Emlékezés egy hosszú életre (1.)

Erdély több mint száz éves történelmét fogja át néhai Levey Ferenc élete. Hűen tükrözi mindazt, amit a magyarság átélt ebben az időszakban. Levey Ferenc szűk két esztendővel az impériumváltás előtt, 1917. január 14-én született Besztercén, a Levey család harmadik gyermekeként. A román impérium alatt ún. premilitar, azaz katonai előkészítő kiképzésen vett részt, majd hegyivadászként szolgált a román katonaságnál. Megélte Észak-Erdély, beleértve szülővárosa, Beszterce visszacsatolását Magyarországhoz, ezt követően magyar határvadászként teljesített szolgálatot, amikor szovjet hadifogságba esett. Egy ideig a temesvári lágerben tartották foglyul, és már útnak indították az újabb transzportot a Szovjetunió, ezen belül Ukrajna tagköztársaság felé, ám csak Focșani-ig jutott el, mivel közben súlyosan megbetegedett. Állapotára való tekintettel nem szállították tovább, hiszen így már hasznavehetetlennek bizonyult, és egy idő után hazaengedték. Feri bácsi statisztikus-közgazdászként dolgozott, és vonult nyugdíjba 1979-ben. Besztercéről 1988-ban költözött Kolozsvárra, majd 2009-ben visszatelepedett szülővárosába, de ettől függetlenül rendszeresen „hazalátogatott” a kincses városba, s gyakran felkeresett a szerkesztőségben, mivel – mint vallotta – „személyazonosságim kolozsvári maradt”. Fogságba esésének történetéről Levey Ferenccel készített beszélgetésünk 1999. október 8-án jelent meg a kolozsvári Szabadság című napilapban. Több mint kilenc évtizedes hosszú életútját részletesebben 2011 júliusában, 95. életévéhez közeledve vetette papírra, s adta át nekem azzal a felhatalmazással, hogy a „legjobb belátás” szerint publikáljam. Az eredetileg gépelt szöveget teljes terjedelemében közlöm, csupán ott igazítottam rajta, ahol azt a szerkesztési szempontok szükségessé tették, anélkül, hogy a tartalmi rész sérült volna.

Az emlékezést közzéteszi: Papp Annamária

Úgy gondolok vissza a múltra, mintha csak ma történt volna. Az első világháború második felében születtem, az elejétől kezdve életem, ifjúságom, tanulmányaim, munkám, katonaságom tele volt érdekes történetekkel, esetekkel. Voltam katonai előkészítőn (premilitar), román hegyi vadász, magyar határvadász és orosz hadifogoly. Hosszú életem során – 94 és fél éves vagyok – bejártam sok helységet, sokféle emberrel találkoztam, mint katona és hadifogoly, jó és rossz emlékeim maradtak. Ezt próbálom kissé rendbe szedni, egybe foglalni, és a mai fiatalság tudomására hozni.

Egy élete kezdete

Egy zimankós téli napon, amikor a besztercei templom tornyában delet harangoztak, a Levey családban, mint harmadik gyermek, egy fiú született 1917. január 14-én. Ugyanabban az évben február 18-án Ferenc névre keresztelte ifj. Vásárhelyi János református lelkipásztor, aki később Erdély püspöke lett. Mivel két nagyobb testvére volt, korán tanítgatták írni, olvasni. Mire 1923-ban a református felekezeti iskolába kezdett járni, folyékonyan írt és olvasott. Itt fejezte be a hétosztályos ciklust, majd román nyelven tett abszolváló vizsgát. Mind a hét osztályt kitűnővel végezte, a záróvizsgákon költeményeket szavalt, és jutalomkönyveket kapott.

