Ha szülőhelyem felől érdeklődnek, az okmányaimban szereplő Szilágysomlyót említve valahogyan ösztönösen mindig sietek hozzátenni: gyermekkorom éveit valójában nem itt, hanem Újlakon, a Maguraként is ismert öreg Somlyó-hegy túlsó oldalával farkasszemet néző, hepehupás domboldalra felkapaszkodott falucskában töltöttem.
Szívem szerint mindig csak így említeném, röviden (ugyan milyen más Újlakról is lehetne szó?!), s csupán a vidéken járatlanok kedvéért teszem hozzá: Somlyóújlakon. Se szeri, se száma ugyanis a nevük tanúsága szerint későbbi alapítású Új-lakoknak, ezért valahogy rendet kell tartani köztük. Így lett az én Újlakomból az utóbbi századok alatt Somlyóújlak, a dombokon túli kisvárossal, az egykori Kraszna vármegye székhelyével való szomszédságából kifolyólag. Már 1669-ben a „SOMLIO ∙ VJLAKI ∙ ECCLESIAHOZ” csináltatott egy ón boros kannát az úrasztalára egy kegyes adományozó. Viszont emellett még jócskán, századokon át kitartott a falu régebbi neve: Suta-Újlak. Azaz pontosabban Sutak-Újlak (így említik az oklevelek 1388-tól kezdve századokon át), de az egyszerű ember fülének hihetőbben csengett a „suta” (aminek legalább van valami értelme). Sőt, még az is megtörtént, hogy a kétféle változatból egyet csináltak: az egyik, mára már elenyészett harangot felirata szerint a „Somlyo Suta Ujlaki Reformata Eccla” öntette saját költségén.
Se szeri, se száma ugyanis a nevük tanúsága szerint későbbi alapítású Új-lakoknak
Az elnevezés talányánál maradva, a tetszetős okfejtés alapján a templom sisak nélkül maradt, azaz suta tornya lett a falu névadója, egy hirtelen támadt tűzvész hírmondójaként. Komoly dolog lehet kétségtelenül, meg van ám örökítve a templom mennyezetén is, melyet a tükörírásos felirat tanúsága szerint „TÜZ ÁLTAL ELPUSZTULVAN”, 1754-ben állítottak helyre „A SZENTEK ALAMISNAJAKBOL”. A Petri-monográfiában (száz év óta még mindig megkerülhetetlen alapműve a vidék kutatásának) közölt egykori emlékirat szerint pedig: „... ezen s.-újlaki reformata Ecclésia a kegyességhez szokott kezeknek adományok által in Anno 1751 újítani kezdé, szintén mikor már a munka tökéletességét elérné, akkor is ilyen szerencsétlenségére, az építőknek gondviseletlenségök miatt […] tűz által ismét gyászba öltözteté. De mégis az elromlott s a megégett munka hamvában nem hagyaték, hanem in Ano 1754 valamennyire a romlásból felépítteték, mely állapotában volt ad Annum 1773, ebben az esztendőben aztán tornya, mely sugár nélkül vala, felviteték …”. Így vált volna az emberi gondatlanság egy kárvallott falu névadójává? – méltatlankodhatnánk, miközben a település nevében valójában nem is e szomorú esetet, hanem az egykori birtokos, Sudak emlékét őrizte meg jóval korábbról, aki testvérével, Miklóssal együtt lett a falu új gazdája, úgy hetedfélszáz esztendővel ezelőtt. S őrzi nevének emlékezetét mindmáig a templom mögötti domb: a Sutak.
Somlyó közelsége a kezdetektől fogva rányomta bélyegét a falu történetére. Először 1259-ben bukkan fel Wylak formában az akkori Wathasomlyowa határleírásában, ekkortájt vette meg a birtoktestet két magas rangú királyi tisztviselő, Móric és sógora, Roland Vata fia Vatától és Dénes fia Pósától százhúsz ezüst márkáért. Egy szűk évszázad múlva a Báthoryak már nem adásvétel, hanem házasság útján lettek a somlyói uradalom birtokosai. S hiába ajándékozták el Újlakot már korábban az említett Sudaknak és Miklósnak, Somlyó új urai is szemet vetettek rá, s kitartó perlekedéssel, törvényeskedéssel szereztek lépésről-lépésre egyre nagyobb érvényt akaratuknak. Mindez már történelem, ugyan mivé lett napjainkra az egykori patrónusok dicsősége? Romjaiban várja sorsának jobbra fordulását a Báthoryak hajdan díszes várkastélya, mint a Somlyó-hegy alji álmos kisváros néhány nevezetességének egyike, s nyomtalanul elenyészett a szomszédos Várhegy tetejéről előzménye, az egykoron ott állott kővár is.
