A második világháború és az azt követő kommunista diktatúra az emberi szenvedés és a túlélés történeteit hagyta örökségül. A történelemkönyvekben száraz tényekként megjelenő események mögött valódi emberek sorsfordító drámái bontakoznak ki, melyek mélyen átélt érzelmeket és emberi tragédiákat rejtenek. Ezek a történetek nem csupán a nagy történelmi folyamatok részei, hanem olyan személyes élmények, amelyek hatása generációkon átívelve él tovább. A családok és közösségek ezeknek az emlékeknek a megőrzésével tartják életben elődeik küzdelmeit és szenvedéseit, megőrizve ezzel az emberi történelem valódi arcát.
E sorok írójának a célja az, hogy feltárja és megőrizze egy kis háromszéki falu, Papolc egyik családjának történetét, amely az államosítás és kollektivizálás kegyetlenségeivel szemben állva küzdött a túlélésért. A személyes visszaemlékezések révén kirajzolódik id. Bede Zoltán és családja sorsa, amely a kitartás, a hit és az emberi méltóság megőrzésének példájává vált a legnehezebb időkben is.
A történet középpontjában a családfő áll, aki 1940 és 1944 közt részt vett a román hadsereg hadgyakorlatain és a magyar hadsereg tagjaként a világháborúban, majd a kommunista rendszer elnyomásának áldozataként átélte a legkegyetlenebb román kommunista börtönök és munkatáborok – Periprava, G.A.S. Roseți – szenvedéseit. Nyolchektárnyi földbirtokának és szabadságának védelme miatt szembeszállt a kollektivizálás követeléseivel, amiért politikai fogolyként megaláztatások és kínzások sorát kellett elszenvednie.
A meghurcolt ember története nem csupán egyéni drámát tükröz, hanem a rendszer által eltiport emberek kollektív szenvedését és bátorságát is. Az ő személyes küzdelme és kitartása példaként szolgál mindenki számára, hiszen a legnagyobb nehézségek közepette is megőrizte emberségét és tisztességét. Ugyanakkor nem csupán id. Bede Zoltán sorsát kívánom bemutatni, hanem átfogó képet szeretnék nyújtani arról a korszakról is, amelyben élt. A 20. századi történeteket személyes vallomások és visszaemlékezések, levelek, dokumentumok alapján mutatom be, ezek hiteles képet festenek a második világháború és a kommunista elnyomás kegyetlenségeiről, valamint a túléléshez szükséges emberi erőről.
A diktatúra előtti élet (1927–1950)
A kis háromszéki székely faluban, Papolcon, tősgyökeres református papolci családokból származó Bede Zoltán és Kelemen Irma sorsa 1927. április 17-én, a rokonság, falusfelek és Isten színe előtt a papolci református templomban örökre összefonódott. Az esküvőt követően alig telt el öt év, és máris beköltözhettek gyönyörűen berendezett, modern otthonukba, amit ők ketten terveztek meg, és szülői segítséggel meg is valósítottak. Az otthonteremtés évei alatt az ősi nemes Bede-porta udvarán két kisgyermek kacagása és hancúrozása töltötte be csakhamar a teret, boldogságot és reményt hozva a család életébe.
Bede Zoltán, a nagytatám, becsületes, halk szavú gazdaember volt, szerető férj és három gyermek édesapja. Életét nyolchektárnyi földbirtoka és a mindennapi családfenntartó munkája határozta meg. Csekély birtoka szerény megélhetést biztosított a kezdetben még négytagú családnak, mely 1941-ben a harmadik fiúgyermek megszületésével, a kis Zoltival bővült öttagúra.
Békeidőben, amikor nem a front kegyetlen valóságával kellett szembenéznie, Bede Zoltán számára a családi gazdaság jelentette az élet alapját és a szívének legdrágább menedéket. Ez az otthon volt a nyugalom szigete, ahol minden egyes munkafolyamatot szeretettel és gondoskodással végzett el, tudva, hogy ezzel biztosítja szerettei jövőjét.
Kora hajnalban kezdte meg a munkát, és fáradhatatlanul dolgozott a földeken, hogy biztosítsa családja számára a szükséges javakat. Az ősi székely hagyományokat ápolva, büszkén mutatta meg gyermekeinek a föld szeretetét és tiszteletét. Munkáját sosem értékelték pénzben, de ő a családja boldogságában és jólétében látta az igazi kincset.
Élete és munkája példaként szolgált a falu lakói számára. A Református Dalkör és az Önkéntes Tűzoltóegylet tagjaként példaértékű volt a közéleti tevékenysége is. Nemcsak az egyesület célkitűzéseinek megvalósításában, hanem a közösségi események szervezésében is aktívan részt vett. Hozzájárult a helyi közösségi élet gazdagításához, támogatta a kulturális rendezvényeket, és tevékenyen részt vett a faluközösség összetartásában.
