Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Búzásbesenyő lámpása: Rátoni János

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította a Hét­köznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lé­nyege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben az ér­deklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai ma­gyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adaléko­kat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát te­szi közzé.

 

Búzásbesenyő az egyik legszebb nevű település a Kárpát-medencében. Erdély középső részén, Marosvásárhelytől délnyugatra, mintegy 20 kilométernyire található, a Besenyő (Nagy) patak völgyében, amely balról torkollik a Marosba. A falut az E60-as nemzetközi főútról lehet megközelíteni. A helység évszázadokon át Küküllő vármegye, majd a kiegyezés utáni közigazgatási átszervezés eredményeként 1876 után Kis-Küküllő vármegye része volt. A kommunizmus idején több közigazgatási egység része a többszöri átszervezés miatt, 1956-ig pedig önálló község volt. Az 1968-as megyésítés óta a Maros megyei Kerelőszentpál község egyik faluja.




Rátoni János. Rátoni Csaba családi albumából

Régészeti leletek bizonyítják, hogy a falu határa (a Domákla és a Borsódomb nevű részek) már a bronzkorban, Kr. e. 2500 körül lakott volt. Neve mindenképp a besenyőkhöz kapcsolja. A történészek szerint egy besenyő nemzetség telepedett ide le, vagy valamelyik besenyő vezér kapta az uralkodótól ajándékba a már létező falut/birtokot. A régészeti tárgyak alapján, Besenyő mindenképpen 11–12. századi Árpád-kori település.

Búzásbesenyő első írásos említése, Beseneu formában egy 1349. július 7-én kelt adománylevélben olvasható. Ezt követően 1740-ben jelent meg a ma is használt előneve, a Búzás jelző, Búzás Besenyő formában. Románul a 18. századtól 1964-ig Beşineunak nevezték, ekkor kapta jelenleg is érvényes hivatalos román elnevezését, a Valea Izvoarelort, mivel a kommunista rendszernek nem csengett jól a történelmi múltra utaló Beşineu elnevezés.

A népességre, a lakosságra vonatkozó első írásos adatok csak a 18. századtól maradtak fenn. Az 1786-os első népszámlálás adatai szerint 566 lélek lakta a falut, amely az adott kor közepes nagyságú településének felelt meg. A falu népesedési fejlődése a 18. századtól gyorsult fel, 1880-ban már 1017 fő lakta (100 év alatt szinte kétszeresére nőtt), a két világháború között 1250 lélek felett volt a lakosság száma. A legmagasabb lélekszámot (1268 fő) 1966-ban jegyezték. Azóta 1992-ig csökkenő tendenciát mutatott (1130 lakos 1992-ben), míg a legutóbbi, 2011-es népszámlás már ismét növekvést mutatott ki (1158 lakos).

Már a 15. századtól találunk utalást a falu etnikai sokszínűségéről (említés történik a románok juhötvenedéről, azzal a megjegyzéssel, hogy abban az időszakban a faluban nem voltak románok). Az első írásos adatok azonban már a 18. századtól jelentős román népességet is kimutatnak. A többséget mindig a magyarok alkották (1850-ban 60% magyar, 32,5% román, 1930-ban 74,3% magyar, 24,9% román, 1966-ban 79,1% magyar, 20,9% – ekkor élt a legtöbb magyar a faluban, szám szerint 1003 fő. 2011-ben közel 73% magyar, 21% román, 6% cigány volt az arány. Kisebb számban éltek még cigányok, németek és zsidók.

A helység fennállásának kezdeti századaiban a besenyőiek római katolikus vallásúak voltak. A hagyomány szerint Kerelőszentpál anyaegyházhoz tartoztak, és Szent Kereszt védőszentű kápolnájuk volt. Egy kápolna már létezett a faluban a reformáció előtt, erre abból lehet következtetni, hogy a 18. században a katolikusok azon a címen akarták visszafoglalni a templomot, hogy az övék volt.

