A zsenge nemzedék beiskolázásának, majd képzésének eszméjét a felvilágosodás korának legjobbjai hirdették meg. Kívánságaik, később már követeléseik szervesen kapcsolódnak a feltörekvő polgárság gazdasági, politikai, kulturális egyenjogúság-eszméihez.
Ez a nyugat-európai keletű szellemi mozgalom Magyarországon némi késéssel, a 18–19. század fordulóján talál terjesztőkre, akkor is elsősorban a literátorok – Batsányi János, Bessenyei György, Csokonai Vitéz Mihály – tolla által, hogy nemsokára a nemesi-nemzeti reformerek kastélyaihoz is utat verjen. Meggyőző bizonyítéka ennek Széchenyi István 1830-ban megjelent műve, a Hitel, amelyben – egyebek között – így figyelmezteti kortársait: „Az ország társadalmi rendjének átalakítása, a nemzeti haladás feltétele az ember értelmének kiművelése, kifejlesztése. Ennek hatása a nemzet sorsára óriási, mert a tudományos emberfő mennyisége a nemzet igazi hatalma.”1
A felvilágosodáshoz szorosan kapcsolódó népművelés eszméje a Bécstől, Pesttől keletre fekvő Biharba némi késéssel érkezik, nem beszélve a főbb útvonalaktól távol eső Szalontáról. Pedig ennek a hajdúk alapította mezővárosnak volt egy olyan scholája, amely az új kulturális elvárásokra pozitívan felelhetett volna. A debreceni Református Kollégiumnak eme partikulája – latin osztályokkal kiegészítve – tízéves oktatásra rendezkedett be; ennek ellenére a nebulók 60–70%-a csupán hat, vagy éppenséggel három-négy osztályt végzett el. A továbbtanuló syntaxistákat, „poétákat” és „orátorokat” összevont classisokban okította rektor uram.2
A tények ismeretében kijelenthetjük: Arany János gyermek- és ifjúkorában Szalonta népének erkölcsi és szellemi arculatát a puritán protestáns erkölcs, nem kevésbé a szokástörvények és a közízlés által szentesített hagyományok határozták meg. A vasárnapok szabad óráit a kétszeri templomozás, a biblia és a kalendárium olvasása, a szomszédolás, a lócán ülők tereferéje töltötte ki. A dolgos hétköznapok eseménytelenségét a vallásos ünnepek, az emberi élet nagy fordulói (keresztelés, lakodalom, temetés) és a kalákajellegű munkaalkalmak (házépítés, szüret, disznótor, tengerihántás, tollfosztás, fonóka) oldották föl, némi változatosságot, derűt vegyítve az egyhangúságba, ugyanakkor kisebb embercsoportokat kovácsolva időleges közösséggé.
Ezek a körülmények alakították azt a helyi mondavilágot, népköltészetet, amely Arany epikájának tárgykörét meghatározta, nyelvét és kifejezőeszközeit át- meg átszőtte.3
A politikai változások és a társadalmi haladás következményeként éppen költőnk ifjúsága idején röppennek föl szülőföldjén a fordulatot hírelő első fecskék. Noha a nyugat-európai országokban, sőt Magyarország nyugati tájain a 19. század elején a céhrendszer már a hanyatlás stádiumába lépett, Szalontán – időben jócskán lemaradva – csak 1822-ben jelentkezik céhes szövetkezés a csizmadiák jóvoltából.4 További bizonyítékként említem azt is, hogy az első patikus 1825-ben költözik e hajdúvárosba; újabb két évtized szükségeltetik az első képzett orvos megtelepedéséhez,5 zsidó kereskedő pedig 1840-ben nyit boltot.
Arany tanítósága, majd jegyzősége éveiben – a polgárosodás további tüneteként – gyarapodik a honorácior-értelmiségi réteg, amelynek – paraszti származása, majd iskolázása folytán – ő maga is tagja. E társadalmi változás eredménye az új műveltségeszmény megjelenése, a népművelés szándékának testet öltése.
Válaszol-é a fiatal co-rektor ezekre az elvárásokra? Tesz-é valamit a kis-nótárius azért, hogy földijei között több legyen a kiművelt emberfő?
Köztudott: sikertelen színészi próbálkozásából megtérve, egykori iskolájában helyettes tanító, majd helyettes rektor. A kortárs, a helytörténész Rozvány György szerint „Arany tanítósága a szalontai gymnasiumnál új érát nyitott”.6 Ez elsősorban az anyanyelvi nevelésre és a módszertani újításokra vonatkozott. Költőnknek a művészetekhez való vonzódása, szép iránti érzéke és saját adottságainak fölismerése készteti őt a mindeddig elhanyagolt esztétikai nevelés fölkarolására. Átvette „a szépírást és a rajzot, majd később az összhangzatos ének tanítását léptette életbe. Egy év múltával ezekből s egyéb tantárgyakból fényes sikert mutatott fel” – emlékezik Rozvány György.7
Későbbi sógora, Ercsey Sándor, aki ekkor ugyanennek az iskolának a növendéke, személyes tapasztalatával egészíti ki a fentieket: „ugyanez időben nagy szorgalommal és szenvedéllyel gyarapítá az ének- és zeneismereti jártasságát; a gitárbeli ügyességét csaknem a művészségig vivén. (…) A szalontai gymnasiumban az ő ottani co-rektorsága előtt is létezett énekkar… [ezt] kitartó szorgalommal és fáradsággal tanítgatván, oly magas fokra emelte, hogy ez, a Nagyszalontán időnként megforduló debreceni s pataki diákok elismerése szerint is, vetekedett az ottani cantusokkal”.8
Ercsey emlékezésének két vetületére szükséges kitérni. A közvetett tanulság: a 19. század első felében, amikor vaspályáról szó sem volt vidékünkön, s az országutak is fölöttébb elhanyagolt állapotban leledzettek, a két kiváló református kollégium diáksága nem kis törődést vállalva jut el Szalontára, és zenei élményben részesíti a híveket, a tágas református templom közönségét. A bihari hajdúvároshoz fűződő közvetlen tanulság: 21 éves co-rektorának eme tettét a gyökeret eresztő népművelő mozgalom első hajtásaként értékelhetjük, ama pontosítással, hogy az énekkar felekezeti iskolához tartozván, elsősorban egyházi ünnepségeken, jelentős személyiségek temetésén lépett föl helyben és vidéken.
