A nagybányai székhellyel 1994 óta működő Turul-Sas Lovagrend – hivatalosan bejegyzett nevén a Turul-Sas Hagyományőrző Egyesület (TSHE) – azzal a nemes céllal alakult, hogy erősítse a fogyatkozó és egyre inkább szórványosodó nagybányai és Máramaros megyei magyarság (ön)tudatát. Emellett kiemelt célja, hogy a tanuló ifjúságot – Nagy-Jenei Zoltán alapító-elnök, a nagybányai Németh László Elméleti Líceum történelemtanára révén – ne csak a magyar középkori harcászat megismerésére ösztönözze, hanem őseink épített és szellemi örökségének tiszteletére is.
Egy sikeresen elnyert pályázatnak köszönhetően lehetőségünk nyílt egy felvidéki körútra, amelynek során csoportunk – Nagy-Jenei Zoltán és Erika pedagógusok, Fuchs Anita grafikusművész, Nagy-Jenei Detre Zoltán és Goga Lóránd, a Németh László Elméleti Líceum diákjai, Koncsárd Zoltán gépkocsivezető, valamint alulírott – bejárta a jelenlegi Magyarország területén maradt, valamint az elcsatolt felvidéki, beregi és szatmári történelmi helyszíneket, köztük templomokat és várakat. Riportunkban ennek az eseménydús, ismeretekben gazdag utazásnak az élményeit osztjuk meg az olvasókkal.
Az út és az egyesület
A Középkori Templomok Útja Egyesületet 2016-ban alapították olyan szakemberek, akik elkötelezettek örökségünk védelme és a turizmus fejlesztése iránt. Céljuk a Felső-Tisza-vidék kulturális és egyházi örökségének kutatása, az értékes épületek felújításának előmozdítása, valamint turisztikai hasznosításuk korszerűsítése. Emellett arra törekszenek, hogy ezek az értékek egyre ismertebbé és szélesebb körben keresetté váljanak.
Az alapítók egy szilárd közösséget alkotnak, amely hosszú évek alatt formálódott egységgé a nemes cél érdekében. Tagjaik – a helyi érdekeken túlmutatva – az egységes magyar örökség megőrzéséért és népszerűsítéséért dolgoznak. Munkájuknak köszönhetően a Felső-Tisza-vidék egyházi épített öröksége egyre szélesebb közönséghez jut el. Az egyesületben a művészettörténet, néprajz, geográfia, idegen- és túravezetés, restaurálás és fotóművészet elismert képviselői tevékenykednek, de a média szakemberei is aktív szerepet vállalnak.
A Felső-Tisza-vidéket méltán illetik a „középkori templomok földje” elnevezéssel, hiszen ez a térség egyedülálló egyházi épített örökséggel rendelkezik. Itt a történelem iránt érdeklődők megismerkedhetnek a gótika és a reformáció hatásának markáns nyomaival. A 2009-ben létrehozott Középkori Templomok Útja ezeket a helyszíneket egyetlen útvonalra fűzi fel, amely az utóbbi időben egyre népszerűbbé vált a látogatók körében.
A Középkori Templomok Útja Egyesület működtető szervezetként koordinálja és támogatja az értékmentő és ismeretterjesztő munkát. Céljai között szerepel nemcsak a helyi örökség védelme, hanem a határon túli épített örökség feltérképezése, dokumentálása és megőrzésének elősegítése is. Ennek érdekében az egyesület vállalja az adatrögzítés szakmai koordinálását, valamint örökségtúra-útvonalak kialakítását. Tevékenységi területe a mai Magyarország mellett Kárpátaljára, a Partium északi megyéire, a Felső-Bodrogközre, valamint a történelmi Zemplén és Abaúj vármegyékre is kiterjed.
