György: Pohárköszöntő éjfél után - 1999)
Az erdélyi időjárás rendkívül kedvező a szőlőtermesztésnek, ugyanakkor a talaj és a domborzat is megfelelő. A talajképző alap márga és agyag, valamint homokkő, a Maros teraszain pleisztocén löszszerű üledék, az aljakban öntéstalajok és lejtőhordalékok találhatók. A Maros közelsége és a Nyugati Érchegység által felfogó áramlatok kiegyenlítődnek, ezeknek a hatása tökéletes arra, hogy itt szőlővel és borral foglalkozzanak.
Nem túlzás azt mondani, hogy az Erdélyi-medence ölében található a legrégebbi és legnevezetesebb borvidék, amely Gyulafehérvártól Sárdon, Magyarigenen, Boroskrakkón és Diódon át Nagyenyedig terjed. Ezt nevezik Erdélyi Hegyaljának.
Nagyenyednek híres, sokatmondó a történelmi múltja. A körülbelül 22 ezer lakosú kisváros Gyulafehérvártól északra 30 kilométerre, Tordától délre 35 kilométerre helyezkedik el. Itt alakult meg 1902-ben az Ambrosi-Fischer telep, ahol gyümölcsfa- és szőlőoltványokat termesztettek. A második világháború után Nagyenyeden 126 hektárnyi területen foglalkoztak szőlőtermesztéssel, igaz, hogy ez már állami nagyüzemi gazdálkodás volt. A következő szőlőfajtákat termesztették: királyleányka, járdovány, fehér leányka, olaszrizling, tramini, fekete leányka, Zala gyöngye, ottonel muskotály, chasselas, hamburgi muskotály, szürkebarát. Volt vegyes telepítés (fehér leányka, tramini és olaszrizling) és kevés csemegefajta is.
Az Erdélyi Hegyalja gyöngye: Csombord
„Az Erdélyi-érchegység nyúlványai a Maros völgyében simulnak termékeny lapállyá. A dombok napos oldalain hatalmas amfiteátrumok lépcsőin csodálatos ízű gerezdeket termő tőkék sütkéreznek. A Maros jobb partján fekvő dombok kis részben délnek, többnyire délkeletnek és keletnek vonulnak, a helyenként meredek lejtők jó része déli fekvésű. A tengerszint feletti magasság a Maros közelében 250–350 m, a szőlőhegyek magassága 350–550 m közötti. A hegyaljai dombok szélesebb, méltóságosabb íveket képeznek, mint a küküllőköziek, csupjaikon nem ritka az erdők díszítő fodra” – írja a Jó boroknak szép hazája, Erdély című nagy sikerű könyvében Csávossy György. [5, 137. old.]
Csombord, amely kétségen kívül az erdélyi borok leghíresebb hazája, Nagyenyedtől keletre öt kilométerre fekszik. A Székelykő és a Kecskekő, valamint a Maros közelsége „védően óvja a hosszan melengető, szőke, kék szemű őszök békéjét, a szőlőérés mézelő folyamatát.” [5, 157. old.] Nevét a helység valószínűleg a csombornak nevezett fűszernövény nevéből kapta. Régészeti ásatások bizonyítják, hogy a 9. században valószínűleg szlávok éltek itt. Már a 19. században az Erdélyi Hegyalja egyik leghíresebb bortermelő faluja volt Csombord a Kemény bárók felelős gazdálkodásának köszönhetően. 1880-ban báró Kemény István vincellértanfolyamot szervezett saját birtokán, majd a nagyenyedi kollégium a Kemény Árpádtól vásárolt földbirtokon 1935-ben borászati iskolát alapított. Ebben az iskolában tanultak mesterséget több mint fél évszázadon át Erdély borászai. Itt tanított, borászkodott és alkotott dr. Csávossy György, aki így emlékezik:
„Csombord, nevedben hordozod a bort, fogalmadban a fogalmat, sorsodban a sorsunkat. Tág eged feszítette álmaink szárnyát, völgyeid öle dajkálta munkánk gyümölcsét. Termő oldalaid visszhangozták dalainkat. […] / Te adtad a verset, megtanítottál temetni és megtanítottál építeni. / Hírneved alá bevontál melegedni, visszahívtad az elmenőket, könnyhöz, mosolyhoz, kézfogáshoz te hullattad a csillagokat. / Fényeket szűrtél égből, tájból, fényt a szőkén siető napokból, a mozdulni lusta ködökből. Fényt adtál, hogy érjen a lélek, édesedjen a mosoly, tüzet fogjon a bor.” [6, 5. old.]
