Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„Szeretek országjáró lenni”

Beszélgetés Meister Éva színművésznővel

Oda kellene figyelni a szabadfoglalkozású színészekre, akik a versek és az irodalom szószólóiként az országjárást választották, hogy a vidéket is kiszolgálják. Szabadúszóként mindenhonnan kizárják őket, se színházuk, se intézményes támogatottságuk nincs, így a szakma is alig vesz tudomást róluk. Meister Éva színművésznő harminc éve hűségesen szolgálja műsoraival a Kárpát-medence magyarságát. 2020-ban a világjárvány sem tudta leállítani, harmadmagával járta a világot, mert azt vallja: „Szolgálni kell! Ez a feladatom.”




Meister Éva algyői fellépésen

– Hogyan kerültél Magyarországra erdélyi színésznőként?

– 1985-ben férjhez mentem Marosvásárhelyen egy Romániában akkor betiltott íróhoz, Molnár H. Lajoshoz, és ezután már nemcsak őt zaklatták, hanem engem is. Amikor rajta nem tudtak ütni, mert a Szabad Európa Rádió már szóvá tette, akkor a színház vezetősége velem kezdett el szemétkedni, élén a román igazgatóval. A betiltás és a zaklatások sora négy éven át tartott, és egy idő múlva annyira elviselhetetlenné vált, hogy úgy döntöttünk, Magyarországra menekülünk. 1987 nyarán sikerült is turistaként Magyarországra utazni némi ügyeskedéssel (erről a férjem írt egyik regényében), és „elfelejtettünk visszamenni”, ahogy mondani szokás. Hívtak a svédországi, azelőtt nemrég menekült barátaink, és SAS-jegyeket is küldtek, mi is tovább akartunk menni Svédországba, de Ferihegyen nem engedtek felszállni a repülőre. Ott ültek a szekusok a váró részen, és nézték, kiket engednek át a magyarok, mert akkor még a korabeli Magyarország és Románia között kiadatási egyezmény volt érvényben, legalábbis papíron. Így hát nem engedtek tovább. A magyar hivatalban megnyugtattak, hogy nem fognak visszaadni, mert tudomásuk van arról, hogy akiket visszaadtak, azokat vagy hülyére, vagy halálra verték. Tudtak a magyar belügyisek a minimum 60 ezer menekülni készülő emberről is az osztrák–magyar határnál, de engedték őket, menjenek, ki ahogy tud. Mi itt ragadtunk. Szerencsénkre.

– Kedvelt marosvásárhelyi színészként kaptál segítséget a magyarországi szakmától vagy bárkitől?

– A színházi szakmától nem. A színházi szakmára nem jellemző a segítőkészség és a nyitottság. Elég zárt rendszer. Viszont a férjem írótársai megpróbáltak segíteni nekünk. Így majdnem egy évig Pesten tudtunk élni, a Kulturális Minisztérium jóvoltából, havi apanázzsal úgy, hogy egyik lakásból a másikba vándoroltunk, a másfél éves kisfiammal. Aztán a férjem egy régi újságíró ismerőse Szolnokra hívott, mert, ahogy mondta, ott van színház, rádió, tévé, kultúra meg minden. Akkor idejöttünk, és azóta itt lakunk, most már csak én. Az említett újságíró segítségével elmentünk a szolnoki színházhoz, bemutatkoztunk, elmondtuk, hogy kik vagyunk, hogy mit csináltunk eddig. Felvettek bennünket, a férjemet dramaturgnak, mert ebből éppen hiány volt, nekem viszont csak statisztaszerepeket szántak, a majdnem tízéves marosvásárhelyi nemzeti színházas, több főszerepes múltammal.




Városnézés egy bécsi vendégszereplés alkalmával

– Hogy jutottál el odáig, hogy rászánd magad egy önálló produkcióra?