... ennek a mára alig több mint háromszáz lélekre apadt, zömében máig magyarnak és kálvinistának megmaradt falunak is van egy nevezetessége: az egykor sutává lett tornyú temploma.
Visszatérve Újlakhoz, ennek a mára alig több mint háromszáz lélekre apadt, zömében máig magyarnak és kálvinistának megmaradt falunak is van egy nevezetessége: az egykor sutává lett tornyú temploma. S ezt nem az idegenbe szakadt, s emlékein keresztül a múltjához egyre makacsabbul ragaszkodó ember – amúgy bocsánatos bűnként elkönyvelhető – elfogultsága mondatja velem. Még akkor sem, ha beismerem, hogy a régmúlt idők emlékei iránti érdeklődésem itt, a szó szoros és átvitt értelmében az újlaki templom árnyékában eltöltött gyermekéveimben gyökerezik. Annyiszor kísértem el itt lelkészkedő édesapámat az ide érkező turistákkal, hogy már magam is betéve tudtam az istenháza rövid történetét, s megesett, hogy az ő hiányában én kalauzoltam a látogatókat botcsinálta idegenvezetőként. Ha alkalom kínálkozott rá, magabiztosan fújtam, hogy a templom valamikor az ezerkétszázas években épült, román stílusban, a falakba foglalt keskeny, emeleti folyosókon pedig a hagyomány szerint a közeli kolostorból a misére átjövő apácák rejtőztek el a köznép elől. S szóltam persze a nevezetes tűzvészről is, a tükörírásos feliratról, meg a sutává lett toronyról s a falu ebből kimagyarázott nevéről is, úgy, ahogy magam is megtanultam. No meg arról, hogy mint minden valamire való régi templom alatt, egykor itt is alagút húzódott a kolostorig, ebben közlekedtek az apácák. Úgy látszik, különösen szemérmes természetűek lehettek, ha ennyire óvakodtak a világ kísértéseitől – gondolnám a mai eszemmel, de akkor rendületlenül hittem benne. S abban is, hogy a foszlásnak indult, titokzatos török imaszőnyeget egykor tényleg a templom falában találták, amikor kibontották az alagút befalazott lejáratát. Néha sikerült kikönyörögnöm édesapámtól, hogy elővegye nekem az egyház vasalt ládájából, s bármily furcsán hangzik, de gyermekszemmel még a ráragadt malterdarabkákat is látni véltem rajta.
Megannyi rejtély övezte tehát számomra ezt a templomot, melyek közül akkoriban főképp az alagút tartott lázban. Feltett szándékom volt, hogy a parókia kertjéből majd szépen beások a templom alá, s néhány próbálkozásomnak csak a szülői szigor vetett véget, mielőtt a meredek domboldalba vájt, pár lépésnyi gödör teteje a nyakamba omolhatott volna. Meg a freskókat sajnáltam nagyon, melyeknek akkorra már hírük-poruk sem maradt – az egyébként hihetőnek tűnő magyarázat szerint, ha nem verték le a reformációkor, akkor biztosan a nagy tűzvészben pusztultak el. Ezt kénytelen-kelletlen tudomásul is vettem, de azért titkon reménykedtem, hátha mégsem így történt. Csak az 1773-as javítások emlékére odapingált felirat maradt a szószékkorona mellett, jobb híján ezzel kellett beérnem. Sokszor próbáltam kisilabizálni a régies betűket, s lassan-lassan sikerült is megfejteni a bibliai idézet „rejtélyét”. De furcsa mód, a kettős falak a beléjük foglalt folyosóval nem különösebben mozgatták meg a fantáziámat. Valahogyan természetesnek vettem: erre is futotta az egykori építők tudományából, miként arra is, hogy a déli falban a folyosó külső és belső ablaknyílásait úgy igazítsák egymáshoz, hogy azok „kövessék” a nap járását, s így valamelyiken mindig bejut a fény az épület belsejébe. Tudtak ám építeni azok a régi mesterek, hét évszázada is elmúlt