Az 1950-es évek elején, amikor a kommunista hatalom a mezőgazdaság kollektivizálására törekedett, Bede Zoltán elutasította, hogy földjeit és mezőgazdasági gépeit átadja a termelőszövetkezetnek. E döntése nem csupán egyéni szabadsága védelmét jelentette, hanem a rendszer egésze elleni nyílt ellenállást is. Az állam szemében ez a tett árulásnak számított, és ő hamarosan az államhatalom célkeresztjébe került.
(született Kelemen, 1909. július 27. – 1994. október 4.)
A kollektivizálás és az ellenállás évei (1950–1958)
A kollektivizálás, mint a kommunista rezsim egyik központi intézkedése, radikálisan átalakította az emberek életét. A földek és egyéb termelőeszközök állami tulajdonba vétele jelentős gazdasági és társadalmi változásokat hozott. A Bede család, amely jelentős földdel és vagyonnal rendelkezett, a kollektivizálás elsődleges célpontja volt. Az állam mindent megtett, hogy érvényesítse akaratát a család birtokain, ám Bede Zoltán nem hagyta magát, és bátran szembeszállt ezzel a politikai nyomással. Bátorsága és eltökéltsége ellenére sem sejthette, hogy egy hatalmas, könyörtelen gépezet fogja eltiporni, hiszen a kommunista rendszer terjedését egyetlen ember ereje kevés volt megállítani. Az igazság és a becsület nevében vállalt küzdelem azonban elkerülhetetlenül tragédiába torkollott.
A Consiliul Național pentru Studierea Arhivelor Securității (C.N.S.A.S.) Nr. P 1912/2015 jelű, román nyelvű dokumentumából a következő magyar fordítást idézem: „Az Ön nagyapja szerepel az alábbi számú dossziéban az archívumban: F.I.6023/Covasna. Az alábbi információk találhatók róla: 1940 és 1944 között az Erdélyi Párt tagja volt Papolc községben, Kézdivásárhely Rajonban. 1951-ben egy év börtönbüntetésre ítélték.” További dokumentumok feltárják, hogy bár 1951-ben elítélték, végül nem kellett börtönbe vonulnia. A hatalom pénzbüntetésre módosította az ítéletet, amelyet azért szabtak ki rá, mert ellenállt a rendszernek, és nem engedte, hogy a termelőszövetkezet kisajátítsa földjeit.
1951-től kezdődően tehát az állami hatóságok fokozott figyelemmel kísérték minden lépését, és az ellenállása miatt különféle zaklatásokkal, fenyegetésekkel és politikai nyomásgyakorlással próbálták rákényszeríteni, hogy elfogadja a kommunista hatalom akaratát. Az állami retorziók során vagyonát elkobozták, letartóztatták, súlyos politikai vádakkal sújtották. Először hatalmas pénzbírságot szabtak ki rá, a börtönbüntetés csak később, évtizednyi üldözés után következett be. Bede Zoltán története a közösség számára elrettentő példaként szolgált, bemutatva a rendszerrel szembeni nyílt ellenállás következményeit.
A Bede család, amely hosszú időn át köztiszteletnek örvendett, és becsületességéről, egyenességéről volt ismert, mélyen megalázónak érezte azt a cikket1, amely 1951-ben a Falvak Népe című újságban jelent meg. Az írás nemcsak a család jó hírnevét sértette, hanem méltatlan módon próbálta aláásni azt a tiszteletet, amit évtizedek alatt kivívtak maguknak a közösségben. Ebben a cikkben az újságíró, Asztalos Ferenc elítélően beszél a családfőről, Bede Zoltánról, mint rendszerellenes egyénről, aki ragaszkodik a földbirtokához, és ezáltal hátráltatja a mezőgazdasági termelőszövetkezet létrejöttét Papolcon. Az ilyen nyilvános megbélyegzés mély sebeket ejtett a család önérzetén, és fokozta az érzelmi terheiket, hiszen a közösség egy részének szemében ellenséggé váltak, a kuláklistára felvettek és a megbélyegzettek közé sorolva őket.
A családra kirótt adók mértékének áttekintése
Az adóterhek mértéke különösen megterhelő lehetett a család számára. A következő dokumentumok bepillantást nyújtanak a nehézségekbe, amelyekkel Bede Zoltánnak és családjának szembe kellett néznie:
– A 382/53-as értesítés (Înștiințare de plată, Regiunii Aut. Magh. Tg. Secuiesc) szerint Bede Zoltánnak 926 lej mezőgazdasági adót kellett fizetnie. Az okirat szerint a család birtokában 4,35 hektár föld, 4 nagyobb állat és a birtokból származó 3920 lejes éves jövedelem volt.