– Mivel nem kaptam a szolnoki színháznál a képességeimhez méltó feladatot, a férjemmel összeállítottunk egy műsort erdélyi költők verseiből a hazaszeretetről, Csöndes kiáltvány a vesztesekért címmel. Megmutattam az anyagot a színházigazgatónak, és felajánlottam, hogy megcsinálom a színháznak, de neki nem nagyon tetszett, mert a legkeményebb kortárs erdélyi költők versei által szólt arról, hogy a magyarság hogyan szeretne a hazájában élni és megmaradni azon a földön, ahol született, s amit az őseitől örökölt. Az akkori főrendező csak annyit mondott a kezdeményezésemre, hogy hát ez egy annyira bensőséges műsor, nem hiszi, hogy ezt így meg lehet csinálni. Szóhoz se jutottam. Mondta ő, aki nem adott nekem szerepet, s aki nem is tudhatta, mire vagyok képes. Na, akkor ne csináljon semmit, mondtam, majd megcsinálom én. Aztán egy rakás statiszta lánnyal együtt az utcára tettek, kisgyermekkel, menekültként, pénz nélkül. A férjem segítségével megcsináltuk az estet, amely a mai napig megrázó hatású. 1989. december 8-án volt a bemutatója, a helyi népi együttes kíséretében, a szolnoki művelődési házban.

– Ezek szerint több mint 30 éve volt az első önálló produkciód, tehát három évtizede vagy a verselőadói pályán.

– Pontosan. 1989 nyarán teljesen megszűnt a színházi tevékenységem, ezért a szolnoki rádióhoz szerződtem bemondónak és szerkesztőnek. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan elkezdtem felépíteni az előadói létemet. A férjem megírta a Levelek a hazából a honba című könyvét, amely pontosan erről a pár évről szólt, tehát ’87-től ’90-ig, és az 1990-es év elejétől elindultunk együtt könyvbemutatókra.

– Milyen volt az első önálló műsor fogadtatása Magyarországon?

– Nagyon különleges volt a nézők számára ez a pódiumest, mert 1989-ben Magyarországon nem hallottak még széles körben az erdélyi költészet huszadik századi nagyjairól, és ilyen megvilágításban az ottani magyarság meghurcolásáról sem. Ez az előadás újszerűen hatott akkor, hiszen az emberek túlnyomó része még Farkas Árpád költészetét sem ismerte. És ez nem a költőink szegénységi bizonyítványa. Magyarországon ilyen szempontból nagyon nagy lemaradások voltak az erdélyi kultúrával kapcsolatban, mi pedig ebben a műsorban Szőcs Kálmántól Székely Jánosig, Farkas Árpádtól Czegő Zoltánig, Bogdán Lászlótól Horváth Istvánig mindenkit „megszólaltattunk”, aki belefért a koncepcióba. Nagyon nagy sikere volt, tetszett az embereknek. Volt olyan kolléganőm, aki eljött a szolnoki színháztól megnézni az előadást, majd bejött az öltözőbe, sírva, hogy „téged vajon miért küldött el Schwajda? Én ilyen műsort életemben nem láttam!” Hála Istennek, harminc év alatt mindenhol úgy fogadtak, hogy az további erőt és hitet adott nekem. Mindig azt érzem, hogy a közönségnek szüksége van ezekre a versekre, hiszen katartikus élményt nyújtanak nekik, és ennélfogva nekem is. Látni a könnyes szemeket, ha felállva tapsolnak, ez egy színész számára a legnagyobb jutalom.




Kárpát-medencei találkozón Sajószentpéteren

– Ki szervezte a fellépéseket?

– Mindketten, a magunk módján. A férjem íróként az irodalmi körökben volt ismert, újságíróként a nagyközönség előtt is. A könyveit Magyarországon is kiadták, a Szépirodalmi és a Magvető Könyvkiadónál is. Azokat is, amelyeket otthon betiltottak. Hívták író-olvasó találkozókra, s amikor megtudták, hogy verses előadás is van „árukapcsolásként”, annak külön örültek. De volt, hogy a Magyarok Világszövetségének akkori elnöke, Csoóri Sándor szervezett nekünk egy németországi utat. Ez volt az első külföldi utunk. Ott is nagyon kedvező volt a fogadtatás, és ezek után már könnyűszerrel jött a többi németországi meghívás. Közben segélyen élő közmunkásként dolgoztam könyvtárakban és művelődési házakban, ahol a kollégák besegítettek azzal, hogy ajánlottak minket a testvérintézményeiknek. Hát így… Azt minden szabadon úszni tanulónak tudnia kell, hogy az elején nem jön hozzád senki epekedve, hogy alig várják az előadásod, hiszen nem ismernek, így nem is fognak kopogtatni az ajtódon, hogy meghívjanak. Aztán, ahogy felléptünk sikeresen itt is, ott is, mindig ült valaki a nézőtéren, aki szintén meghívott, majdhogynem kézről-kézre adtak. Egy idő után pedig ment a dolog magától. Ha új műsorom volt, azt újból elküldtem, és meg is hívtak. Mindig kérték az új előadásaimat is, mert látták, hogy nem bóvlit árulunk. Itt hangsúlyoznom kell, hogy mi nem egy jól fizetett színházi állás mellett „hakniztunk”, ahogy mondani és elképzelni szokás bizonyos körökben, hanem nekünk ez volt az életünk. A közönség látta, hogy mi értékes dolgokat vittünk és mutattunk be nekik, és emiatt nagyon nagy tisztelet övezte a mi munkánkat és hozzáállásunkat.

