„Petőfi szókimondása felszabadítja a többieket”

Van, aki Petőfi alteregójának tartja Petőfi Sanyit. Talán egyfajta lehetséges és fiktív Petőfi-inkarnációt is megjeleníthet ez a titokzatos regénybeli vándorgyerek, aki mindenkit el tud varázsolni, és Petőfi géniuszát, egyáltalán a géniusz szellemét is megeleveníti – már ha valóban igaz, amit Hamvas Béla állít: „a világot a démonok szűkítik le, és a géniuszok tágítják ki”. Ugyanis a szellem és álom találkozásában visszatérhetünk a teremtett és eredendő szürrealizmusba, a szabadság extázisába, gyermeki énünk, éberlátásunk és feleszméléseink téridejébe is. Petőfi Sándor szelleme és öröksége Csen megváltó futurisztikus álmában is tovább él: „mintha hetedik osztályban is velünk járt volna, sőt elkísért volna minket a barlangkirándulásra is. Mintha egy valódi szellemlény lenne, egy sárkányféle. Hogy miért pont egy költő nevét viselte? Ez olyan magyar dolog, mint a forradalmak…” A regény végén Csen, a félárva kínai kisfiú – aki szintén történelmi nevet, Csen admirális nevét viseli, és példájából bátorságot, küzdőszellemet merít – arra a következtetésre jut, hogy világvárost, underground megapoliszt, új Sanghajt vagy Szingapúrt akar építeni, annak ellenére, hogy a felnőttek letiltották a barlangkalandot, eltiltották a föld alatti világtól, a nagyszerű életkalandoktól, a barlangfelfedezésektől őket, a serdülőket. Az álmodni tudás, a jobbra törekvés és a szabadság hitét azonban nem tudták és nem tudják soha betiltani.

A regényből ismert tehetséges kárpátaljai vándorgyerek Petőfi Sándor nevét viseli, és Petőfi Sanyiként is említik őt a regényben. A szegény szülők örökségül ezt a híres nevet adták neki, az ő alakja köré rendeződik többnyire a cselekmény, és példaképpé válik az osztálytársai előtt. Forradalmi ötletei vannak, ő az, aki tűzön-vízen át próbálja bebizonyítani az igazát. „Nem törődik szakértőkkel, a nyárspolgárokkal, csak megy az álmai után.” Amit csinál, „azt mindig ő csinálja a legjobban, a futást, az úszást, a matekot, de a barátságot, a csavargást, a semmittevést, még a hülyeséget is. (…) A tanárok szerint soha semmiben nem tud alulmaradni. Ildi néni szerint szuperhőskomplexusa van. (…) Írt egy fantasyt, egy vadiúj Harry Pottert angolul. Amiben a gyerekek felfedezhetnek egy barlangot az iskola alatt, és átsétálnak egy másik világba. A miénknél sokkal jobb és tökéletesebb valóságba.”

Ez a csodagyerek szárnyakat varázsol a társai számára, az „ide-oda csapkodó (…) varázsköpenye” alatt mindenki rátalál önmagára. És mindenki találkozik általa a szabad önszemléletével, megálmodott önmagával, azzal, aki lehetett volna, és azzal, aki lehetne. És a saját Petőfi-énjével, amely adott térben és időben – pozitív értelemben – lehet fertőző és vírusos. És megidézi az örök gyermeki időt, amelyet némileg talán hasonló módon lát Csukás István is: „Lesz idő, amikor újra gyerek szeretnél lenni. (…) Mindig ugyanannyi lesz az emléked, mint amennyi a kíváncsiságod. Erre ti mit csináltok? Naptárakat rajzoltok és ébresztőórákat szerkesztetek, gyűjtitek, méritek és zsugorítjátok, ami elfogyhatatlan.” Vagy egy másik olvasatban talán a Pilinszky által emlegetett, „a csodálkozás világosságában élő” mindenkori csodagyerek világát idézi meg általa az elbeszélő? Vagy a belső csodagyerek-énünk rejtett és láthatatlan dimenzióit?

Petőfi-emlékév

– A regény keletkezéstörténete kétségtelenül kapcsolódik a Petőfi-emlékévhez. És talán fontos az is, hogy ebben az évben több, Petőfit idéző könyv látott napvilágot. Például Lackfi János: Így él Petőfi!, Vörös István: Él-e még Petőfi?, Sajdik Ferenc: Vivát Petőfi! Élet-rajzok, Berényi Anna: Petőfi – Petőfi Sándor regényes életrajza, Kovács Attila: A csontváz őre – Az ifjú Petrovics Sándor elfeledett kalandjai, Szabó Borbála: A János vitéz-kód, Petro Lukács Ádám: Petőfi Sándorka és a kutyakölyök című írások, és még sorolhatnánk. Ebben a sorban hogyan látja Bánki Éva saját Petőfi-kötetét? Az is releváns, hogy Petőfi alakjával fiktív és meseszerű módon már az Esővárosban is foglalkozott a szerző. A Petőfi-vírus központi karakterét az emlékév is meghatározta, vagy enélkül is színre lépett volna? És miért kárpátaljai?

