A Művelődés szerkesztősége 1975-ben ankétot kezdeményezett arra kérve munkatársai és olvasóit: írják meg véleményüket a Román Televízió akkor éppen ötesztendős magyar adásának a közművelődésre gyakorolt hatásáról. Azokban az években a magyar adás nagy népszerűségnek örvendett a romániai magyar nézők körében, és méltán rangos helyet vívott ki magának a közművelődésben, hiszen az akkori leghatékonyabb eszközként igényt fakasztó, ízlést formáló hatással bírt a közművelődés minden ágában. Alább Könczei Ádám egyik elemzését tesszük közzé. (A szerkesztőség)
Pontosabbnak és körültekintőbbnek tűnne ugyan a „mindig hiteleset mindig hitelesen”, mégis e kétszavas címnél – ha úgy tetszik: mondanivalóm lényegét is kifejező jelszónál – állapodtam, meg, nem csupán a tömörség kedvéért, hanem elsősorban azért, mert így vélem igazabbnak és kevésbé köntörfalazónak – és éppen ezért valamivel mozdítóbbnak is.
A folklór állandóbb rovatjellege és a különféle összefüggő sorozatok hiányolhatók ugyan, mégis a keretek biztosításában a szerkesztőség vezetőségének egészséges törekvése nyilvánul meg (máskülönben sok sikeres tárgyválasztásban is). Hogy mi tette oly széppé, vonzóvá és hatásossá egy-egy műsorát?
A hitelesség és a tehetség szerencsés megtalálása és összefonódása Ezért maradt oly emlékezetes számomra is az egyik legsajátosabb, legeredetibb magyar népballada, A kegyetlen anya magyarsárosi változatának bemutatása, az idős széki férfi népdaléneklése. Ezért ragadott meg annyira az első, az október 14-i gyimesvölgyi műsor, a Tófalvi Zoltáné, s nemcsak a rendkívül kifejező, belénk vésődő művészi erejű képsoraival, Adelman Alfréd fényképezte, ha nem dalainak java részével is, különösen a kristálytisztán éneklő Lecsenka Julianna gyimesközéploki tanuló szemet fényesítő ötfokú népdalával (Elbujdosom, megpróbálom), vagy a jobbágytelkiek műsorában is – a házigazda Balla Antal megnyerően közvetlen, rokonszenves és lelkesítő tájékoztatója mellett – a dalok többsége. Vagy utalhatnék a középiskolások vetélkedőinek népdalénekléseire, különösen Tóth Erzsébet népdaltanítására. S bár igen figyelemre méltó volt a bükkösi táncokról készült film is, az eddig legsikerültebbnek mégis a magyarózdi pontozót tartom. Népi tehetség és népdal, népi hangszeres muzsika, néptánc a maga egységében, összefonódottságában itt sikeredett a legszebbre. (Sajnálatos, hogy ezek egy részénél a kezdeményezők és tanácsadók – mint például Bandi Dezső a magyarsárosi gyűjtésnél, a magyarózdinál meg Horváth István és Székely Dénes – túlságosan háttérbe maradtak és szorultak, mások aratván le a babérokat.)
Ezek s az ilyen példák alaposabb elemzése tulajdonképpen már ki is jelölhetné a járható és követendő utat. De ezek egy részében is megmutatkoztak az esetlegességek veszélyei. Nem beszélve a körítésről: a filmezés vissza-visszatérő modorosságairól, a hamis kellékekről, a táncokat megmerevítő „megrendezettségről”, mesterkéltségről, olykor magába a „körített”-be is keveredett ocsú. Még a jobbágytelki vagy a bükkösi népdalok közé is. Csupán egy-kettő, az igaz… De hogy még ezeken a helyeken is, ahol az eredeti népzene viszonylag még mindig a legvirulóbb, ez a „rendezés” különös fintora. A jobbágytelkiek és a – második adásban látott – gyimesvölgyiek táncai közül például a legújabb keletű, a legkevésbé eredeti és sajátos polkaszerű táncoknál időztek a legtovább, útbaigazító szavak nélkül.
