Bölöniék, akikért Székelyföld szíve dobbant

A mérkőzés előtt nem énekeltük az össz­magyarság újkori nemzeti dalává vált Nélküledet, és a meccs után sem zendítettünk rá a székely himnuszra. Mint ahogyan a kerítésre sem tűztük ki a piros-fehér-zöld vagy a kék-arany, napos-holdas zászlót. A Ria, ria, Hungária! rigmust sem kiáltottuk torkunkszakadtából, de még csak suttogva sem. Mégis a magyarságunkat – az otthoni négy fal, a templom, a színház és részben az iskola mellett – a lelátón éltük ki. A Huj, huj, hajrá!-val és a Szép volt, fiúk!-kal. A Bölöni, Nagy Miki, Fazakas, Hajnal és társaik nevének skandálásával. Az együvé tartozás tudatával és jó érzésével. És mindezt mintegy fél évszázaddal ezelőtt, a nacionál-kommunizmus legvadabbul dübörgő korszakában tettük. Székelyföldön százezrek, országos viszonylatban milliók számára a vasárnapok főként a délutáni A divíziós futballmeccs miatt váltak piros betűs ünnepekké. Függetlenül attól, hogy a lelátón szurkolhattak kedvenceiknek, vagy a rádiós körkapcsolást hallgatva izgulták végig a csapat szereplését.

„Bácsi, be tetszik vinni?” – ez volt az a kérdés, amit nem újságíróként, hanem tizenegy esztendős gyermekként életemben először tettem fel a marosvásárhelyi ligeti stadion bejáratánál. Mivel egy ilyen kérdésre bármelyik kölyök törvényszerűen igenlő választ kap(ott), egy nyár végi napsütéses délután, egészen pontosan 1980. augusztus 30-án, a Dobrinnal, Radu II.-vel, Stancuval, Doru Nicolaeval felálló piteşti-i aranygárda elleni találkozón elkezdődött a kedvenc csapatommal, a marosvásárhelyi ASA-val a személyes ismerkedés. A játékosokat, az edzőket, a csapat orvosát és gyúróját képekről, újságcikkekből addig is ismertem. Sőt még a tévében is láttam kétszer-háromszor… Tisztában voltam azzal, ki milyen poszton és hányas számmal játszik, melyik lábával rúgja jobban a labdát, hogy s mint cselez, adogat, fejel, távolról lő vagy lesipuskásként csap le a labdára. Pontos statisztikát vezettem arról, hogy ki hányadik A osztályos mérkőzésénél tart, és eddig hányszor zörrentette meg az ellenfelek hálóját. Kívülről fújtam valamennyi A osztályos gárda kezdőcsapatát, és azt is tudtam, kik azok a tartalékjátékosok, akik a leggyakrabban rúgnak labdába. A kilencesztendős koromtól rendszeresen követett írott sajtóból (tételesen a Vörös Zászlóból és a Sportulból), valamint a Bukaresti Rádió román nyelvű körkapcsolásos adásából, a Fotbal minut cu minut (Labdarúgás, percről percre – szerk. megj.) műsorából mindent megtudtam, amit csak meg lehetett tudni a játékosokról, a csapatokról, edzőikről. Mármint a dolgok szakmai oldalát, merthogy akkoriban a sportsajtó nem a magánéleti botrányoktól, autó- meg szeretőváltogatásoktól, csillagászati fizetések kibeszélésétől volt hangos. A sport a sportról szólt, a foci meg a fociról. És a lelátón sem foglaltak helyet ökölrázó és székdobáló ultrák, mégis a hazai meccseken a stadion gyakran vulkánként tört ki, ahol a szurkolók sportszerűen biztatták kedvenceiket. Az ellenfél durváskodásainál még felhangzott a füttykoncert, és a játékvezetőt is anyázták, amikor szemmel láthatóan az ASA ellen fújt, de amit ma látni, hallani, megtapasztalni a hazai arénák úgynevezett B középjeiben, az elképzelhetetlen volt annak idején.