már, hogy a kőkeményre égetett, paprikavörös középkori téglák (sokszor hallottam, milyen nehezen engedtek a vésőnek a templom villamosításakor) dacolnak a múló idővel, változó korokkal. S józan észjárásra utalnak az árnyékos északi oldal tenyérnyi körablakai (emiatt tekintik egyesek tévesen vártemplomnak az újlakit): ellentétben az embermagasságú déli társaikkal, itt nem lett volna értelme hasonlókat készíteni. Ezek viszont lőrés kinézetük ellenére alkalmatlanok bármiféle védekezésre, hiszen a nádszálvékony apácákhoz méretezett, keskeny folyosón keresztbeállva képtelenség lenne bármiféle akkortájt használt lőfegyvert – íjat, számszeríjat – felajzani, s azzal ellenségre lődözni. De arra talán mégis alkalmas lehetett ez a karcsú, külsejében némileg erődítésre hajazó épület, hogy a falu népe ideig-óráig ide menekítse életét, vagyonkáját az erre tévedt kutyafejű tatár, török sarcolása elől. Bármennyire is megszokott volt nekem ez a kettős falú megoldás, ha úgy hozta az alkalom, magam is lelkiismeretesen hangsúlyoztam, hogy ez a kis templomocska, a maga fura fali járataival valójában nyugatabbra álló díszesebb társainak szerényebb, minálunk bizony kuriózumszámba menő rokona! Valójában ez volt az a titokzatos valami, ami messze földről odavonzotta a látogatókat. Mert már akkoriban, a reklám és a turistacsalogató hírverés nélküli hetvenes-nyolcvanas években is akadtak látogatók szép számmal, bel- és külföldről egyaránt, akik világhálós bóklászás híján is rátaláltak a szilágysági dombok között rejtőzködő aprócska falusi templomra. A tokjukba parancsolt fényképezőgépek korában (hihetetlen, de volt ilyen) a templomlátogatásra vetemedett turistának be kellett érnie a látogatás élményével, s a kommunista hatalom kegyéből engedélyezett, nagyvonalúan „album”-nak nevezett pár oldalas leporelló megvásárlásával.
Ahogyan fordult egyet az idő kereke, néhány évtizede már magam is csak sietős látogatóként léphetek be olykor-olykor az ismerős falak közé. S bár minden zuga kitörölhetetlenül égett be legkedvesebb emlékképeim közé, a múlt megismerésének vágya úgy hozta, hogy az egykori rejtélyek mára már jórészt szertefoszlottak, meglelték magyarázatukat. Amikor szeretett templomom egyszer csak egyetemi szakvizsga-dolgozatom témájává avanzsált, az általam épp ekkor elsajátítani próbált szakszerű vizsgálódás górcsöve alatt sorra pattantak szét gyermekkori álmaim szappanbuborékjai. Levéltárak mélyén rejtőző százados feljegyzések cikornyáit betűzve, régi kiadványok nyomát kutatva könyvtárban s ismerősnél, felkeresett szakértők, kutatók segítőkész tanácsait hallgatva olyan világ nyílt meg előttem, mely legalább olyannyira kecsegtetett a felfedezés izgalmával, mint gyermekkorom alagútásási próbálkozásai. S a megismert új világ bűvölete nekem úgy is töretlen maradt, ha ma már épp ennek köszönhetően tudom: a rejtélyes alagút sosem létezett (bele kell törődnöm, ha még az egri vár alá is csupán Gárdonyi írói képzelete varázsolt ilyent), s a kopott imaszőnyeg sem a sosem volt befalazott lejáratból került elő ott járt törökök nyomaként, hanem patrónusi kegyből volt egykor úrasztala vagy papi szék dísze (mint hasonló társai oly sok más templomban – így váltak nevükben erdélyiekké, keleti származásuk dacára).
... a tudós főpap, Bunyitay Vince némi romantikával még Somlyó korábbi gazdáihoz, a Vatákhoz s a hozzájuk kapcsolódó pogánylázadáshoz kötötte a templom építését.