– Köszönöm ezeket az izgalmas kérdéseket. Esszében már többször foglalkoztam Petőfi egy-egy versével, költészettörténeti jelentőségével, de egy ifjúsági regény nyilván nem törekszik ilyesfajta újraértelmezésre. Nem állt szándékomban a Petőfi-líráról okosságokat mondani, a Petőfi-életművet átértelmezni… A regényem szereplői, mint a mai kiskamaszok többsége nagyon ellentmondásosan viszonyul a hazafias költészethez, amit – és ezt most a bennem élő irodalomtörténész mondatja velem – sajnos igen rosszul tanítanak. A regénybeli Petőfi Sanyi egy bátor kisfiú, aki vállalja a szegénységét és a kiszolgáltatottságát egy felső középosztálybeli gyerekekkel teli budai osztályban, ahol szinte mindenki fuldoklik a felnőtt világ képmutatásától. Petőfi Sanyi nem költő, de karakterén azért átsejlik a történelmi Petőfi személyisége. Petőfi Sanyi szókimondása felszabadítja a többieket – én úgy vélem, Petőfi költészete, nyelve, habitusa is így hathatott a 19. században. Petőfi Sanyi nem igazi punk. Nincs benne harag, frusztráltság, nem akar semmit meg- vagy ledönteni. Az a fajta ember, akinek akaratlanul is mindig „kijön a lépés”. Ezt a karaktert – sokkal ironikusabban, egy cinikus elbeszélő tollával – már megpróbáltam megragadni az Esővárosban.

És hogy Petőfi Sanyi miért kárpátaljai? Részt vettem Kárpátalján egy konferencián és egy felolvasókörúton, és engem, aki a Dunántúlon nevelkedett, egészen elbűvölt annak a világnak a keménysége és szinte mesébe illő abszurditása. A regénybeli gyerekek, egy budapesti osztály tanulói semmit nem tudnak Kárpátaljáról, ahogy nem tud semmit az én tizenöt éves lányom sem. Találgatják, hogy ez a Kárpátalja „komoly” vagy valami népballada… egyáltalán létezik-e ilyen hely. A szemükben kicsit olyan, mint az Üveghegy vagy az Óperenciás-tenger. Egy budai általános iskolásnak ma Kanton vagy Los Angeles sokkal valóságosabb, mint Beregszász. Mivel nem teljesen bizonyos, hogy Petőfi Sanyi tényleg létezik, ezért „illő”, hogy egy ilyen, a gyerekek számára valószerűtlen helyről érkezzen az osztályba.

Név és karakter viszonya

– A név és hordozója, a név és személyiség között a pszichológiai szakirodalom is sajátos viszonyt feltételez. A kárpátaljai tehetséges vándorgyerek, Petőfi Sanyi, Csen, a kínai admirális nevét viseli. Vajon a név jelenthet előrevetített sorskönyvet? Hogyan határozhatja meg az életutat, a döntéseket vagy a motivációkat?

– Tréfásan szoktam mondogatni, hogy én a sötét középkorból jövök. Ami igaz is, hiszen az eredeti szakterületem a középkori világirodalom. Talán ezért, talán másért is, én hiszek a nevek mágikus jelentőségében. Manapság mindent eldobálunk, mobiltelefont, ékszert, lakáskulcsot, de a nevünk megmarad. Egy nevet nem lehet elhasználni vagy könnyen félredobni. Egy átlagos fogyasztó életében semmi más tartós, életre szóló dolog nincs, csak a neve. És neve azoknak is van, akiknek már semmijük nincs, például a hajléktalanoknak. Én a Petőfi-vírusban egy olyan kisfiúról írtam regényt, akinek nincsenek drága cuccai, a neve az egyetlen vagyontárgya. Persze ahhoz is tehetség és magabiztosság kell, hogy sorslehetőségként tekintsünk a saját nevünkre. A regénybeli Petőfi Sanyi ezzel próbálkozik.

Világok, láthatatlan költészetek

– Petőfi Sanyi filozofikus reflexiókat társít nemcsak a világhoz és egy másik dimenzióhoz, hanem a költészethez is: „a költők keveset keresnek, nem értik meg őket, és gyorsan megkeserednek, magyarázta Petőfi Sanyi. Én pedig azt szeretném, hogy mindenki értsen. Hogy aki rám néz, az erősebbnek és jobbnak lássa magát. Ez a legbámulatosabb költészet.” És ezt a gondolatmenetet az a kiemelt epizód is fokozza, amikor Hanna képsorozatát is Sanyi fantasyja ihleti: „huszárok vágtatnak a Nagy körúton, és hófehér kártyákra írt verseket osztogatnak a sétálóknak (…), a fehér papírlapok madarakká változnak, és csak röpködnek ide-oda.” Vajon milyen sajátos (élet)poétikát, orpheuszi varázst, művészetszemléletet idéz ez a „legbámulatosabb”, a Petőfi Sanyi által emlegetett költészet?

