Az erdélyi népzene Kodály Zoltán kompozícióiban

Kodály Zoltán rendkívül gazdag életművében a tudományos, a zeneszerzői, a pedagógusi, a tudományszervezői és a publicisztikai tevékenység egyazon nemes ügy érdekét, az európai színvonalú magyar zeneművészet és zenekultúra megteremtését szolgálta. Ezért, amint egy ízben tömören szavakba öntötte, komponistaként legfőbb célja volt „a népzene gyökeréről nevelni magasabb műzenét”.

Számára kétségtelen tény volt, hogy a magyar népzene – akárcsak népi műveltségünk egésze – a nyelvterület minden táján javarészben egységes jellegű szellemi termékek összessége. Mégis megkülönböztetett fontosságot tulajdonított Erdély ősi értékekben bővelkedő zenei néphagyományainak. Erről tanúskodik egyebek mellett a Bartók Bélával közösen összeállított, 1921-ben megjelent Erdélyi magyarság. Népdalok című kötet Kodálytól fogalmazott „elöljáró beszéde”, amelynek már az elején, tehát hangsúlyos helyen ez olvasható: „[…] Erdély, mint nyelvi, népköltészeti és népművészeti régiségeink kincsesháza, régtől fogva első helyen áll. […] népzene tekintetében is gazdagabb, eredetibb minden más vidékünknél […].”

Kodály Zoltánnak már egyetemi hallgató korában alkalma nyílt Vikár Béla fonográffelvételei révén találkozni erdélyi népdalokkal. Seprődi János Marosszéki dalgyűjtemény című közleménysorozata (az Ethnographia lapjain) sem kerülte el a figyelmét. Érdeklődése azonban akkor fordult igazán Erdély felé, amikor megismerte Bartók Béla 1907-es székelyföldi gyűjtésének eredményeit. A régi stílusú dallamok és a klasszikus balladák gazdagsága, de kiváltképp a pentatónia jelentőségére való ráeszmélés arra késztette Kodályt, hogy maga is részt vegyen a székely népzene feltárásában és beható tanulmányozásában. Persze, a székely zenei néphagyomány nemcsak mint néprajztudóst, hanem mint zeneszerzőt is kezdte foglalkoztatni.

1910 márciusában neki is vágott első székelyföldi útjának. A Gyergyói-medencében öt helységet keresett fel, mégpedig olyanokat, amelyekben Bartók három évvel azelőtt nem járt. 123 (111 szöveges és 12 hangszeres) dallamot vett fel fonográfhengerre, illetve jegyzett le. Az ott talált balladák, keservesek, mulatónóták és tréfás dalok közül több is híres lett későbbi népdalkiadványok gyöngyszemeként, valamint remek feldolgozások révén. Ilyen például A három árva, Molnár Anna, Kőmíves Kelemen, Nagy Bihal Albertné, Barna Péter balladája, a Sirass, édesanyám, míg előtted járok kezdetű bujdosóének, az Árva vagyok, nincs gyámolom és A búbánat keserűség kezdetű keserves, továbbá az Asszony, asszony, ki a házból és az Egy nagyorrú bolha kezdetű dal.

1912 tavaszán Kodály a Csíki-havasok egyik jellegzetes tájára, a Kászon-patak völgyében fekvő falvakba látogatott. Az ottani adatközlőktől 169 dallamot gyűjtött (amelyek közül 49 hangszeres adalék volt). Íme, néhány ismertté vált ballada és dalcíme a kászoni anyagból: A rossz feleség, A virágok vetélkedése, Kádár Kata, Elmegyek, elmegyek, hosszú útra megyek, Összegyűltek, összegyűltek az újfalvi lányok, Azhol én elmegyek,még a fák is sírnak.

Újabb két év múltán, 1914 áprilisában a bukovinai székely falvakba utazott, és két hét alatt nem kevesebb mint 292 (250 vokális és 42 hangszeres dallamot sikerült összegyűjtenie. Ezek közül említést érdemelnek a következő népdalok és balladák: A citrusfa levelestől, ágastól, Cifra bunda szegre van akkasztva, Eddig, vendég, jól mulattál, Hegyek-völgyek között állok, Katona vagyok én, ország őrizője, Most jöttem Erdélyből, Ne búsuljon senki menyecskéje, Szomorúfűzfának harminchárom ága, Túl a vízen Tótországon, Túrót eszik a cigány, duba, Barcsai, és Molnár Anna.

