Hanczról, a német katonáról

Pár évvel ezelőtt egy délelőtt megkere­sett munkahelyemen egy öregasszony, Bács Anna (szül. Kónya, 1933, Bözödújfa­lu – 2014), akire gyermekkoromból még Anuska néniként emlékszem. Bözödúj­faluból való volt, miképpen apai ágról a mi családunk is.

Ugyan rég láttam, elmondása szerint gyermekeivel Székelykeresztúr és Ma­gyarország között éli életét. Azt mond­ta, nyomja lelkét valami igen régi és különös gyermekkori emlék, élmény, és azt szeretné velem megosztani, ha türelmem van hozzá. De – tette hozzá csillogó szemekkel – azt én szó szerint jegyezzem le. Ki ne hagyjak semmit, ez nagyon fontos – mondta.

Rábólintottam. Aztán rögtön leül­tünk, és Anuska néni mesélni kezdett:

„Nem a szombatosokról akarok me­sélni, azokról keveset tudok. Csalá­dunkban nem tudok róla, hogy közé­jük tartoztak volna, minthogy maguk sem, úgy tudom, de tudok mást, olyat, amit nem mesél el akárki. Azért sem, mert baj is származhatott volna belőle régen… Tudja, származásilag a néhai bözödújfalviak volnánk. Édesapám Kó­nya Mózes, csak a juhász mesterséghez értett, mivel nekünk is sok juhunk volt, 1940-ben alig teltek el a karácsonyi ün­nepek, elszegődött egy Maros megyei községbe, Csókfalvára majornak. On­nan kerültünk Szentiványra, itt értük meg a második világháborút. Kitöré­se után, nem egészen egy hónap múl­va, jött a katonai behívója. A testvérem már 1942-ben bevonult. Májusban elvit­ték a kisebbik testvéremet is, marad­tunk édesanyám és a három leánygyer­mek. Ilonka 7, Berta 8, én 11 éves voltam. Otthonmaradtunk magunkra, két foga­dott férfi munkaerővel, 380 darab fejő juhval, amiből úgy 70 darab lehetett a miénk. Egy hónap sem telt el, az egyik fiú-segítséget is behívták katonának. Júliusban a másik fiút is elvitték. Édes­anyám ekkor újból elment, hogy fogad­jon valaki segítséget, de a családját nem hagyta ott senki. Végül egy 15 éves árva fiút kapott. Az pedig olyan félős volt, hogy semmi komoly munkát nem lehe­tett rábízni, mert mindentől rettegett. Így is jó volt, mert úgy vettük, hogy férfi van közöttünk. A munkabeosztás úgy történt, hogy Ilonka és én legeltettük a juhokat, Lajos fát vágott, kosarat forga­tott, édesanyám és Berta a házimun­kát végezte. Tulajdonképpen mind fél­tünk, csak nem mertük bevallani. Két nagy erdő között, egy tisztáson laktunk. Háború volt. Nem lehetett nem félni. A munkával volt igazán szerencsénk, le­foglalt legalább. A juhokat ketten édes­anyámmal fejtük. Előbb csak odaülte­tett, hogy tartsam a fejőjuhokat. Majd elkötötte a suklómat, hogy könnyen tudjak fejni, s hát így tanított, így ta­nultam meg a fejést. Teltek a napok, jött a front mind közelebb. A majorbíró min­den héten egyszer kijött hozzánk, hoz­ta a híreket, elvitte a kész sajtot, cseré­be élelmet hozott vissza. Egyik nap jön vissza Jóska bácsi, mert így hívták őt, s mondja édesanyámnak: »Baj van, Kati néni, mert tele van a falu német kato­nákkal, de jönnek az oroszok is.«

A hírre bementünk az erdőbe, és ott aludtunk a juhokkal együtt. Nem lehet azt elmondani, hogy egész éjjel mennyire féltünk.

Egyik este nagyon ugattak a kutyák, s hát egy mocskos katona érkezett hoz­zánk. Tudtuk, hogy ez orosz. Sírtunk, de édesanyám vigasztalt. Mosolyt va­rázsolt az arcára, s örömmel fogadta a jövevényt. Vizet adtunk neki, hogy mo­sakodjon, amit ő úgy tett, hogy egyik kezével mosdott, másikkal a puskát re­ánk fogta, de nem bántott. Az oroszok durvák, kegyetlenek voltak, mi szeren­csések. Egyik nap az erdő között legel­tettünk, és az erdőből annyi katona ki­jött, hogy nem láttuk a juhokat tőlük. Láttuk, hogy egy tiszt int valamit, mi erre kezdtük összeterelni a juhokat. A kis húgomnak volt egy báránya, sikí­tott, hogy Böskét, a bárányt ne vigyék el. Persze ők ezt nem értették. A tiszt felvet­te a húgomat az ölébe, jól megnézte és a katonáknak valami parancsot adott, így ha jól értettük rólunk volt szó, és a juho­kat nem hajtották el. Volt még hasonló esetünk, de a juhokat megmentettük. Az erdőbe szanaszét sok német kato­na is maradt. Volt ott két magas ran­gú tiszt, amikor látták a füstöt tudták, hogy főzünk. A puliszkát a többi étellel együtt elvitték. Közkatonák is jöttek, de azok semmihez nem nyúltak; amit ad­tunk nekik, azt ették meg. Egy kicsit, ha csendesedett a harc, Jóska bácsi ki­jött, és kenyeret hozott. Sokszor volt úgy is, hogy a disznók liszttejéből főztünk puliszkát. Azt is megosztottuk a kato­nákkal. Szívesen adtuk, arra gondolva, hogy édesapám és a két fiútestvérem is katona.