– Nincs melletted senki, magadra vagy hagyva, és még az a kedvezmény sincs, mint a kőszínházakban az egyéni esteknél, hogy van egy fényed, van egy súgód egy díszleted…

– Mi hozzá kellett szokjunk ehhez a szegény színházhoz, ahol néha még színpadot sem találsz. A XIV. Lajosnak tulajdonított híres mondáson csavarva egyet én azt szoktam mondani: „a színház én vagyok”. Nehogy nagyképűségnek vegye bárki is, csak azt szeretném ezzel érzékeltetni, hogy ahol egy színész fellép, az a hely akkor és ott „a színház”. Más kiutad nincs. És nem a fizetett dramaturg fogja neked összeállítani a szöveget, hanem te magad. Ezt is meg kell tanulni. Több ember munkáját kell elvégezned. Kemény lét. Fél évi kutatómunkát folytatsz minden műsorodért, amíg összeolvasol annyi verset és prózát, amennyiből ki tudod választani azt az egyórányi szöveget, amit előadsz. Különben nemcsak irodalmi összeállításokat csináltam, a tizenhat egyéni estemből álló repertoárban mindenféle műfaj megtalálható a pódiumműsortól a monodrámán át a sanzon- és egyéb zenés estig, minden. Szerettem volna megmutatni, hogy elsősorban színész vagyok, a versmondás pedig ennek a szakmának csupán egy része, és hogy színházi, színészi produkciót is tudok csinálni, egyedül is, segítség nélkül. Ehhez kell némi bátorság is. Aztán egy est létrehozásával a szövegösszeállításon túl is rengeteg munka van: neked kell megrendezned, neked kell kitalálnod a látványt, neked kell megszervezned, neked kell megfognod a bőröndödet és csángálnod a világban, vonatra fel, vonatról le, sárban, hóban, fagyban, forróságban, mész, mint a bolond, mert benned van a kényszer. Azt hiszem, ezt hívják küldetéstudatnak.

– Erdélybe mikor mentél vissza elő­adással?

– Tizennyolc év után hívtak vissza először a színházba, a Vásárhely visszavár elnevezésű rendezvénysorozatra, a Kék Angyal című sanzonestemmel. Zsúfolt ház fogadott. Nagyon megilletődtem, mert az igazat megvallva kissé féltem, hogy ennyi idő elteltével senki nem fog már emlékezni rám, hiszen a nemzedékem szélnek eredt… Ugyanott másnap a Csöndes kiáltvánnyal léptem fel. Volt sírás-rívás. Rá két évre ismét hívtak, az Árva Bethlen Katával.

– Mind a 16 előadásodat frissen tartod? Mesélj a fenntarthatósággal kapcsolatos nehézségekről.

– Igyekszem. A Bethlen Katát húsz éve játszom, és ha gyakran adom elő, stabil a szövegtudásom. De van, amikor olyan műsort kérnek, amely például ünnepnapokhoz kötött, s egy évben egyszer adom elő. Ilyenkor, bizony, rengeteg munka van azzal, hogy „előkotorjam”, hogy felfrissítsem a szöveget. Vagy van, amikor egy rövidebb változatot kérnek. Ez a halálom. El sem tudják képzelni a meghívók, hogy ez mit jelent. Hogy megmaradjon a dramaturgiája, az íve, a hangulata akkor is, ha a felét kiszedem. Volt olyan, hogy kérdezték, „mennyi az annyi?”. Megmondtam. Erre, hogy „a fele mennyi?”. Szépen elmagyaráztam, hogy a fele is ugyanannyi, mert levegőt se veszünk félig, s ez nem parizer. Nekem ugyanúgy fel kell készülni a fél órára is, mint az egy órára, ugyanúgy el kell utaznom, ugyanúgy elfogyasztom a festéket, ki kell mosnom és vasalnom a jelmezemet (a csipkés, fodros csíki ingről nem is beszélek), és az idegrendszeremet se félig használom, ugyanannyi a felkészülési idő, ugyanannyi az idegi munkám a fél órára is, mint az egy órára. Mert ha újraszabod, ha rövidebbre fogod az előadást, akkor újra kell tanulnod a végszavakat, hogy melyik vers hova csatlakozik. Tehát ha megbontod, újra kell szerkeszteni és tanulni az egészet.