E három vidék 15 helységében tehát összesen 584 dallamot gyűjtött Kodály Zoltán. Hogyan jelent meg ez a népzenei anyag a kompozícióiban? Tudvalevő, hogy zeneszerzői műveinek tekintélyes része zenepedagógiai szempontok figyelembevételével keletkezett. 66 erdélyi adalékot dolgozott fel a következő műveiben: Magyar rondó Régi magyar katonadalok címmel, illetve „gordonkára és zongorára” 5. rész: Csűrdöngölő (1917); Hét zongoradarab 2. rész: Székely keserves, 6. rész: Székely nóta (1910–1918); Túrót eszik a cigány, két népdal gyermekkarra (1925), vegyeskarra (1959); Háry János című daljáték (1925–1927); Marosszéki táncok zongorára (1927), zenekari átirat (1930); Cigánysirató gyermekkarra, az 1. dallam a bukovinai Andásfalváról, a 2. a kalotaszegi Magyargyerőmonostorról (1928); Székely fonó című daljáték „magyar életkép Erdélyből”, amelyben 34 népdal, illetve ballada szerepel (1924–1932); Magyar népzene 57 ballada és népdal énekhangra és zongorára 10 füzetben (1924–1932); Székely keserves vegyeskar (1934); Molnár Anna székely népballada vegyeskarra 1936: Bicinia Hungarica 4 füzetben (1937–1942); Kádár Kata és Molnár Anna, mindkettő kamarazenekarral (1943); Ötfokú zene I. (1945).

Kodály Zoltán a felsorolt művekben nem kizárólag saját kutatásainak az eredményeit kamatoztatta. Felhasznált Bartók Béla, Vikár Béla, Lajtha László, Bodon Pál, Seprődi János, Balla Péter, Balabán Imre, Csíky János, Molnár Antal és Veress Gábor gyűjtötte adalékokat is.

A népzenetudósok tisztázták, hogy Kodály nem egy dallamot több művébe is beillesztett. (Ld. Bereczky János–Domokos Mária–Olsvai Imre–Paksa Katalin–Szalay Olga: Kodály népdalfeldolgozásainak dallam- és szövegforrásai. Budapest, 1984.) Például a Sír az út előttem kezdetű, 1912-ben Kászonimpéren lejegyzett dallam megtalálható a Hét zongoradarabban, a Székely fonóban, a Magyar népzenében és az Ötfokú zenében. Másfelől például a Székely fonóban – a cím keltette várakozás ellenére – nemcsak székelyföldi népi dallamok és szövegek hangzanak el, hanem zoborvidékiek is. Hasonlóképpen a Túrót eszik a cigány című kórusművének az első dallamát a bukovinai Istensegítsen gyűjtötte 1914-ben, a Csipkefa bimbója kezdetű második dallamát viszont a Nógrád megyei Vizsláson 1922-ben. Zeneszerzői eljárásai közé tartozott – és legszívesebben ezt alkalmazta –, hogy több változatot illesztett eggyé, s így az esetleges gyűjtési leleteknél tökéletesebb alkotásokat hozott létre. Ugyanis gyűjtőútjain Kodály hamar felfigyelt arra a körülményre, hogy a szájhagyományban megőrződött népdalok, illetőleg egyazon típus változatai a hibátlannak tekinthető alkotásoktól a hiányossá, töredékessé kopott formákig számos átmenetet képviselnek. Nemegyszer értékesnek tartott régi stílusú dallamokat talált az enyészet állapotában. Ezért írta 1919-ben A székely népdalról című cikkében: „A székely dalokból és a hozzájuk többé-kevésbé közelálló más régi dallamainkból lassankint feldereng egy egységes magyar zenei nyelv képe, egy régi tradíciótól keményre csiszolt monumentális stílusé, amely ha darabokban hevertéből összeszedjük és eggyé illesztjük, még nagy fejlődés indítója lehet.” És ez okozta azt is, hogy olykor egy-egy adott vidéken feljegyzett dallamot egy másik vidéken talált szöveggel társított. Megtörtént, hogy 19. századi gyűjteményekből vett át dalszövegeket, mert azok a tartalom vagy a nyelvi megformálás tekintetében inkább illettek az elképzeléséhez. Amikor viszont olyan népdalt vagy balladát dolgozott fel, amelyiknek mind a dallama, mind a szövege hiánytalanul megfelelt az általa képviselt stílus szabályainak, sok versszakon keresztül sem változtatott semmit a népi előadást híven megörökítő leíráson.

Jóllehet Kodály Zoltánnak 1910 és 1914 között a szűkebb értelemben vett Erdély területén végzett helyszíni kutatásai voltaképpen székely helységekre szorítkoztak, érdeklődése más tájakra is kiterjedt. Fiatalabb folkloristákat ösztönző szavainak és tanácsainak lényeges szerepe volt abban, hogy a közép-erdélyi népzene tüzetes vizsgálata is megindult.

