a budai várban
1848-49 dicsőséges szabadságharcának legékesebb jelképe a magyar nemzetiszínű zászlónk. Zászlóhagyományunkban a magyar zászlótartók vitézi bátorsága olyan történelmi örökségünk, melynek műveltségi üzenete máig hat. Ugyanolyan szeretettel és megbecsüléssel kell a magyar nemzeti zászlónkat tisztelni és megóvni is, mellyel elődeink vigyázták a nemzetünknek és országunknak jelképét. A zászlótartó különleges hadtörténeti szerepe abban gyökeredzik, hogy a magyar nemzeti zászló a szülőföld, a haza jelképe: a zászló jelképi szerepét erősítik azok a magyar szertartási rítusok, melyek a zászló magasztossági tartalmát megadják. A zászlótartó a dicsőséges küzdelem jelképét, a zászlót emeli magasra.
A zászlós kopja ősi magyar használatára jó példa a nagyszentmiklósi kincsen látható lovas katona. Szent István király ezüstpénze a zászlótartásnak is különösen fontos emléke: e pénzérmén látható kézfej a királyi hatalmat, az országot megtestesítő zászlós lándzsát tart.
Ismert néprajzi különlegesség a magyar kegyeleti hagyományban az ún. zászlós-kopjás temetkezés. A Székelyföld gazdagon díszített, kopjafa névvel illetett fejfái tekintetében fontos, hogy az első jelentős megfigyelés és leírás Orbán Balázs nevéhez fűződik, aki a fejfák eredetére vonatkozóan először említette a kopjás (dzsidás) temetkezést. A Székelyföldön való kialakulásukat Szinte Gábor a székelyek katonáskodó életmódjával hozta kapcsolatba. A székelyek harci fegyvere, a kopja a harcost elkísérte sírjáig; szerinte, ha a vitéz békében halt is meg, sírjára feltűzték a harci jelt, a kopját. Ebből a harci jelből, a kopjából alakult ki a kopjafa.
A középkori magyar sereg katonáinak kopjáit kis zászlócskák díszítették. Ez a korszak addig tartott, amíg a puska fel nem váltotta a kopját.
A zászló szerepe a magyar hadivállalkozások lényeges eleme volt: zászlóval lehetett hadat szervezni és ezt követően harcba indulni. A zászló alá állás azt jelentette, hogy valaki a magyar sereg katonája lett.
A székely címer és zászló színei ősi jelképi üzenetet hordoznak: a kék szín az ég kékje, az arany szín a nap aranyló sugara értelmű. Együttes értelemben a fenti színek az Isten adta székely szülőföldet jelképezik.
A zászlósurak kiemelt jelentőségére fontos utalni. Zászlósurak: azon magyar földbirtokosok összefoglaló neve, akik országos főhivatalaik, birtokaik nagysága alapján és familiárisaik száma révén a 14. század első felétől bandériumot vezettek saját zászlaik alatt. A zászlósurak közé tartozott (többek között) az erdélyi vajda, a székely ispán, a temesi ispán is. A zászlósurak voltak a határvédelem legfontosabb bástyái.
A magyar szertartási rítusokra is érdemes utalni, mivel ezek a zászló magasztossági tartalmát is megadják. E rítusrend főbb elemei a zászló alá állás, a zászlókiosztás, a zászlómentés, a zászlószerzés, a zászlóavatás, az eskü, a zászlólengetés, a zászlóemelés. A zászlótartó vitézi bátorsága és helytállása kimagasló értéket képvisel a magyar hadtörténetben. 1848-49-ben a honvédseregben minden zászlóalj saját zászlóval rendelkezett.
Toborzások idején a zászlót nemcsak a templomtoronyra tűzhették ki, hanem a kapufélfára is. „Felütték a zászlót kapum félfájára” – emlékeztet ez a szokás arra is, hogy a székely kopjafák arról kapták nevüket, hogy a beléjük tűzött zászlós kopják tartására szolgáltak.
A magyar hagyomány szerint mindig is a nők voltak a hadfiak zászlóinak felavatói, szalagkötői: ők voltak a zászlóanyák. A zászló fontos része volt a zászlóanyai szalag: köztiszteletben álló hölgy lehetett csak zászlóanya. A zászló a korabeli hölgyek áldozatvállalásának is a jelképe volt: a dicsőséges magyar szabadságharc leverése után Erdélyből három székely hölgy azért lett az Újépület foglya (10-15-20 évre ítélve), mert a székely honvédeknek zászlót készítettek 1848-ban.
A zászlómentés volt a zászlótartó egyik legfőbb feladata. A csatatereken a zászlótartó igazi hős volt: ő az a katona, aki minden körülmény között (élete árán is) védte a zászlót!
Zárógondolatként fontos rögzíteni, hogy a magyar hadtörténeti hagyomány sajátos jelképe a zászló, letéteményese a zászlótartó, aki amikor eskütétellel kézbe veszi felmutatásra és megőrzésre a zászlót, ezzel egy egész jelképrendszert tart a kezében.
A zászlóbontás és zászlókitűzés fontos aktus: mindig is mozgatóerőt jelentett jelképi ereje miatt. A zászlóbontás alapvető rítust jelent a magyar zászlóhagyományban: a zászlóbontás közismert fogalom a magyar hadtörténetben, de jelen van a politikatörténetben és a művelődéstörténetben is. A zászlóbontás révén egybeszerveződik a tisztességes szándék és derekas akarat, mivel egybegyűjti mindazokat, akiknek a szíve e zászlóért dobban.
Napjaink világában milyen jövőképben bízhatunk nemzeti érzületünkben élve és cselekedve? Erre egy Rákóczi-korból való hitvallás ad biztatást. Egy vajai emlékművön II. Rákóczi Ferenc fejedelmünk lovassági zászlójának latin nyelvű felirata olvasható, amelynek fordítása: „Isten az igaz ügyet nem hagyja el!”
