„Valahol Oroszországban…”

Juhos Mihály 1925. július 26-án született Kolozs megyében, Szék községben. Négy elemi osztályt járt, ez után az iskolából kimaradt, és Kolozsváron szolgalegényként dolgozott. 1943-ban visszatért szülőfalujába, és 1944 őszéig aktívan részt vett a helyi leventemozgalomban. 1944. szeptember 28-án önkéntesként jelentkezett a magyar hadseregbe. 1945 áprilisától 1948 júliusáig orosz fogságban volt. 1949-től 1951-ig két évig román katonaként szolgált, majd egy év kényszermunkára vitték. 1953-tól különböző helyeken dolgozott: a széki tanácsnál volt gazdasági felelős, a helyi szövetkezetnél anyagbeszerző, majd a marosvásárhelyi cukorgyár alkalmazásában termény-, azaz cukorrépabegyűjtő. Ezért a székiektől a „répás” ragadványnevet kapta (Répás Minya). Később egy kolozsvári építőtelepre szegődött el kubikosként, onnan ment nyugdíjba. Két gyermeke van, egy fia és egy lánya. Unokákkal is megáldotta a sors. Békés, szelíd öregség után 2019-ben hunyt el. Az alábbi elbeszélést eredeti szóbeli és írásos vallomások, valamint riportbeszélgetések alapján a széki tévé szerkesztőjeként foglaltam írásba. Mihály bácsi majdnem szó szerint, páratlan szókinccsel mesélte el az emlékeit. Alább közölt írásos vallomását, valamint a 2005-ben készített videofelvételt továbbra is kegyelettel őrzöm.

„Sokkal jobban szeretlek, mint máskor, / Minden percben rád gondolok százszor. / Valahol Oroszországban, / Valahol Oroszországban. / S arra gondolok, mikor a csillag rám ragyog, / Azt a csillagot te otthon éppúgy láthatod. / Mindig a te leveledet várom, / S csak terólad álmodom az álmom. / Valahol Oroszországban, / Valahol Oroszországban…” – egy dal a múltból, az én múltamból is. Karády Katalin 1942-ben énekelte, s akkoriban ez volt a legnagyobb sláger, amelyet még az olyan szegény szolgalegények is ismertek, mint én, aki vasárnaponként nagy izgalommal vártam, hogy a kolozsvári Pap utcai moziban ezt újra és újra láthassam, hallhassam. Akkor csak a nagy színésznő szépségét, búgó, bársonyos hangját csodáltam, s még csak nem is sejtettem, hogy egykor ez a dal ennél sokkal többet fog jelenteni számomra. De kezdjek mindent az elején!

Juhos Mihály a becsületes nevem, s azért becsületes, mert minden elődöm becsületes széki magyar ember volt. Székről tudni kell, hogy egy ősrégi magyar település, amely sok-sok évszázadon keresztül fontos erdélyi sóbányaváros volt. Sajátos, középkorias polgári viseletét és szokásait máig megőrizte, s ma már főképpen erről ismerik. Mi, székiek, szikieknek nevezzük magunkat – ami a sós földre utal –, s felmenőinket több évszázadra is visszavezetjük. Amikor 1925-ben megszülettem, az én családom sajnos már leszegényedett, és ez főleg annak volt tulajdonítható, hogy édesapám az első világháborúból tüdőlövéssel érkezett haza, amelynek következtében egész hátralevő életében betegeskedett. A családban hatan voltunk testvérek, a kevéske föld semmi hasznot nem hozott, s az egyetlen pénzkereseti lehetőség a szolgálás volt. Ezért édesanyám már az elemi iskola szüneteiben elvitt engem is Kolozsvárra dolgozni. A négy elemi osztály elvégzése után aztán már teljesen kimaradtam az iskolából, s csakis Kolozsváron dolgoztam, hogy keresetemből fenntartsam magamat, és segítsem a családot. A nehézségek ellenére mégis szép évek voltak ezek, főképpen azért, mert fiatal voltam. A Kolozsváron szolgáló széki ifjúságnak – ebben az időben több százan is voltunk – az volt a szokása, hogy csütörtök és vasárnap délutánonként, amikor kimenőt kaptunk, összegyűltünk a Széchenyi téren, és ott szórakoztunk. Mi, fiúk, a lányoknak udvaroltunk, vagy összeölelkezve nótáztunk, aztán énekszóra táncoltunk, egyfolytában, estig. Ilyenkor a városi lakosok is kijöttek a térre, és sétálás közben elgyönyörködtek bennünk, miként ők mondták, „a szép, szíki magyarokban”. Este aztán, akinek lejárt a kimenője, az hazament, aki pedig még maradhatott, mint én is, elment a színházba vagy a moziba. Én nem sajnáltam erre a pénzt, s le nem maradtam volna ezekről semmiért. Itt ismertem meg a nagy magyar színészóriásokat, ekkor szerettem meg egy életre Jávor Pált, Latabár Kálmánt, Kabos Gyulát, Karády Katalint és másokat. A filmekben hallott dalokat egytől egyig mind tudtam, megtanultam.