Amikor a gólzáport kőzuhatag váltotta

Az egyébként rendkívül civilizált marosvásárhelyi közönség kétszer veszítette el a türelmét, de akkor nagyon. Előbb 1977 őszén, amikor a vajdahunyadiaktól elszenvedett hazai 1:0-s vereség után, a felbőszült nézők egy része a főtribün mögötti vasúti sínre vonult, tüzet rakott, leállítva az éppen érkező vonatot, és a töltésről felszedett kövekkel dobálta kedvencei öltözőablakát. A tömeget a bundagyanús játék és az eredmény hergelte fel, ami az akkori helyzetben akár érthetőnek is tűnt. A hazai pályán verhetetlennek bizonyuló ASA magabiztos éllovas helyéről fogadta a kiesésére ítélt Corvinult. Az addig mindenkit fölényesen verő vásárhelyiek botlása elfogadhatatlan volt, különösképpen egy olyan időszakban, amikor a papírforma nagyon ritka esetben borult, a hazai pálya előnye meg legalább egy vékonyka győzelemre jogosította fel a favoritként induló együtteseket. Mindenki bundáról beszélt, csak a játékosok nem. Pontosabban azok nem, akik állítólag érintettek voltak. A többiek is csak gyanakodtak, bosszankodtak és morgolódtak. Egyedül Hajnal Gyuszinak volt gatyája, pontosabban köpenye, hogy a zuhanyzó alól kilépjen, elnézést kérjen a felbőszült drukkerektől, és megígérje, hogy a következő fordulóban, a nagy riválisnak számító Dinamo otthonából visszaszerzik az elherdált pontokat. Ami részben sikerült is, mert az ASA éppen az ő góljával ikszelt a Ştefan cel Mare úti „gödörben”. Egy viszont biztos: a vajdahunyadiaktól elszenvedett vereség nemcsak egy remek sorozatnak, hanem egy csodálatos korszaknak is véget vetett. A csapat addig zsinórban háromszor is UEFA-kupaszereplést érő helyen végzett: 1975 nyarán a második helyen, ’76-ban a harmadikon, ’77-ben a negyediken. Az éppen aktuális, 1977–78-as idényben pedig a tabella legmagasabb fokáról vonult téli szünetre. A tavaszi idényben azonban semmiként nem talált magára, játéka felismerhetetlenné, eredményei kétségbeejtővé váltak. Hétről hétre mindegyre lejjebb csúszott, addig, ameddig ingoványos talajra lépve a kiesési zónába süllyedt. Az utolsó fordulóban kicsikart hazai döntetlen jelentette azt a soványka pontocskát, amellyel megelőzte az első osztálytól búcsúzó tengerparti, konstancai legénységet.

Másodjára 1982. április 10-én késett a vonat az ASA feldühödött rajongói miatt. A csendesnek ígérkező tavaszi, borús, szomorkás vasárnapon a kiesés ellen küzdő vásárhelyi gárda éppen a kommunista diktátor, Nicolae Ceauşescu szülőfalujának csapatát fogadta. Nagy volt a nyomás, hiszen a minden irányból felturbózott FC Olt éppen a nemzetközi kupaszereplést biztosító harmadik helyért könyökölt, a vásárhelyi 11 pedig a kiesés ellen gürcölt. Nemcsak a hatóságok, hanem a játékvezetői hármas számára is elképzelhetetlen volt, hogy a scorniceşti-i csapat éppen Marosvásárhelyen botlódjon. Tettek is róla a sípmesterek. Az utolsó percekben, amikor a nagy későre magához térő hazai csapat hullámokban támadott, egy kapu előtti kavarodásnál az ASA egyik csatára közelről kapura fordított, a labda megpattant Matei, az oltyánok védője lábán, a felső lécnek ütközött, onnan pedig a gólvonal mögé pottyant. Legalábbis így látta a közönség, de maga Cristian Teodorescu is, aki a pálya közepére mutatott. A vendégek előbb a partjelzőhöz rohantak, majd letámadták és visszaráncigálták a bodzavásári bírót, kikényszerítve a találat érvénytelenítését. Amit meg is tett. A végső síp­szó után azonban elszabadult a pokol: sem a vendégek, sem a játékvezetők nem úszták meg némi anyázással; a szurkolók öt év után ismét a vasúti töltésre vonultak, és a felszedett kövekkel ezúttal a játékvezetők öltözőjét vették célba. A Fennvaló mindezt láthatta és hallhatta, hisz a bajnoki idény végére igazságot szolgáltatott: az ASA a jobb gólarányának köszönhetően az A-ban maradt, az FC Olt – amely maga mögé utasította a Steauát és a Sportult – a gyengébb gólkülönbségének betudhatóan lecsúszott a dobogóról és az áhított nemzetközi porondról.

