Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Vida Katalin, az igazi pedagógus

Hősünk nyomában

                                                  

„Csillogó szemmel mesélted

a rég történteket. Ígérjük, mi is

elmeséljük majd a te történeted.”

(Ismeretlen szerző)

A hétköznapi hős olyan személy, aki képes a semmiből nagy és maradandó dolgot alkotni. A közösség érdekében munkálkodik anélkül, hogy elvárná az emberek elismerését, dicséretét. Sokszor csak akkor ébredünk rá arra, mennyire értékesek az ilyen emberek erőfeszítései, amikor végleg eltűnnek az életünkből. A hétköznapi hősök életformája néha súlyos terhekkel és áldozatokkal jár, azonban ők képesek megbirkózni mindezzel, ez teszi őket igazán hősiessé. Mindenki hős, aki nem hátrál meg, aki másokért is képes tenni.

A Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezés azokra a személyekre hívja fel a figyelmet, akik sokat tesznek másokért, akiktől távol áll a magamutogatás és az önfényezés, akik megérdemlik, hogy figyeljenek rájuk, és megkapják a nekik járó hálát, tiszteletet és elismerést. Fontos, hogy lássuk és halljuk őket, mert olyan értékeket képviselnek, amelyek közösségünk fejlődését szolgálhatják. Az általunk választott hétköznapi hős Vida Katalin, aki teljes mértékben megérdemli ezt az elismerést, mivel a fenti „kritériumoknak” egytől egyig megfelel.




Vida Katalin 1966-ban

Új hős születik

Vida Katalin nagyszülei a tiszai árvizek elől menekülve települtek le az 1800-as évek végén Partiumban, a Sarmaság melletti Parttanyán. Velük együtt még körülbelül hatvan család érkezett erre a környékre. A tanárnő már itt született, és itt nevelkedett két kisebb testvérével együtt.

Az akkori életkörülmények nem voltak túl ideálisak, főleg a mai viszonyokhoz képest: nem volt áram, helyette petróleumlámpa fénye világította be a sötét szobákat. Vizet a tizenöt perc járásra lévő kútból lehetett csak hozni, kannával. A vacsora sokszor volt kemencében sült házi kenyér frissen fejt tejjel és mézzel, vagy amit az időjárási viszonyokhoz képest meg tudtak termelni.

A tanárnő szigorú neveltetésben részesült. A ház körül sok volt a tennivaló, így már gyerekkorától fogva sokat dolgozott. A szülei sohasem hagyták feladat nélkül: néha bárányokra vigyázott, néha teheneket legeltetett, máskor pedig kisebb testvéreire ügyelt. Ha mégis maradt egy kevés szabadideje, olvasott vagy játékokat készített magának, például rongybabát.

Tanulmányait szülőfalujában kezdte, majd Szilágyzoványon folytatta egészen a 4. osztályig. Nagyon szeretett olvasni, munkái nagy részét is könyvvel a kezében végezte. Könyveit a sarmasági könyvtárból szerezte be, úgy tűnik, már nagyon korán kialakult benne az irodalom iránti vonzalom. Az általános iskolát már Szilágysomlyón végezte, és itt tette le sikeresen az érettségit is.

Céltudatos ember volt, aki arra törekedett, hogy – édesapja példáján okulva – kitörjön a tanyasi életformából. Édesapja ugyanis egy hatfős családból származott, s mint a legidősebb testvér, családfenntartóként csak általános iskolát végezhetett. A többi testvére mind tanító lett, ő pedig több szakmát is kipróbált, végül magánvállalkozó lett. Apja nehéz sorsa is arra ösztönözte a tanárnőt, hogy küzdjön, és soha ne mondjon le arról az életről, amelyről mindig is álmodott.

Falusi öltözete miatt az iskolában senki sem akarta padtársául fogadni, így sokáig az utolsó padban ült egyedül. Miután azonban jobban megismerték, egyre többen akartak mellette ülni, vele barátkozni.