A bécsi döntés egy fűszerüzletben ért, ahol akkoriban éppen kifutófiú voltam. Jó évek következtek ezután mindenkire, mert magyar világ volt. Velem is csupán csak annyi volt a baj, hogy nagyon vágytam haza, Székre. 1943-ban sikerült is munkát találnom otthon, s egy jómódú gazdához szegődtem el dolgozni. Ekkor alkalmam adódott részt venni a leventemozgalomban, ahol egy ideig parancsnok is voltam. Széknek ekkor mintegy hat és félezer lakosa volt, így aztán sok-sok ifjú tagja volt ezeknek a nagy kiképzőtáboroknak. Úgy szívtuk magunkba a nemzeti nevelést, mint a szivacs. „Édes Erdély, itt vagyunk, érted élünk és halunk…” – énekeltük torkunk szakadtából, s amit énekeltünk, azt teljes szívből hittük is. Mindannyian, erőnek erejével a frontra kívánkoztunk Erdélyért s a magyar hazáért, hiszen csakis a győzelemre tudtunk gondolni. 1944. szeptember 28-án, amikor általános mozgósítás volt, azok a barátaink, akik még nem töltötték be a tizennyolc évet, önként felsorakoztak, hogy bizony ők is mennek árkot ásni, fát vágni, amit kell, csak éppen vigyék őket is, hogy mi, székiek, az összes levente együtt lehessünk, s győzelemre vigyük a haza ügyét. Hát még mi, akik már nagykorúak voltunk, hogyne indultunk volna! Az én baráti körömből tizenhárman azonnal önkéntesként jelentkeztünk. Én azokban a napokban töltöttem be a tizenkilencedik évemet, s nagyon lelkes voltam. Bár – igaz, ami igaz – a hozzám hasonlókkal együtt, amikor indulni kellett, kissé mégis elfanyalodtunk, mivel ekkor már legtöbbünknek kedvesünk is volt, s tőlük nehezen ment az elválás. Szerencsémre én akkor még nem ígérkeztem el komolyabban senkinek.

Induláskor nagy volt az izgalom az egész faluban. Régi szokás szerint a lányok rozmaringos, virágos bokrétát kötöttek nekünk, azt tűztük a kalapjainkba, és a cigánybanda kíséretével, összefogódzkodva és énekszóval meneteltünk a községünk kijárata felé, ahol aztán a Kapus-tetőn istenhozzádot mondtunk egymásnak. „Istenem-istenem, mi lesz most énvelem” – énekeltük. „Fegyver van a vállamon, bajnét az oldalamon, sirathatsz, galambom…” Sok könny hullott akkor a porba, főleg az édesanyák szeméből, de bizony törülgettük a szemünket mi is. Pedig akkor azt hittük, hogy hamarosan visszatérünk. Miután százhúszan gyalogszerrel bemasíroztunk a legközelebbi, azaz a szamosújvári kaszárnyába, este lett. Engem a tizenkét egykorú önkéntestársammal együtt, miután nyilvántartásba vettek, a 112-es lövészszázadba soroltak, és az állomás közelében egy raktár padlásán helyeztek el éjszakára. Az álom azonban nem jött a szemünkre. A városi kocsmában s az utcákon ugyanis már sok mindent hallottunk, ki ezt, ki azt mondott, egyesek váltig erősítették, hogy már másnap az oroszok szuronyaiba rohanunk, ezért ijedtünkben még eredeti szándékunkban is meginogtunk, s még a szökést is latolgattuk, de már visszatáncolni nem lehetett.