A sípszó és a parancs ereje

Amit nem sikerült százaknak vagy ezreknek hurrogással, ökölrázással meg kődobálással megoldani, mármint befolyásolni a mérkőzés végkimenetelét, összejött egyvalakinek, méghozzá egy síp megfújásával. 1979. március 25-ét írtunk, amikor az ASA 18 ezres tömeg előtt a bajnokot fogadta a Ligetben. Az ifi-válogatott Bozeşan 61. percben lőtt góljával a vásárhelyiek 1:0-ra vezettek, amikor a Steaua villámgyors csatára, Năstase élete talán egyik legnagyobb helyzetét puskázta el. A bukaresti játékos faképnél hagyta a vásárhelyi védőket, és magabiztosan robogott Biró II. kapuja felé. A lelátón megfagyott a levegő. A többség a hálóban látta a labdát, a kisebbség meg egy csodában bízott. A nézők közül egyvalaki azonban egyszerre rendelkezett lélekjelenléttel, humorérzékkel és ...síppal. Utóbbit szájához vette, megfújta, és láss csodát, a lesre és azt befújó sporira gyanakvó Năstase leállt, és a játékszer nélkül, beletörődőn visszafordult. A Steaua meg pont nélkül tért haza Bukarestbe.

Nem volt mindig ilyen szerencséje a vásárhelyi csapatnak a nagytestvérrel szemben. Merthogy általános elvárás volt, olykor meg egyenesen katonai parancs, hogy a vidéki legénység fejet hajtson a fővárosi sztárcsapat előtt. Ennek mindig az ASA-t irányító tisztek próbáltak eleget tenni, különben a tisztségükkel és rangjukkal, magyarán a fejükkel játszottak. A játékosok dicséretére szóljon, a kerettagok többsége nem szívesen ment bele az efféle játékokba. Sőt nyíltan ellenezte, ami a pályán is megmutatkozott. Az 1989-es rendszerváltásig a vásárhelyiek kilencszer mutatták meg a Steauának, hogy jobbak tudnak lenni, ebből egyszer a tábornokok előtt, Bukarestben. Ahol másik két alkalommal 1:1-es döntetlenre játszottak. A legfájóbb vereségeket a fővárosi „bakák” viszont 1980 őszén és 1983 tavaszán szenvedték el. Előbbi mérkőzésen Fanici András három góllal pakolta meg a válogatott kapus, Iordache hálóját. Utóbbin meg ismét Fanici, a balhátvédi poszton játszó Gáll Dezső (kétszer is) és Biró Imre valósággal kilőtte a Steaua csillagát, méghozzá úgy, hogy a tévé jóvoltából azt a 4:0-s megalázást az egész ország élőben követhette.

Négy gól, a kötelező „norma”

A négy találat nem csupán az ASA aranykorában számított a hazai mérkőzések kötelező normájának, hanem annál később is. Szinte mindegy, hogy a dobogóért vagy a kiesés ellen hajtott a vásárhelyi gárda, a ligeti stadionban minden egyes ellenfelet igyekezett minél jobban kitömni. A ma oly divatos bunkerfoci, a vékonyka 1:0-s előny minden áron való kibekkelése az 1970-es, ’80-as években még szinte ismeretlen fogalom volt – legalábbis Marosvásárhelyen. Nagy Mikiék, Muriék, Bölöniék, Ispirék, Biróék nem csak a győzelemért és az azért járó (akkori) két pontért hajtottak. Számukra legalább annyira fontos volt, hogy örömfocival kápráztassák el azokat, akik rendszeresen kilátogattak a stadionba, és olykor a rövidebb kiszállásokra is elkísérték a csapatot. Az ASA akkor is a bajnokság 10., vagy éppenséggel 5. legeredményesebb gólvágója volt, amikor 1980, majd 1982 nyarán éppen hogy csak a vonal fölött, a 15. helyen végezte a 34 fordulós pontvadászatot. Az idegenbeli (szinte általános) eredménytelenségért nem lehetett haragudni, különösképpen akkor, amikor azt egy szinte kötelező hazai győzelem követte. Egy olyan diadal, amelynek tizenkettedik játékosként a közönség is részese volt. Miután a fekete bőrkabátos, kalapos emberke, Moldován Zoli bácsi kiosztotta a gyermekseregnek a cukorkát, és intett nekik, előbb a kicsik, majd a felnőttek kórusban zendítettek a Huj, huj, hajrá!-ra. A harmadik vagy negyedik gól után meg az ötödik találatot követelő rigmust, a Cinci goluri, ASA!-t (Öt gólt, ASA! – szerk. megj.) kezdték kiabálni, és velük együtt zengett az egész stadion. Az a 12.500 férőhelyes aréna, ahol számos esetben órákkal a kezdési időpont előtt 18, 20 vagy akár 25 ezer néző is összezsúfolódott. Akinek nem jutott hely a rácsos padokon, leült a lépcsőre, aki meg később érkezett, a kerítés mellől állva nézhette végig a meccset. Sokan a 2-es tribün mögötti jegenyefákról vagy a fából készült eredményjelző tábláról követték végig a 90 perces játékot.

