Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Lapohos András élete és munkássága

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.




Lapohos András (1928–2017)

Lapohos András tanár úr a magyar, északi Mezőség életében meghatározó és kiemelkedő szereppel bírt. Munkássága nagyban hozzájárult a Mezőség természetvédelméhez, a hagyományőrzéshez, az oktatáshoz és számos más „örökséghez”, amelyért mindmáig hálával és tisztelettel adózhatunk. A tanár úr 1928. február 5-én született Ördöngösfüzesen. Édesapja néhai Lapohos Zsigmond, aki ácsmesterséggel foglakozott, édesanyja néhai Márkosi Anna, egy testvére, Lapohos Zsigmond, aki földműves volt. Felesége Lapohos Kovács Éva, nyugalmazott tanítónő. Három gyermekük született: Lapohos Éva, Lapohos Károly és Lapohos András. Tevékenykedése során családja odaadóan támogatta és segítette, ahol csak tudta. Azt írja: „Az én édesapám, édesanyám a legjobb, legokosabb szülők a világon. Mit tegyek, hogy megháláljam, amit értem tettek?”

Ördöngösfüzes Szamosújvártól 6 kilométerre, keletre, Szék szomszédságában, a dombok között, egy szűk völgyben, a Mezőség északi részén fekszik. Ördöngösfüzes nevét onnan kapta, hogy a legelső telepesek megfigyelték, hogy a falu keleti részén, egy lápos, mocsaras területen, egy korhadó fűzfaliget tuskói éjszaka foszforeszkálnak. Mivel képtelenek voltak megmagyarázni ezt a jelenséget, azt mondták, ott ördögök, lidércek s más tisztátalan lények portyáznak. Wass Albert, a Kard és kassza című regényében a következőképpen ír a Mezőségről: „Úttalan vadon volt akkoriban a Tóvidék, vagy ahogy akkor nevezték: a Mezőség. Északon a Szamos völgyét őrző királyi sóbánya, nyugaton a kolozsi barátok gyepűje, keleten a Kendék Marosparti szállásai, s délen pedig az aranyosi és tordai hegyek határolták ezt a bölény lakta vidéket, ahol egyéb sem volt, csak tó, nádas, mocsár, kopasz domboldalak s kis bozótos erdők. Mint egy végtelenbe nyúló tenger megmerevedett hullámai: lakatlan Pusztaság.” Ebből kifolyólag a települést egyesek „a Holttenger valamely szigetének” is nevezik. Ördöngösfüzes a mezőség egyik legrégebbi magyar települése.

 

Találkozás a természettel

Lapohos Andrásnak a gyermekkori, természetközeli élményei tették lehetővé a környezetvédelem iránti elköteleződését és értékes munkássága minden szakaszát. Meghatározó élménynek bizonyult egy bizonyos Dunavecsén megrendezett tábor, amelyen gyermekkorában vett részt, és csak jobban megszilárdította benne a természet iránt érzett mély elköteleződést, szeretetet és tiszteletet. Mint írta: „gyermekkoromban, amikor ezen a határrészen dolgoztam szüleimmel, sokszor megálltam munka közben és hallgattam a kaszák zenéjét”. Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában, Ördöngösfüzesen, középiskolai, kereskedelmi tanulmányait viszont Szamosújváron végezte, ahol bentlakó volt. Első benyomását az iskola épületéről Németh László szavaival fejezte ki: „Hatalmas várnak láttam az impozáns gimnázium épületét, felsőbbrendűnek az erődítményébe értem, ahol a tudással érintkeztem.” A bentlakás órarendje szerint gyakran elmentek sétálni a városi nagy parkba. Az évek múlásával kinnlakásba került, ahol azonban kevésbé hatékonyan tudott tanulni, hiszen auditív típus lévén hangosan tanult, s hogy ne zavarja szobatársait, a park egy félreeső részébe húzódott. Egy ilyen alkalommal figyelte meg, hogy a park mennyi hasznos lehetőséget biztosít az emberek számára: olyan hely, ahol pihenni lehet a tiszta levegőn, élvezni a napsütést, és elbeszélgetni az ismerősökkel. Évekkel később e tapasztalata, a Pro Natura kis park megalapításához vezetett Ördöngösfüzesen.