Megfejtetlen maradt viszont továbbra is a titok: hogyan csöppent ide a szilágysági hepehupák közé ez a különleges istenháza? Az írott forrásokat kutatva a már idézett, 1754-es mennyezetfelirat elkészülte után két évtizeddel is még csak azt jegyezhette fel az alkalmi krónikás (bizonnyal maga Pap Ferenc uram, akkortájt itt szolgáló prédikátor), hogy „... ezen s.-újlaki templomocska a maga Építőjéről s Fundálójáról a Hazának sok változásai között elfelejtkezett, mivel nincsen senki, de még semmi is, a mi ennek eredetiről s változásiról ezerhétszázig emlékeznék ...”. Még egy 1838-ban kelt konskripció szerzője is ekképp mentegetőzik: „Kik, mikor és mitsoda hitűek voltak, akik építették, arról vagy az idő viszontagságai emésztették meg a szükséges bizonyítványt, vagy nem volt oda erre a gondolkozás, hogy arról a késő maradékot szükségesnek találta volna. Elég, hogy nints semmi emlék jelünk.” Majd néhány évtizeddel később a tudós főpap, Bunyitay Vince némi romantikával még Somlyó korábbi gazdáihoz, a Vatákhoz s a hozzájuk kapcsolódó pogánylázadáshoz kötötte a templom építését: „... a somlyó-ujlaki egyház az ős hit utolsó nemzetségéből származik, s kibékülésének emléke a keresztyénséggel.”. A múlt emlékeivel foglalkozó, egyre sokasodó kiadványokban rendre feltűnik Újlak temploma, s olykor nyilvánvaló tévedések, elírások árulkodnak arról, hogy egyes szerzők valójában meg sem fordultak itt. Nem úgy, mint Entz Géza, aki annak idején pesti egyetemista diákjainak népes csapatával kereste fel a falu nevezetességét. Ő a művészettörténet neves művelőjeként stílusbeli rokonságok, hasonló építészeti megoldások alapján tekintette a birtokvásárló Móricot az istenháza építtetőjének, aki talán külországi küldetéseiben megfordulva láthatta valahol azt a sajátos, falfolyosós megoldást, melynek szerényebb mását készíttette el frissen vásárolt birtokán, valamikor a 13. század második felében.
Talán nem tévedünk, ha nem csak egyfajta patrónusi hóbortban, utánzási vágyban keressük ennek az érdekes kialakításnak a magyarázatát, hanem valamilyen nagyon is gyakorlatias rendeltetésben. De tényleg az egykori apácák számára készült ilyennek, akik ha a föld alá nem is, de legalább a falak közé el akartak rejtőzni? A ködös legenda ihlette a két évszázaddal ezelőtt itt szolgált prédikátor művészlelkű fiát, az ifjabbik Vántza Mihályt, hogy 1806-ban „búsongó Ámorként”, a nyelvújítás bűvöletében ilyképp öntse szíve fájdalmát „Szomorózába a Szép Grátziákhoz”: „Édes emlékezet! hányszor nem döléngeztem repedezett falai alá Újlak templomának? Hányszor állottam ajtajában a tsendes estvéken? Hányszor néztem innen a szelíd hóld fénnyénél a bértz alatt folyó világút zsibongását? Gyakran bámultam el tornyának gothusos figuráin, gyakran nyitottam be ajtaját, és kettős falai között rejtekeit másztam, belső közeit kerültem, ki könyököltem ablakán mélyen andalogva, s az itt elsenyvedett ártatlanok lelkét, a feketébe burkolt gyász szüzeit képzeltem körülettem lebegni.” Hogy kik indították ilyen szomorúságra? – erre nézve őmaga adja meg a magyarázatot: „Ez hajdan Apátzák temploma volt; most pedig már tsak a régiség darabja.” Parttalan gyermekkori álmodozásaim mára már ollyá szelídültek, hogy csak abban reménykedem: a Kazinczy nyomdokába lépő, majd később piktorrá és komédiássá lett Vántza (s egyben a híres Váncza-sütőpor megalkotójának őse) talán nemcsak írásban, hanem rajzban, festményben is megörökítette „andalmányának” színterét, s milyen jó is volna erre valahol rátalálni…
Három éve már, hogy a régóta várt szakszerű helyreállításnak köszönhetően az Árpád-kori épület végre kiszabadulhatott az eltelt évszázadok rárakódott burkából. Ma már ismét az újból megnyitott, eredeti bejáraton lépek be a templomhajóba, az ajtó fölül – gyermeki reményeim késői beteljesüléseként, s a restaurálás nem sejtett felfedezéseként – a gyermek Jézust ölelő Szűz Mária tekint rám szelíden, napvilágra jőve a kálvini tanítás által ráparancsolt mészrétegek és a lebontásra ítélt, már rég funkcióját vesztett portikus (gyermekkorom vallásóráinak színhelye) takarásából. Mindezt megtetézve, a küszöböt átlépve tekintetem ma már a szemközti falon sem csupán az egykor sokat betűzött feliratot találja, hanem mellette egy hajdan volt falkép kusza töredékeit is. Bár a sodronypáncélos lábat markoló kéz tenyérnyi részletében csak az avatott szem látja a kun vitézzel küzdő Szent Lászlót, de így is újbóli megerősítést nyert a felismerés: hiba lenne a lovagkirály egykori kultuszának nyomait kizárólag a határvidékeken keresni. Viszont már nyoma sincs az egykor volt barát csuhás-tonzúrás figurájának – 1933-ban Debreczeni László még láthatta a viaskodó László alatti vakárkádok egyikében (vázlatos rajza kutatásaim nagy „felfedezése” volt, s titkos reményeim további táplálója), de nyomtalanul elemésztette az utóbbi évtizedek amúgy jó szándékú, de annál felelőtlenebb küzdelme az ódon falakon viruló salétrommal. Nagy kár érte, már csak azért is, mert lehet, hogy talán épp itt rejtőzött az apácák mellett olykor veres barátokat is emlegető, zavaros szóbeszéd gyökere és magyarázata.