Öt nap történelem és honismeret
Az augusztus 7. és 11. között megrendezett túra során csapatunk 947 kilométert tett meg, kényelmes kisbusszal bejárva a hajdani Felvidék, valamint a régi Bereg és Szatmár vármegye egyes részeit. Utunk során meglátogattuk többek között Sárközújlak, Csengersima, Csenger, Jánkmajtis, Szamosújlak, Szamosbecs, Gyügye, Nagyszekeres, Kisszekeres, Vámosoroszi, Tarpa, Márokpapi, Csaroda és Tákos műemlékvédelmi oltalom alatt álló református templomait.
Sárközújlak református templomát Szatmár megye egyik legjelentősebb középkori építésű falusi templomaként tartják számon a szakemberek. A református hajlék – az átalakítások ellenére – részben megőrizte gótikus stílusjegyeit. Építtetőjének Meggyesi Móric országnagy feleségét, Báthory Zsuzsanna nagyasszonyt tartják, az építés időpontját pedig – a hagyomány szerint – az 1450-es évek környékére teszik.
A település első írásos említése 1339-ből származik, azonban Szatmár vármegyében két Újlak nevű települést is számontartanak – az egyiket Sárköz-, a másikat Szamos- előtaggal –, ami a középkori forrásokban való beazonosításukat megnehezíti. Egy Uylak nevű falu írásos említésének nyomára az 1334–1335-ös pápai tizedjegyzékben lehet rábukkanni.
Szamosújlak lakossága 1556 előtt fogadta el a reformáció kálvini tanait, amelyekhez a falu valamennyi lakója önként csatlakozott. Ekkor a település a nagybányai egyházmegyéhez került. A 17. századtól többnyire református hitű kisnemesi családok birtokolták a falut, akik folyamatosan támogatták a református egyházközséget.
A templomot először 1621-ben, majd 1647-ben újították fel, és további jelentős renoválásokra került sor 1779-ben és 1797-ben is. 1811-ben egy viszonylag alacsony, robusztus harangtornyot építettek hozzá.
Csengersima a Szamos jobb partján, az ugocsai főesperesség területén fekvő település, amely nevét a Simon személynévből eredeztetik. Első írásos említése 1327-ből származik, amikor Tatár Miklós lányának fiai lemondtak a Symán lévő atyai örökségük egynegyedéről, és azt féltestvéreiknek engedték át. A későbbiekben a kisnemesi település urai az egymással rokonságban álló Simai, Szárazberki és Mikolai családok voltak.
1336-ban a hamis pénzverés vádjával kivégzett Simai (Szárazberki) László birtokrésze királyi adományként előbb Szécsényi Tamás erdélyi vajdához, majd 1351-től Csaholyi Jánoshoz került. A Mikolai család számára 1406-ban gondot okozott simai birtokrészük, mivel a Drágffy családdal is konfliktusba kerültek miatta. Ennek ellenére sikerült megőrizniük befolyásukat a birtokon, amelyet egészen a 19. század közepéig birtokoltak.
A templom középkori említéséről hiteles forrás nem maradt fenn. A reformáció idején református kézre került, és ettől kezdve a helyi közösség gondozta. A település elnéptelenedésének főbb okai a Rákóczi-szabadságharc pusztításai és az 1709-ben kitört pestisjárvány voltak. 1717-ben, a tatárjárás idején az ellenséges seregek felgyújtották a templomot, amely ezt követően több mint egy évtizedig használaton kívül maradt.
Az újjáépítésre 1729 és 1734 között történt, a templom nyugati előcsarnoka és a nyugati homlokzaton álló harangtorony nagy valószínűséggel 1761-ben épült.
Csenger városa már a középkorban is a történelmi Szatmár vármegye egyik legjelentősebb települése volt. Ezt bizonyítja, hogy 1429-ben mezővárosként említik a korabeli okiratok, és a 14–15. század folyamán nem ritkán vármegyei közgyűlések helyszínéül is szolgált. A település a 13. század közepétől a Káta nemzetség birtokába került, amely abban az időben jelentős földterületekkel rendelkezett a vidéken.