Csombordot nem csak a bor tette híressé, hanem a szőlőoltvány-termelés is. A csombordi szőlők ma két szőlőhegyen találhatók, a csombordin és a szentkirályin. Habár a csombordi bortermelés termékeit nem találjuk meg az üzletek polcain, a termelők nem panaszkodnak, hiszen az eladásra szánt boruk nyár végére mindig elfogy. Nagyenyeden és Csombordon 20–25 termelőt találunk, akik háztól adják el a bort. Enyeden létrejött a Nagyenyedi Borászok Egyesülete, tagjai a helyi borászok. Csombordon mindenhol tábla jelzi, hogy hol lakik borász, hol lehet kóstolni és vásárolni jó minőségű bort. A termelők átlagosan 5–12 ezer liternyi nedűt termelnek évente. Nagybani forgalmazásban nem gondolkodnak, nekik inkább megéri ilyen módon termelni a bort, hiszen a csombordi borra Háromszékről és Csíkból is érkeznek vásárlók. Enyed borvidékén is megalakult a borászokat egyesületbe tömörítő borút. A borturizmus a fellendülés leghasznosabb útja, mert az olcsó kivitel helyett inkább megéri itt vendégül látni a külföldi turistát, aki a megvásárolt borért valutával fizet.
Az erdélyi ember borral szokott ünnepelni. Egy család életében bármilyen nagy eseményen, így keresztelőn, konfirmáláson, házasságkötéskor a bor nem hiányozhat az asztalról. Ünnepnapokon pedig a pincében levő legjobb bort teszi a házigazda az asztalra. De nem csak ilyen alkalmakkor, hanem disznóvágáskor sem maradhat el a bor. Ezt a szokást vers formájában Csávossy György is megörökíti az Ilyenkor ősszel című verses kötetében
Közeleg az ünnep, adventi a lélek,
kiforrott a bor is, levágva a hízó,
kábul a szegénység, tegnap
káromkodott,
mára magabízó.
(Csávossy György: Disznóölés)
Vidékünkön hazai turistában sincs hiány. Néha nagyobb csoportok érkeznek, néha kisebbek, de aki megkóstolja az öt-hat fajtából álló kínálatot, nem megy úgy el, hogy legalább egy-két litert ne vásároljon. Az egyesület tagjai télen hetente pincelátogatási napot tartanak, amikor megkóstolják és elemzik a borokat. A kritikáért nincs harag, hiszen egymástól tanulnak, ebből kiiktathatják a hibákat. A csombordiak közül néhányan sajnos, felhagytak a borászattal, és inkább rózsa- és gyümölcsfatermesztéssel és -árusítással foglalkoznak. A csombordi Plébános nemzetközi hírneve 1972-ben kezdődött, amikor a budapesti Vinagora európai borversenyen a Csávossy György által készített Plébános nagy aranyérmet nyert. Csávossy György szerint a hagyományos Plébános fajtaösszetétele: 40 százalék furmint, 40 százalék kövérszőlő és 20 százalék királyleányka, szürkebarát és ottonel muskotály. Volt azonban időszak, amikor elbizonytalanodtak a Nagyenyed környéki borászok, ezt érezteti a költő a következő sorokban:
Komám,
fogjuk-e még inni a jó öreg „plébánost”,
a szent ihletű vén méregkeverő áldott
borát,
fogjuk-e még a csombordi ősz
aranyszálas sátra alatt cuppogtatni
a mustok édes fűszerét?