A szakismeret fogyatékossága a legközvetlenebbül mégis a diákvetélkedők egy részében mutatkozott meg. Nagyváradon például olyan dalra jártak el „bihardiószegi népi táncként” egy csárdás-tákolmányt (a közismert műmagyar népviseletben), mint a „Szép asszonynak kurizálok, de kurizálok, de kurizálok”. (A népművészeti szakember jelen létének kedvező hatása a maga körében viszont nyomban megnyilvánult.) És elkerülhető lett volna egy olyan félrevezető szavaztatás, aminek eredménye ugyan jelezhette egy alkalmilag összeverődött diákközönség pillanatnyi benyomását, de a megfelelő és szükséges megjegyzések – s a járulékos hatások felfedésének – elmaradásával nem a leghelyesebb irányban befolyásolta százezrek közízlését. Nem beszélve a népdalok java részének versenyszerű összemérhetetlenségéről, ebben az esetben egy valóban szebb és értékesebb dal „vesztett”, feltehetőleg az ösztönösen érvényesülő járulékos hatásokért. A valóságos kalotaszegi kislány ugyanis valóságos kalotaszegi viseletben – igen kedvesen ugyan, de – egy közismertebb félnépi vidám dalt énekelt, míg a nagyváradi városi kislány, Bíró Márta – ámbár csak diákruhában, de – egy páratlanul szép, bánatos csángó népdalt igen-igen tisztán és hitelesen, s hogy kissé Faragó Laurára emlékeztetően, talán nem is olyan nagy baj (Bordás Tünde tanárnő tanította meg).
Nem olyasmiket akarok számon kérni a televíziótól, amiről ő sem tehet, vagy legalábbis nem közvetlenül. Nem a műkedvelő mozgalmak gyengeségeit, egyenetlenségeit vagy például azt, hogy sem a sepsiszentgyörgyi, sem a csíkszeredai népi együttes mai napig sem találta meg sajátos helyét (eltekintve Lőrincz Lajos sokat ígérő sepsiszentgyörgyi idő szakától), mindkettő formanyelve – különösen a hangszeres muzsikában, de jórészt a táncban is – továbbra is egy elnagyolt és jellegtelen stilizáltság lévén. Ismétlem, a televízió erről nem tehet. De avatott kézzel még közvetlenül is sokat segíthetne; szigorúbb szűréssel, igényesebb műsorszámok előnyben részesítésével és bátorításával (s nem egy-egy unos-untalan visszatérő fellengzős háttérrel).
(forrás: Magyar Néprajzi Lexikon)
Nem az a baj, hogy a televízió szívesen foglalkoztatja a hivatásos vagy félhivatásos együtteseket és előadókat. Az viszont már inkább, hogy szerepeltetésük túlon-túlteng a tehetséges eredeti népi előadók rovására. Úgy látszik, hogy továbbra is szívósan tartja magát az a hamis nézet, mely szerint a folklór csak „megtámogatva” adható elő, s csak a hivatásosok tolmácsolásában színpadképes. Ezt a felfogást máskülönben a leglátványosabban éppen a második gyimesvölgyi műsor szemléltette, amiről igen találó sorokat írt Selmeczi György (Kompromisszumok nélkül. Utunk 1974, 51. sz.), kit mindössze egy – bár nem lényegtelen – pontban egészítenék ki. Selmeczi ugyanis valahogy kitér a hivatásos előadók stíluskérdései elől. Ha azt ugyan el is fogadjuk, hogy létezik egy „műtermi” előadói stíluseszmény is, Török Erzsébet, sehogy sem hallgathatjuk el épp a legsúlyosabb fogyatékosságunkat és lemaradásunkat: azt, hogy a leggazdagabb folklór közvetlen közelében élünk, de folklórszerű előadásukat – néhány kivételtől eltekintve, gondolok mindenekelőtt népdalénekesünkre, Tóth Erzsébetre és Széllyes Sándorra – a mai napig sem tanultuk meg, holott folklórunknak nemcsak a váza művészi értékű, hanem előadói stílusa is. Ez a stílustalanság a hangszeres népi muzsika színtelen reprodukálásában a legszembetűnőbb. A legkiválóbb műzenei szintű feldolgozások egész sorával büszkélkedhetünk ugyan, de az előadói stílus nálunk lemaradt. (A maga nemében a legtisztább stílus elérésére egy más, de rokon műfajban jó példa Csortán Márton újabb sikerei, legutóbb épp a képernyőn, a televízió hasonlóan stílusos, kivételes hangulatteremtő háttérrel.) De nem csak a szorosabb értelemben vett stílustalansággal van a baj – természetesen közegében sem hagyjuk a népdalt a népi hangszeres zenét és a néptáncot.