– Ez egy ifjúsági regény. Nem filozófusok beszélgetnek benne, hanem a 7/A. tanulói. De többször is szó esik a műben – gúnyosan vagy éppen értetlenkedve – kötelező olvasmányokról, versekről. Hogy miért is nem olyan a művészet, mely erőssé, bátorrá, felszabadulttá tesz. Hogy lehetséges-e ilyen művészet? Zárójelben megjegyzem, én egy kisvárosban, Nagykanizsán nevelkedve már átéltem hasonlót. A kaposvári színház Tom Jones-vendégelőadása közben ki kellett vezényelni a rendőrséget, mert a művelődési házban „kitört a forradalom”. Hogy is mondták? „Nem bírt magával a város tanulóifjúsága.” Ilyen beavatásszerű, extatikus, közösségi élményt csak ritkán ad a kortárs művészet. Pedig igény ma is lenne rá.

A szellem szabadsága

– A szellemünk olyan nyelvet beszél, amely meghaladja az emberi felfogást. Ugyanakkor a szellem szabadsága teszi lehetővé a kozmikus energia áradását, a gondolat fejlődését. Petőfi Sanyi egyénisége és szelleme ott él mindegyik gyerek belső világában és tudat­alattijában. Ha a regény történetét és a barlangkalandot az átváltozás ar­che­típusával azonosítjuk, arra a következtetésre juthatunk, hogy ami azon a nevezetes éjszakán történt, az minden szereplő életét megváltoztatta. A gyerekeket a róluk készült portrékból ismerjük meg, Petőfi Sanyiról, vagyis Sanyiról viszont nem készült külön fejezet. Vajon miért? És ha készülne róla is külön fejezet, mivel egészítené ki azt a szerző?

– Petőfi Sanyi eltűnik. Talán nem is volt soha. Vagy ha volt, beteljesítette azzal a küldetését, hogy végigvezette a gyerekeket a barlangban. Volt, nincs. Ő egy mítosz. Ezt megerősíti, hogy ő az egyetlen gyerek, akinek nincs önálló szólama a regényben. Az én személyes életemet is olyan alkotók és egyéniségek irányították és irányítják ma is, akiknek a tulajdonképpeni életéről keveset tudok.

A kallódás drámája

– A kallódás drámáját is megjelenítő vándorgyereksorsok mellett a fél­árva és álárva gyermekek helyzete is felvillan. Az egyik kislány édesanyja Londonban él, az édesapja járja a világot, és így folyton távol vannak a gyermeküktől. Hanna története ezt eleveníti meg: „Mindenkit a szülei fojtogatnak. Mert a felnőttek tönkremennek, elválnak, megbetegszenek (…) És az egészet – jobb híján – rázúdítják a gyerekekre. Akik helyettük is örökösen szégyenkeznek. Engem viszont nem fojtogatnak a szüleim. Épp ezért problémás gyereknek számítok Ildi néni szemében. (…) A család csak egy, az iskola által fenntartott illúzió.”

– Ez a regény többé-kevésbé kivételes helyzetben lévő gyerekek mindennapjait örökíti meg. Nekik mindenük megvan, klassz cuccaik, fényes egzisztenciájuk, csak épp működő családjuk nincs. A fogyasztói javakon kívül semmi állandó, semmi biztos nincs az életükben. Hol az apa hiányzik, hol az anya, hol mind a kettő. Ahol megvannak, ott a szív hiányzik a családból. Egyetlen gyerek se tud a szüleivel bizalmasan beszélgetni. Ez nem jelenti, hogy nem szeretik őket. Egy tizenkét-tizenhárom éves már azt az egzisztenciális fenyegetettséget is átéli és megérti, amiben élnek a hozzátartozói. Ráadásul ezek a szülők társadalmi helyzetüknél fogva gyakran ide-oda költöznek, és ilyenkor viszik magukkal, mint valami pakkot, a gyereket. És az a jobbik eset, ha viszik magukkal… Ma annyira bizonytalanok a családi keretek, hogy szinte minden gyerek vándorgyereknek számít. Az is, aki a budai villalakásból indul rendszeresen teniszezni.

Ezt a kallódást a vándorgyermeki sors is megjeleníti némileg. És ezt leginkább Petőfi Sanyi élethelyzete villantja meg. Ő természetesen nem azért költözködik ide-oda, mert a szülei multicégeknél dolgoznak. Apja-anyja egyszerű ember. Petőfi Sanyi egy háborús menekült, a családja egy alagsori kölcsönlakásban húzza meg magát a Szemlőhegyen. Ki tudja, meddig.

– A Petőfi-vírus című regény cselekménye, a karakterek fejlődéstörténete és a megvalósuló barlangkaland talán éppen ezt az univerzális kallódást állítja meg, azaz felfüggeszti a fiktív időben. Vajon milyen más hasonló történetek élhetnek köztünk, amelyek ugyanebben a méretben tompíthatnák a kallódások súlyát, a traumát többnyire katarzissá alakíthatnák át, és egy Petőfi-vírushoz hasonló következő regényt készítenének elő?