Orvosi karrierről álmodott, de mivel kisebb testvérei taníttatása is pénzbe került, ezért szülei nem tudták ebben anyagilag támogatni. Vida Katalin végül a Marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán román–magyar szakra iratkozott be, itt 1969-ben szerzett oklevelet. De ezzel ő nem elégedett meg, így a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen román–francia szakon folytatta tanulmányait önerőből, mert a szülei ezt a képzést már nem tudták finanszírozni.




Esküvői kép 1973-ban

A lavina

A tanárnő nem akart elmenni Sarmaságról, ott akart élni a szülei mellett, továbbra is a faluban szeretett volna tevékenykedni. Az 1973–74-es tanévben kezdett tanárként dolgozni a sarmasági iskolában, majd egy évig iskolaigazgató is volt. Ez idő alatt megismerkedett férjével, Vida György Sándorral, és megismerkedésük után nyolc hónappal összeházasodtak. Egy évvel később megszületett fiuk, Vida Roland. Férje összetűzésbe keveredett a párttitkárral és a polgármesterrel, így a családi béke fenntartása érdekében a tanárnő kérvényezte az áthelyeztetését Szilágycsehbe, a kérelmét férje bánatára el is fogadták.

A váratlan fordulat után a tanárnő a szilágycsehi iskolában folytatta pedagógusi munkáját a román–francia katedrán. 1984 és 1990 között az aligazgatói tisztséget is betöltötte. Igazi, vérbeli pedagógusként odaadással és figyelemmel oktatta a diákokat. Szerette a gyerekeket, akiket a francia és román nyelv mellett az odaadással végzett, szorgos munkára is okította. Pedagógusi életútjának értelme és tartalma maga a szolgálat volt, diákjainak ott segített, ahol csak tudott – például külföldi tankönyveket és folyóiratokat szerzett be nekik, ami nagyban segítette a francia nyelv tanulását. Beszerzésük nem volt egyszerű, hiszen az 1989-es fordulat előtt alig lehetett ezekhez hozzájutni. Nemzedékek sora nőtt fel a keze alatt, nagyon sok diáknak volt az osztályfőnöke. Sokan emlékeznek szeretettel rá, és rendkívüli tanárként, nagyra becsült pedagógusként emlegetik.

Varga Dobai István magyar szakos tanár, Vida Katalin volt munkatársa így emlékszik a tanárnőre: „Ha lehet azt mondani, hogy igazi, vérbeli pedagógus, akkor Vida Katalin tanárnő, vagy mindnyájunk Vida Katija az volt. Ízig-vérig pedagógus volt, akit a munka éltetett, nagy felelősségérzet jellemezte: tanított, oktatott, nevelt, lelkeket formált, és mindezt óriási lelkesedéssel végezte.”

Vida Katalin azt vallotta, hogy ő mindig tanárnő marad. Tanárnő volt az iskolában, de ő tanárnő marad az utcán, tanárnő lesz bármilyen körülmények között, még a nyugdíjaztatása után is, hiszen őt ez vezérelte. Lételeme volt a tenni akarás, az oktatás és a formálás.




Osztályfőnökként az 1990-es években

Tenni vagy nem tenni?

A tanárnő és a férje Szilágycsehben több kulturális társaságot, egyesületet is megalapított, ezek közé tartozott a Tövishát Kulturális Társaság is, amelynek a tanárnő eleinte titkára, később elnöke lett. A társaság célkitűzése máig igen sokrétű: a hagyományőrzés, a hagyományápolás, a helytörténeti témák ébrentartása, ugyanakkor a helyi kulturális tevékenységek fellendítése, amibe Vida tanárnő az első perctől fogva lelkesen belevetette magát.

A Tövisháti Kulturális Társaság mindig sokat jelentett neki. Rengeteg időt töltött a társaság rangadó rendezvénye, a Tövisháti Napok szervezésével. Már egy évvel a rendezvény időpontja előtt elkezdte a szervezést. Pályázatokat írt ahhoz, hogy előteremtse a rendezvények megvalósításához szükséges anyagi hátteret. Fontosnak tartotta, hogy a megszervezett eseményekre bárki ingyen elmehessen – ezért addig pályázott, kért és házalt a helyi, magyar és román vállalkozóknál, amíg végül mindenkinek biztosítani tudta az ingyenes hozzáférést a kultúrához. „2016. április 11-én a magyar költészet napját ünnepeltük, és Katalin határon túli és innen elszármazott kortárs költőket hívott meg. Talán tizenegyen ülték körül az asztalt a magyar házban. Nem tudom, ki más tudta volna mindezt így összehozni” – emlékszik vissza Papp Erzsébet, Vida Katalin barátnője.