– 234/54-es értesítés (Înștiințare de plată, Regiunii Aut. Magh. Tg. Secuiesc) szerint 849 lej mezőgazdasági adót köteles fizetni Bede Zoltán. Ekkor 4,35 ha földbirtok, 1 tehén, 3 juh, 1 disznó, 2 ló és a birtokból származó 3156 lejes évi jövedelme volt a családnak az okirat tanúsága szerint.
– A 484/1958. szeptemberi értesítés szerint, melyet ugyancsak a Kézdi rajoni Magyar Autonóm Tanács adott ki a 379/1957-es dekrétum alapján, a Bede családra kirótt mezőgazdasági adó 1028 lej. Ekkor 4,35 ha földbirtok, 5 nagyobb állat és a birtokból származó 4478 lejes évi jövedelme volt a családnak az okirat tanúsága szerint.
Nagytatám számára rendkívül nehéz feladat volt előteremteni a pénzt az adók kifizetéséhez 1958-ban, amikor már folyamatban voltak ellene a törvényszéki tárgyalások, amikor a család anyagi és érzelmi szempontból is megpróbáltatásokkal nézett szembe a politikai üldöztetés és az elkerülhetetlen börtönbüntetés árnyékában.
Alább néhány hivatalos irat adatait közlöm, amelyek jól tükrözik, milyen súlyos terheket róttak a családokra az állami beszolgáltatások.
– A 395/1954-es Obligațiunea de predare (Beszolgáltatási kötelezettség) című könyvecske szerint Bede Zoltán köteles volt az államnak beszolgáltatni a következőket: 429 liter tej, 10 juh, 127 kilogramm hús, 27 kg zsír, 19,5 kg gyapjú, 159 kg búza, 29 kg zab, 92 kg kukorica, 29 kg más szemes növény termése, valószínűleg bab, 832 kg burgonya. Emellett a következő állatokat kellett beszolgáltatni: 4 borjú, 3 disznó. Az állatok leadásának pontos dátuma és iktatószáma is fellelhető a könyvecske 11. oldalán.
– A 327/1953-as Carnet de predare (Beszolgáltatási füzet) 500 liter tejkvóta beszolgáltatásáról tesz tanúbizonyságot.
– Az 5/1955-ös Obligațiune (Kötelezvény) szerint Bede Zoltán a következőkre köteleztetik: júliusban 37 szekér tűzifát, 10 szekér műfát köteles szállítani a kollektívnek, augusztusban 25 szekér tűzifát, 7 szekér műfát, szeptemberben 25 szekér tűzifát, 5 szekér műfát. Mindezeket a munkákat ingyen, saját szekerével és lovaival kellett elvégeznie.
Ezek a példák jól illusztrálják a kötelező beszolgáltatások és ingyenmunkák rendkívüli mértékét, amelyekkel Bede Zoltánnak és családjának szembe kellett néznie. A dokumentumok által rögzített adatok nem csupán az állami kötelezettségeket mutatják, hanem arra is rávilágítanak, milyen szívós és fárasztó munka volt minden egyes nap a fennmaradásért küzdeni. A beszolgáltatási kötelezettségek súlya és az ingyenes munka terhe komoly próbatételt jelentett, amely mind fizikai, mind érzelmi értelemben mély nyomot hagyott az életükben. Az állami intézkedések brutalitása jelzi, hogy milyen nehéz lehetett fenntartani az emberi méltóságot és megélhetést egy olyan időszakban, amikor a személyes erőfeszítések gyakran háttérbe szorultak az állami érdekek szolgálatában.
A diktatúra alatt élni hatalmas kihívásokkal járt, hiszen az állandó bizonytalanság és félelem légköre mélyen beleszövődött a Bede család mindennapjaiba, ahol a megélhetési nehézségek és az érzelmi teher állandóan jelen voltak, súlyosbítva a már amúgy is nehéz életkörülményeket.
Bede Zoltán mint politikai fogoly (1958. október 8. – 1959. október 7.)
Egy sötét éjszakán, amikor a család már csendesen aludt, egy fekete autó gördült a Községháza elé, és az éjjeliőr határozottan kopogtatott a Bede-ház ajtaján. E pillanatban a család tagjaiban félelem és aggodalom keveredett, hiszen tudták, hogy ezek az érkezések mindig valami szomorú és ijesztő eseményt jelentenek. A családfőt kereste, és átadta a „fejesek” üzenetét, miszerint azonnal jelenjék meg a Községházán. Felesége sírt, sikoltozott rémületében. A három fiúgyermek döbbenten vette tudomásul, hogy apjukat elvitte magával az éjjeliőr, és nem tért haza. Sem azon az éjszakán, sem másnap, sem a következő hónapban. Másnap tudták meg, hogy még azon a hajnalon elvitték a faluból ismeretlen helyre. Hosszú hónapok múlva érkezett az értesítés, hogy életben van Peripraván (Formație M.A.I. 0830 G.R., Raionul Tulcea).