Igaz figyelemreméltó erőfeszítés a visszatérésre a valóban tiszta forrásokhoz és a hiteles stílushoz elsősorban a nép táncaink színpadra vitelében történt. Lőrincz Lajos vállalkozása több volt, mint egyszerű kísérlet. Országra szóló bizonyítás, mert a Marosvásárhelyt 1973 végén megrendezett megyeközi találkozó, a (kissé pontatlan kifejezéssel:) „öreg táncosok” seregszemléje fényesen igazolta a visszatérés lehetőségét és sikerét, úgyannyira, hogy a legnagyobb elismerésre késztette mind a hazai, mind a külföldi szakembereket, köztük a legőszintébb elragadtatásra erdélyi nép táncaink legkiválóbb szakértőjét, a nemzetközi hírű tudóst, Martin Györgyöt is. Ez a módszer csak olyan fokú beavatkozást enged meg a tömörítésre és a legértékesebb elemek érvényesítésére, ami nemhogy megbontaná a hagyományos kereteket, hanem lehetőséget biztosít a leghitelesebb légkör kialakítására és a képességek igazi kibontakozására, mert alapja a valódi értékek felismerése és a megingathatatlan bizalom. Hogy mégsem hódított kellően tért, nem csak műkedvelő mozgalmunk rossz beidegződéseivel magyarázható.
Már a helybeli sajtó lelkendezése sem tágult országos visszhanggá, követésre késztető elismeréssé, de nem karolta fel a televízió sem. Holott épp az ilyen alkalmak megragadása jelezné a televízió igazi bő lehetőségeit – erejét felül nem múló, de – minden egyébnél hatásosabb vállalkozásokra. Mert, hogy hatásával ma már semmi más nem vetekedhet, ez nyilvánvaló. A magyar adás általános színvonalával, érdekes sokoldalúságával és célkitűzéseivel mind inkább az érdeklődés középpontjába került, s egyre szélesebb tömegek kísérik rendszeres figyelemmel. De felelőssége is ennek arányában növekedik Igényességének további elmélyülése, problémakörének alakulása és gazdagodása közügy. Ennek keretében nem utolsósorban a folklórműsorok alakulása is.
Tervek és föladatok felvázolására bőven futná. Részletesebb kibontásuk helyett azonban engedtessék meg, hogy most csak néhány fontosabb lehetőséget villantsak fel jelzésszerűen. A hivatásos együttesek kamatoztatása mellett (továbbra is elsősorban a legszínvonalasabb és legértékesebb alkotásokat bemutató marosvásárhelyi népi együttesre támaszkodva) nagyobb teret kellene szentelnie az eredeti népi előadásoknak, rendszeres sorozatok keretében, sosem elégedve meg a véletlenekkel, hanem a szakemberek segítségéved mindig a legtehetségesebb népi előadók és a legértékesebb, legszebb, leghitelesebb és legjellemzőbb népi alkotások felkutatására törekedve, meg nem alkuvó kitartással. Eredeti népdalsorozataiban – a rádiónál jóval előnyösebben – mutathatná be élő népdalainkat néprajzi hátterével és valódi közegében. Nem is beszélve a legfilmszerűbb feladatról, a néptánc- és mozgásművészet bemutatásáról, amiben a rádió már teljesen tehetetlen.
Rendszeresebben kellene szóhoz és sorozatokhoz juttatnia szakembereket. Olyan – a legjobb értelemben vett tanfolyamszerű – tudományos sorozatokhoz is, amelyek keresztmetszetét ad hatnák mind a népzenének, mind a néptáncnak, betöltvén egyúttal az eszményi iskola-televízió szerepét is.
A televíziói; pótolhatná – technikailag a legmagasabb szinten – azt, amit a marosvásárhelyi népi együttes másfél évtizeden át jórészt elszalasztott: egy művészi-gyakorlati, de ugyanakkor tudományos igényességű néptánc-filmarchívum megteremtését. A jó példák kitartó felkutatásával és felmutatásával – a közízlés általános fejlesztése mellett – végső soron annak a műkedvelő mozgalomnak tenne nagy szolgálatot, amelyből újabb és újabb erőt meríthet, az állandó kölcsönhatás láncolatában.
(Művelődés, XXVIII. évfolyam, 1975/3., márciusi szám, 12–14. old)