A város templomának építtetése is a Kátaiakhoz köthető. Feltételezések szerint az építkezés 1322 után kezdődött, és a század második negyedéig tartott. Csenger középkori eredetű temploma az Alföld egyetlen olyan épülete, amely magán viseli a középkori monumentális építészet jellegzetességeit. Ilyen például a nyugati torony nyolcszögletes alaprajza, amelynek megfelelője egykor a debreceni Szent András-templomban is megtalálható volt, mielőtt azt a 19. században lebontották. A debreceni templomot a híres Debreceni család építtette, és valószínűsíthető, hogy annak mintájára épült a csengeri hajlék is.
A templom építésének történetéhez egy különös érdekesség is kapcsolódik: az 1332-ben kiadott engedélyező oklevélben csupán egy faépület építésére adtak engedélyt, ennek ellenére egy monumentális téglatemplom készült el. Hogy miért történt ez a váratlan fordulat, az máig rejtély a kutatók számára.
A templom kelet–nyugati tájolású, és sikeresen megőrizte középkori formáját és megjelenését. A téglalap alakú hajót és a hosszított szentélyt egy félköríves diadalív választja el egymástól. A szentély dongaboltozatos, míg a hajót gazdagon festett, kazettás deszkamennyezet fedi.
Az épülethez egy jelentős méretű, hatszögletű, hatszintes templomtorony tartozik, amely napjainkban is eredeti állapotában áll. Csenger egykori plébániatemplomának egyik egyedülálló építészeti jegye a nyugati torony nyolcszögletes alapformája, amely már a földtől kezdődően meghatározza az épület szerkezetét. Ez az építészeti megoldás több más templomban is megfigyelhető a régióban, például a vámosoroszi, a mátészalkai és a nyírmeggyesi református templomokban.
Különlegességként említhető, hogy ez az építészeti eljárás Magyarország más területein nem fordul elő, így kizárólag a történelmi Szatmár vármegyére jellemző építészeti sajátosságnak tekinthető.
A Szatmári-síkságon fekvő Jánkmajtis létezéséről már a 13. századból is vannak adatok, a következő évszázadban pedig oklevelekben is említik. A 15. század második felében oppidumként (mezővárosként) tartották számon, valamint vámszedő hely is volt. Szent Márton püspök tiszteletére emelt fatemplomát 1433-ban és 1448-ban is említik, majd egy 1500-as birtokbecslésben már kőből épült, torony nélküli, temetővel rendelkező templomként írják le.
A jelentős méretű, keletelt épület napjainkban is megőrizte eredeti középkori formáját. Téglalap alaprajzú hajójához keletről csatlakozik a két boltszakaszos szentély, amely egy falszélességgel keskenyebb, és a nyolcszög öt oldalával zárul. Az északi oldalon dongaboltozatos sekrestyét építettek hozzá, amelynek keleti fala a szentélyhez, nyugati fala pedig a hajó északi oldalához kapcsolódik. Az 1500-as birtokbecslés szerint a templomnak nem volt falazott tornya, és ezt a későbbi kutatások sem tudták megcáfolni.
Szamosújlak nevét először egy 1314-es oklevél említi, Wylok néven. Egy 1329-es dokumentum pedig a Keresztelő Szent János tiszteletére szentelt templom felszentelésének előkészületeiről számol be. Ezt az istenházát a Gut-Keled nemzetséghez tartozó Zombok család építtette, amely már a 13. században jelen volt a faluban. A templomot a pápai tizedjegyzék is említi 1332-ben, ami azt bizonyítja, hogy a faluban már ekkor működött plébánia.
1545 körül Szamosújlak lakossága református hitre tért a Drágffy Gáspár erdődi udvarában tevékenykedő reformátorok hatására. Ez konfliktushoz vezetett a katolikus és református hívek között, akik 1589 és 1595 között a templom birtoklásáért küzdöttek. A templom előbb református kézbe került, és puritán módon átalakították, majd a katolikusok újjáépítési munkálatokat végeztek rajta.