Azon az éjszakán nemcsak id. Bede Zoltánt, hanem még két kisgazda falustársát, Bede Barabást és id. Szász Gergelyt is elhurcolták. Először a kézdivásárhelyi Rajoni Milíciára vitték őket, onnan vonattal küldték másnap a feketehalmi börtönbe, ahol azzal az ígérettel hitegették őket, hogy hamarosan hazatérhetnek. De a hatóságok nem tartották be szavukat: Bede Zoltánt és rokonát, Bede Barabást a Duna-delta mélyén, az ukrán–román határt képező Chilia-ág partján fekvő peripravai munkatáborba kényszerítették, sok száz erdélyi rabbal együtt.
A deltai körülmények durvák voltak, a rabság minden napja újabb és újabb szenvedéseket tartogatott. Elsősorban az éhezés jelentette a legnagyobb megpróbáltatást. A tábor egy szigeten helyezkedett el, ahol víz vett körül mindent. A kemény fizikai munka nagyon megterhelő volt, különösen nagytatám számára, akit nádvágásra kényszerítettek. Emellett az élelmiszereit is folyton ellopták rabtársai, ami tovább nehezítette a rabsorsát. A munkatábor körülményei között az odahurcolt ártatlan emberek életének minden egyes napja megmérettetés volt, ahol az embertelenség és a kegyetlenség közepette életben kellett maradni, mert tudták, otthon rettegésben él a családjuk, és várja haza őket.
A kommunista rendszer nemcsak a családfőt, hanem az egész családot is súlyos megpróbáltatások elé állította. Nagymamámra, aki egyedül maradt a kiskorú Zoltán fiukkal, nagy terhet rótt a mindennapi élet fenntartása. Ekkorra a két idősebb fiú, Ferenc és Lajos már saját életét élte, távol Papolctól. Tisztában voltak a helyzet súlyosságával, és mindent megtettek, hogy támogassák egyedül maradt édesanyjukat és kiskorú öccsüket. Miután kiderült, hogy édesapjuk hol tartózkodik, rendszeresen küldtek élelmiszercsomagokat – amennyire lehetőségeik engedték –, próbálva enyhíteni az otthon maradt édesanyjuk és öccsük szenvedésein, és megőrizni a családi összetartást.
A rabság első hónapjaiban a levelek és hírek hiánya csak fokozta a család tagjainak szorongását és kétségbeesését, hiszen semmilyen értesítést nem kaptak arról, hogy Bede Zoltán jól van-e, vagy milyen körülmények között él. A család nap mint nap várta a hírt, hogy egy szilárd információval és megnyugtató üzenettel végre eloszlathassák a sötét felhőket, amelyek fölöttük gyülekeztek. Az aggodalom és a bizonytalanság légköre mindennapi életüket áthatotta, és a várakozás gyötrelme az idő múlásával egyre elviselhetetlenebbé vált számukra. Csupán az imádkozás segített elviselni ezeket a nehéz kezdeti hónapokat.
A távoli idegenbe kényszerített családfő mindig hazagondolt, felesége és három fia után vágyakozott. A hideg téli hónapok különösen nehezek voltak számára, hiszen hiányzott neki a meleg otthon nyújtotta biztonság és szeretet. A forró nyári napokon pedig az otthoni földeken végzett munka emlékei törtek elő benne, ahol feleségével vagy fiaival együtt dolgozott korábban. Az ünnepek idején még inkább érezte a magányt és a távolságot, hiszen ezek az alkalmak mindig a családi összetartozást jelentették számára. A felesége minden nap aggódott érte, és lélekben együtt volt a messzi távolban raboskodó szeretett urával. A fiúk is érezték apjuk hiányát, és próbálták helyettesíteni őt a gazdaságban, valamint a mindennapi életben, azonban a családi egyensúly megbomlott.
Az ünnepek közeledtével a család szívében szomorúság és hiányérzet uralkodott, hiszen az ünnepi asztalnál egy üres szék mindig emlékeztette őket arra, hogy a családfő nincs velük.
Levelek jönnek, mennek
Bede Zoltán és családja sorsát azon a mintegy félszáz levélen keresztül ismerhetjük meg, amelyeket feleségével és fiaival váltott katonasága, és később politikai fogsága idején. Korhű üzenetek ezek a tábori lapok, levelek a múltból, amelyek megörökítik a küzdelmeit, fájdalmát és a reményt, amely mindvégig kísérte őt. Minden levél, amely életének történetéből származik, egy-egy érzelmi pillanatot örökít meg, megmutatva, hogyan élt és szenvedett ő maga és otthon a családja.