Másnap vonatra raktak bennünket, és elindultunk a sorsunk elébe. A vonaton a tisztek társaságában utaztunk, s ezért finom kosztozásban részesültünk mi is, ami bizony, azokban az ínséges időkben jó kedvre derített mindnyájunkat. Ahogy a vonat velünk haladt, újra és újra rágyújtottunk egy-egy szép, régi széki nótára, amit a tisztek nagy tetszéssel hallgattak, s meg is dicsértek érte bennünket, megjegyezve, hogy jó látni ilyen magyar fiúkat, mint amilyenek mi vagyunk. Ez nekünk is jól jött, mert a széki, az olyan, hogy ha jót mondanak róla, akkor arra duplán igyekszik rászolgálni, s ezért a fegyelem s a tisztesség dolgában velünk továbbra sem volt baj. Az út azonban olyan döcögősen ment, hogy csak október 10-én érkeztünk meg Debrecenbe, úgyhogy ezalatt a fegyelemre is, de még a nótaszóra is volt elég alkalom és szükség. Ki is nótáztuk magunkat bőségesen az elkövetkező évekre is. Végül aztán Budapestre érkeztünk, ahol a kispesti hídnál ért az első bombariadó. Ekkor már kezdtük érezni, hogy a háború nem csak nótaszóból áll. A fővárosból Szombathelyre szállítottak bennünket, de itt már úgy telítve volt a laktanya, hogy kénytelenek voltak kivinni vidékre. Minket, azt a tizenhárom székit, akik együtt indultunk és utaztunk, két kis faluban helyeztek el, Csorna mellett Bágyokban és Szováton. Mintha csak hazaérkeztünk volna, olyan szeretettel fogadtak bennünket az ottani lakosok. Tiszta szobákban, tiszta ágyakban kaptunk szállást, finom ételeket főztek nekünk, s azt sem tudták, hogyan éreztessék velünk a szeretetüket. Való igaz, hogy mi is azon igyekeztünk, hogy ezt a bánásmódot megháláljuk, és ezért mind egy szálig hasznossá tettük magunkat a gazdaságban s a házi munkákban. Így ért bennünket egy vasárnap, amikor a házigazdáinkkal templomba mentünk. Ekkor azonban váratlan és igen kellemetlen meglepetés ért. A katolikus pap a szószékről kihirdette a lakosságnak, hogy mivel mi, erdélyiek, ezenfelül reformátusok, és talán még tetvesek is vagyunk, jó lesz tartózkodni tőlünk, s főleg a lányokat intette, hogy egyáltalán ne barátkozzanak velünk. Hát mi erre nem számítottunk, és annyira megalázva éreztük magunkat, hogy mind egy szálig sorban kivonultunk a templomból. Eddig ilyesmivel mi nem szembesültünk – ugyanis úgy tudtuk, hogy magyar emberből csak egyféle van a világon –, s ez a magatartás nagyon elszomorított. Hát így értékelik az önkéntes katonaságunkat? – gondoltuk felháborodva. Nem is hagytuk annyiban a dolgot, hanem elpanaszoltuk a tisztjeinknek, akik kérdőre is vonták a papot, mi pedig ott tartózkodásunk alatt többé nem mentünk templomba.

Itt ért minket Horthy lemondása és Szálasi színrelépése. A faluban sok volt a nyilaspárti, élen a pappal, s ezek készek voltak minket azonnal felakasztani. A tisztjeink is jónak látták hát elvinni onnan bennünket. El is mentünk a bakonyi erdőbe lövészárkokat ásni. A karácsony és az újév Bakonyjákóban ért bennünket, innen indultunk gyalog Sopron felé. 1945. január 6-án óriási hidegben érkeztünk a városba, ahol a 7. tüzérlaktanyában helyeztek el bennünket. Március 3-án este nagy izgalommal vártuk a másnapot, mert vasárnap következett, és zsoldosztás lett volna, meg finom ebéd, ám erre már nem került sor, mert reggel kivezényeltek bennünket a bécsi erdőbe földkunyhókat ásni azoknak a hajléktalanoknak, akiket kibombáztak, és nem volt, ahol meghúzódniuk. Ám 11 órakor már légiriadó volt, és megkezdődött a szőnyegbombázás, amikor késő délutánig 5–10 má­zsás bombákat zúdítottak ránk, a szakértők szerint mintegy négyezer darabot. Az egész várost szétbombázták, kivéve a zsidó negyedet, ahova érdekes módon egyetlen bomba sem esett. A mi kaszárnyánkat is találat érte, és csupán azon a szárnyon, ahol azelőtt én is voltam, 360-an haltak meg. A városban három hétig tartott a holttestek eltakarítása, amelyben mi is részt vettünk.