Balázs Elek igazgató-tanító azt mondta a szülőknek: „Ferit kár nem tovább tanítani”. Megadta a nagyenyedi híres Bethlen-kollégium címét, a szülők írásban érdeklődtek. A feltételek olyan összeget jelentettek, mire az édesapa azt mondta: „Nem tehetem meg, hogy haton szűkölködjünk, és egyet tanítassunk”. Időközben még két kislány született, 1919-ben és 1921-ben. A két nagyobb testvér, Erzsike 1910-ben született, András 1914-ben. Miután András befejezte a négy elemit a református iskolában, hogy líceumba adhassák – akkor csak román és német nyelvű középiskola működött Besztercén –, eljárt a román iskola negyedik osztályába, hogy tanulja meg a nyelvet, de már az első gimnáziumban megbukott. Ezért Ferit nem íratták oda, ám minisztériumi engedély kellett, hogy a németbe adják. Az akkori tanügyi minisztérium válasza az volt: „Vagy az anyanyelvükön vagy az állam nyelvén folytathatják a kisebbségek a tanulmányaikat, de egy másik nyelven nem”.

A család ismerőse beprotezsálta Ferit az erdőigazgatósághoz, mint kezdő tisztviselő gyakornokot 1932-től. Ez időtől, mint református IKE-tag kulturális műsorokban, énekkarban, tornacsapatban stb. vett részt a megye különböző községeiben: Bethlenben, Somkeréken, Tacson, Zselyken, Sajószentandráson, Magyarnemegyén stb.

Az első világháború végén a besztercei magyarság a város keleti részén, a Sétatér és a Beszterce patak mellett – még az 1400-as évekbeli, a települést körülvevő kőfal egy részére – kultúrházat épített. Mivel ott egy bombatölcsér volt, a közművelődési egyletet Bombardiernek nevezték el. Az épületben egy gyönyörű nagy bál- és gyűlésterem, billiárdszoba, színpad, könyvtár, söntés, az intéző lakása stb. volt. Nagy udvara árnyékos fákkal volt tele, nyáron asztalokat helyeztek a fák alá, ahol jól érezték magukat az odalátogatók. Volt tekepálya (kugli), raktár, pince stb. Ezt a komplexumot 1945 után az állam kisajátította, és átadta az Alimentara kereskedelmi egységnek, sok utánajárás és kérvényezés ellenére a mai napig sem kapta vissza a magyarság.

A helybéli magyarság élénk kulturális életet folytatott, gyűléseket, kultúrműsort, amatőr színjátszó kört, hatvantagú férfikórust szervezett, bálokat, táncmulatságokat rendezett. Abban az időben az ifjúság a szülőkkel együtt szórakozott. Az anyák elkísérték a lányaikat, vigyáztak rájuk, mint gardedámok. A kolozsvári és a marosvásárhelyi magyar színház gyakran jött Besztercére opera- és operettműsorral, különböző színdarabokkal.

Minden évben megtartották a farsangi és a szüreti bált. Huss I. tánctanár tizenöt–húsz pár ifjúnak megtanított egy régi magyar palotást, amit a párok szép magyar ruhákban adtak elő. Persze, mindezek után bál volt reggelig, az idősebbek az asztalok körül fatányérost és finom borokat fogyasztottak. A szüleimmel, a testvéreimmel én is részt vettem minden műsorban, vidéki kirándulásokon, sok fénykép van mindezekről.

Premilitar, avagy katonai előkészítő

1935 és 1938 között katonai előkészítőn vettem részt, ami kötelező volt minden egészséges fiatal férfinak. Minden vasárnap reggel 8-tól 13 óráig egyenruhában gyakorlatokat végeztünk, menetelést, lövészetet, kivonulásokat a szomszédos falvakba, ahol az odavalósi fiatalok is csatlakoztak hozzánk. Drotleff I., egy szimpatikus százados volt a kiképző tisztünk. Valamikor 1937 nyarán kirendeltek a temetőbe, ahol exhumáltuk az első világháborús hősök földi maradványait. Szépen kialakítottuk a hősök temetői részlegét, és újratemettük őket, sírjukra beton kereszteket helyeztünk el, amelyekre feltüntettük az elhunyt katonák nevét.