Egyik nap legeltettünk, s a kutyák nagyon fogtak valamit a bozótban. Oda­mentünk, s hát egy fiatal német katona volt a bokorban. Arca csupa seb volt, és éppen egy pityókát akart megsütni. Két fát dörzsölt össze, úgy akart tüzet csi­nálni. Intettünk, hogy barátok vagyunk. Nem messze tőlünk szántott egy ember, odamentem és elkértem a kenyerét, de persze azt mondtam neki, hogy éhesek vagyunk. A katonánál volt egy csajka, fejtem bele tejet. Aztán lemostuk az ar­cát, majd enni adtunk. Ezután útbaiga­zítottuk, hogy merre meneküljön.

Másik alkalommal, éppen estére járt az idő, a juhok szanaszét legeltek, mi testvéreimmel együtt ültünk a ba­rázdán. A juhok között érkezett egy né­met katona. Feltűnt, hogy puskáját a feje fölött tartva hozta. Néztem szét, hogy lássa-e valaki. Hát túl az úton jön három orosz katona. Se szó, se be­széd, egyikük levette válláról a puskát és nem is tudom hány golyót lőtt a né­metre. Odajöttek hozzánk, mi kétség­beesve sírdogáltunk. Intettek, hogy a lelőtt német katonát húzzuk be a patak­ba, s nem elég, hogy féltünk tőle, meg sem tudtuk mozdítani. Furcsa pózban volt, és eszembe jutott, hogy így nem lehet koporsóba tenni. Kinyújtóztat­tuk és valahogy lezártuk a szemét is. Aztán eléfutottunk a majorházhoz, és ott elmondtuk mi történt. Édesanyám megígérte, hogy nem hagyjuk ott, elte­metjük. Másnap, mire mi kimentünk, el volt temetve már. Volt nem messze tőlünk egy tanya, ahol rossz emberek laktak... Azt beszélték, hogy a katonák­nak csizmástól levágják a lábukat és úgy temetik el őket. Ezek temethették el. Egyik este jön Jóska bácsi, s mondja, hogy vigyázzunk, Kádárék a németeket feljelentették, hogy elvitték az élelmei­ket és libáikat. A német katonák valahol itt vannak az erdőben. Elrendeztük az esti dolgokat, aztán lefeküdtünk a ma­jorház földjére. Elmondta édesanyám, hogy ha valamelyikünk túléli ezt a há­borút, arra Jóska bácsiék családja gon­dot visel. Imádkoztunk, amíg bírtunk, mondtuk a rózsafűzért. Úgy lőttek, hogy bent is nappali világosság volt. Akkora földkupacok és gödrök voltak, mire el­csendesedett a harc, hogy a tetőn kel­lett kimásszunk a házunkból. Szeren­csére nem lett senkinek semmi baja, a jó Isten megsegített. Reggel édesanyám egyik árokban füstöt látott, elindult oda. Mire odaért, elmenekültek onnan a katonák, csak a Kádárék tepsijei ma­radtak ott az ételmaradékokkal.

Egyik este jött egy beteg német kato­na. Nagyon rossz állapotban volt. Nem lehetett útnak engedni. Édesanyám, mint saját fiát, úgy gondozta. A major­háztól nem messze volt egy szakadék, másnap oda készítettünk neki búvóhe­lyet. A katonát Hancznak hívták. Civilbe öltöztettük, nehogy felfedezze őt valaki. Így is állandóan bujkálnia kellett, amíg felgyógyult. Édesanyám tudott egy ki­csit szászul, így megértették egymást. Hancz elmondta, hogy egy gyártulaj­donos fia, és van egy lánytestvére. Lak­helyének Bonnt, vagy Berlint említette, nem emlékszem pontosan. Elmondta, hogy Szászrégenbe akarna eljutni, mert ott van a csapata.

Közben kijött Jóska bácsi is. Előtte nem titkoltuk. Megbeszéltük a német fi­úval, hogy is legyen tovább. Volt a mak­falvi rendőrségen egy unokatestvérünk, felvettük véle is a kapcsolatot. Szereztek egy engedélyt édesanyámnak, amellyel Makfalvára, a piacra viheti a sajtot. A szekérbe szénát tettek, a katonát bele­fektették, pokróccal, abrosszal letakar­ták, és rátették a sajtokat. Így vitték a makfalvi őrszobára. Ott egy terepjáró­val elszállították Szászrégen felé.