Lapohos András és tanítványai az 1960-as években

Tanár saját szülőfalujában

Biológia és földrajz szakos tanári oklevelét a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerezte meg 1956-ban. Tanári pályafutása során egy-egy évet tanított Felőrön és Bethlenben, majd 45 évet szülőfalujában, Ördöngösfüzesen, ahol 1980-ig az általános iskola igazgatója volt. 1960 után a tanköteles gyermekek száma évről évre folyamatosan csökkent. Ezt látva mindent elkövetett az iskola fennmaradásáért, többek között bentlakást hozott létre. Az egész Mezőség szórványtelepüléseiről, azokból a falvakból, ahol nem működött 5–8. osztály, azaz Szépkenyerűszentmártonból, Devecserből, Kispujonból, Feketelakról, Vasasszentegyedről összegyűjtötte a gyermekeket, és tanulási lehetőséget biztosított nekik. A bentlakási tennivalókat, hivatalos papírokat, könyveléseket, önkéntesen, családjával együtt végezték. A gyermekeket számos kirándulásra elvitte, például gyakran megfigyelték a kakukk dalát: amikor meghallották, hogy szól a kakukk, feltették a kérdést: „Kakukkmadár, hány évet élek én?”, és a kakukk válaszolt.

Az iskola fennmaradása komoly munkát igényelt, elsősorban a szórványfalvakban élő szülők meggyőzése jelentette a legnagyobb kihívást. A bentlakásban élő magyar és román diákokat nem csupán tanítatta, hanem életre, általános műveltségre és tiszteletre is nevelte őket. Biológusként megalapította a Természetbarátok körét, később a Zergeboglár csapatot, amelynek jelentős tevékenysége a falu környékén előforduló ritka növények tanulmányozásából, és a megfigyelések leírásából állt.

Kötelességének érezte, hogy segítsen valahogy a környezeten, ezért részletesen feltérképezte a környékbeli növényeket. A zergeboglárt (Trollius europaeus), csapatának névadó növényét 1983-ban mesterséges úton is szaporította. A zergeboglár magvaiból Amerikába, valamint az akkori Jugoszláviába is juttatott. Amerikából vis - szajelzésképpen egy fényképet kapott, amelyen az erdélyi zergeboglár volt látható, amint Willowdale nevű helyiségben kivirágzott. Évente Zergeboglár-ünnepély szerevezett, amelynek célja a zergeboglár ismertetése volt, és a figyelem felhívása ennek veszélyeztetettségére. Az ő és csapata természetvédő munkásságáról film is készült, amelyet a füzesi és a kolozsvári tanulók közös sátrazása során forgattak. A film címe Egy áprilisi mese, amelyben az Állattani múzeum kitömött farkasát felhasználva tréfálják meg a kolozsvári gyermekeket a füzesiek.

1982-ben a Jóbarát című ifjúsági folyóirat meghirdette a Pro Natura versenyt, amelyen a Zergeboglár csapata kétszer első és egyszer nagydíjat nyert 1983-ban, 1984-ben és 1985-ben. Az 1984- ben megszervezett versenyen, mivel a versenyszabályzat szerint az előző évi nyertes csapat vezetőjeként a zsűriben részt kellett vennie, csapata versenyen kívül indult, de a nagyszerű munkájárt különdíjban részesült.

A Pro Natura kis park környezetvédelmi „támaszpontként” is szolgált, területén tulajdonképpen nyílt laboratórium létesült, miután számos ritka növényt és fát ültettek itt el. A parkban rendezett tevékenységek között visszatérő események voltak a meleg, nyári esték alkalmával szervezett vetítések, a táborok, de bokrétakötés vagy magyar ruhabemutató is zajlott. Az egyik vetítés témája a madarak védelme volt, és hatására rövid időn belül madárfészek-építési mozgalom indult a faluban. Levelezése során egy ornitológus pályatársa felhívta a tanár úr figyelmét, hogy a madarak számára ne kalitkákat, hanem odúkat építsenek. A téli vakációban megszervezte a madarak karácsonyfáját, ami abból állt, hogy egy fát telis-tele aggattak gyümölcsökkel és magvakkal, így a madaraknak volt mit enniük. A park nevezetes lakója volt egy őzike, akire a tanár úr és a diákok találtak rá, legyengülve, egy kirándulás során. Az itt található padok, asztalok, más ülőhelyek is mind-mind a tanulók keze munkája volt. Sajnos, a Pro Natura park már nem létezik ilyen formában, napjainkban játszótér áll a helyén. A park növényeit a tanár úr saját kertjébe költöztette. Tervben volt egy nagyobb Pro Natura park megépítése is, de ez sajnos, soha nem valósult meg.