– Én nem gondolom tartósnak az ifjúsági irodalomba való kiruccanásomat. De az univerzális kallódás problémája – hogy ezt a szép kifejezést visszhangozzam – tényleg mélyen foglalkoztat. És úgy látom, nemcsak engem, hanem a mai kiskamaszokat is. Talán írok még egy ifjúsági regényt egy középkori portugál navigátorról, aki Tengerész Henrik szolgálatában „elsodródik” a Zöld-foki-szigetekről Brazíliába. Milyenek voltak ezek a nyughatatlan középkori navigátorok, akik apró hajóikon bejárták a világot? Milyen traumák rejtőznek a csillapíthatatlan kalandvágy mögött? Mit keresünk, amikor új világokat akarunk fölfedezni? Tulajdonképpen mit kerestek a késő középkor nagy portugál felfedezői? A traumatizáltság vagy az „árvaság” nemcsak rossz, hanem jó dolgok forrása is lehet.

Egy másik dimenzió

– A kiskamaszok hite egy másik, igazabb világ létében napról napra erősödik: „És közben felfedezünk még egy csodatevő gyógyforrást vagy egy titkos fegyvertárat is. Ha pedig gyógyforrást nem is, legalább egy új dimenziót. (…) Sanyinak igaza van, azért szenvedünk a sok szemétségtől, mert nem tudjuk, hogy van egy jobb világ.” Van, aki a jövőt látja a föld alatti barlangok világában: „Ez lesz a mai jövőnk, higgyetek már! Jön az éghajlatváltozás, jön a túlnépesedés. Milliók fognak beköltözni a föld alá (…) Hová mehetnénk? Peking, Tokió, Sanghaj, Hongkong! Ezek a metropoliszok a föld alatt fognak növekedni, mert máshol nem lesz hely.” A másik, új dimenziót találják meg egymásban is a „misztikus” barlangkaland során a kincskeresők. Ez az új dimenzió voltaképpen mindig megtalálható. Közel van, és bennünk lakozik. De „a képzelet elleni háború”, amelyről Diane di Prima is beszél, többnyire láthatatlanná teszi ezt, pedig valószínű, hogy éppen a másik dimenzió által válhatunk valamennyire hitelessé és teljessé… Hogyan látja ezt a regény írója?

– Visszagondolva a regényre, én is úgy látom, ezeket a kiskamaszokat tényleg folyamatosan űzi-kergeti valami metafizikai nyugtalanság. Ezt persze ők maguk nem így mondanák. A tanáraik is csak annyit látnak ebből, hogy „nem férnek a bőrükben”. Vannak a regényben vallásos szülők, egy anyukáról megtudjuk például, hogy „szektában” nevelkedett, de a gyerekek nem tudják a vallásos hit vagy akár az irodalmi hagyomány felől értelmezni a szorongásaikat. Egyikük sem. Ez a gyerekek, az egyházak vagy a szülők hibája? Vagy az iskoláé? Hiba ez egyáltalán? Nekem nem feladatom a regényben megválaszolni ezt, bár persze van személyes véleményem. Én a regényben csak ezt a kamaszos nyugtalanságot és szorongást akartam megmutatni – utána pedig mesés módon feloldozni ez alól a szereplőket.

„Hány dimenzió-kapu van?”

– Az öntudatra ébredő kamaszok hangján talán el is hangzik a nagy kérdés, amely a regény egyik nagy felvetése is: „Hány dimenzió-kapu van?” Hány ilyen lehet a tudatban, a tudatalattiban, a képzelet, az önmegtapasztalás világában és a gyermeki rácsodálkozásban? Annál is inkább, mert magát a regényírót is régóta foglalkoztatja ez a kérdés: „Az ember egyszerre részecske és sugártermészetű is, egyszerre itt és ott is vagyunk. (…) Mi nemcsak a földhöz kötött valóságunkban élünk, hanem előre és hátra is.”

– Ezt persze nem egy ifjúsági regényben mondom… De hiszem és vallom: egyszerre több időben élünk. Bizonyított, hogy a szüleink hajszíne, arcformája mellett a félelmeiket és örömeiket is örököljük, a saját tapasztalataink, megrázkódtatásaink pedig beleíródnak a gyermekeinkbe, a tudomány mai állása szerint nemcsak a lelkükbe, hanem még a génjeikbe is. Emellett az átélés is különös csodákra képes, én ezt a tanítványaimnak a szerelmi költészet példájával szoktam illusztrálni. Hát nem elképesztő – felemelő és azért valahol nevetséges –, hogy rég halott, számunkra ismeretlen szerelmesek személyes érzéseit is képesek vagyunk a magunkénak érezni? Az irodalom alakítja ki vagy erősíti meg ezt a készséget. Amennyiben ennek oktatása csődöt mond – vannak azért erre mutató jelek – annak filozófiai, társadalmi következményei lesznek. Még egyszer hangsúlyoznám, ezek izgalmas kérdések, de szétfeszítik a regény kereteit.

Idő- és térutazás(ok)

– A barlangkaland és a megörökített fiktív naplórészletek az idő- és térutazások metaforájaként is értelmezhetők. És az idő-, térutazás életformájaként. A regény elbeszélője is örökös utazó. Járt már Portugáliában, Velencében, és különböző kultúrákban utazik mindazonáltal is, hogy világirodalmat és trubadúrlírát kutat. Az utazás, felfedezés életformája, illetve a ha élménye talán védelmet és üdvöt is jelent. Mindenkori szabadságfokokat, amelyek kiemelnek a sztereotípiák világából, és ragyogással töltenek el. Hogyan látja ezt Bánki Éva, aki a regény főhőséhez hasonlóan szenvedélyes utazó?