A politikai fogoly feleségének, Bede Irmának gyakran szembe kellett néznie a közösség gyanakvásával és a kirekesztés fájdalmas valóságával, miközben próbált megmaradni az elvek és a családi értékek mellett. Az ilyen igazságtalan bánásmód és a nyilvános megszégyenítés mélyen megviselte, de egyben megerősítette a kitartásban és túlélésben.
Rabságban sínylődő férjének írt egyik levelében leírta vasárnapi templomlátogatásának keserű tapasztalatát. Szégyenérzettel töltötte el, hogy férje nem lehet mellette, és magányosan kell szembenéznie a szúrós tekintetekkel. Az egyedüllét és a megalázó helyzet megviselte őt, és úgy döntött, hogy többet nem megy közösségbe, ahol ilyen fájdalmas élményeket kell átélnie. Mélységesen szomorú volt amiatt, hogy férje távollétében kénytelen elzárkózni a társasági élettől, mivel a közösségben való megjelenés csak tovább növelte a lelki szenvedését. Az igazságtalanság és a kirekesztés érzése áthatotta mindennapjait, és még inkább elszigetelte őt a környezetétől, miközben próbált erőt meríteni a férjéhez írt levelekből és a családja iránti szeretetből.
A peripravai pokol szorításából mindössze egyetlen értesítő postai lap érkezett haza, hat végtelenül hosszú hónap alatt. Ezt a lapot román nyelven, egy ismeretlen személy kézírásával küldték Bede Zoltán nevében. Az üzenet hideg távolságtartása és az ismeretlen kéz írása tovább növelte a család aggodalmát és fájdalmát, hiszen szerettük sorsa és állapota teljes homályban maradt számukra. További gyötrő félelemérzést keltett nagymamámban az a mondat, amely hideg és személytelen módon hangzott a rövid értesítésben: „Írjatok ti is románul!” Ez az egyetlen mondat mintha csak tovább mélyítette volna a szakadékot közte és fogságban szenvedő férje között, hiszen nemcsak a fizikai távolság, hanem most már a nyelvi elidegenedés is akadályt állított közéjük. Azt az érzetet keltette benne, hogy még a legapróbb kapcsolatot is szabályozzák, ellenőrzik, és idegen kéz irányítja a lelküket is. Ez a mondat különösen nyomasztóvá tette a helyzetet, hiszen az otthonuk nyelvét, amelyen szerelmüket és aggódásukat kifejezték, elnyomta az idegen hatalom követelése. Mégis, a bizonytalanságban ez az egyetlen román nyelvű papírlap jelentette a remény halvány szikráját.
Az említett értesítőlapban egy megrendítő mondat is olvasható: „Kérlek, küldj élelmiszert csomagban!” Ez nem pusztán kérés volt, hanem kétségbeesett segélykiáltás a peripravai mindennapokból. Az éhség, amely állandóan kínozta őket, embertelen próbára tette mindannyiukat. Éhezve dolgozni, túlélni, és valahogy megőrizni az egészségüket, olyan kihívás volt, amely a fizikai és lelki határaikat feszegette. Ez a kétségbeesett üzenet fájdalmasan tükrözi mindazt a nyomorúságot és kiszolgáltatottságot, amit a tábor foglyai átéltek – a túlélésért vívott küzdelem keserű valóságát.
kényszermunkatáborból
A tragédia mélységét tovább fokozta, amikor nagymamám hiába indított útnak válaszlevelet Periprava felé. Az eufémikusan „Retur” (visszaküldve) felirattal ellátott boríték visszaérkezése a fájdalom és reménytelenség szimbólumává vált. Ez az egyszerű, de kegyetlen értesítés nemcsak a kommunikáció lehetőségét zárta le, hanem a távolság és a szenvedés keserű valóságát is még élesebben rajzolta meg.
A peripravai átnevelő táborból a Călărași melletti G.A.S. Roseți-be (Raionul Călărași, Regiunea București) került, 138 kilométerre Bukaresttől. Ez az áthelyezés valamelyest enyhített a házaspár közötti távolságon, hiszen innen már gyakrabban küldhettek egymásnak levelet.
A kényszermunkatáborban eltöltött időszak nagytatám életében különös kettősséget hozott. Az életkörülményei némileg javultak, hiszen mindennap biztosítottak számára ételt az étkezdében, és némi zsebpénzt is kapott, ami abban a környezetben szinte luxusnak számított. A táborban engedték, hogy a faluban szabadon mozogjon, saját ruháiban járhasson, ami talán egy kis szikráját jelentette az elveszett szabadságnak. A vasárnapok pedig különös jelentőséggel bírtak, hiszen ezek a napok jelentették az egyetlen mentsvárat a fárasztó munkától, amikor nem kellett dolgozni.