Még egy emlék a premilitár időkből. Egy vasárnap délután lányok, fiúk a városi korzón sétáltunk, és egyszer csak szembe jött velünk Drotleff százados. Mivel civil ruhában voltam, meghajoltam, és köszöntem. A következő vasárnap kihívott a sorból „raportra”. Azt kérdezte, hol tanultam zsebre dugott kézzel köszönni. Büntetésből párszor körbeszaladtam a terepet, biztosan igaza volt…

A román katonaság

Ezt követően 1938. április 2-án sorozásra jelentkeznem: 180 cm magas, 75 kilós, egészséges voltam. A hegyivadászokhoz osztottak be, 1939. március 1-én kellett bevonulnom katonának. Drága Édesapám, Isten nyugosztalja, elkísért a kaszárnya kapujáig, elvette a télikabátom, a kalapom, a kesztyűm, a karórám, és felhívta a figyelmem, hogy az eskütételig nem engednek ki. Azt mondta, próbáljak valakivel üzenni, ha kell valami. Bevonultam a 8-as hegyivadász kaszárnyába több más besztercei és Beszterce megyei ifjúval. A 4. gépfegyverszázadba osztottak be. Szerencsére a század törzsőrmestere, Crucieru I. a szomszédunk volt. Sose tanulta meg a nevemet, mindig Levinek szólított. Behívott a raktárba, együtt válogattuk ki a felszerelést, a mundért, a bakancsot. Délután bejött, mondván, hogy vegyem a dolgaimat, és két katona hazasegített. Szüleim és testvéreim nagyon csodálkoztak, hogy már az első nap hazajöhettem. Édesanyám kimosta a fehérneműimet, khaki gallért varrt a fehér ingre, beszegte a foszladozó lábtekercset, a kamáslit. Reggel tisztán, rendbe szedett ruhában úgy mentem be a kaszárnyába, mint egy régi katona. Megkezdődött a kiképzés, de mivel már meg voltam szokva ezzel, nem volt nehéz. Csak a teljes felszereléssel, fegyverrel végzett hegymászás tűnt nehezebbnek.

Majdnem minden délután hazamentem. Mégis volt eset, amikor nem mehettem haza. Egyik ilyen este, a takarodó után, az egyik tisztes az ajtó mellé állt, és elkiáltotta magát: „Ébresztő, ruhavizit!” Mi, regruták alsóneműben, mezítláb, szépen összehajtogatott ruháinkkal a karunkon sorban elhaladtunk a tizedes előtt. Mire ő nagyot csapott „a ruhacsomagra”, és azt mondta: „Poros, piszkos, még a villanyvilágítás sem látszik a nagy portól.” Persze, a másik leoltotta a villanyt. Kiküldtek mindenkit kitisztítani a ruhákat. A bejáratnál álló mindenkire rácsapott a derékszíjjal. Kint az udvaron ismét kitisztítottuk a ruháinkat, majd újra ellenőrzés volt. Éjfél után végre újra ágyba kerültünk. Máskor odatettek, hogy fogkefével seperjük ki az ágy alól a szemetet. Vagy ebéd alkalmával letétették velünk a csajkát az étellel a földre, a katonaláda, a kuffer elé, mi pedig a ládán állva minden kanál ételért le kellett hajoljunk, hogy kikanalazzuk a szupát, a levest.

1938. május 9-én felesküdtünk ünnepélyesen a hazára. Pár nap múlva felszereltek, mint egy-egy karácsonyfát, volt nálunk: fegyver, tölténytartó, muníció, kislapát, szurony, gázálarc, kenyér- és hátizsák, benne fehérnemű, kétszersült (zwieback), konzervek, evőeszköz, csajka, ivókulacs, és mindennek tetejébe selyemballon, közepén gombolható sátorlap, amely egyben esőköpenyként is szolgált. Így indultunk el Máramaros megyébe szolgálatra, a magyar határra.