– Igen, nagyon sokat utaztam. Választott szakterületem, a trubadúrlíra miatt huszonéves koromban az egész latin világ kinyílt előttem. Az utazás az olvasás metaforája. Engem – aki persze soha nem költöznék ki tartósan sehova, maradok Magyarországon – nemcsak az olvasmányok, hanem a különböző tájak is formáltak, a tenger például teljesen átalakította a személyiségemet. Nagyon hiányolom a magyar felsőoktatásból, bölcsészképzésből az örömelvet, a tapasztalatot és a személyességet. Viccesen szoktam mondani, hogy háromezer kilométer (nem repülővel, hanem szárazföldön megtett út) alatt nem adnék diplomát senkinek. Ugyan viccesen mondom, de teljesen komolyan gondolom. Dante soha nem írta volna meg az Isteni színjátékot, ha a sors nem kényszeríti hosszú vándorútra.

Serdülők forradalma, gyermekköztársaság, lehetséges párhuzamok

– Amit megálmodnak a Petőfi-vírus című regény főhősei, az némileg felidézi a Gaudiopolist, az Örömvárost, a magyar történelem egyik legnagyobb pedagógiai bravúrját, az önfenntartó gyermekköztársaságot, amelynek 1945 és 1950 között volt helye a zugligeti Pax gyermekotthonban. A gyermekek szervezték kulturális programjaikat, könyvtárat is ők alapítottak, szabad választás alapján tanultak szakmát, vallásszabadságot hirdettek. Egy valóságos mikroállamot hoztak létre, ennek a gyermekköztársaságnak alkotmánya és törvényei is voltak. A Szemlőhegyi-barlang közös felfedezése együtt zajlik, és hatalmas világkalandot jelent. „A barlangtémát először Sanyi vetette fel. Hogy lemegyünk, és találunk egy másik dimenziót. Vagy ha nem, hát egy föld alatti várost. (…) Nekem egészen más tetszett meg a Sanyi-féle Nagy Barlangászatban. Hogy mi magunk derítjük fel azt az alsó világot. Hogy a felnőttek nem szólhatnak bele semmibe” – jegyzi meg a regény egyik szereplője. Továbbá kiderül, hogy amikor május végén egyik napról a másikra eltűnt Petőfi Sanyi, „vitte magával a világforradalmat”. Ez egy másfajta tragédiát is jelenthet. Eszmék, álmok, végtelenek, mérhetetlenek és önmegtapasztalások lehetőségeit csorbíthatja a hőslelkű serdülők körében. Annál is inkább, mert „a forradalom lelkiállapot. Olyan, mint a zene. Vagy olyan, mint a szerelem.” Vajon a nagy világtragédiákat a forradalmi lelkiállapotok, gyermekköztársaságok létállapotai bizonyos szinten ellensúlyozhatják és enyhíthetik?

– Azt gondolom, nekünk a 21. század elején túl sok mindenünk van. Túl sok könyvünk, túl sok cipőnk, túl sok mosógépünk és persze túl sok tragédiánk. A posztmodern bábeli könyvtár is nagyon nyomasztó – szinte összeroppanunk a rengeteg tekintély, rengeteg idézet, rengeteg remekmű súlya alatt. Minek ez a sok könyv, ha nem is olvasunk? A gyerekekben megvan a kedv és a hajlam, hogy a „minden” helyett a „fontosra” koncentráljanak. Hogy észrevegyék, ami hiányzik. Örömvárost építeni egy tragédia árnyékában? Ez egyszerűen zseniális.

Ráadásul a mi mindent felhalmozó kultúránkban rengeteg hazugság és képmutatás van. Mindig az „összes” igézetében élünk, közben a gyerekeink alig tudnak olvasni. Arra sem vagyunk képesek őket megtanítani, hogy egy szöveget hogyan kell figyelmesen olvasni. Mert talán már mi sem tudunk figyelmesen olvasni. Csen, a regényem egyik szereplője azt írja az apjának küldött levélben: egy szót sem ért a magyar irodalomból, de van egy sor, ami nagyon megfogta. Ez persze kamaszos vicc vagy nyegleség. De Pilinszky talán egyetértett volna vele. Elég egyetlen sor is – csak aztán tudjunk vele mit kezdeni.

Szellemi áramkörök

– Ottó, akinek az áramkörök jelentik a világ felfedezését, a Tesla-hasadék nevet adná a barlangnak. Számára Nicola Tesla a példakép, és az áramkörök történelmét visszavetíti az ókorba: „Nem lehetséges, hogy a régi görögök tényleg már felfedezték az elektromosságot. Voltak titkos erőműveik, sugárkardjaik? Lehetséges, hogy Prométheusz nemcsak tüzet adott az embereknek, hanem váltóáramot is?” Rendkívül merésznek és egyedinek hatnak Ottó történelmi ref­lexiói Tesláról és az áramkörök ókori eredetéről, és talán sajátos egyéniséggé is avatják a serdülőt. A regény koncepciójában Ottó figurája hogyan van jelen, és hogyan viszonyul Petőfi Sanyi alakjához?