Mindezek ellenére nagytatám szíve mélyen sajgott a honvágytól. Végtelenül hiányolta a családját, minden pillanatban hazavágyott, és a gondolat, hogy távol van szeretteitől, nehéz terhet rótt rá. Azonban a táborban megadatott számára egyfajta nyugodt életritmus, amit korábban talán nem tapasztalt meg. Bár a munka kimerítő volt, látástól vakulásig dolgoztatták, mégis volt valami megnyugtató abban, hogy legalább enni adtak a raboknak, és nem kellett félnie a veréstől. Ez az egyszerű biztonságérzet, az, hogy legalább a testi bántalmazástól megkímélték, egy apró fényt jelentett a sötétségben, amibe belekapaszkodhatott.
Ez a kettősség, a fizikai szükségletek kielégítése és a lélek mélyén tátongó üresség között, mindennap kísérte őt. A tábor, bár sosem válhatott otthonná, valamiféle menedéket nyújtott a legnagyobb borzalmak közepette is. Az élet továbbra is küzdelem maradt, de talán épp a legkeményebb pillanatokban érezte át igazán, hogy mit jelent számára az otthon melege és a család szeretete, amihez minden erejével vissza akart térni.
Nagymamám levelei mélyen hordozzák a kimondatlan fájdalmat és a mérhetetlen terhet, amit a papolci magányban kellett cipelnie. Minden sora arról árulkodott, hogy a munka súlya és a gazdaság gondjai egyre nagyobb megpróbáltatást jelentettek számára, hiszen törékeny, betegeskedő asszony volt, akinek ereje napról napra fogyatkozott. Ezt a helyzetet tovább súlyosbította férje hiánya, amely lassan, de könyörtelenül felőrölte idegeit. Nagymamám levelei is valójában egy megtört lélek segélykiáltásai, amelyekből kiérződnek az elveszettség és a reménytelen küzdelem a mindennapok terhei ellen. Ő volt az az asszony, akire minden felelősség ránehezedett – a mezőn dolgozott, az állatokat gondozta, a háztartást vezette, a kiskorú Zolika nevelése sem volt könnyű feladat apai szigor hiányában –, miközben lelkét egyre inkább megviselte ez az időszak.
Nagytatám minden egyes levelében kedves, szeretetteljes szavakkal tartotta benne a lelket, biztatta és bátorította. Egy napon aztán elérkezett az a pillanat is, amikor a hatalom megengedte nagymamámnak, hogy meglátogassa raboskodó férjét. Rövid időre újra együtt lehettek, beszélgethettek, és megélhették a szeretet és az összetartozás pillanatait, amelyeket a hosszú hónapok elszakítottsága csak még erősebbé tett.
1959. április 23-án nagymamám az alábbi sorokat írta szeretett férjének (a leveleket betűhűen közöljük): „Drága Zoltán! Megkaptam a lapot amit küldtél nagyon vártam mert Bede Barabás megirta hogy téged el hoztak Peripravaról búsúltalak, hogy nem tudom meg hol vagy. Nagyon örvendek, hogy szabadon járhatsz civilbe és mehetek szabadon beszélgetni május 10-én el megyek meg látogatlak. A husvéti találkozás ugy tünik fel elöttem mind egy álom nagyon rövid volt hát ha most elmegyek hamarab lesz a beszélgetö. Mi jolvagyunk én sokszor kifáradok mert egyedül sok dolog és gond jut csak azt sajnálom, hogy a nyáron is ott kell ülj mi anyira el végeztük a mezei munkát még a kukoricank van vetetlen de aszt is elvesük egy pár nap alat.”
1959. augusztus 2-án nagytatám a következőket írta: „Édes Feleségem! Örömteljes szeretetel olvastam a hozám kűldöt leveledet igaz, amíg eltúdtam egészen olvasni, a szeműveget lekelet kétszer tegyem mert anyira húlott a könnyem nem túdtam sehogyse olvasni. Nagyon megkeseredtem hogy én nem lehetem a családban veletek. Nagyon de nagyon örvendek anak hogy meg van az én gyermekeimben a rokoni szeretet és a szülőkel való tisztelet.”
1959. augusztus 21-én nagymamám a következőket írta: „Édes jó férjem! (…) gondolatomba mindig te voltál hogy mi van veled, hogy nem kapok levelet tőled, íród édes fijam hogy beteg voltál nagyon sajnálak nem tudtam meleted leni hogy ápolhasalak de kérem a jo Istent adjon erőt és egéséget neked, hogy minél hamaráb viszont lásuk egymást jó egéségben találkozunk.”