Késő este érkeztünk meg május 20. körül Kőszegremetére (Remetea Oașului), ahol előre elkészített szénatartóba egy családnál szállásoltak el. Kijött egy asszony és a lánya, azt mondták: „Szegény fiúk, ki tudja, mióta gyalogolnak…” Felszerelésünket leraktuk a kútnál, és megmosakodtunk. A háziasszony megkérdezte, hogy tud-e valaki magyarul? A mi tízszemélyes rajunkban csak egyedül voltam magyar. Behívtak a lakásba, érdeklődtek, honnan jöttünk, friss tejjel, kenyérrel kínáltak, aztán visszavonultam aludni. Itt is katonai gyakorlatokban, hosszú menetelésekben volt részünk. Vasárnap elmentem a református templomba istentiszteletre, több fiúval, illetve lánnyal ismerkedtem meg. Többen meghívtak, hogy szabadidőmben látogassam meg őket. Egy leányka szépen cimbalmozott, sokszor több leánnyal és fiúval is együtt szórakoztunk. Minden vasárnap istentisztelet után hivatalos voltam ebédre. Gyulával összebarátkoztunk. Egy szombat délután utánam jött Gyula, menjek vele, több fiatal volt összegyűlve, vacsoráztunk, borozgattunk, éjfél után kerültem vissza a hálóhelyemre, nyugodtan lepihentem.

Hétfőn reggel a zászlóaljparancsnok, colonel Bălan¹ kihallgatásra hívott. Akkor tudtam meg, hogy a fiúk közül heten, akiknek be kellett volna vonulniuk katonának, átléptek a határon. Én nem tudtam semmit a szándékukról, ezt meg is mondtam a parancsnok ezredesnek. Mivel még Besztercéről ismertem, azt tanácsolta nekem, hogy minél kevesebbet érintkezzek a civilekkel, így megúsztam csupán egy alapos fejmosással. Egyik nap Crucieru törzsőrmester kiadta a parancsot, hogy adjuk le a sátorlapokat. Persze, leadtam. Másnap hívatott, mondván, hogy én nem adtam le. Elkezdtük ellenőrizni a névsort, és láttuk, hogy valami furcsa név van a listán: Francus Levi. Mondom, ez én vagyok. Nem tehetek róla, hogy ilyen paraszt írnokuk van. Erre lekent nekem egy hatalmas pofont, hogy merek én leparasztozni egy román tisztet…

Egy idő után valami határvillongás miatt jött a rendelet, hogy a kisebbségiektől visszaveszik a fegyvert és a muníciót. Tehát nekem is le kellett adni. Nem tudták, hogy mit csináljanak velünk. A századparancsnok hadnagy azt mondta: legyek tisztiszolga (csicskás). Visszautasítottam, köszönöm, nem élek vele. Legyek kürtös (gornist). Ki is vittek a gyakorlótérre, ahol adtak egy trombitát. Ez sem akartam lenni. Volt két szász fiú Pintákról (Slătinița), ők jól fújták. Bele-bele fújtam, de olyan furcsán, hogy Danciu őrmester megelégedett a két szász fiúval. Mivel századunknak lovai is voltak, rám bíztak egy jól táplált, zsemlyeszínű, szép, fényes szőrű Mita nevű kancát, kantáron kellett vezetni, persze, gépfegyverrel a hátán. Soha semmi bajom nem volt vele, a csutakolást, az etetést egy bajtársam végezte el helyettem, akinek komiszkenyeret és Militar cigarettát adtam cserébe. Megjegyzem, nem dohányoztam. Kőszegremetén egy liter tej, bor vagy tojás mind egy lejbe került. Zsoldunk is egy lej volt naponta.

Következő rész: https://muvelodes.net/emlek-lapok/emlekezes-egy-hosszu-eletre-2

Jegyzet

1 Bălan, Grigore (1896–1944), román katonatiszt, ezredes, tábornok. 1944. szeptember 9-én az 1. Hegyivadász Hadosztály kötelékében a Sepsiszentgyörgy környékén folytatott harcokban súlyosan megsebesült, 13-án hunyt el Sinaián.