A 16. század végén és a 17. században az egyházi viszályok miatt a templom többször gazdát cserélt. A korabeli források szerint a reformátusok eltávolították az 1500 körül készült freskókat, és „puritán templommá rombolták”. A század végére azonban ismét a katolikusoké lett, akik újjáépítették. 1590-ben a falu ismét az ugocsai római katolikus főesperességhez tartozott, és oda fizette az adót.
1696-tól a templom végleg református kézbe került. Feltételezhető, hogy a 17–18. század fordulóján zajló rekatolizációs törekvések során a sekrestyét lebontották, és a helyére masszív támpillért építettek. Nem sokkal később a szentély boltozata is megsemmisült, de máig nem tisztázott, hogy összeomlott vagy lebontották. Ugyanebben az időszakban a diadalív is eltűnt.
A reformáció térhódításával Szamosújlak végleg reformátussá vált, és a templom is a reformátusok birtokában maradt. Az idő előrehaladtával a falu lakosságának túlnyomó része is református lett.
A kora gótikus templom a falu szélén, a Szamos töltése mögött áll. Bár az évszázadok során többször átépítették, az 1300-as évek elejére datálható alaprajza jól kivehető, megőrizve a kor jellegzetes formavilágát. A nyolcszög három oldalával záródó szentély diadalívvel kapcsolódik a négyszögletes, torony nélküli hajóhoz.
Szamosbecs eredetileg nem szerepelt a felkeresendő települések között, de végül mégis meglátogattuk. A 14. század elején már községi rangot viselt, az oklevelek szerint pap is szolgált itt, és a település pápai adót fizetett. Nevét 1424-ben Beecz, majd 1470-ben Beczh alakban említik a források.
A 14. század végén Drágh és Balk birtoka lett, majd 1409-ben Csáky György félig birtokolta. 1424-ben a Drágffyak osztoztak rajta, és egészen a 16. század közepéig a bélteki uradalommal együtt az övék maradt. A Drágffyak mellett a Gacsályi, Csató és Berzeviczy családok is birtokrészt szereztek a településen, amely a 17. század közepéig a szatmári várhoz tartozott. 1663-ban Prépostházy Zsigmond lett a birtokosa, majd a 17. század elejétől a 19. század közepéig a Teleki és Károlyi családok kezén volt.
A református templom még a reformáció előtti időszakban épült. 1638-ban és 1889-ben felújították, 1837-ben pedig tornyot is kapott.
A település lakóit a Szamos folyó gyakori áradásai sújtották. Az 1800-as évek közepén az árvíz majdnem teljesen elpusztította a falut, azonban a vármegye vezetése 1828-ban szabályozta a folyó medrét, így a további veszélyek elhárultak.
Gyügye református templomának egyik legkiemelkedőbb látnivalója a festett, kazettás deszkamennyezete, amelyet 1767-ben készítettek. A mennyezet két részből áll: a hajóban 56, míg a szentélyben 25 festett kazetta található. A gyügyei kazettás mennyezetet a Felső-Tisza-vidéki festett templommennyezetek között a legnaivabb alkotásként tartják számon a művészettörténészek.
Ebben az időszakban még élénken élt a középkori tanító szándék, amely szerint a hívek számára a képi ábrázolások fontosak voltak. Az ilyen képek hasznos történeteket és tanulságokat közvetítettek az egyszerű emberek számára.
Érdekes módon, bár a református liturgia nem tesz különbséget a templom különböző részei között, a hajó és a szentély mennyezeti díszítése mégis eltér egymástól. A szentélyben főként szimbolikus ábrázolások találhatók: a szőlő az úrvacsorára utal, a fák a paradicsomi állapotot idézik, míg a hold és a csillagok az égi világot szimbolizálják.