A rendezvények programját is ő szervezte meg, Kossuth-díjas színészeket, énekeseket, történészeket, tudósokat, szobrászokat hívott meg Szilágycsehbe a Tövisháti Napok rendezvényeire. Mindenre odafigyelt, megszervezte a meghívottak szállását, utazását is. Emellett mindig törekedett arra, hogy a helybéli közönséget, valamint a külföldről visszatérő, innen elszármazott lakosokat színvonalas előadásokkal és programokkal várják, ezekről rendszeresen beszámolt később a sajtónak.

Szívügyének tekintette, hogy a magyar közösség emléket állítson az első és második világháború szilágycsehi hőseinek, valamint a földvári fogolytábor elszenvedőinek, illetve áldozatainak. Az ő kezdeményezésére állíttatták fel a szilágycsehi emlékművet, amelyet a 2017-es Tövisháti Napok keretében avattak fel a református templom kertjében – eredetileg köztéren szerette volna felállíttatni, de ezt nem fogadta el a város vezetősége. A tanárnő azonban így is nagyon büszke volt erre a megvalósításra, élete egyik legnagyobb sikerének tartotta.




Sarmaság faluháza

Anya, barát és kolléga

Vida Katalin anyának, barátnak és kollégának is kivételes volt. Barátaihoz mindig őszinte, ragaszkodó és segítőkész volt, gyermekei szüntelenül élvezték a szeretetét és támogatását. Nyugdíjba vonulása után is ápolta volt kollégáival a kapcsolatot, látogatta őket, kötődött hozzájuk.

Amíg aligazgatóként dolgozott, a román és a magyar tagozat folyamatosan együttműködött, a tanárnő soha nem tett különbséget a román és a magyar tagozatos diákok között, éppen ezért a román kollégái is nagyon megbecsülték. Hatalmas munkabírás jellemezte, a közösségnek élt, következetesen építette karrierjét, amíg a környék kulturális életének igen ismert személyiségévé vált. Sohasem futamodott meg: ha akadályokba ütközött, harcolt, és megpróbálta legyőzni azokat. Varga D. István tanár úr szerint a József Attila-i „a mindenséggel mérd magad” elv magyarázza meg számunkra, mi ösztönözhette Vida Katalint erre a fáradhatatlan munkára.

A tanárnő mindig mindenben a tökéletességre törekedett, és többször is hangsúlyozta, hogy az embernek tartoznia kell valahová. Szervező alkat volt, aki nagyra értékelte a szellemi értékek ápolását és megőrzését, valamint azokat, akik hozzá hasonlóan tettek a kulturális fejlődésért. Éppen ezért 2018-ban megalapította a Tövishát díjat.

A szilágycsehi közösség befogadta és elismerte őt. Ha nem is volt szi­lágycsehi születésű, ő otthonának tartotta a várost, és kemény munkájával, jellemével, értékeivel hamar elnyerte a közösség tiszteletét és megbecsülését. Magáénak vallotta az itteniek gondjait, problémáit, amelyekre eltökélten kereste a megoldást, feladatának érezte a város kultúrájának fellendítését.

Nagyon szerette Párizst, diákjai szerint hatalmas beleéléssel tudott beszélni Franciaországról és a fények városáról. Ötvenéves korában sikerült eljutnia Párizsba, amikor a Franciaországban tanuló fiát meglátogatta. Szabadidejében gyakran olvasott, és amíg férje a szőlőhegyen dolgozott, ő a szőlőhegy lábánál fekvő kiskertjét művelte. Ezt a munkát is ugyanolyan figyelemmel és odaadással végezte, mint bármi mást élete során.