Szakember legyen a talpán, aki meg tudná válaszolni, hogy a ma már sehová sem vezető folyosócsonkok egykor miként és mi célból találtak egymásra falakban.
Nemcsak a falak, de a megvallatott föld mélye is előadta titkait. Az ifjú Vántza még szerelmi bánatukban apácának állott, s itt elsenyvedett szüzek gyászos végén elmélkedve fújt „Lámentózót” és „Romántzékat az estvéken”, a régész ásója mégsem őket, vagy a titkos járatot találta, hanem a múlt újabb talányát. Egykori patrónus alussza békésen sokszázados álmát az ismeretlenségbe merülve, oldalán kettétört ezüstös kardja, mellette hitvese, mára ronggyá foszlott, arannyal szőtt öltözékben. Vajon kik lehettek ők, talán az ős-Sudak késői vérei, kiknek nevét oklevelek, peres iratok sorai rejtik? És alapköveiben napvilágra jött az idő múlásával hat századon át dacoló ősi szentély, melyet 1846-ban ért utol végzete: lerontatott – gyarló állapota miatt talán jogosan, de mégiscsak felelőtlenül. Ugyan mit gondolt azzal akkor a falu népe, talán papját, tanítóját, patrónusát is beleértve, s a pusztulásra ítélt falak a közrefogott folyosóval együtt menthetetlenül rántották az enyészetbe az ősi hajlék addig még avittságában is többé-kevésbé sértetlenül fennmaradt egységét. Így zsörtölődött az elődök meggondolatlanságán két évtized múlva, 1864-ben P. Szathmári Károly, az Erdélyi Múzeum-Egyesület nagygyűlésén: „... hátulsó részét, a nélkül, hogy bár rajzban fenntartotta volna, kegyelet nélkül lerombolta s esetlenül átidomította.” Így történhetett, hogy bár suta tornyát kiigazította egykor a hívek buzgósága, a némiképp régiesre készített, de alapjaiból újonnan emelt falak mégis megmásíthatatlanul sutává tették a nevezetes templomot. Szakember legyen a talpán, aki meg tudná válaszolni, hogy a ma már sehová sem vezető, a templomtoldásnál hirtelen megtorpanó folyosócsonkok egykor miként és mi célból találtak egymásra falakban. Körüljárva a szentély sokszögű záródását, vagy – amint a nyomokból már csak sejteni lehet – inkább a diadalíven keresztülhaladva? Valamilyen különös szertartási igény, patrónusi szeszély, vagy „csupán” józan előrelátás rendelte ilyennek? Mert ne feledjük: azt a Móricot sejtjük építtetőként, aki nemrég még a tatárjárást harcolta végig királya oldalán vitézül, s akit talán épp ez indíthatott arra, hogy olyan hajlékot emeltessen az Úr tiszteletére, mely szerény méretei ellenére, elmés kialakításával vész idején biztos menedéket is nyújtson az ide rejtőzőknek.
Ma már csak nagyritkán adódik az alkalom, hogy gyermekkorom idegenvezető szerepébe lépjek, s ha olykor mégis megtörténik, már nem úgy szólok, mint egykor. De ha magam vagyok, s a szűk emeleti könyöklőkön kihajolva alátekintek a gyermekkori emlékek mélyébe, látni vélem a falakban sorakozó apácák szelíd alakjait, hallom ájtatos éneküket, éppúgy, mint az alagúton át életüket menekítő falubeliek riadt kiáltásait. És felsejlik homályosan az őket sirató, ifjú poéta múltba révedő, ábrándos alakja, akit két századdal ezelőtt ugyanúgy megigéztek Újlak templomának ősi falai, s a beléjük zárt, talán örökre megfejtetlen maradó titok.
(Fotók: Zsigmond Attila)