A negatív tartalmakat hordozó jelképek – érthető módon – nem kaptak helyet a szentélyben, így annak hangulata emelkedettebb és ünnepélyesebb. A szentélyben található feliratos kazetta szerint a mennyezetet a gyügyei gyülekezet saját költségén készíttette, és a pontos dátum is fennmaradt: 1767. október 12.
A kazettás mennyezet összesen 81 elemből áll: a hajóban 56, a szentélyben 25 kazetta található. A kazetták formája közel áll a négyzethez, de nem teljesen szabályos. A festett mennyezeteken különleges, figurális kazetták is fellelhetők, amelyek jelképes jelentéssel bírnak – mindkét mennyezeten 20 ilyen kazetta látható.
Nagyszekeres temploma egy műemléképület, amely a Gőgő-Szenke patak által körülvett apró szigeten áll. A Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt templom a település egyik legrégebbi építménye. Nagyszekeres nevét már a 12. század végén említik az okiratok, és elnevezése arra utal, hogy a középkorban királyi szolgálók és szekeresek lakták.
A 15. században épült késő gótikus templom nemcsak vallási célokat szolgált, hanem védelmi szerepet is betöltött. A szigetre egykor fahíd vezetett, és a 18. századig ez volt az egyetlen megközelítési lehetőség. A szigetet ekkoriban palánk kerítette be és védte. A középkorban, még a török időkben is, a település egy fontos kereskedelmi út mentén feküdt, amely az erdélyi és az északkeleti hegyi kereskedelem szempontjából kulcsfontosságú volt. Ez a stratégiai elhelyezkedés azonban számos veszélyt is jelentett: a 16–17. században a falu lakói gyakran szenvedtek rablóportyák miatt. Bár kisebb támadások esetén a templom menedéket nyújthatott, a nagyobb támadások ellen védtelenek voltak. Ennek következtében 1717-ben a tatárok feldúlták és felégették a települést, a templomban menedéket kereső lakosokat pedig lemészárolták. A pusztítás mértéke olyan hatalmas volt, hogy a veszteségek az 1241-es tatárjárás rombolásához mérhetők: a falut felégették, a mozdítható javakat elrabolták, az elfogott lakosokat – köztük gyermekeket – rabságba hurcolták. A templomban menedéket keresők és a fegyverrel védekezők egyaránt életüket vesztették.
Kisszekeres első írásos említése 1181-ből származik. A település elpusztulásának pontos körülményei nem ismertek, de egy Árpád-kori templom létezésére csupán írott források utalnak. Alapfalait egy 1986-os régészeti ásatás során tárták fel. A kutatások szerint a templom a 12–13. század fordulóján épülhetett, és helyén a 15. század végén új templomot emeltek, amely ma is áll. A reformáció hatására a templombelső jelentős átalakuláson ment keresztül: a csúcsíves boltozatot sík deszkamennyezet váltotta fel, a támpilléreket és a diadalívet elbontották. Az ablakok egy részét befalazták, a freskókat pedig lemeszelték.
Vámosoroszi református templomát a Báthory család építtette a 15. században. Ez a család nem csak politikai szerepvállalásáról volt híres: templomépítési tevékenysége miatt jelentős mecénásként tartották számon Szabolcs és Szatmár vármegyékben. A középkori Magyar Királyságban a Báthoryak gazdasági és politikai téren egyaránt kiemelkedő sikereket értek el.
Hunyadi Mátyás uralkodása alatt a Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom között fegyveres konfliktusok zajlottak. Ebben az időszakban a keresztény seregek sorra aratták győzelmeiket, amelyek közül az egyik legjelentősebb az 1479-es kenyérmezei csata volt. Ezt a diadalt a Báthory István erdélyi fejedelem és Kinizsi Pál hadvezér vezette seregek vívták ki. A csata előtt Báthory István fogadalmat tett, hogy ha Isten segedelmével győzelmet aratnak, két templomot építtet Bátorban. Ígéretét be is tartotta, a hadizsákmány egy részét templomépítésre fordította, és felépíttette a nyírbátori református templomot.