Fájó sebek

Negyvenhat évig élt boldog házasságban férjével. A tanárnő családszerető és odaadó feleség volt, aki egyaránt büszke volt sikeres házasságára, gyermekére és két gyönyörű unokájára. A családnak és a közösségnek is nehéz volt elfogadnia azt, hogy Vida Katalin eltávozott az élők sorából, nagyon sokan szerették őt. Tragikus balesete mély nyomot hagyott bennünk, megindító és megrendítő látvány volt a sírját borító virág- és koszorútenger.

„Mint mikor a tenger sima tükörébe egy követ dobunk, a kő csakhamar leszáll a tenger fenekére, rég annak iszapjában nyugoszik; de a hullámkarika, melyet sima tükörén előidézett, fölötte soká, talán örökre folytatja útját; folytonosan nagyobb köröket képezve, felkölti a nyugvó hullámokat, majd az útjába eső sziklába ütközve zengő hangokat ébreszt. Így vagyunk a szellemi hatással: az egyén elveszett, de az általa előidézett szellemi hatás sírja fölött kisebb-nagyobb körökben folytatja útját. Az erényes családatya rég a föld mélyében pihen, de tanítása, példája él gyermekeiben, él a késő unokákban. A költő hamvai rég a szelek játékai lettek, de a dal, mely kebelében fogamzott, még soká visszazeng az élők szívében. A hős, ki hazája védelmében esett el, rég hallgat, de tettei hangosan beszélnek, új meg új tettekre ébresztik a késő nemzedéket. A tudósnak, ki az emberiség érdekében virrasztott éji mécsese mellett, még sírját sem tudják, hol van: de az eszmék, melyeket meggyújtott, világító tornyokká váltak az emberiség viharos óceánján.”

(Mentovich Ferenc)




A Sorsfordító nők életműdíj átvételekor 2018-ban

Tövishát nem felejt

Vida Katalin lelkes tagja volt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület megyei fiókjának, rendszeresen részt vett az Erdélyi Múzeum Egyesület rendezvényein, tudósított és kulturális lapokba is írt. A tanárnő munkáját az egész környék nagyra becsülte, mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy halála után Szilágycseh díszpolgárává választották, valamint az általa alapított Tövishát díj mellett számos elismerésben részesítették:

2002-ben átvette a Fadrusz János-plakettet.

2006-ban a szilágysomlyói Báthory István Alapítványtól megkapta a Szi­lágysági Magyarok kitüntetést.

2008-ban az Erdélyi Múzeum Egyesület Petri Mór-díjjal tüntette ki.

2008-ban EMKE-díjat is kapott.

2009-ben az Erdélyi Múzeum Egyesülettől a gróf Mikó Imre-emlékérmet vette át.

2015-ben az országos RMDSZ Ezüstfenyő-díjjal tüntette ki.

2017-ben a megyei RMDSZ Wesselényi-díjban részesítette.

2018-ban a Szilágy megyei RMDSZ Nőszervezete kitüntette a Sorsfordító nő életműdíjjal.




Franciska unokájával 2008 karácsonyán

Antal Katalin, a Tövishát Kulturális Társaság jelenlegi elnöke így nyilvánított köszönetet Vida Katalinnak:

„Átvenni Vida Katalin helyét egy lehetetlen küldetés. Hogy miért? Mert Vida Katalinból csak egy van/volt, és egész biztos vagyok benne, hogy ő megismételhetetlen, sőt pótolhatatlan.

2017-től abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy bár csekélyke időre, de közösen vezethettük a Tövishát Kulturális Társaságot. Addig is tudtam, hogy rendkívül céltudatos és maxi­malista, de hogy milyen erős érzelmi szálak kötötték őt a társasághoz, arra ekkor láttam rá igazán. Egyszer így fogalmazott: »A Tövishát nekem édes gyermekem«.