Azt, hogy a szülővárosába hazake­rült, onnan tudom, hogy 1990-ben és 1991-ben levelet küldött a csókfalvi ta­nácsra az édesanyám nevére. Mivel a vezetéknevét nem tudta, „Kati néni­nek” címezte a levelet. A tanácsnál egy év multával érdeklődtem, de az új ve­zetőség nem tudott semmit a levélről. Én férjhez mentem Székelykeresztúr­ra, ahol 1994-ben találkoztam egy csók­falvi ismerőssel. Megkérdezte tőlem, kaptam-e meg a németországi levelet? Valaki, vagy valakik mulasztásából saj­nos, nem kaptam meg. Az igazat vála­szoltam neki. De jó, hogy hallok róla, örülök, hogy életben hazakerült. Van egy családi képünk még abból az időből, amikor Hanczot gondoztuk. Ez is segít, hogy ne feledjem. Tudja, az az időszak sokféleképpen nyomot tudott hagyni az emberben.

Kiegészítve a majorházi életünket, talán a legkönnyebb akkor volt, amikor férfiak voltak a háznál. Ha senki nem volt mellettünk, minden ránk szakadt. Voltak olyan napok, amikor egész nap szakadt az eső, és persze délben le kel­lett ülni fejni. Amire végeztünk a fejés­sel, legtöbbször csak puliszkát és ordát ehettünk, mivel édesanyám is fog­lalt volt, nem tudott bemenni a boltba. A sajt után, ritkán ugyan, de kijöttek a gazdák, ők hozták a kenyeret is, aminek nagyon örvendtünk. Nehéz idők jár­tak, luxus volt a kenyér. Sokszor láttam édesanyámat sírni, amit mindig eltit­kolt előlünk. De én éreztem, hogy ő is nagyon fél.

Egyik este nagy vihar készült. Hatal­masakat dörgött, villámlott kegyetlenül. Nekünk pedig le kellett ülni, hogy meg­fejjük a juhokat. Ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Mire végeztünk a fejéssel, csuromvizesek lettünk. Távol állt tőlünk a majorház. Ahogy odaér­tünk a tejjel, csak egy szétvert major­házat találtunk. A tető négy részből ál­lott, megázva, megfagyva nekiálltunk, hogy visszategyük a tetőt. Éjfél is elmúlt mire végeztünk annyira, hogy lefekhet­tünk, tetővel a fejünk fölött. A két kis­testvérem naponta háromszor hajtotta fejőlyukra a juhokat. Cipőnk csak már­cius 15-ig volt, azután mezítláb jártunk. Olyan kemény lett a talpunk, hogy sem­milyen szúrást nem éreztünk.

Egyik alkalommal eljött hozzánk egy nagybátyánk, aki édesanyámnak el­mondta: nagy baj fenyegeti. Annyit lát­tam, hogy édesanyám arcát bekente ko­rommal, fekete haját belisztezte, majd a legrosszabb ruháját vette magára. Fur­csállottuk, hogy milyen együgyűen vi­selkedik, amikor idegen jött a házhoz. Úgy is volt, hogy egy napon négy pu­liszkát is kellett főzni. Étlen senki nem ment el tőlünk. Egyik orosz katona erő­szakosan, durván kikövetelte a szalon­nát és a kenyeret. Többségük ilyen volt. Erőszakos és kegyetlen. Időközben a lö­vések is csendesedtek, a háború a vége felé járt. A lemaradt katonák már nem zaklattak annyira. Közben lassan eltelt a nyár, a reggelek mind hűvösebbek let­tek, megkezdődött az iskola is. Nálunk nem volt változás. Édesanyám nagyon kimerült, el is volt keseredve nagyon, hiszen édesapámról és a testvéreimről semmi hírt nem kaptunk. Jött október, s egy reggel jön valaki. Láttuk, hogy a kutyák ráfutnak. Tudtuk, hogy idegen nem lehet. Azokat megugatták volna. Megjött édesapám. Elmesélte, hogy csa­patát az oroszok szétverték, és ki mer­re látott elmenekült. Így jött haza. Ha­zajövetele után, 1944 őszén költöztünk vissza a Bözödújfaluba. Nem volt teljes a családunk... sokáig vártuk, hogy test­véreim is hazajöjjenek. Sokáig... És 1945 után, lelkileg meggyötörve, fáradtan, hazajöttek végre.

Sokáig nem tudtam feledni a múltat. Nem tudtam feledni az általunk látott, oroszok által kegyetlenül meggyilkolt katonákat. Lelki szemeim előtt ma is lá­tom azt a német katonát, ki a juhok kö­zött, felemelt fegyverrel a feje fölött ép­pen felénk indult, amikor agyonlőtték az oroszok. Emlékszem az arcára, a te­kintetére, amint riadtan megdermed, aztán véresen földre esik. Hallottam hol temették el... Évtizedekkel később arra jártam. Nem hagyott nyugodni a lelki­ismeret. Meg kellett tudnom, hol van a sírja. A névtelenül, ismeretlen helyen, sebtiben eltemetett sírhely előtt akarat­lanul is megdobbant szívem. Ott van... tudom, hogy ott van... egy kaszálón, a Maros megyei, Cséje felé vezető úton, túl az árkon. Ott kövérebb a legelő is. Is­ten tudja miért...”