 

A természetrajzi kiállítások

Élete egyik legjelentősebb és legtiszteletreméltóbb megvalósítása az ördöngösfüzesi iskola egyik termében berendezett állattani kiállítás, amelyen az erdélyi Mezőség állatvilága tekinthető meg mind a mai napig. Kezdetben a kitömött állatokat az iskola folyosóján tárolta, mert még nem állt rendelkezésére egy megfelelő helyiség. Miközben a gyűjtemény a szamosújvári vadászegyletnek köszönhetően is egyre gyarapodott, sikerült berendezni egy nagyobb termet. A látogatóknak elmesélte egy mérnök esetét, akit két delfin mentett meg a vízbe fulladástól, valamint gyakran mondogatta, hogy „az emberek hálátlanok, rosszak, irigyek, nem köszönik meg a munkánkat. De ne is várjunk köszönetet. Dolgozzunk szívvel-lélekkel szülőföldünkért, mert a legnagyobb köszönet és megelégedésünk az, hogy mindent megtettünk népünkért, drága szülőfalunkért.”




Kertészkedést népszerűsítő előadás a 1980-as években

A kiállítás létrehozása és bővítése idején azt tapasztalta, hogy mindenki kitömött állatot akart, függetlenül attól, hogy a törvény által védett faj volt-e vagy sem. A tanulók közül is sokan szerették volna elsajátítani a konzerválást és a tömést, de ennek megtanításától tartózkodott, félve a könnyen megfogható állatok elpusztításától. „Amikor a természetet járom, szomorúan tapasztalom, hogy mind kevesebb és kevesebb állatot látok. Például mezei nyúl nem ugrik ki a bokorból. A zöld harkály kellemes csengésű kacagását ritkán hallom. Seregély is kevesebb repül ki az öreg almafák odvaiból, hogy a közeli gyümölcsfák ágaira szálljanak. Sokat kell időznöm a természetben, amíg hallok egy-két kakukkot megszólalni. Zöld gyík már ritkán surran tovább. Ilyenkor vigasztalom magam, gondolva, hogy a domboldal másik felén, ahol a napsütés erősebb, talán több zöld gyík van” – fogalmazott.

Az egyre szegényedő környezetet látva elhatározta, hogy a továbbiakban olyan módszereket alkalmaz, amelyek nem teszi szükségessé az élő, egészséges állatok vagy növények feláldozását, hanem rajzokkal, képekkel, filmekkel segítik az embert, hogy megismerhesse a növény- és állatvilágot. Egy legyengült gólyát is gondozásba vett, összességében ezek a körülmények és gondolatok vezették a második kiállítás létrehozásához, a korszerűbb oktatási módszerek alkalmazásához.

Lapohos András 1996-ban adományozta az iskolának a kiállítást, azzal a feltétellel, hogy ő viseli gondját, amíg egészségéből és erejéből kitelik. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem biológia szakos végzősei éveken át az örgöngösfüzesi iskolánál végezték pedagógiai gyakorlatukat. Ezek az alkalmak arra ösztönözték őket, hogy kövessék a tanár úr példáját, aki hatalmas tiszteletnek örvendett a biológia szakosok körében. A környék összes tanulója is meglátogatta az állattani kiállítást, de jöttek érdeklődők Kolozsvárról, Désről, Szamosújvárról, Magyarországról, sőt, Olaszországból, Angliából, Franciaországból, és Amerikából is. Az ördöngösfüzesi kiállítás rengeteg látogatót ösztönzött arra, hogy lépéseket tegyen a természet védelmében, s ezt a vendégkönyv bejegyzései is alátámasztják.

Másik jelentős munkája a kis dokumentum-múzeum Ördöngösfüzes kincsei elnevezés alatt. A gyűjtemény színes diaképek vetítésére szolgált, amelyeken ritka növények és állatok voltak láthatók. Ennek célja az volt, hogy az emberek megértsék a természetvédelem fontosságát, és tegyenek is érte. Lapohos András Ördöngösfüzes kincseinek tartotta: a kisasszonypapucsot, a zergeboglárt, a törpemandulát, az árvalányhajat, a hegyi kökörcsint, az óriás pöfeteg-, a közönséges szömörcsög-, a sárga korall-, a közönséges csillaggombát, a különböző mérges gombákat, a nagy és a közepes pávaszemet, a fecskefarkú, a kardos és a citromlepkét, a viperát, a zöld- és a törékeny gyíkot. Jelmondata Devecseri Gábor következő szavai voltak: „Kit ezüstlő köréből / Kihajított az Ég / Ember, vigyázz a Földön, / Úgy élj, hogy kárt ne tégy.” Ide gyűjtötte a természetben elhullt állatokról készült diaképeket is, emlékeztetőül és figyelmeztetőül, hogy a természet egyre csak szegényebb és szegényebb lesz, segítségre van szüksége. Néma tavaszként emlegette azt az időszakot, amikor a megnövekedett vegyszerhasználat miatt sok állat elpusztult.