– Az ún. „lánglelkű”, extrovertált, karizmatikus, épp ezért gyakran felszínesnek ható figuráknak többnyire van egy racionálisabb, tépelődőbb, introvertáltabb ellenpontja, ez így volt a történelmi Petőfi életében is. Petőfi Sanyinak Ottó jutott, a „kocka”. Egy tudóspalánta. Két ilyen eltérő, a maguk módján vezér­egyéniségnek számító karakter között számos feszültség (irigység, neheztelés, összecsapás) elképzelhető. Ottó és Petőfi Sanyi kapcsolatának dinamikája csak felnőttkorban teljesedhetne ki. De azért a nevek sejtetnek már valamilyen feszültséget. Az Ottó névről ma az jut eszünkbe, hogy Habsburg. Az Ottóhoz ez a vezetéknév „kívánkozik”. És a regényben fel is vetődik történelemórán, szükség volt-e egyáltalán a forradalomra, a Habsburgok vajon tényleg „ellenezték a haladást”? Egy nagyon ellenszenves tanárnő veti fel, de felveti… Ám ezek csak a felnőtt olvasóknak szóló kikacsintások, nem akartam ezekkel túlságosan megterhelni a szöveget.

Aktuális világszintek

– Az aktuális világra, a mai kor kihívásaira is reflektál ez a regény. Réka, a mozgássérült kislány monológjából ez derül ki, amikor arra gondol, hogy úgy szeretne hőssé válni, hogy a harmadik világháborútól és a világjárványtól megmentse az osztálytársait: „Ha nem olvasok, akkor mindig valami elképzelhetetlen, csodálatos hőstettről álmodozom. Hogy bebizonyítsam az osztálytársaimnak (…), hogy nélkülem nem boldogulnak, hogy rám is szükségük van.” „Megmentem őket a harmadik világháborútól, feltalálok egy gyógyszert az új világjárványban – nekem köszönhetően mind megmenekülnek.” Tomi pedig úgy véli, hogy a világ csak akkor lesz jó hely, ha a gyárak, a bankok közösek lesznek. „Ha senki sem dönthet más életéről. Ha többé nem nyomják el a gyerekeket. Ha békében hagyják az állatokat végre.” Magyari Boglárka szerint a kiskamaszok, akik a digitalizáció korában élnek, megtapasztalták a világjárványt, és tudják, hogy háború zajlik a szomszédos országokban, mégis képesek gyereknek maradni. Ez talán a legnagyobb hősiesség ebben a korban nemcsak a serdülők, hanem a felnőttek számára is, akik ezáltal némiképp megőrizhetik belső gyermeki énüket. És talán az elbeszélő is ennek a belső gyermeki énnek a nézőpontjából látja, láttatja és megteremti a regény világát… Háborúkat, vérengzéseket, geológiai fegyvereket és gyilkos törvényeket is megidéz ez a regény egy kevésbé érzékelhető történetszál világában, amely által ref­lek­tál a mai kor kihívásaira is. Hogyan lehetett a különös barlangkaland köré ennyi kérdést és aktuális vonatkozást is besűríteni úgy, hogy a regénykompozíció mégis koherens maradjon?

– A tizenkét-tizenhárom évesek csodálatosak. Kész felnőttek, mondjuk róluk, de nem keresnek pénzt, nincsenek komolyabb párkapcsolataik. Idejük tehát rengeteg. Én tizenkét-tizenhárom évesen a végtelen hosszú kisvárosi nyarakon több száz oldalas tervezeteket írtam a latin-amerikai indiánok felszabadításáról… Később aztán már nem értem rá effélékre. Jöttek a fiúk, és kezdődött a gimnázium. És az az igazság, hogy amikor már több mindent megtudtam az indiánok történetéről, a politikáról, a latin-amerikai országokról, már egyáltalán nem tűnt könnyű dolognak az indiánokat ripsz-ropsz „felszabadítani”… A mai tizenkét-tizenhárom évesek érdeklődése szinte határtalan, és mivel keveset tudnak, semmi nem akadályozza őket a világmegváltásban, a már-már álomszerűnek ható tervezgetésekben. Nekik aztán mindenre van valami ötletük… Ez persze nevetséges, de a kérdés azért ott van: mért kéne nekünk – ha tetszik, „vén fejjel” – tűrni a vérengzéseket, igazságtalanságokat, katasztrófákat, mért nem tudunk ezeken olyan őszintén felháborodni, mint a gyerekek?

Vádirat – serdülők, gyerekek, felnőttek, szülők viszonya

– Gustave Doré festőművész Utcai művészek. A sebesült gyermek című képéről jegyzi fel: „…a gyermek meghal. A természet késői ébredését akartam ábrázolni abban a két megkeményedett, szinte brutális lényben. Hogy pénzt szerezzenek, megölték a fiukat, és azzal, hogy megölték, rájöttek, hogy van szívük.” A megkeményedett felnőtt, aki szörnnyé vált a háborús időkben, közönyös és gonosszá válik. Tudatlansága és nem tudása is fertőző. Sőt, nem tudása is maga a gonosz, ha Buddha szavai is bevillannak, aki a nem tudást a gonosszal azonosítja. Ezt a világot akarják megváltani talán bizonyos értelemben Petőfi Sanyi és társai.