A szilágycsehi magyarság életében is Vida Katalin jelentette a Tövishát Kulturális Társaságot, és fordítva. Noha a társaság tagjai nagyon nehezen, de elfogadták visszavonulási szándékát, tudták, hogy ő mindig ott lesz a kulisszák mögött, ezért is nyugodtak bele ebbe a döntésébe. A tragikus baleset következtében azonban társaságként és emberekként is megtörtünk. Sokan biztosra vették, hogy ez a Tövishát Kulturális Társaság végét jelenti. Őszintén, egy rövid ideig én sem hittem már abban, hogy ezt lehet folytatni. Nem akartam folytatni nélküle, mert balesetével, majd halálával a társaság lelke, mozgatórugója állt le.

Ő eszméletét vesztve feküdt a zilahi kórházban, és közben egyre közeledett az október 23-i előadásunk időpontja. Nem szerveztünk semmit, fájó csendben ültünk. Egyszer csak arra gondoltam, vajon mit tenne most ő? Szinte megmosolyogtam, amint láttam magam előtt, ahogy megró, amiért itt ülök tétlenül. Ekkor felhívtam a többieket, és azt mondtam, rajta, szervezzünk! Ha a tanárnő felébred, nem mondhatjuk azt, hogy elmaradt az előadás, hiszen nála soha semmi nem maradt el, minden pontosan, forgatókönyv szerint zajlott. Neki is láttunk, és úgy szerveztük meg az előadásokat, hogy ha a tanárnő számon is kérné tőlünk, ne valljunk szégyent.

És azóta? Ma is ugyanúgy dolgozom, dolgozunk. Ha valami nagyon jól sikerül, tudom, hogy fentről helyesel, és mosolyog. Nem tévedhetünk. Neki és a Tövishát Kulturális Társaságnak is tartozunk ezzel.”




Franciska unokájukkal a Zsibai tánctáborban 2015-ben 

Vida Katalin Szilágycseh meghatározó személyisége volt, aki maradandót alkotott az iskola kapuin belül és kívül is. Ki gondolta volna, hogy a kulturális élet ilyen meghatározó láncszeme válik a tanyasi kislányból? Vida Katalin nagyon sokat tett a közösségért, nélküle szegényebb lenne Szilágycseh kulturális élete. Ezért mindannyian hálásak lehetünk neki. Külön köszönet, hogy e pályázat keretein belül megtanulhattuk tőle, hogy kemény munkával és önfeláldozással bárkiből lehet hős. És azt is megtanulhattuk tőle, hogy bár az életünk nem mindig a tervek szerint alakul, kellő kitartással és odaadással így is eredményesek és sikeresek lehetünk.




Vida Katalin díszpolgári kitüntetése

 

Felhasznált források

Beszélgetések, interjúk:

Antal Katalin pszichológussal, Vida Katalin volt kolléganőjével

Papp Erzsébettel, Vida Katalin barátnőjével

Varga Dobai István magyar szakos tanárral, Vida Katalin volt kollégájával

Vida György Sándorral, Vida Katalin özvegyével

Vida Rolanddal, Vida Katalin fiával

 

Felhasznált irodalom

Vida Katalin méltatása a Sorsfordító nők életműdíj átadása kapcsán

A Tövishát Kulturális Társaság weboldala: http://tovishat.free.fr/?fbclid=IwAR1llkW1eRhddAl-gJ234GQokvCR7N3JqdH7Ir... (Utolsó letöltés: 2020. június 25.)

 

(Az írás készültekor, 2020-ban a szerzők a szilágycsehi Gheorghe Pop de Băsești Technológiai Líceum 11. osztályos diákjai voltak. Ma Fazakas Petra a Partiumi Keresztény Egyetemen, Győrfi Adrien és Szabó Natália a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen tanul tovább. Kürti Zsanett dolgozik, és tanulmányai folytatására készül. Vezető tanár: Bántó Evódia.)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Szellemi életére jellemző, hogy általában az adott feladatok határozták meg tevékenységét. Amikor egyházmegyei tan­ügyi előadóvá választották, minden erejét az iskolakérdések tisztázására összpontosította. Az idevágó problémák alapos ismerőjévé és céltudatos harcosává formálódott. Amikor pedig az egyházmegyei számvevő tisztségével ruházták fel, érdeklődésének középpontjába az anyagi kérdések kerültek.