Őzike gondozása az 1970-es években

Előadásokat tartott a források és a legelők tisztaságának megőrzéséről, és számos más dologról is. A kis dokumentummúzeumban megtalálhatók a Zergeboglár csapat naplói is, amelyek megtekinthetők, és egyebek mellett arra is jól, hogy elgondolkodtassák az embert: „az embertől az emberért védjük drága szülőfalunk határát, környezetünket”. A naplók egy részét a Keleti-Kárpátok lábainál Vrancea megyében elhelyezkedő gălăciuci táborban is bemutatták, ahol a III. Pro Natura verseny megnyerése után táboroztak a füzesi diákok.

 

Az egyház és a kultúra szolgálatában

1989 után lehetőség nyílt, hogy Lapohos András kultúránk gyökereit is megismertesse tanítványaival. Ennek céljából versenyt hirdetett Ismerjük meg ősi református templomunk történetét címmel. Látva, hogy a Mezőség magyar lakossága egyre inkább csökken, ezáltal falvak tűnnek el, tenni akarása arra késztette, hogy az egyházak kincseiről számbavételt végezzen, megakadályozva e felbecsülhetetlen értékek földdel egyenlővé válását, és a róluk való megfeledkezést. Sikerült összesen 46 egyházközségben számbavételt készítenie, és mindezt összefoglalta a Zúgó harangok üzenete című könyvében. Nevezetes még a harmadik „múzeum” megalapítása is, az egyházi és szórványmúzeum.




A Lapohos András által létrehozott állattani kiállítás az ördöngösfüzesi iskolában az 1970-es években

Életének ugyancsak kiemelkedő munkája a Szülőfalum Alapítvány létrehozása volt, amelynek tagjai segítségével három irányban dolgozott. Az első a romos templomok megjavítása, második a bútor nélküli templomok bebútorozása, a harmadik a Falunap megrendezése volt. Többek közt az alapítvány révén sikerült megjavítaniuk a göci református templomot, és bebútoroztatni a sajósárvári templomot. Magyarköblösön megszervezte az elszármazottak falunapját és szorgalmaztatta, hogy e rendezvényt a továbbiakban is megismétlődjék.

Hagyományőrző tánccsoportot hozott létre, amely többször is fellépett külföldi és itthoni néptánctalálkozókon. Jó ötletnek tartotta egy hagyományőrző kézimunka kör létrehozását is, amelyet a későbbiekben meg is valósított. A téli estéken gyakorta összegyűltek az emberek és kézimunkához láttak. Ezek a találkozók nemcsak a hagyományőrzésre adtak lehetőséget, hanem arra is, hogy a falubeliek közötti kapcsolatok megerősödjenek.

Mindezek mellett megszervezte a Békaolimpiászt, a forrásvíz- és legelőtisztítást, vad gyümölcsfák beoltását, viperaveszélyes terület megjelölését, és sok más tevékenységet, amelyek az utókor számara csupa haszonnal járnak.

Lapohos András tevékenységét számos díjjal jutalmazták. 2000–2001-ben Ezüstgyopár-díjban, 2004-ben a Juliánusz-alapítvány oklevelében, szintén 2004-ben az Erdélyi Református Egyházkerület sajtóosztálya elismerő oklevelében részesült. 2010-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét vehette át.

 

Emlékezete




Lapohos András tanítványai
az ördöngösfüzesi Pro Natura parkot gondozzák
az 1980-as években.