(Csávossy György: Pohárköszöntő éjfél után - 1999)
Gondolatok a borról
„Szeresd a bort, Isten ajándékát, e szent italt, az Éden termékét, az eredendő bűntől menteset. Az egyetlen szert, amely a paradicsom varázsából már itt a földön is ízelítőt ad. Szeresd a bort” [1, 6. old.]
Ha megpróbálnánk összegyűjteni mindazt, amit az írók és a költők megfogalmaztak a borral és a bor kultúrájával kapcsolatban, több kötetet írhatnánk, és talán sosem jutnánk a végére, mert: „A bor [....] művészi alkotás, amely esztétikai értékekkel bír. Csodálni való, mint az egyiptomi piramis, amelyhez hasonlóan három napos és egy árnyékos oldala van. A bor ugyanis élvezeti cikk, tápszer és orvosság. Az árnyékos oldalát az ismeri meg, aki visszaél a bor élvezetével.” [1, 37. old.]
Én azokból a gondolatokból gyűjtöttem egy csokorra valót, amelyeket Csávossy György műveiben olvastam és megragadták a figyelmemet. A mértékkel fogyasztott bor jó hatással van az emberre: „Szeresd a bort, mert álmaid dajkája. Vele emlékezel, vele álmodozol. Élete a te életedet tükrözi. Erjedésének kamaszkora, ifjúságának regényes szépsége, érett korának nemessége, palackba zárt magányának jóságos nyugalma, visszapillantó múltidézése a te sorsodat példázza. Ha meg akarod ismerni önmagadat, bonts ki egy palack fénnyel teli, illatát pazarló, zamataival ingerkedő, őszinteségével megnyugtató óbort. Ízlelgessed cseppenként fűszerességét és társalogj vele. Mint varázstükörben ráismersz majd önmagadra. Arra a lényre, aki talán magad előtt is titkolt volt. Ha az Isten minket a saját képére teremtett, mi a bort a sajátunkéhoz igazítottuk, és általa leszünk valamelyest tökéletesebbek.” [7, 103. old.]
A borfogyasztást nem szabad túlzásba vinni: „A bor mértékletességre int. Bölcsen inni csak mértékkel szabad. Egyetlen kortyban ugyanannyi szépség van, mint az egész kannában. A kóstoló pince és a részegek kocsmája között ugyanannyi a különbség, mint a kollégium és a bolondokháza között. Aki holnap is ízelítőt kíván az édenből, az legyen mértékletes, ne vedeljen, mint az eszeveszett.” [7, 107. old.]
A bor kis mennyiségben orvosság. Patika szavunk a görög apothékából származik, ami borraktárt jelent. Régen gyakran használták gyógyításra a bort. Kísérletek igazolják, hogy a kolera- és a hastífuszbacilusokat a bor elpusztítja. Ebben nem az alkoholnak van szerepe, hanem a sav- és polifenol tartalomnak. A savasabb fehérborok és a vörösborok étvágygerjesztő hatásúak. A bor serkenti a gyomor-, bél-, máj- és veseműködést. A vörösbor fogyasztása növeli a vörösvérsejtek számát és procianidin-, illetve rezveratrol-tartalmának köszönhetően megelőzi a szívinfarktus kialakulását. [1, 38. old.]
Nemcsak a testet ápolja, de lássuk mit ír a költő: „Szeresd a bort, benne rejlik a hosszú élet titka. Testnek és léleknek istenáldotta orvossága. Gyógyítja a bánatot, a keserű csalódások sebeit, de testet építő, vért és szívet frissítő, balzsam erejű táplálék is. Életvize, az örök fiatalságé.” [7, 103. old.]
A végére hagytam azt a pár verssort, amely a borkóstolók hangulatát idézi, amikor a gazda elmondja a bemutatott bor jellemzőit: „Van benne kenyérhéj, / sült alma, zöld dió, / mandula, ananász, /datolya, kakaó, /füge és naspolya, / szentjánoskenyérrel, / őszibarack, kajszi, / sőt fanyar ízvéggel /a dohály is sejlik, / mit pipa pöfékel.” [7, 9. old.]