Ezek a részletek nagyszüleim leveleiből mélyen érzelmesek, és tökéletesen visszaadják a távolság és a szenvedés közepette érzett fájdalmat és aggodalmat. Az „Édes jó férjem!” vagy „Édes Feleségem!” megszólításokban minden egyes szó a szeretet és a közelség iránti vágyat tükrözi. A sorokból áradó aggódás és tehetetlenség szívbe markoló. Az imádságos remény, hogy a jó Isten erőt és egészséget ad nekik, hogy találkozhassanak, érzékelteti a házaspár közötti mély köteléket és az egymás iránti szeretetet. A pénztelenség, a megterhelő munka és az állandó félelem mindennapos volt a család életében, mégis, jövőbe vetett hitükkel abban reménykedtek, hogy a nehézségek végül elmúlnak, ahogy a négy háborús év is véget ért 1940 és 1944 között.
Bede Zoltán végül – egyévnyi politikai fogság után – hazatérhetett családjához. Ez azonban nem volt könnyű; a férfi, akit korábban az erő és a kitartás szimbólumának tartottak, a munkatáborok hatására fizikailag és mentálisan is megtört lett. A család, bár mélységes örömmel üdvözölte a hazatérést, tudta, hogy a régi életet soha nem lehet teljesen visszaállítani, mivel az állam mindent elvett tőlük, és szinte semmijük nem maradt.
Az üldözés nem ért véget 1959 őszén
Amikor a család végre visszakapta az apát és férjet 1959 őszén, a béke és a nyugalom illúziója sajnos csak átmeneti volt. A dokumentumok tanúsága szerint a megfigyelés és nyomozás tovább folytatódott, a megpróbáltatások nem értek véget. 1967-ben még mindig jelentéseket készítettek róla a megbízott titkosügynökök, ami a család minden tagját továbbra is folyamatos szorongásban tartotta.
Ekkorra nagytatámat már a fogságban szerzett urológiai betegség miatt a marosvásárhelyi kórházban megműtötték, és hosszú időt töltött betegágyban otthon 1966-ban. A kommunista hatalomnak az emberek egészségügyi helyzetéhez való hozzáállását az együttérzés teljes hiánya jellemezte, ami különösen fájdalmas volt mindenki számára.
A rendszer hideg és könyörtelen hozzáállása továbbra is nyomás alatt tartotta azokat, akik politikai ellenállást merészeltek kifejezni, teljesen figyelmen kívül hagyva a fizikai és érzelmi szenvedést, amit a családnak el kellett viselnie.
A C.N.S.A.S. (Consiliul Național pentru Studierea Archivelor Securității) archívumából származó dokumentumok bizonyítják, hogy idősebb Bede Zoltán folyamatos megfigyelése 1951-ben kezdődött, és ezek a megfigyelések az 1960-as évek végéig tartottak.
Az 1962. június 9-én készült jegyzőkönyv minden részletre kiterjedően tárja fel, kik alkották Papolcon az Erdélyi Párt vezetőségét és tagságát. Köztük szerepel id. Bede Zoltán neve is természetesen. Ezen a napon a jegyzőkönyvet Matei Vasile plutonier de miliție (rendőr őrmester) rögzítette, míg a megfigyelésért felelős besúgó, Korsói Gyula, hidegvérrel szolgáltatta az információkat.
Az 1964. május 15-én felvett állambiztonsági jegyzőkönyv részletesen beszámol arról, hogy egy titkosügynök kérdőre vonta idősebb Bede Zoltánt amiatt, hogy miért hallgat „külföldi kapitalista rádióadókat”. Az eredeti román nyelvű dokumentum, amely nehezen olvasható, említést tesz arról is, hogy a megfigyelt személy 1940 és 1944 között az Erdélyi Párt tagja volt. A jegyzőkönyvet ugyancsak Matei Vasile őrmester írta alá. Ezen időszakban kilenc papolci személy állt megfigyelés alatt, köztük Vitéz Földes Lajos, bár a dokumentumban a neveket kitakarták.
1965. szeptember 7-én Juhász József titkosügynök felkereste nagytatámat otthonában, és alaposan kikérdezte a család jelenlegi helyzetéről. A jegyzőkönyv zárómondatában így írnak: „A megbízott titkosügynök becsületes embernek ismerte meg Bede Zoltánt, akinek szavában lehet bízni.” E szavak mélyebb jelentést adnak az eseményeknek, érzékeltetve a megfigyelő és a megfigyelt közötti kapcsolatra vonatkozó fontos megállapítást.
