Tisztelt elnök úr! Tisztelt díjazottak! Kedves meghívottak!
Kultúrában élünk, és kultúra által élünk. A kultúra egyszerre teremtő erő és megtartó valóság. Olyan közeg, amely akkor is körülölel bennünket, amikor nem veszünk – vagy éppenséggel nem akarunk tudomást venni róla. A kultúra tesz minket azzá, akik vagyunk: egyénileg és közösségileg is sajátosakká, ettől vagyunk mi azok, akik vagyunk.
A kultúra olyan, mint egy oltás. Kisgyermek korunk óta erősít, védőburkot von közösségi hovatartozásunk érzése köré, gazdagabbá tesz, elveink követésében pedig szilárdabbá.
Kultúránkat azonban nem csupán a tananyagból magunkba szívott tudással építjük. Mert miközben elgyönyörködünk egy vers, egy dal vagy egy műalkotás szépségében, a következő pillanatban valahol, valakik már épp papírra vetik a következő verset, dalt, valahol elmozdul egy ecset egy vásznon. A most megírt vers holnap már irodalomtörténet, hisz szerzője már a következőt írja. Így éled fel újra és újra, építi tovább önmagát, és így válik életünk meghatározó részévé. A kultúra tehát folyamatosan él. És ez maga a kortárs kultúra.
Lehetetlen szavakba önteni a kortárs kultúra fontosságát. Hiánya olyan lenne, mintha hirtelen leállna a vérkeringésünk, mert nem csupán letűnt korok értékeinek halmaza, hanem legalább ugyanolyan mértékben a jelen és a jövő értékteremtése. A kortárs kultúra a mának és a holnapnak egyaránt értéket teremt, miközben fokozatosan a távolabbi holnapok klasszikusává válik. Múlt, jelen és jövendő ilyen mélységű összefonódásában válunk mi is egyre teljesebbé egyénekként és közösségként egyaránt.
A kortárs kultúra teremtőiről és tovább éltetőiről szól ez a mai ünnep is. Olyanokról, akik úgy teszik a szavakat a szavak mellé, hangot a hangok mellé, színt és formát a színek és formák mellé, hogy mindezek által önmagukat adják nekünk. Érzések és rezzenések továbbítói, bizonyítékul annak, hogy vagyunk, létezünk, és létezni is fogunk. Újabb rügyeket fakasztanak életfáinkon, hogy mindazt az értéket, amit teremtenek, át tudjuk adni az utánunk jövőknek is. Vérünkhöz újabb és újabb szórögök tapadnak, és színvirágokból fonunk dallamokat. Gyarapodó kultúránk fáklyája így ég tovább, hitet téve folyamatos megújulási képességéről, mely által mi magunk is képesek vagyunk közösségként erősödni.
És képesek vagyunk felmutatni, hogy évezredes múltunkhoz olyan évezredes jövőt tervezünk építeni, amely nem csupán élni tud a felhalmozott örökséggel, de majdani örökséggé tesz újabb és újabb értékeket, melyek teremtői, alkotói mindig itt fognak élni közöttünk. A kisebbségi létből fakadó, néhol elbizonytalanító érzések mellett ez a tudat ad erőt a folytatáshoz, ad erőt megérteni azt, hogy igenis van helyünk és van szerepünk Erdélyben. Anyanyelvünk, kultúránk, értékszeretetünk – teljes létünk – mindaddig biztonságban van, amíg művelői, teremtői létezni fognak, és folyamatosan fülünkhöz teszik az eleven kultúra ébresztőóráját.
Kívánok ezért a mai kitüntetetteknek elsősorban erőt. No, nem az alkotáshoz, hisz ahhoz megvan nekik a sajátjuk. Sokkal inkább ahhoz, hogy azzal a bizonyos ébresztőórával mindig érzékeltessék velünk, és különösen azokkal, akik az értékteremtéshez a jövőben kapnának kedvet, hogy valójában miért olyan szép mindaz, ami Szép…
Köszönöm, hogy itt lehettem, köszönöm, hogy meghallgattak!
(Elhangzott 2019. január 22-én az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj átadási ünnepségén, Kolozsváron)