Vendégségben a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban. Képek: Meister Éva gyűjteménye

– Hogy tekintesz vissza az elmúlt harmincéves előadói életutadra?

– Bármilyen kemény is ez a lét, én nem panaszkodom, mert eljutottam oda, hogy tudjam: minden, ami történt, az én épülésemért, okulásomért történt, és ezektől vagyok mindaz, aki vagyok. Mindenért, amit a harminc év alatt elértem, én magam küzdöttem meg, egy csomó lemondással, megaláztatással és nehézséggel. Közben neveld és taníttasd a gyermekeidet is, de szolgáld az embereket is, mert azt is muszáj. És bármilyen nehéz is, én szerettem, szeretek országjáró lenni a mai napig. Boldogan megyek a legkisebb faluba is. Ehhez kitartás, elképesztő erő és hit kellett, mert az embert tényleg a hite viszi olyankor, amikor a nemzetéért kell tennie. Itt nincs nyafogás, hogy nincs kedved. Nem lehet kényeskedni. És ha tízen jönnek be, akkor annak a tíz embernek kell játszanod, és nekik ugyanúgy kötelességed a maximumot adni, hiszen ezért mentek el téged megnézni, meghallgatni. Ezt tanították nekem a kitűnő művésztanáraim, és ez be is igazolódott. Nem az a lényeg, hogy hány ezren látták az előadásaidat, léptem én már fel többszáz ember előtt is. És nem is az a fontos, hogy hol fordultál meg, milyen híres színpadokon léptél fel a nagyvilágban. Ezt meghagyom a „nagyoknak”, akik a jó meleg színházakban csücsülnek a megszokott közönséggel. Mernének kilépni ebből a közegből, minden kedvező körülmény közül… Számomra az a lényeg, hogy ahol szükség van rám, oda elmenjek. Akár ingyen is, akár jótékonysági előadásokra is, ha nemes a cél. Mondjuk, Bözödújfalu új templomáért. Vagy egy délvidéki magyar iskoláért, hogy megmaradjanak. Vagy egy felvidéki óvodáért, mert esik be az eső a tetőn. Vagy a kárpátaljai magyarokért, a polgárháború idején. Vagy egy magyarországi gyülekezethez a parókia felújításáért.

– A koronavírus-járvány alatt mivel foglalkoztál? Most min dolgozol?

– Dévai Nagy Kamilla előadóművésszel és Lukácsy Katalin színművész kolléganőmmel van egy közös, nagy projektünk az Emberi Erőforrások Minisztériumának és a Kárpát-medencei Magyarok Kulturális Egyesületének támogatásával a „Trianon – 100” megemlékezés kapcsán. Nyolcvan előadást vállaltunk bemutatni a Kárpát-medencében, jövő augusztusig. A nem pályázati előadásokkal ez száz lesz. A járványügyi korlátozások miatt egyelőre csak itthon, Magyarországon tartottunk előadásokat, tehát nagyon várjuk már a lazításokat és a nagy találkozásokat az otthoni közönséggel is. Egy új előadásra készülök, kilátásban van egy új monodráma is, és még sok, nagyszabású tervem van, ami egyelőre maradjon titok.

 

MEISTER ÉVA színművésznő 1956. május 2-án született az erdélyi Olthévizen. A marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán végzett, Gergely Géza rendező-pedagógus évfolyamán, mestere Csorba András színművész volt. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban harmadéves korától játszott, majd az egyik közkedvelt, a közönség által sokszor nyíltszíni tapssal elismert tagja volt. 1987 nyarán a négy éve betiltott író férjével, Molnár H. Lajossal és másfél éves kisfiával Magyarországra menekültek a Szekuritáté, a párt­apparátus és a színház nacionalista vezetőségének zaklatásai elől. 1989 óta színház és egyéb intézményi támogatás nélkül, mint mai, modern Déryné, 17 egyéni estjével egymaga járja a Kárpát-medence magyar településeit, és a nyugati diaszpórában élő közösségeket. Több mint 30 éves munkáját eddig egyelőre a közönség díjazta: a Magyar Művészetért díjrendszer Gubcsi Lajos Ex Libris-díjával (2015), és a Falvak Kultúrájáért Alapítvány a Magyar Kultúra Lovagja címmel (2019).