Közben az oroszok éjjel, az angol-amerikaiak nappal támadtak. Időnk sem volt sokat elmélkedni a sorsunkon. Március 28-án Ausztria felé indítottak bennünket, hogy így talán elkerüljük az szovjet fogságot. Parancsnokunk, Mélász Lajos hadnagy így szólt hozzánk: „Fiaim! Százszor inkább kerüljünk az angol-amerikaiak fogságába, mint az oroszokéba.” De már elkéstünk, mert ehhez egy nappal hamarabb kellett volna indulni. Útközben már jött a hír, hogy az oroszok Bécs alatt vannak. A húsvét a lajtai hegyek erdejében ért bennünket. Ekkor már nyilvánvaló volt, hogy nagy bajnak nézünk elébe, ezért fegyvereinket elástuk, és úgy mentünk szembe az ellenséggel. Jöttek is azok hamar. Akinek volt mit adnia nekik, az életben maradt, akinek semmije nem volt, azt általában agyonlőtték. Nekem egy kis játékóra volt a zsebemben, amit az útról szedtem fel valahol, a többi széki legénynek is kinek-kinek órája, zsebkése, bicskája, valamije volt a zsebében, ezért mi életben maradtunk. Mintegy 220-an estünk azon a helyen fogságba, nagyrészt erdélyi katonák.

Április 6-án a sopronkőhidai börtönbe kísértek bennünket. A börtönt nem sokkal azelőtt sebtében ürítették ki a németek, akik a foglyokat is elbocsájtották, csak hogy magukat mentsék. Mire mi beértünk ide, az oroszok behajtották a környékről a rengeteg rabot, és már mindenütt telítve volt. Nekünk azt mondták, hogy ki-ki szerezzen magának helyet, így hát elindultunk szobát keresni. Bárhova nyitottunk be, mindenütt rakva volt, az ágyakon fürtökben lógtak a katonák. Sokáig keringtünk az emeleteken, járkáltunk és nézelődtünk, hogy hol húzhatnánk meg magunkat. A cellák ajtajára ki voltak írva a rabok nevei, akiket azelőtt a németek ott fogva tartottak, és én el is olvastam néhányat. Megdöbbenésemre egy cella ajtaján ez állt: Karády Katalin. Megjegyzem, én addig nem hallottam arról, hogy őt elfogták, és bezárták. Benyitottam a cellába, amely üres volt, és úgy láttam, hogy régóta zárva lehetett, mert minden érintetlennek tűnt. Az emeleti ágyakon csak szalma­zsák volt, az egyik alsó ágyon azonban lepedő is, valamint egy párna és két takaró. Ezt rögtön elfoglaltam, és az egyik takarót hamar magamhoz vettem. Ezután a párna alá nyúltam, ahol meglepetésemre egy Bibliát találtam. Benne Karády Katalin neve állt, és tele volt bejegyzésekkel. Akkor már mindenképpen bizonyos voltam, hogy az ő ágyába kerültem. A többi széki fiút is behívtam a szobába, hogy birtokba vegyük a szállást, s megosszam velük is a felfedezésem örömét. Ők azonban ezzel nem sokat törődtek, inkább az érdekelte őket, hogy hol lehetne egy darab kenyeret is kapni. Rajtam azonban rögtön eluralkodtak az élmények, és izgatottan kezdtem el olvasni a színésznő feljegyzéseit. A lapok aljára és széleire röviden leírta szenvedéseit, és azt, hogy minden megpróbáltatása amiatt volt, mert visszautasította egy bizonyos német tiszt szerelmét. A tisztnek a neve is le volt írva, de már elfelejtettem. Máig is tűnődöm azon, hogy vajon akarattal hagyta hátra a könyvet azért, hogy majd valaki megtalálja és elolvassa, vagy ott felejtette, mivel nagyon kellett sietnie, amikor kiszabadították? Ez már örök rejtély marad.