Az AEK elleni UEFA-kupameccsen a salakos futópálya is megtelt, ahová a szervezők kénytelenek voltak padokat kicipeltetni a kiskatonákkal. A futballbarátok már a délelőtti órákban tömegesen érkeztek; nemcsak Maros megye, hanem egész Székelyföld minden szögletéből. Aki 1977. szeptember 14-én az athéniak ellen vívott csatán ott préselődött, nem bánta meg, hisz egy életre szóló élménnyel gazdagodott. Két kevésbé sikeres próbálkozás után a harmadik UEFA-kupaszereplés alkalmával Fanici Bandi a hajrában lőtt szépségdíjas góljával az ASA két vállra fektette az akkori görög válogatott gerincét képező sztárcsapatot. Hogy a visszavágón Bóné Tibor legénysége elvérzett, más kérdés. A vérbeli szurkolók a csodálatos győzelemnek és a fergeteges hangulatnak az emlékével maradtak, még ma is gyakran el-elemlegetik. És ki ne emlékezne az örökös rivális kolozsváriaktól való pontrablásokra, azokra a rangadókra, ahová akár tíz autóbusznyi vásárhelyi drukker is elutazott a kincses városba. Vagy a fővárosi meccsekre, a Dinamo elleni győzelemre, a Steauától való pontrablásra… Azokra a mérkőzésekre, amelyekre a Bukarestben tanuló és a Petőfi-házban „hangoló” székelyföldi magyar diákok román zászlókkal vonultak be. Csakhogy azoknak a villanyoszlopokról elcsent lobogóknak a diáklányok kivágták a középső sávját, és összefércelték a piros meg kék részét, tökéletes ASA-zászlóvá alakítva őket. És apropó Székelyföld: valóságos sport­ünnep volt Hargita és Kovászna megyében, amikor a bajnokság szünetében az ASA Csík, Gyergyó, Udvarhely, Sepsi vagy Erdővidék valamelyik másod- vagy inkább harmadosztályos csapatához látogatott egy-egy barátságos mérkőzésre, ezekről, az eredménytől függetlenül, a szép számban összesereglett helyiek és környékbeliek aztán még évekig regéltek.

Lehetett volna Székelyföldnek bajnokcsapata?

A kérdésre a válasz majdhogynem egyértelmű: nem. A legelvakultabb szurkolók is tisztában voltak azzal, hogy a két fővárosi csapat az, amely nemcsak mindent, hanem mindenkit visz. A kommunista diktatúra évtizedeiben a Steaua és a Dinamo azt sorozott és hívott be a kötelékébe, akit csak akart. Nem csoda, hogy hosszú időn keresztül a hadügy és a belügy csapataira épült a román válogatott, és nemcsak fociban, hanem más sportágban is. Hogy időközben, 1970 és 1989 között még ki-kidugta a fejét az UTA, az FC Argeş vagy az Universitatea Craiova, az valóságos csodának számított. A vidéki kluboknak nemcsak a pályán kellett megküzdeniük a fővárosi nagyokkal, hanem főként azon kívül is. A párttal és a kormánnyal, a szakszövetséggel, a játékvezetőkkel… Egy székelyföldi csapatnak – pontosabban fogalmazva: Székelyföld csapatának – ez már túl nagy falat lett volna. Erről maguk a katonai rangot viselő klubvezetők, Florescu, Pintilie, Cacoveanu is sokat mesélhetnének vagy mesélhettek volna, ha abban az időben lett volna, akinek. De a játékosok is így érezték. „Nem hinném, hogy nyerhettünk volna. Egyszerűen nem bíztunk abban, hogy akár az elsők is lehetünk. Amikor felkerültünk a második-harmadik helyre, úgy éreztük, hogy teljesítményünkkel önmagunkat múltuk fölül. Mindenki elégedett volt, a nézők, a vezetők, az edzők. Senki nem követelt ennél többet tőlünk. Lehet, ha akad valaki, például egy párttitkár, aki az asztalra csap, és azt mondja, fiúk, az idén meg kell nyerni a bajnokságot, mert meg lehet azt nyerni, akkor talán…” – vélekedik szinte fél évtized távlatából a csapat akkori kapitánya, Florea Ispir. A minden idők kimagaslóan legjobb vásárhelyi sepregetője azt sem felejti el megjegyezni, hogy az ASA-t akkor is fékezték vagy fékezgették Bukarestből, amikor nyilvánvaló volt, hogy az ország legjobbjaiból „táplálkozó” Steaua vagy a Dinamo erősebb játékerőt képvisel.