Tőkés József 1884. december 16-án született Nagysajó községben (Beszterce-Naszód vm.). Édesapja Tőkés József lelkipásztor, édesanyja Tóth Irma. A második lelkipásztori nemzedékhez tartozott. Nagyapja – állítólag – az a marosvásárhelyi kőművesmester volt, akit Bolyai János temetése kapcsán tart nyilván a köztudat. (...) A mi hétköznapi hősünk különösebb gondok nélkül tölthette gyermekéveit, akárcsak ifjúságát, mert édesapja levette róla az anyagiak terhét. Vegyes lakosságú (magyar és román) szülőfalujában úgy nőtt fel, hogy – amint később elbeszélte – sohasem hallott a nemzetiségi kérdés nehézségeiről.

Márton Ferenc (...) három falu gyermekeiért lett felelős, ugyanakkor a teljes közösség kulturális életét is próbálta fellendíteni. Gyermek- és felnőttkórust szervezett, valamint elkészítette a település monográfiáját, amelyben az iskola történetével, a népi hagyományokkal, a falvak kapcsolatával foglalkozik, miközben kötetét képekkel és szőttes anyagokkal illusztrálja. Harminchat éven át oktatott és nevelt Pálfalván – ebből huszonhárom évet igazgatóként –, mielőtt nyugdíjba vonult. Egész nevelői és vezetői tevékenységét a hivatástudat, az önzetlen, odaadó munka, a szigorú, de emberséges magatartás jellemezte.

A Hétköznapi hősök program keretében elkezdett kutatás során kincsre leltünk: olyan hagyatékra, amely eddig majdnem ismeretlen volt, de hihetetlenül gazdag. Bálint András (1886–1962) négyfalusi tanító, tanár, iskolaigazgató, népbankvezető, autodidakta néprajzkutató, helytörténész (és a felsorolásból bizonyára kimaradt néhány megnevezés) levelei, jegyzetei, monográfiakötetének több változata, fényképgyűjteménye és néhány személyes tárgya.

Miklós Artúr János, maratinfutó, Domokos

Minden kisebb-nagyobb közösségnek szüksége van hétköznapi hősökre. Olyan emberekre, akik képességeikhez, tehetségükhöz mérten a közösség meghatározó tagjaivá válnak, akik tevékenységükkel szebbé és jobbá teszik az adott közösség hétköznapjait. Ilyen hétköznapi hős lehet például a tanító, a tanár, a lelkipásztor, a vállalkozó vagy bárki más, aki azzal tűnik ki a többiek közül, hogy saját közösségét szem előtt tartva cselekszik, és ezzel példaként áll előttünk. A mi hétköznapi hősünk Miklós Artúr János, maratoni és félmaratoni versenyek többszörös győztese, aki sikereivel ismertté tette Domokost és a Láposi-medencét, de azt is felismerte, hogy a mi falusi közösségünk kincseket, csiszolatlan gyémántokat rejt, s azokat meg kell találni, és csiszolni.

Szerte a nagyvilágban éltek és élnek ismert, híres költők, írók, művészek, történelmi hősök és tudósok, akiknek a hátrahagyott írásaikkal, feltalálásaikkal, tetteikkel sikerült magukat beírniuk a történelembe. A mi hétköznapi hősünk Brittich Erzsébet, Simonyifalva szülötte, sokoldalú képzőművész. Fest, linómetszeteket készít, bronzplaketteket alkot, sőt fa- és kopjafafaragással is foglalkozik. Az irodalom terén verseket, elbeszéléseket, monográfiákat, cikkeket, esszéket ír, és román nyelvről fordít verseket. Ezek alapján Brittich Erzsébet neve is méltán bekerülhet a nagyok közé a történelembe. 

Thamó Gyula

Thamó Gyula 1858. november 25-én született Páván, Háromszék megyében. Akkoriban a székelyföldi kis falu szegény volt. A település a Lübecz- és az Árgyus-patakok mentén helyezkedik el. Mostanra összenőtt a déli szomszédjával, Zabolával. A falu a nevét az egykor ott élő sok páváról kapta. Első okleveles említése 1567-re vezethető vissza, ekkor Pawa alakban jelenik meg, de a település jóval régebbi lehet, mivel református temploma (ami eredetileg római katolikus volt) a 14. században már állt. 