1965. november 2-án Soare Andrei ügynök személyesen felkereste nagytatámat otthonában, hogy tájékozódjon a család megélhetési lehetőségeiről, valamint érdeklődjön a közelmúltban megjelent újságcikkekkel kapcsolatos véleményeiről. Ez a látogatás nem csupán a napi életkörülményekre vonatkozó kérdéseket ölelte fel, hanem a politikai és társadalmi diskurzusra is reflektált, érzékeltetve, hogy a személyes és közéleti vélemények egyaránt fontos szerepet játszottak a megfigyelési tevékenységekben. Az ügynök jelenléte és érdeklődése mögött a hatalom mélyebb rálátása és befolyásolási szándéka fenyegetett, amely a család magánéletének legapróbb részleteit is érintette.
1966. október 4-én Juhász József ügynök jelentést tett Bede Zoltán állapotáról, aki beteg volt, és közelgő műtétre készült. Az ügynök megemlítette, hogy Bede Zoltán panaszkodott, miszerint a termelőszövetkezetben végzett munkájából mindössze csekély jövedelemhez jutott. Bár az ügynök igyekezett információt szerezni a megfigyelt egyén politikai véleményéről, nem sikerült ezt kicsikarni tőle. E jelentés mögött érződik az a nyomasztó próbálkozás, amellyel a rendszer igyekezett minden személyes és politikai szálat kontroll alatt tartani, még akkor is, ha az érintett már súlyos egészségi állapotban volt és anyagi nehézségekkel küzdött.
A 1966. november 17-én készült jegyzőkönyvben Juhász József ügynök arról számol be, hogy november 8-án rendkívüli nehézségek árán sikerült kapcsolatba lépnie a megfigyelt személlyel, mivel az betegeskedett (megjegyzés: ekkor urológiai műtéten esett át a marosvásárhelyi kórházban). Az ügynök jelentése szerint a megfigyelt személy panaszkodott nehéz anyagi helyzetére, és megemlítette, hogy még egy év hátra van a nyugdíjkorhatár eléréséig. Addig betegen nem tud dolgozni, és a kollektívgazdaságtól, ahol dolgozott, nem kap semmiféle anyagi támogatást. A család súlyos pénzügyi problémákkal küzdött.
Az 1967. március 1-jén készült jegyzőkönyvben Juhász József ügynök arról számol be, hogy a megfigyelt személy, Bede Zoltán, egész télen beteg volt, és emiatt nem tudott vele korábban találkozni. Az ügynök negatívan értékeli, hogy Bede Zoltán az anyagi helyzetére panaszkodott, és megemlíti, hogy a termelőszövetkezet korábban elvette a vagyonát, ami miatt most nehéz a család megélhetése.
A jegyzőkönyvek sorozata mélyen árnyalja Bede Zoltán szenvedéseit és megpróbáltatásait az állambiztonsági megfigyelés fényében. A betegsége és anyagi nehézségei közepette a rendszer megpróbálta kihasználni személyes tragédiáit, miközben igyekezett politikai információkat kicsikarni belőle. Ezek a dokumentumok nemcsak a politikai és gazdasági kontroll brutalitását mutatják be, hanem rávilágítanak arra is, hogyan nyomorította meg az egyének életét a rendszer önkényes szorítása.
Megőrizték méltóságukat
A Bede család története a kommunista hatalom brutalitásának és az emberek kitartásának megtestesítője maradt. Nagyszüleim története emlékeztet arra, hogy az elnyomás és a politikai üldözés ellenére is létezett emberi méltóság és belső erő. Az ő szenvedéseik és küzdelmeik nem csupán egy család történetét mesélik el, hanem egy egész korszak, egy egész generáció harcát is, akik a politikai rendszer által gyakorolt nyomás alatt is megőrizték identitásukat és hitüket. Történetük példát ad arra, hogy a legnehezebb körülmények között is lehetséges a remény, a bátorság és a hit megőrzése, valamint arra, hogy a személyes és közösségi ellenállás, az összetartozás és a kitartás révén meg lehet találni az utat a túléléshez és a jövőhöz.
Az ilyen történetek bemutatása segít megérteni és értékelni a szabadság és emberi jogok fontosságát. A múlt tanulságai arra ösztönöznek, hogy soha ne felejtsük el azokat, akiket elhurcoltak politikai meggyőződésük miatt, de volt erejük hazatérni. Emlékük legyen áldott azoknak, akik a szabadságért és igazságért küzdöttek!
A család:
Id. Bede Zoltán (1902. szeptember 16. – 1982. november 18.)
Bede Irma, született Kelemen (1909. július 27. – 1994. október 4.)
Fiaik:
Bede Ferenc (1928. január 3. – 2011. június 21)
Bede Lajos (1930. április 16. – 2017. július 13.)
Ifj. Bede Zoltán (1941. november 29.)
Jegyzet
1 Falvak Népe, 1951, 7. évfolyam, 2. szám, 15. oldal.