Arany következő cselekedete már teljes egészében a népművelés körébe tartozik. Fölfedezi Shakespeare-t.9 Megragadja A szentivánéji álom önfeledt optimizmusa, a szerelmespárok egymást keresése és egymásra találása, amelyet saját érzelmi világa, Juliskája iránti hű szerelme tükörképének érzett. Nem csoda, ha először ezt fordítja le. S ő, akit „bukott komédiás” múltjáért földijei, felettesei korábban megróttak, milyen jó, hogy valamicskét ért a rendezés, a színpadra állítás gyakorlatához. A tündéri játék néhány részletét az iskolából kikerülő fiataloknak tanítja meg, akik között – a helyi hagyomány szerint – Ercsey Juliska is ott tüsténkedett. Még a dekorációt is a rendező festette.10 Így került sor A szentivánéji álom magyar nyelvű ősbemutatójára ebben az alig tízezer lakosú mezővárosban. Ez a tett egy törekvő tanítónak ama korai felismeréséből fakad, hogy a színjátszás – népnevelés!
Arany minden bizonnyal folytatta volna e sikeres kezdeményt, ha életében nem következik be jelentős fordulat: házassága, két gyermekének megszületése és jegyzővé választása. Talán az állással együtt járó, sokrétű teendői vagy még inkább a hivatala által megkívánt távolságtartás miatt mond le a további műkedvelői munkáról.
Ekkor a népművelés iránti elkötelezettsége más, de rokon területen nyilvánul meg: színdarabokat ír. A cigány, mint báró című, tréfás játékát egykori scholájának diákjai mutatják be. Viszont teljes érdektelenség fogadja két komolyabb vállalkozását: az Endre király és A Perényiek című drámáinak előadására már nem akad vállalkozó. Mindkettő a tűz, az enyészet martaléka lesz.11
A népnevelés gyakorlatába belekóstoló Arany 1841-ben immár elméleti összegezésre vállalkozik. A Társalkodó című lapban (Társalkodó, 56. szám, Pest, 1841. július 14. – szerk. megj.) franciás álnéven – Jeandor – közli élete első, nyomtatásban megjelenő írását Népnevelési ügyben címmel. Lévén, hogy ekkor nem pedagógusként, hanem városa nótáriusaként tevékenykedik, az iskolából kikerülő ifjak nevelésének, művelésének feladatát a jegyzőkre bízná. Az őket figyelmeztető megállapítások érvényessége napjainkra sem halványultak el. Hadd idézzek néhányat közülük: népnevelés „nélkül nemzeti műveltség s polgári jólét nem keletkezhetik...”, „folyvást képezni, művelni kell a népet, naponként gazdagítani ismereteiben”, „hol régi rossz van, ott új jót kell behozni; újító pedig – légyen az bár ki, bár halkan lépdelő – ellenségeket fog szerezni”, „ki emberi nevét szellemi tekintetben megérdemli, örül a sok jót ígérő zsengéknek.”12 Noha e vitairat elsősorban a jegyzők s a falu világi vezetőinek szerepéről szól, meggyőző bizonyítéka Arany János közéleti érdeklődésének, a tömegek nevelése iránti elkötelezettségének. Csupán néhány év telik el, és elveinek kifejezésére eredményesebb, célravezetőbb utat talál: a Parnasszusra vivőt.
(1995/12)
Jegyzetek
1 Gr. Széchenyi István: Hitel. Bp. 1930. 414.
2 Gere Ferenc és Katona Mihály: A nagy-szalontai gymnasium története. Nagyszalonta, 1896; Dánielisz Endre: Arany János a szalontai iskolában. Bp. 1992.
3 Vö. Szendrey–Kodály: Nagyszalontai gyűjtés. Bp. 1924.
4 Szathmáry Béla: A nagyszalontai régi vegyes ipartársulatok és a nagyszalontai ipartestület története. Nagyszalonta, 1912. 7–26.
5 Dánielisz Endre – dr. Szathmáry Katalin: A nagyszalontai közegészségügy másfél százada. 1986 (kézirat).
6 Dánielisz: i. m. 50.
7 Rozvány, in: Sáfrán Györgyi: Arany János és Rozvány Erzsébet. Bp. 1960. 141–142.
8 Ercsey Sándor: Arany János életéből. Bp. 1883.
9 Arany János: Összes művei. XVI. Bp. 1982. 559.
10 Voinovich Géza: Arany János életrajza I. Bp. 1929. 72.
11 Ercsey: i. m. 22.; Voinovich: i. m. 50.
12 Arany János: Összes művei. X. Bp. 1962. 151–156.