Három hétig aludtam a színésznő ágyában, olvasgattam a feljegyzéseit, és közben emlékeimben felidéztem a kolozsvári moziban róla látott felvételeket. Ekkor már egyre inkább nyilvánvalóvá vált előttünk, hogy bizony nem fognak hazaengedni, mert Oroszország vár reánk. Április 28-án 600 magyar és 1400 osztrák-német katonával együtt vonatra raktak bennünket, és útnak indítottak Szibéria felé. Én magamhoz vettem a takarót és a Bibliát, amit szüntelen a keblemen hordtam. Szegeden karambolozott a szerelvényünk, amikor is egyes vagonok ajtaja kinyílt, és ennek következtében 250 katona meghalt. Ekkor többeknek sikerült elmenekülniük, s így némelyek megszabadultak, de sajnos mi nem kerültünk ebbe a szerencsés helyzetbe, mert a mi ajtónk zárva maradt. Így aztán még 24 napig utaztunk egyfolytában Szibéria felé. Akik az éhségtől vagy a betegségtől meghaltak, azokat időnként kidobták a vagonokból, s a létszámot úgy pótolták, hogy akiket egy-egy állomáson elkaptak, felhajították közénk. Így az út végére különféle nációkkal szaporodtunk, és így került a vagonunkba egy cigány is, aki magával hozta a hegedűjét, amivel aztán a fogságban gyakran felvidított bennünket. A nagy marhavagonokban annyian voltunk, hogy csak oldalra feküdve vagy lábon állva fértünk. Ébren kellett őrködnöm, hogy a takarómat el ne lopják, s a Bibliát teljesen szét ne marcangolják, mert a társaim, hol kérve, hol kéretlenül, mindegyre kitéptek belőle egy-egy lapot, hogy a szalmaaljból, amit alánk raktak, szivart sodorhassanak belőle. Ilyenformán a fogságom alatt rövid időn belül teljesen széthordták, és elfüstölték az egész könyvet. Nem ellenkezhettem, mert akkor halálra vertek volna. Úgy éreztem, hogy minden egyes lappal a szívemet tépik ki, s fülemben csengett a színésznő bársonyos hangja, ahogyan énekel. Ám semmit sem tehettem. De a takaró, amit összetűrve a derekamon hordtam, bár foszlányaiban, majdnem négy évig kísérte végig az életemet.

A szinte egy teljes hónapig tartó utazás után szédelegve szálltunk ki a vonatból, a vadidegen tájon. Amikor körülnéztünk, azt gondoltuk, hogy éppen a világ végén vagyunk. Kétezer szerencsétlen, legyengült katona vonult velem együtt át gyalog a Ladoga-tó jegén, hogy Karéliába, az Onyega-tó közelében lévő Szegezsára, az 1112-es gyűjtőlágerbe vigyenek bennünket. Itt hatalmas, elhagyott épületekbe voltunk összezsúfolva, amelyeken nem volt sem ajtó, sem ablak, s ahol, bár már nyár közepe volt, úgy fáztunk, hogy a legyengült testünket nem tudtuk mivel védeni, melegíteni. Ezen a helyen mintegy négy-ötezren lehettünk, és innen osztottak ki bennünket munkára. Én földművesnek vallottam magam, mert az voltam, így hát egy kolhozba kerültem. Eleinte traktorok hiányában az ekét kellett vontassuk haton vagy négyen, ami rendkívül nehéz volt. Az őrök, főleg a fiatalabbak, durván bántak velünk, ha nem húztunk eléggé. Az orosz asszonyok velünk együtt, vállvetve dolgoztak a földeken, ahol répát és krumplit termeltünk. A hideg időjárás miatt a termést szeptemberben már a hó alól takarítottuk be.