(Képek: Meister Éva gyűjteménye)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

kolozsvár kőszínház

Nemrég, márciusban tartották meg A színház közös tere – a közös tér színháza című többnapos rendezvénysorozatot – csak részben Kolozsváron, és főként az online térben –, amelynek időzítését a magyar színházművészet céljaira szánt, egykori Farkas utcai épület, a kőszínházként emlegetett teátrum felavatásának-megnyitásának kétszázadik évfordulója indokolta.

a csajod zenekar

Az 1970 és 1973 között évente megrendezett zenei eseményen kizárólag saját szerzeményekkel lehetett fellépni, a feldolgozásokat tiltották, ám a zenei műfaj nem volt megszabva. Négy fesztivál után az 1974. évit az akkori hatóságok már nem engedélyezték. 17 évi kihagyás után, 1990-ben a fesztivált újra megszervezték, ám anyagi források hiányában a sorozat ismét megszakadt. Az 1973. évi fesztiváltól 45 év telt el, amikor 2018-ban újraindult a sorozat. A siculus a székely név latin változata, egyértelmű tehát, hogy a helyszín Erdély, ezen belül pedig Székelyudvarhely.

Szabo Tibor színművész, Weöres Sándor Színház

Szabó Tibor András színművész a Szilágy megyei Kárászteleken született 1957. október 13-án. Akkoriban a falu teljes lakossága magyar anyanyelvű és római katolikus vallású volt. Másfél éves volt, amikor a család a Nagykároly melletti Klára tanyára költözött (1959), öt évvel később (1964) pedig a városba. Nagykárolyban nőtt fel, és ott élt harminchárom éves koráig.

Az új színügyi bizottság a szatmári Városi Színház nevét 1945. július 10-től Népszínházra változtatta. A bizottság nyilatkozata szerint: „a legmesszebbmenő erkölcsi támogatásba kívánja részesíteni a színjátszást és arra törekszik, hogy a nép nevelő intézménye legyen.” Már nem a városé volt a szatmárnémeti magyar színjátszás, mert egy ideológia fogságába kényszerítette a hatalom, amely 1990-ig nem engedett kegyetlen szorításából.

Szeretjük a hajdani események sajtónyilvánosságát valamilyen apropóhoz, leggyakrabban kerek évfordulókhoz kötni. Ez a mostani megnyilatkozásom persze nem ilyen természetű. Egyszerűen egy most már több mint 60 éve történt esemény emlékén akarok elidőzni, mert mindig is azt hittem, hogy nem csupán számomra, de talán mások számára is érdekes lehet. Évtizedek óta várom a pillanatot, azt a bizonyos „most”-ot, amelynek ürügyén akad valaki, aki a Bolyai Egyetem, pontosabban annak Egressy Gábor színjátszó csoportja Szeretlek, kedvesem szavalóestjéről megemlékezzék. Próbáltam az ötletet az ötvenedik évforduló környékén illetékeseknek „eladni”, sikertelenül. Pedig szállíthattam volna az anyagot egy államvizsga dolgozathoz. De kis utánajárással akár disszertáció is kikerekedhetett volna a témából.

Radnóti Zsuzsa, a Kortárs Magyar Dráma Díj alapítója

Radnóti Zsuzsa Kossuth-díjas dramaturg – Örkény István özvegye, életművének gondozója – Kortárs Magyar Dráma Díjat alapított, amelyet először tavaly ítéltek oda. Az idei átadóünnepség 2020. február 25-én volt Budapesten a Rózsavölgyi Szalonban.