Lapohos András tanár úrra szívesen emlékeznek egykori tanítványai. Major Melinda elmondta: „a tanár bácsi alakja úgy jelenik meg előttem, mint egy örök tűzfelelősé, aki nem engedi kialudni a pislákoló lángot, amely világít, melegít, energiát ad, és megmutatja a helyes, járható utat.” Hideg Irma: „Tanárom, osztályfőnököm és emberi példaképem volt, gimnáziumi éveim alatt. A biológia órák nagyon tartalmasak voltak, a tanár úrnak köszönhetem, hogy a biológia az egyik kedvenc tantárgyammá vált. Az osztályfőnöki órák alkalmával nemcsak iskolához fűződő dolgokat sajátítottunk el. Ezekbe az órákba a tanár úr beleszőtte az igazi emberi értékek fontosságát, mint a becsület, az emberség, a szorgalom, az empátia. A biológia- és osztályfőnöki órákat számos aranymondással színesítette, amelyek ezeket az emberi értékeket hangsúlyozták. A természetvédő kör lelkes tagjaként gyermeki örömmel vártam a hétvégéket, amikor évszakoktól függetlenül a természetet jártuk a növény és állatvilág megismerése és védelme céljából. Tudatosította bennünk a természetvédelem fontosságát. Egész munkássága példaértékű számomra. Kitűnő pedagógiai érzékkel rendelkező tanár volt, aki az iskolai tudás mellett az életre is nevelt, ezért hálával emlékszem mindig rá.”

A tanár úr példaértékű tevékenységének hiányában a természetvédelem, a hagyományőrzés terén és számos más területen a Mezőség rengeteg értéktől vált volna megfosztottá. Lapohos András életének 90. életévében, 2017 augusztusában távozott közülünk, de emléke tovább él bennünk. Ez is tőle maradt fenn: „nem kell az orvoshoz fordulni, hogy a következő gyógymódot írja elő: reggel harmatos fűben sétálni, délben rigófüttyöt hallgatni, este pedig a kolompszóban gyönyörködni. Mindezek minket mindennap meggyógyítanak.”

 

Lapohos András megjelent könyvei:

Zúgó harangok üzenete (Templomok és fogyó gyülekezetek, 2006), Természetvédelem a szülőföldön (2008), Az ördöngösfüzesi református egyházközség történetéből, Iskoláim, drága iskoláim, Kis dokumentum múzeum: Ördöngösfüzes kincsei 1980-ban, Egyházi és szórvány múzeum (2014).

 

Az írás születésekor a szerzők a szamosújvári Kemény Zsigmond Elméleti Líceum X. osztályos diákjai voltak, ma végzősök.

Irányító tanár: Riti József Attila.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Deák János, Miriszló

Deák János meg nem valósított terve volt, hogy a régi templom mellé emlék­oszlopot állítson. Azonban amikor öregedni kezdett, a fiatalság már nem állt mellé e terv kivitelezésében.

Egy egyszerű vidéki körorvos élete nem könnyű. Meg kell küzdenie a betegségekkel, a hiányosságokkal, a falu világára jellemző konzervatív látásmóddal, a hiedelmekkel, előítéletekkel. Hatványozottan volt ez igaz a kisebbségi létben, a nem is olyan távoli múltban, amikor a kommunista diktatúra nyomta rá bélyegét az életre. Az elszigetelt közegben nemcsak a hatékony egészségügyi ellátás, de a szó szabad kimondása, a gondolat szabadsága, a magyarság megélése is vastag falakba ütközött. Kisiratoson ezeknek a falaknak a bontogatásában, majd amikor a körülmények megengedték, újak építésében játszott szerepet hétköznapi hősünk, az az ember, akit tanulmányunk alanyául választottunk, dr. Almási Béla.

"A faluról ahova megyek, csak annyit tudok, Hogy sötétedéskor petróleumlámpa szemekkel pislog. Úgy képzelem, hogy kicsi és kerek, mint egy szőlőszem, S este a fáradt emberek bort isznak, mert kevés és rossz a víz” - a fenti verssorok írója, hétköznapi hősünk Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, akit a szilágypanitiak – gyermekek és felnőttek, egyszóval mindenki – így ismerik és emlegetik: a tanárnő. Dolgozatunkban végig így fogjuk nevezni őt. Így íródott be a közösség szívébe és lelkébe, így száll tovább nemzedékről nemzedékre, miközben szülők, nagyszülők mesélnek gyermekeiknek a tanárnőről, aki kitűnt a többiek közül, mert nemcsak a reál tantárgyak tanítását szerette volna megkedveltetni az akkori gyermekekkel, hanem lelki szemeivel azt is felismerte, hogy itt több van egy falusi közösségnél. Hogy kincseket rejt ez a falu, csak nem érkeztek még a kincskeresők, hogy kiaknázzák a drágaköveket! A tanárnő, kincseket keresett és talált, értékes és nemes kincseket.