Esténként bizony nem volt kedvünk nótázni. Reggelente riadtan számoltuk össze a halottakat, s nekem sem igen jutott eszembe Karády Katalin hangja, s ha néhanapján mégis felidéztem, csak keserű könnyeket csalt a szemembe… Szerencsémre hamar kezdett rám ragadni az orosz nyelv, így aztán tolmácsként ki-kivettek a nehéz munkából. Ez még másoknak is hasznára vált, mert rajtam kívül még egy széki fiú, Erdei Márton szintén nagyon hamar és jól megtanulta a nyelvet, és ő ennek köszönhetően egészen a lágerparancsnokságig vitte. De én sem vittem aztán nagyon rosszul, mert érintkezni tudtam az ottani lakosokkal, akik általában nagyon jószívűek voltak, és gyakran kisegítettek egy-egy falat étellel. Ez több alkalommal is megmentett a haláltól. A foglyok azonban hulltak, akár a legyek. A mindennapos korpalevesből és kevéske halból nem sok erőt tudtunk nyerni. Csontsovány testünkön alig bírtuk a pufajkát cipelni, de mégis keményen kellett dolgozni a gyakran mínusz ötven fokos hidegben. A betegség és a halál kaszált a sorainkban. Én is 39 kilóra fogytam. Két alkalommal estem tífuszba, és több alkalommal tüdőgyulladásba, úgyhogy senki sem adott volna az életemért egy lyukas garast sem. Ám mindemellett megmaradtam, s Isten kegyelméből és a jó német fogolytárs orvosainknak köszönhetően, valóságos csodaként, megmaradt a többi széki fiú is. (Egy alkalommal egy észt orvos segített rajtam, mert észtek is voltak a táborban, mégpedig négyszázan, amiből megmaradtak húszan.)

Három év múltával engedélyt kaptunk arra, hogy levelet írhassunk haza, és néhány alkalommal írtunk is, de választ én csupán kettőt kaptam. Ebben anyám egy szót sem ejtett az otthoni bajokról, sem az édesapám haláláról, csak azt írta, hogy bízzunk a Jóistenben, hogy megszabadít. Hát, ami azt illeti, ez a reménység rám is fért, nagyon. Egy alkalommal úgy rám tört az elkeseredés, hogy szinte a kényszerzubbony lett az öltözékem, s a társaim is elboronálták, hogy most már ez lesz a vesztem. Hírét vettem ugyanis, hogy néhány fogolynak sikerült kitörnie és elmenekülnie a lágerből, mire én szörnyen kétségbeestem, hogy én miért maradtam le erről. Mikor azonban bánatomban odáig jutottam, hogy már a rángógörcs környékezett, egyszerre eszembe jutott, hogy jó lesz talán egyet imádkozni is. Meg is tettem, és láss csodát, a kétségbeesésem azonnal megszűnt, én meg elaludtam. Másnap reggel arra a hírre ébredtem, hogy éjjel a szökevény társaimat elfogták, és kivégezték. Ekkor megértettem Isten akaratát és üzenetét. Azontúl soha többé nem lázadoztam a sorsom ellen, hanem próbáltam imádkozással segíteni magamon. Meg is jött a hatása, minden alkalommal.

A napok és évek csak teltek egymás után, s a rabok száma egyre apadt. Az eredeti ötezerből már alig maradtunk ötszázan. Én a fakitermeléshez kerültem, úsztattuk le a fákat a nagy csatornákon, ki a Jeges-tengerre. Nekem az volt a feladatom, hogy a rakomány kampóját összekapcsoljam a vontatóuszállyal. Nagyon kellett figyelni, állandóan résen lenni, pontosan kellett dolgozni. Azután papírgyári munkás lettem, ahol valamivel könnyebb lett a sorsom, de itt is volt veszély. Egy alkalommal majdnem végzetes áramütést kaptam, az orvos szerint rendkívüli erős volt a szívem, azért bírtam ki. Ilyenkor nagyon távoli álomnak tűnt az, hogy valaha is viszontláthatom a szülőhazámat.