– „A gyermekek legyőzik a felnőtteket, átveszik a parlamentet, kiforgatják a társadalmat a sarkaiból, verseket osztogatnak, aztán felszabadítják az állatokat, az erdőbe űzött indiánokat, és hipp-hopp kitör a világbéke. (…) Egy reggel azt is megtárgyaltuk (…), hogyan reformáljuk meg az ENSZ-t, a NATO-t, a sok vacak szervezetet, amiket azért találtak ki, hogy senki emberfia ne igazodhasson ki a világban egykönnyen” – olvasható a regényben. És ez a vízió önmagában is vádiratot jelenthet a felnőtt- és szülőtársadalom irányában. De a válság gyökerei talán mélyebbre nyúlnak, ha felidézzük a Dosztojevszkij-regényeket vagy Weöres Sándor aforizmáját: „Gyermekgyilkos mindannyi szülő :/ nem-levőt létbe rántott.”

– Talán sok közös tragédia van a gyermeki, serdülő és szülői világokban, amely egyszerre jelenthet okot és következményt. Vajon egy közös barlangkirándulás a tudatalattiban mennyire jelenthetne járható utat, közös univerzumokat? A regény írója szerint mi lehetne a járható út?

– Nagyon nagyképű dolog lenne egy ifjúsági regény ürügyén prófétát vagy gyerekpszichológust játszani. De a kérdés alól nem szeretnék kibújni. Személy szerint én is úgy hiszem, mint a regény több tiniszereplője, a világunk nemcsak őrült és igazságtalan, hanem fenntarthatatlan is. Én a hetvenes években azt hittem, nincsenek nálunk boldogtalanabb gyerekek, aztán a lányom révén megismerkedtem a maiakkal. Vagdossák magukat, depressziósak, félnek a jövőtől, ilyen-olyan zavaraik vannak. Nyilván van abban valami szimbolikus, hogy amikor arról vitatkoznak az osztályfőnökkel, hova menjenek kirándulni, a legtöbben arra szavaznak: ne menjünk sehova, nézzük meg, mi van a talpunk alatt. Egy alászállás segíthet a fontos és nem fontos dolgok között különbséget tenni.

Kamasztragédiák világa

– A portrék mögött tragédiák is megelevenednek, többnyire kamaszok tragédiái. De érintik, illetve érintettek a nagy élettragédiák által is. Árvák, fél­árvák, mozgássérültek, autisták és vándorgyerekek tragédiáival szembesül az olvasó. De megismerjük Dani történetét is, aki leukémiában elvesztette az ikertestvérét, és ez nagy lelki terhet jelent számára. Az elbeszélő és a szereplők belső párbeszéde mintha egyetlen hangban, a gyermeki énünk visszhangjában sűrűsödne, amely ugyanakkor gyermeki nézőpontból jeleníti meg a mai világot. Vajon milyen nézőpontok találkoztak az elbeszélői én világképében, amely által a kamasztragédiák közelebb kerülnek az olvasóhoz?

– Rám nagy hatással volt annak idején Florina Ilis Gyerekek háborúja című kötete. Különböző osztályhelyzetű gyerekek minden ideológiai megfontolás nélkül képesek egymás élményeivel, tapasztalataival azonosulni. Florina Ilis regényében valamiképp megjelenik a gyermeki kiszolgáltatottság kollektív tapasztalata is. A gyereket még nem kell erre különféle tanfolyamokon „érzékenyíteni”. Ráadásul egy általános iskolai vagy gimnáziumi osztálynál nincs szorosabb közösség. Fura belegondolni, hogy a legjobb felnőtt barátainkkal sem fogunk soha annyi időt eltölteni, mint amennyit az általános iskolai osztálytársainkkal töltöttünk. Akarva-akaratlanul megismertük az osztálytársaink minden rezdülését. A regénybeli gyerekek is mindent tudnak egymásról. Ma, mikor a családok széthullanak, ma, amikor semmi sem biztos, az „osztály” lesz sok gyermek legfontosabb és néha egyetlen élettere. És jaj annak, akit ebből az élettérből, ebből a keretből is kirekesztenek. Aki ebbe az egyetlen biztos keretbe sem tud beilleszkedni.

A tudatalattiban zajló (élet)kaland

– A barlangkaland amellett, hogy történelmi múltat, víziót vetít ki, erős beavatásélmény és katalizátor, és a tudatalattiban zajló nagy (élet)kalandot is jelenti: „Törökországban réges rég föld alatti gigavárosokat találtak. Elég nagy rejtély, hogy tízezrek miért a föld mélyén érezték magukat biztonságban. Hogy miért barlangokban, mesterséges vájatokban építették fel a templomokat. És a katakombákat. Réka könyvében sok szó esett a föld alatti Rómáról. Fent táncoltak, züllöttek, énekeltek az emberek, intézték a birodalom ügyeit, hadseregeket vezényeltek, miközben a talpuk alatt ott lapult egy egészen másfajta város: utak, templomok, kórházak, lakóházak. Róma tudatalattija vagy éppenséggel Róma lelkiismerete. (…) Eleven emberek lépnek ki a cseppkőoszlopokból. Férfiak, nők, öregek, gyerekek gyűlnek a fény köré” – olvasható a regény végén. Voltaképpen a külső és belső világ, a tudatos és tudattalan találkozásának a szimbóluma is lehet a barlangkaland, amelyben a kollektív és egyéni tudatalatti egymásra találhat egy nagy felismerésélményben. Hogyan látja ezt Bánki Éva nagyobb kozmikus ívekben és történelmi vonatkozásokban?