Ismerjük meg jobban a Jakab házaspár, Rozália és Zsigmond munkásságát, életét. Nem sokat tudtunk róluk. Emlékeink között él egy kép, amikor a helyi gyermekkórus tagjaiként, székelyruhában énekeltünk Rózsika néni temetésén. Akkor nem tudtuk, hogy miért is volt ilyen fontos személy, mert nem szokványos, hogy temetésen gyermekek énekeljenek.

Rátonyi János, Buzásbesenyő

Búzásbesenyő az egyik legszebb nevű település a Kárpát-medencében. Erdély középső részén, Marosvásárhelytől délnyugatra, mintegy 20 kilométernyire található, a Besenyő (Nagy) patak völgyében, amely balról torkollik a Marosba. A falut az E60-as nemzetközi főútról lehet megközelíteni. A helység évszázadokon át Küküllő vármegye, majd a kiegyezés utáni közigazgatási átszervezés eredményeként 1876 után Kis-Küküllő vármegye része volt. A kommunizmus idején több közigazgatási egység része a többszöri átszervezés miatt, 1956-ig pedig önálló község volt. Az 1968-as megyésítés óta a Maros megyei Kerelőszentpál község egyik faluja.

serfőző levente nagyszeben

Serfőző Levente ma már Erdélyben és Magyarországon is ismert szakértője a kulturális műsorok szervezésének. Erről tanúskodik a 2006 óta megrendezett Ars Hungarica, a Hungarikum Napok, a filmfesztiválok.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

Szabó György, Székelyhodos

Szabó György Székelyhodos szülötte. Tanulmányai elvégzése után, 1963-ban hazakerült, előbb tanárként, majd igazgatóként állt helyt abban a kommunista világban, amelyben nem volt egyszerű tanárnak, tanítónak, de főként intézményvezetőnek lenni. Gyuri bácsi mégis megtalálta a módját, hogy egy olyan intézményt építsen újra, álmodjon gyermekbaráttá és vezessen, amely példaértékű volt abban az időben. 

Szabó István, Ottomány

Szabó István emléke még elevenen él a falu tudatában. Ez annak is köszönhető, hogy élete időben nem túlságosan régre nyúlik vissza. Szinte minden jelenlegi ottományi lakos emlékszik még rá valamilyen formában. Ebből az előfeltevésből indultunk ki, amikor kutatómunkánk elején egy kérdőíves felmérést végeztünk. Azt szerettük volna kideríteni, hogy a lakosság mit tud Szabó Istvánról, és mit nem. 

nyisztor ilona

A Tázló menti Pusztinában élő népdal­énekes, oktató, művelődésszervező, tanítónk, Nyisztor Ilona néni hosszú évek óta, így jelenleg is gyermekeket tanít. Saját szavait idézve, ezt mondja a tanításról: „Nagyon boldog vagyok, hogy a magyar anyanyelvű oktatáson keresztül, taníthatok a gyermekeinknek éneket, táncot, mindent, ami a mi kultúránkhoz tartozik.”

Virágh László

A mi hősünk vitéz Virágh László (1918–2014), akinek élete, munkássága, életformája és a kommunizmus által elszenvedett mindennapjai keltették fel érdeklődésünket. Nagyszüleink, a rokonok, a szomszédok elbeszélése szerint Virágh László úgy él Csíkszentimre község emlékezetében, mint a fiatalság összetartó alakja, a Csíki-medence film­vetítő embere, „Laci bácsija”, a kuláksors miatt elhurcolt kulákok/nagygazdák egyike. Fontosnak tartottuk, hogy kutassunk életének olyan eseményei között, mint például a Kalot Egyesület és Népfőiskola újraszervezése, a csíkszent­imrei passiójátékban és a helyi színjátszó csoportban vállalt szerepe, valamint a Duna–Fekete-tenger csatorna építésén elszenvedett megrázkódtatásai.