Ebben az időben Ecsed vára központi szerepű erődítménnyé vált. A várkapu fölött díszelgő, vörös márványba faragott Báthory-címer a család hatalmának jelképe lett. A Báthory család építészeti öröksége máig fennmaradt, ennek része a vámosoroszi templom is. A templom zárókövén a Báthory-címer sárkányábrázolása látható, amely nemcsak a családhoz kapcsolódó legendát idézi fel, hanem a Luxemburgi Zsigmond által alapított Sárkány-rend emlékét is őrzi. A Báthoryakhoz szorosan kötődő Kállay, Kölcsey és Kende nemesi családok címereiben szintén megtalálható a sárkánymotívum.
Tarpa nevének első említése az 1299-es esztendőhöz köthető. A településen 1332-re már állt egy templom, amelyet Szent András tiszteletére szenteltek fel. Nemsokára mezővárosi rangot kapott, és a Tarpasziget nevű részén egy pálos kolostor is létezett a korabeli feljegyzések szerint.
A tarpai templom, amely a Bereg vidékének legnagyobb templomaként ismert, méreteivel kiemelkedik a többi középkori istenháza közül. Az impozáns épületből mára csupán a hatalmas vulkáni kőtömbökből emelt hajó falai maradtak fenn. Nem bizonyított, hogy a jelenleg álló templom azonos-e a 15. század eleji szentéllyel, vagy annak lebontása után, a 14–15. század fordulóján épült fel. Napjainkra csupán a nyugati előcsarnokból nyíló, pálcatagos, szemöldökgyámos déli kapu maradt meg. A 18. századi átépítések során a gótikus ablakokat is kibővítették. A déli kapu fölött egy Báthory-címeres kőtábla látható, amelyen a Sárkány-rend jelvénye is szerepel.
A templom egyik különlegessége a középkori, 15. század eleji freskók sora. A legnagyobb méretű alkotás Szent György és a sárkány küzdelmét ábrázolja. Szent György alakja kiemelt szerepet tölt be a magyar művészettörténetben, hiszen a lovagi erények megtestesítőjeként tisztelték. A legenda szerint a Báthoryak egyik őse szintén legyőzött egy sárkányt az Ecsedi-láp vidékén, ezért került címerükbe a három sárkányfog és a Sárkány-rend jelképe. A freskón a város bástyáján álló királyi pár és az elrabolt királylány is látható, miközben a középső jelenetben Szent György lova patái alatt a legyőzött sárkány hever, sziklahasadékból előbújó sárkányfiakkal.
A templom másik kiemelkedő freskója a keresztre feszítést ábrázolja, a kereszt tövében Szűz Mária és Szent János alakjaival. A harmadik jelenet Szent Mihályt mutatja be, amint pallost tart jobb kezében, baljában pedig egy mérleget, amelyben a bűnök súlya három ördög alakja ellenére sem billen el.
Márokpapi 1941-ben jött létre Márok és Papi egyesítésével. Legismertebb épülete a református templom, amely a középkori Márok falu temploma volt. Márok neve a Márk személynévből ered, és a középkorban a kisvárdai uradalomhoz tartozott. A települést 1566-ban a tatárok felégették, temploma, amelyet Szűz Mária tiszteletére szenteltek, már a 14. században szerepelt az oklevelekben. A 16. század második felében a templom a reformátusok birtokába került.
Csaroda temploma késő román stílusban épült, és a középkori templomok útjának egyik legkiemelkedőbb állomása. A Bereg vidékének jelképeként számontartott épület tornya karcsún, tűhegyes sisakban végződik. A templom a magyar középkori építészet egyik legszebb, legnevezetesebb alkotása, amely az 1950-es években vált ismertté, amikor a magyar műemléki szakirodalomban klasszikus Árpád-kori falusi templomként említették.