– Velencében lakva tapasztaltam meg, hogy a tér, a térformálás mennyire befolyásolja az érzéseinket, a társadalmi kapcsolatainkat, az álmainkat. Velence az emberi képzelőerő és alkalmazkodókészség nagyszerűségét is példázza: a népvándorlás korának menekültjei néhány csúf, terméketlen homokpadon építették fel a világ legszebb városát… Velence esztétikumát praktikus okok is magyarázzák: szépség és ünnepek nélkül megbolondulnának az emberek a kényszerű összezártságban. Ha Velencében feleennyi szépség lenne, ha fele ennyit ünnepelnének, akkor az emberek valami mondvacsinált ürüggyel tíz-húsz évente lángba borítanák a városukat, hiszen ez mégiscsak egy kényelmetlen, sőt élhetetlen hely – ehhez képest Velencének volt Európában a legstabilabb államberendezkedése, ez az egyetlen európai nagyváros, ahol soha nem voltak látványos forradalmak. Ezért azt hiszem, Csen földalatti városa egyáltalán nem megvalósíthatatlan. Csak jól kell megépíteni.

Halálközeli élmények, varázslatos gyógyulások kísérőjelensége, hogy az ember egy látomásban megpillantja a „mindent”. Nem kell itt valami boszorkányosságra gondolni: ihletett lelkiállapotban a tenger hullámainak a „végtelensége” vagy akár egy messze kanyargó fasor látványa is kiválthatja ezt az élményt. A regényben a cseppkőbarlangot, a cseppkőoszlopok sorát, a táncoló oszlopokat, vagyis a mindent az osztály két lúzere pillantja meg, egy autista és egy személyiségzavaros kisfiú. Ez az élmény egy orvosi beavatkozásnál is gyorsabban megváltoztatja őket.

A regény művészete

– A regénynek a feszes kompozíció ellenére is változatos a műfaja. Egyszerre napló, kalandregény, fantasy. Elmondása szerint sorsfordító, rejtélyes, de magyar viszonyok közé helyezett ifjúsági regényt szeretett volna írni. És ennek kapcsán több recenzió szerzője is megjegyzi, hogy a Petőfi-vírus története és szerkezete új színt jelent a magyar ifjúsági regények világában, és a felnőtteket is megszólítja. Hogyan látja ezt?

– Természetesen az is célom volt, hogy felnőtt olvasókat is megszólítsam – és itt nem csak a kiskamaszok szüleire gondolok. A kritikákban persze rengeteg olyan okosságot, összefüggést olvastam, amire én írás közben nem is gondoltam. Nem túlzás: tanultam belőlük. Az irodalom folyamatos párbeszéd, ezeket a felismeréseket igyekszem tudatosan beleépíteni a későbbi művekbe.

– „A regény művészete Isten nevetésének a visszhangjaként jött a világra” – írja Milan Kundera. Bánki Éva a műalkotást, pontosabban verset hasonlítja a derűs és halhatatlan tengerek világához, de talán ez a hasonlat a regényekre is vonatkoztatható: „Egy irodalmi szöveg a tengerhez vagy a zenéhez hasonló. (…) Jóval nagyobb szabadsága van a versben megőrzött dolgoknak. A versek kis élőlények, hullámoznak, mint a tenger (…) A vers önmozgása halhatatlan, mint maga a tenger…” Mit gondol a regény művészetéről és a műalkotásról? Akár az idézett Kundera-gondolat függvényében, vagy az eddigi írástapasztalatai során.

– Egyre többször hasonlítják az irodalmi műfajokat szerves élőlényekhez vagy táj­elemekhez még Magyarországon is, és ez talán tényleg jelent valami trendfordulót – távolodást a nyolcvanas-kilencvenes évektől, a szövegirodalom eszményétől. Én azt hiszem, egy novellának tényleg hibátlannak kell lennie, a nagy regények viszont ritkán tökéletesek. Kicsit olyanok, mint egy erdő vagy egy koralltelep, zavaró is lenne, ha túlzottan szabályosak vagy tervezettek lennének. Kundera hullámhasonlatában azt látom különösen szépnek, hogy reflektálni látszik a tengerparton sétálók felismerésére: mi mindig csak a hullámokat látjuk, a tengert nem… azt csak sejteni véljük a hullámok mozgásából. És talán a költészet tényleg ilyen. Azt sugallja, van valami közös tapasztalat a rengeteg nyelv, rengeteg különféle élmény, a változatos formák mögött.