Szvorák Katalin
Tóth-Páll Miklós Bánffy Miklós és Ezüstfenyő-díjas színművész, az Ady Endre Társaság elnöke és csapata tizennégy alkalommal ajándékozott meg bennünket a Magyar Kultúra Hete rendezvénysorozattal. Ennek köszönhetjük, hogy Szvorák Katalin Kossuth-díjas énekes 2020. január 24-én harmadik alkalommal lépett fel Szatmárnémetiben.
Székely Csaba, Semmit sem bánok, dráma

Székely Csaba maga mondta, színdarabjai írásakor különösen érdeklik a sorstragédiák, a megtépázott, tönkrement egzisztenciák, illetve bármiféle – családi, társadalmi – hatalmi mechanizmus működése, az emberi manipuláció természetrajza. A Semmit se bánok főszereplője az egykori román titkosrendőrség ma már nyugdíjas tagja. De a mű nem az ügynökkérdést tárja fel. Elsősorban a bűn és bűnhődés, a bűn és megbánás témáit járja körül, azt, hogy a diktatúra szolgálattevőjének régi bűnei hogyan hatnak a mára, ha egyszer képes volt beengedni a sötétséget, az benne marad-e örökre.

Önéletrajzi vallomásában Barta László a következőképpen fogalmazott nekem: „a hajdani Stúdió Színpad után kutakodva, írásban megkerestem a Budapesti Országos Színháztörténet Múzeum és Intézetet, valamint az Országos Széchenyi Könyvtár Színháztörténeti Tárát azzal kapcsolatban, hogy van-e tudomásuk a hajdani Stúdió Színpadról, amely közel 25 éven át a város harmadik színházaként működött. A nemleges, kiábrándító válaszok után nekiálltam összegyűjteni a Stúdió történetét, támogatást, adatokat kérve a volt tagoktól, akiket elértem."

fesztivál

Ursula Philippi már gyermekkorában beleszeretett az orgonába, és azóta sem tud elszakadni a hangszer lenyűgöző világától, teljesen elkötelezte magát neki. A bukaresti Ciprian Porumbescu Konzervatórium orgona szakán végezte tanulmányait, számtalan díjat nyert nemzetközi és hazai versenyeken, a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia professzora volt, ahol tízévi megszakítás után újraindította az orgonakurzust. Együttműködött különböző zenészekkel olyan diszkográfiai anyagok létrehozásában, mint az Organ Landscape Transylvania vagy a Máté-passió. Kezdetben orgonaműveket publikált, az utóbbi időben pedig különleges figyelmet szentel Erdély régi orgonáinak megmentésére.

Emberöltő – átlagosan harminc évet jelent, annyi időt, ami alatt egy nemzedék felcseperedik, és meghatározó tényezővé válik egy közösség életében. A magyar nyelv értelmező szótára szerint 25 és 35 év közötti időszak.

Zenei körökben kiváló, talán a legkiválóbb zongoramárka, teljes nevén Steinway & Sons, melynek gyára német eredetű. Heinrich Engelhard Steinweg 1853-ban alapította, aki egy évre rá Steinwayra változtatta nevét az Amerikai Egyesült Államokban. Tekintettel a hangszer kitűnő tulajdonságaira, a gyártás hamarosan fellendült. Sorozatban készültek a zongorák és a pianínók. Habár H. E.

márton jános

Az alábbi Saszet Géza jegyzetet abban találtam, ami a Harag György rendezte Tomcsa Sándor: Műtét című darabja alkalmából készült. Sok képpel az előadásban játszó színészekről, írások Tomcsától, és róla, Kántor Lajos cikke Harag György rendezéseiről – és Márton Jánosról egy laudáló cikk Saszet Gézától.

kocsis kitti, kájoni jános

Kájoni János igazi polihisztor volt, sokoldalú tudományos és művészeti munkássága méltán emelte őt Erdély nagyjai közé. Emlékezünk rá, mint 17. századi Ferences rendi szerzetesre, zeneszerzőre, orgonaművészre és -készítőre, botanikusra, építészre, nyomdászra és könyvkiadóra, viszont ma is időszerű munkásságáról, hagyatékáról és személyéről még mindig vajmi keveset tudunk.

Páskándi Géza

A Páskándi Géza-művek színpadi megjelenítései a börtönévek utáni időkben kezdődtek. Elsőnek a szülőföldön szólalt meg a Külső zajok c. színpadi műve, majd költeményeiből, esszéiből és más írásaiból is közönség elé kerültek. Játszottak Páskándit hivatásosak és műkedvelők, ami a szerző iránti széleskörű érdeklődésről árulkodik. A továbbiakban a színpadi, illetve pódiumi Páskándi-előadásokról szólok azok megszületésének időrendi sorrendjében. Nem lesz szó a különböző alkalmi, a különböző alkalmakra készült előadásokról, és a vendégjátékokról sem.