1948 elején már kezdték rebesgetni, hogy talán mégis hazaengednek minket. Kérdésemre azonban az volt a főnököm válasza, hogy még ha másokat haza is engednének, én a termelésből semmiképp sem mehetek 1951-ig, az ötéves terv leteltéig. Hát ezek után már nemigen tudakozódtam többé, csak dolgoztam. Tudtam, hogy az emberek ötéves tervével csak Isten terve állhat szembe, azt meg úgyis csak egyedül Ő ismeri. El sem tudtam hinni, amikor 1948. július 20-án este közölték velünk, hogy másnap hazaindítanak. Ez már teljesen hihetetlennek tűnt mindannyiunk számára, akik még megmaradtunk. A vagonok padozatát mohával béleltük ki, így készültünk fel a hosszú útra, és aztán valóban elindult velünk a szerelvény. A valamikor népes lágerből alig maradtunk néhányan, de mintha nem is emberek, hanem kísértetek lettünk volna. És lássanak csodát, mi, a széki tizenhárom még mindig együtt voltunk, együtt kísértük egymást jóban, rosszban. Útközben egy-egy állomáson tudakozódtunk a földijeinkről, így rendre még más székiekkel is találkoztunk. Úgy látszik, valóban nem akármilyen fából voltunk faragva, mert sok erő lakozott bennünk, hogy annyian megmaradtunk, holott más táborokban magyarok ezrei s székiek százai lelték halálukat. És az is hihetetlen, hogy annyi minden után még mindig volt bennünk erő és kedv a nótázáshoz is, mert – hogy magunkat meg ne hazudtoljuk – alig kerültünk össze megint, máris énekelni kezdtünk. Ezt fújtuk: „Édesanyám fehérre meszelt háza / Négy évig volt sötét, fekete gyászba’, / Addig volt az sötét, fekete gyászba’, / Míg a fia szenvedett a messzi orosz fogságba’”, „Édesanyám, adjon Isten jó estét, / Hazajöttem, mint egy váratlan vendég. / Örömére jöttem haza, nem búra, / Messze Oroszországból lettem megszabadulva.”

A végleges szabadság azonban még sokáig váratott magára. A határon ugyanis választanunk kellett, hogy a régi hazánkba, azaz Magyarországra kéredzkedünk, vagy az új országunkba, Romániába megyünk. Mi csak annyit tudtunk, hogy mindenáron Székre akarunk menni, s így is mondtuk be, ezért hát Romániába küldtek minket, mivel Szék most már odatartozott. Néhányan közülünk az utolsó percben aztán mégis Magyarországot választották, nem tudva belegyőződni az új helyzetbe, de én ezt nem is latolgattam, hanem indultam Szék felé. Akkor nem számoltam azzal, hogy emiatt ki tudja, mi vár majd rám, és jó is volt, hogy nem tudtam erről semmit. Az új román államnak ugyanis eszébe jutott, hogy én csak Horthy Miklós katonája voltam, ezért még jóformán meg sem melegedtem, rögtön besoroztak két évre román katonának. Ezen kívül a magyar önkéntesség miatt még külön egy év büntetőszolgálatot is róttak ránk. Még jó, hogy közben egy-egy kis időre hazaengedtek szabadságra is, így ezalatt meg is nősülhettünk, akik akartunk. A családtól való elválás azonban még rosszabbul esett. A legnehezebb munkaszolgálatra vittek bennünket, székieket, a bányákba és a Duna-deltába csatornát ásni. Hát itt aztán megtanultam jól románul is. Gyakran román–magyar–orosz tolmácsként vették igénybe nyelvismereteimet, ez gyakran kimentett a nehézség alól. Végül 1953-ban szereltem le, 28 évesen, éppen a születésem napján, kilenc évvel azután, hogy bokrétásan elhagytam a falum határát. Hosszú volt, de az életem ennél is hosszabb lett. Volt időm dolgozni még eleget. A kevéske öröm mellett még annyi, de annyi bánatot is át kellett élni. Most, amikor ezeket az emlékeket elmondom és leírom, éppen nyolcvanéves vagyok. Születésnapomra a széki tévé látogatott el hozzám, hogy riportot készítsen rólam. Egyeseket érdekel a történetem. Nincs is már egyéb érték az életemben. Vajon vannak még hátra napjaim? Ezt is csak a Teremtő Isten tudja. Úgy megacintosodtam (megedződött – szerk. megj.) Oroszországban, hogy talán még a Jóistennek is nehéz kigyomlálni engem ebből a földből. A legjobb azonban az, hogy végül mégiscsak a szülőföldből kell kigyomlálnia, és nem Szibériából. Ez a legnagyobb kegyelem, amit kaphattam. Ami még hátravan, azt most már nyugodtan tölthetem az emlékeimmel, amelyek örökre ott vannak valahol Oroszországban…