Amikor Lajtha László 1940-ben erdélyi népdalokat szeretett volna gyűjteni, de nem sikerült eldöntenie, hogy Kalotaszegre vagy inkább a mezőségi Székre menjen, Kodálytól kért útbaigazítást. „Kodály habozás nélkül válaszolt s elmondotta, hogy nemrégiben széki hímzéseket látott. Ahol ilyen szép és sajátos hímzések élnek még ma is, kell ott – mondotta – valami érdekes muzsikának is lennie. Lelkesen beszélt s erősen biztatott a széki útra” – írta Lajtha Újra megtalált magyar népdaltípus című tanulmányában.

Kodály útmutatása nyomán rendkívül fontos eredmények születtek. Lajtha széki gyűjtése fényt derített arra a tényre, hogy a Mezőségen magas színvonalú, hagyományos hangszeres népi tánczene létezik, s ezzel szoros összefüggésben egy különleges, bővült sorokból építkező, többnyire lassú tempójú dallamfajta virágzik. Alig egy évvel később Járdányi Pál a Borsa-völgyi Kidében bukkant ugyanilyen dallamokra. Nem találván megfelelő helyüket a gyűjtemény osztályaiban, Járdányi is Kodály Zoltán véleményét kérte ki. Kodály javaslatára ezek a meglehetősen laza szerkezetű, jellegzetes erdélyi táncdallamok külön csoportba kerültek, és a (tulajdonképpen ideiglenesnek szánt, de állandónak bizonyult) „jajnóta” elnevezést kapták, mivel szövegükben gyakran fordulnak elő a „jajaja”, „hajaha”, „lalalala”, „tararara” és hasonló szócskák. Egyébként a nép körében használatos neveik: „hajnali”, „hajnali cigánytánc”, „hajnali keserves”, „hajnali csárdás”, „lassú csárdás” és „cigánykesergő”.

Elszórtan régebbi népdalgyűjteményekben is szerepeltek jajnóták. Igazi jelentőségük azonban Lajtha széki és Járdányi kidei kutatásának köszönhetően világosodott meg. A Széken megkezdett nagyarányú mezőségi feltárások lényegesen módosították a népzenénkről korábban kialakult összképet.

Hogy Kodály milyen nagy fontosságot tulajdonított Lajtha széki felfedezéseinek, mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy 1943. május 24-én, miután véget értek a hatvanadik születésnapja alkalmából rendezett kolozsvári ünnepségek, maga is elzarándokolt a nevezetes községbe. Élő mivoltukban akarta hallani a sajátságos dallamokat. Farkas Ferenc, a kiváló zeneszerző, aki közreműködött az utazás előkészítésében, a következőképpen emlékezett vissza Kodály látogatására: „Kodály programján egy széki kirándulás is szerepelt. Széken tudvalevőleg egy érdekes, hosszú sorokból álló népdaltípust fedezett fel Lajtha László, és az ottani hangszeres banda is felhívta magára a figyelmet. […] Kodályékkal néhányan átrándultunk Székre. Velünk volt Török Erzsébet és a színház intendánsa, Kemény János is. Előzőleg Kodály előadást tartott Kolozsvárott […]. Az előadás után közöltem vele, hogy értesítettük a széki papot, gyűjtse össze mindazokat az asszonyokat, akik lemezre énekeltek népdalokat. Akkoriban megjelent néhány néprajzi lemez, volt rajtuk széki anyag is. [...] Széken valóban összegyűltek az asszonyok a papéknál, volt nagy éneklés, Kodály figyelmesen jegyezte a szép dallamokat.” (Így láttuk Kodályt. Nyolcvan emlékezés. Szerk. Bónis Ferenc. Budapest, 1994. 275–276.)

Ha meggondoljuk, hogy Kodály Zoltán, a Zeneakadémia nyugalomba vonult tanára, a világhírű zeneszerző és etnomuzikológus az őt ünneplő rendezvényekről mindjárt a félreeső Székre sietett, hogy személyes benyomásokat szerezzen az újonnan feltárt néprajzi kincsesbánya sajátságos értékeiről, ebben egyszersmind emberi és tudósi nagyságának szép megnyilatkozását csodálhatjuk.

(A szöveg a Kodály-év romániai központi rendezvényén, Kolozsváron 2017. október 14-én a Mit kaptunk és mivel igyekszünk meghálálni című ülésszakon elhangzott előadás szerkesztett változata.)