Erdély leghíresebb borásza és elismert költője
Bátran állítatjuk, hogy Erdély leghíresebb borásza Csávossy György, aki tanár, író, költő, színműíró, gazdasági szakíró és közéleti személyiség. 1925. június 20-án született Temesváron. Tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Kolozsváron folytatta a mezőgazdasági főiskolán. 1953-ig a bihardiószegi szőlészeti szakiskolában tanított, majd a csombordi mezőgazdasági líceum tanára volt. Innen ment nyugdíjba. Jelenleg Nagyenyeden él. 1955-től jelentek meg versei és vígjátékai.
Több szőlészeti és borászati szakkönyv szerzője, olyan szőlőfajtákat nemesített, amelyek államilag minősített fajták. Nemzetközi borversenyeken díjazták borait, romániai és magyarországi borászati egyesületek tagja, a Magyar Bor Akadémia örökös tagja.
A Jó boroknak szép hazája, Erdély című nagyszabású műve harmincévi kutatásnak és terepjárásnak az eredménye. Ebben a könyvben a legrészletesebben és a legszebben ábrázolja az erdélyi borvidékeket. E tudományos munka egyszerre tartalmaz történelmet, honismeretet és szakirodalmat. Érdekes, érdekfeszítő olvasmány nemcsak borászoknak, hanem mindazon felnőtteknek és diákoknak is, akik érdeklődnek múltunk és jelenünk iránt.
Nemrég, 2011-ben jelent meg a Csávossy György költészetét, esszéit és színműveit összefoglaló Őszi utakon című kötet, amelynek előszavában Király László, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium nyugalmazott tanára így jellemzi a költőt: „Művészi megformálás terén igen érzékletes, sokszínű lírája. [...] A szimbolikus, impresszionista képalkotástól az elvont gondolatiságig, a szigorúan kötött versformától a szabadversig széles skálán szólal meg a költő. Találó az, amit egyik versében ír: »a lámpafény hipnózisában csiszolgattam csendben / tört mondatok mozaikját«.” Mi, a kollégium diákjai kicsit magunkénak tekintjük városunk híres költőjét, hiszen itt el közöttünk, rövid ideig nálunk is tanított, és velünk együtt aggódik jövőnkért:
Lesz-e még tő,
mely nekünk terem
és bőven adja a föld titkos és éltető
ízeit?
Lesz-e még erdélyi karikásról csüngő,
szűz szőlőemlők víg szürete,
lesz-e még barátság borát termő
Erdély?
Csávossy György: Pohárköszöntő éjfél után (1999)
Végül Csávossy György engedélyével hadd közöljük egyik ismeretlen versét:
A diószegi tessék-soron
Pálfi Noéminek
A hópárna vastagszik a lombtalan ágon,
csak pincékből árad tavaszt váró álom.
Járom a tessék-sort döngölt utak mentén,
és számtalan barát csalogat be szendén,
de kacsint is csendben, ez a régi jelszó,
kiforrott az újbor, lám melyik lesz csúcsjó?
Csodás szimfóniák illatban, zamatban,
gyöngyszemek lopóból talpas poharakban,
s én az Érmelléknek hűséges barátja
a szépség nedűjét zárom szomjas számba.
Jönne is az ihlet, ha egy múzsa volna,
ki a végső kortynál homlokon csókolna.
Felhasznált irodalom:
Csávossy György: Magyarán a borról, Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2006.
Wenzel Gusztáv: Magyarország mezőgazdaságának története, Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága, Budapest, 1887.
Csávossy György: Ilyenkor ősszel – Versek, Gazda Kiadó Kft., Kolozsvár, 2000
*** A szenvedelmes kertész rácsodálkozásai, összeállította, az utószót és a jegyzeteket írta Suránnyi Dezső, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1982.
Csávossy György: Jó boroknak szép hazája Erdély, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2012.
*** Volt egyszer egy iskola – Csombordi emlékkönyv 1935 – 1995 összeállította Fülöp István, szerkesztette Csávossy György és Cseke Péter, Corvin Kiadó Déva, 1996.
Csávossy György: Őszi utakon – Versek, esszék, színművek, Gloria Kiadó Kolozsvár, 2011.