Ugyanerről a témáról Bölöni László is hasonlóan vélekedik. A hajdani csapat szívének-lelkének, mindenesének a meggyőződése, hogy a középszerű feltételek mellett lehetetlen csúcseredményeket elérni. „Nem elég, hogy a játékosok vagy a csapat jó legyen. A vezetőknek is tenniük kell valamit” – állítja, miközben elsősorban nem a klub élén lévőkre, hanem az akkori megyei pártbizottság mindenható korifeusaira céloz.

Az elfelejtett sikerkovács

Az egykori nagy CCA-tól, a Steaua elődjétől érkezett egykori válogatott Bóné Tibor is tiszti ranggal rendelkezett, de ő nem a ritkán viselt egyenruháján díszelgő plecsnikkel vívta ki a kerettagok tiszteletét. A nagyváradi származású mester szaktudását csak a pszichológusi képességei múlták fölül, aminek köszönhetően minden egyes játékost képes volt a maga nyelvén kezelni és utasítani. Nemcsak a kontrára épülő csapatjáték – a kiváló csapatszellem is az ő áldozatos kovászmunkájának tudható be. Tibi bácsi kétszer vezette a pódiumra a csapatot, egyszer a dobogó harmadik, egyszer annak második fokára. Kétszer ült az ASA kispadján, és ugyanannyiszor állították föl, jobbat nála azonban azóta sem találtak. Az 1983 tavaszán, mindössze 54 éves korban elhunyt Mesterrel a vezetők nemcsak életében bántak méltánytalanul, hanem halála után sem kapta meg a kellő tiszteletet.

Hosszú éveknek és egy rendszerváltásnak kellett eltelnie, illetve bekövetkeznie, amíg valakinek eszébe jutott a néhai sikerkovács. De akkor sem az ASA parancsnokainak, hanem egy sóváradi „futballbolondnak”, a helyi negyedosztályos csapatot finanszírozó Újfalvi Bélának és edzőjének, a valamikori Bóné-tanítvány Nagy Mikinek, akik eldöntötték, hogy a nagy előd nevével fémjelzett emléktornát szerveznek a szomszéd településen, a vásárhelyiek téli-nyári felkészítőtáborának helyszínén, Szovátán.

És, ha már megemlítettük Bóné Tibor nevét, hadd szóljunk Bölöniről, a 108-szoros válogatottról, az őt követő Hajnalról, akinél technikásabb játékost mindmáig nem látott a ligeti stadion közönsége, a jobboldali cselsorozatok nagy mesteréről, a szintén válogatott Fazakasról, a mágusnak számító Nagy Mikiről, a gólvágó Mureşanról, Fanici­ról és Biró Imréről, a kapusóriás Sólyomról, a legkitartóbb védőről, Ispirről, az ifi világbajnoki bronzot nyerő nagy tehetségről, Ilie Costelről. És a lista folytatódhatna…

A történet azonban már rég véget ért. Marosvásárhelynek manapság sem ASA, sem más névre hallgató csapata nincs. Legalábbis nem az élvonalban, de még csak a második ligában sem. Ami megvolt a 2010-es esztendők közepén, minden volt, csak marosvásárhelyi csapat nem. A szurkolók ugyan örültek volna a karnyújtásnyira lévő bajnoki címnek, ám ennek utolsó pillanatban történt elpuskázása mégsem viselte meg annyira, mint hajdanán egy-egy hazai pályán történő pontosztozkodás. Ahogy a lelátóról végignéztem: az új ASA-hoz igazolt zsoldosokat még annyira sem. A már kiesett galaci Oţelultól elszenvedett vereség után senki nem kapta fel a vasúti töltés köveit, és senki nem nézett szembe a nagyérdeművel elnézést kérni. Egy ilyen meccs után, egy ilyen csapatért, ha ismét kölyök volnék, én sem kérdezném meg még egyszer: „Bácsi, be tetszik vinni?”