Korábban úgy vélték, hogy csak a hajó és a torony származik az Árpád-korból, míg a szentély későbbi építésű. Egy 1971-es régészeti feltárás azonban bizonyította, hogy a szentély és boltozata is az eredeti épület része. A templom a 13. század végén és a 14. század elején épülhetett.
A település neve a Csaroda-patakból ered, első írásos említése 1311-ből való. A 13. század végére a falunak már temploma is volt, és 1299-ben egy szolgáló papot is említenek a források. A Csarnavodai család birtokában állt, majd 1599-től református településként tartották számon. 1642-ben lemeszelték a templom középkori freskóit, a 18. században pedig megújult a berendezése és famennyezete.
Tákos a beregi Tiszahát egyik kistelepülése, melynek legismertebb, műemlék jellegű épülete a helyi református templom, vagy ahogyan a művészettörténeti anyagokban nevezik, „a mezítlábas Notre-Dame”. A régi, első ízben 1733-ban említett templom feltehetően a ma álló hajlék helyén állt, mert az első említés arról tudósít, hogy a település fából ácsolt, zsindellyel fedett imaházzal rendelkezik. A ma álló templom első (keleti) felét 1766-ban építették, majd 1784-ben nyugati irányban bővítették ki az épületet.
A templom favázas, paticsfalú épület, amelynek alapja 40–45 centiméter átmérőjű fagerendákból áll, ezekbe vésték be a falazat tartóoszlopait. A fából készült léceket vesszővel befonták, majd pelyvás sárral tapasztották be azokat.
Az 1948-as árvíz idején a templom nyugati oldalán álló harangtorony ledőlt, a falu lakossága állította helyre. 1961-ben helyreállítási munkálatokat végeztek az épületen: kijavították és pótolták a sérült faszerkezeteket, új vesszőfonatokat készítettek, a falakat újratapasztották, valamint a tetőt újrazsindelyezték.
A templom keleti része a nyolcszög három oldalával záródik, déli és keleti oldalán pedig öt, kisméretű ablak található, egyenes záródással, a bejárat előtt pedig egy fából készített, nyitott előcsarnok áll.
A kazettás mennyezet 58 festett táblából áll, amelyeket Asztalos Lándor Ferenc készített. A népi iparművészet remekeként emlegetett festett deszkamennyezet virágmotívumokkal ékesített kazettákból áll, és különlegessége, hogy minden egyes kazettán más-más virágminta látható – az akkori céhregulák ugyanis előírták, hogy az alkotók ne ismételjék meg ugyanazt a motívumot.
A néphagyomány szerint a templomot „a nép emelte magának fából és sárból” Mária Terézia idejében, mert a zsarnokoskodó uralkodónő nem engedélyezte, hogy a reformátusok kőből vagy téglából építsenek templomot. A tákosi lakosok azonban ilyen mostoha körülmények között is csodálatos hajlékot emeltek Isten dicsőségére – még akkor is, ha csak azokat az anyagokat használhatták, amelyek a beregi emberek számára leginkább elérhetők voltak: fát és sarat.
Az idő vasfoga a templomon is nyomot hagyott, de a felújításoknak köszönhetően mai formáját 1986-ban nyerte el. A helyreállítást régi rajzok és fényképek alapján végezték el. 2001-ben, a felső-tiszai árvíz idején a település szinte teljes újjáépítésre szorult, de az 1766-ban épült templom – bár kisebb károkat szenvedett – sikeresen megmenekült a természeti katasztrófától.
A „mezítlábas Notre-Dame” elnevezés művészi érzékletességgel fejezi ki, hogy ez az épület az egyszerű, paraszti kezek munkájának eredménye, míg a hatalmas, hivalkodó katedrálisokat nem az egyszerű emberek építették. A tákosi hívek vallják, hogy ez a templom a legszebb példája annak, hogy nincs erősebb hatalom az Istenbe vetett hitnél.
(Folytatjuk.)