A 16. század derekán a magyarok zöme a reformáció során kálvinista hitre tért át, kápolnájuk is a reformátusoké lett. A reformációt követően a 19. század végéig a falu magyarságának nagy része református. A katolikusok megerősödésére csak a Habsburg uralom után került sor. 18. század elején Besenyőben a románoknál a görögkatolikus–ortodox viszály, a magyaroknál pedig a római katolikus–protestáns ellentét élénkült fel. Az abosfalvi „pá­ter” a katolikus hívekkel és öt fegyveres katonával az 1700-as évek elején, 1727-ben vagy 1724-ben foglalták vissza kápolnájukat. Egy hét múlva azonban, az éjszaka leple alatt, a reformátusok papjukkal, Zágoni (Sáska) Balázzsal és környékbeli kollégáival (Radnóthi Mihály szentpáli, Péterfalvy János gálfalvi, Zalányi Gergely gogánváraljai és Bátori István bonyhai lelkészekkel), valamint tanítójukkal az élen fegyveres támadással visszafoglalták azt. Pár nap múlva az el- és visszafoglalás megismétlődött. Mivel a Gubernium a reformátusok javára döntött, a katolikusoknak csak 1835-ben sikerült egy kis fakápolnát építeni Török Veronika adományából.

A református egyház

A források szerint 1649-ben a besenyői reformátusok Kerelőszentpálhoz tartoztak, ekkor elváltak a szentpáli anyaegyháztól és a Kerelő filiája (leányegyháza) lettek. Később, 1657-ben anyaegyházzá léptek elő, a kerelői fília 1738-ig állt fenn, amikor az utolsó magyar lakosok is távoztak onnan.

A továbbiakban 1835–1836-ban lebontották a régi papi lakot, és elkezdték építeni az újat. Ezt a templomtól délre, a mesteri (tanítói) házat pedig a templomtól északra építették fel. A jelenlegi parókia telkét, két holdat, a különcként számon tartott Túróczi Dénes helyi földbirtokos hagyta az egyházra 1916-ban, erre a helyre épült fel a mostani papi lak. Túróczi emellett még 90 hold földet is a református egyházra hagyott.

A református templom egy megmaradt emlékkő és az egyházi jegyzőkönyvek tanúsága szerint 1852-ben nyerte el mai alakját. Tornya még nem volt, hanem haranglábbal rendelkezett. 1866-ban új harangot vettek, 1868-ban pedig új haranglábat építettek. Amikor 1909-ben elkészült a torony, a harangok ide kerültek, míg a haranglábat lebontották.

A görögkeleti (ortodox) / görögkatolikus egyház

A 18. század elején építhették kis fatemplomukat a mai ortodox temetőben az 1700-ban görögkatolikus hitre tért helybéli románok. Erdély Romániához csatolása után, 1920-ban az új hatalom önkényesen elvett a református parókia telkéből egy fél holdat, és azt a görögkatolikusoknak adta, akik ezen a telken építették fel új templomukat 1927-ben. Mivel 1948-ban a kommunista hatalom megszűntette a görögkatolikus egyházat, a román ajkú hívek átkényszerültek az ortodox vallásra. Önálló parókiájuk és helyben lakó papjuk 1996-tól van.

A római katolikus egyház




A katolikus templom. Kedei Pál Előd felvétele

A búzásbesenyői katolikusok a 18. századtól, akárcsak a középkor folyamán, Kerelőszentpálhoz tartoztak. A katolikusok a kápolna helyett a 19. század utolsó évtizedében a falu központi részében új templomot építettek, amelyet 1897-ben szenteltek fel.

Valamikor 1966–67-ben a börtönből kiszabadult dr. Jakab Antalnak köszönhetően megalakult az önálló katolikus egyházközség (plébánia), majd 1977 és 1980 között a templomot bővítették. A 20. század elejétől a falu legnagyobb felekezete a római katolikus. A 2011-es adatok szerint a helység 1158 lakosának 44,55%-a római katolikus, 28, 23%-a református, 22,71%-a ortodox, a többi egyéb vallású.

Iskola, oktatás

A búzásbesenyői oktatás kezdeteiről korabeli oklevelek tanúskodnak közvetlen vagy közvetett információkkal. Az oktatás első nyomai az 1500-as évekre nyúlnak vissza, amikor 1545 és 1553 között Besenyői József deáktiltó leveleket bocsátott ki. A 17. század második felétől több besenyői diákról tudunk, akik a nagyenyedi és a marosvásárhelyi református kollégiumokban tanultak.

A falu első iskolájának létrejötte a reformációhoz köthető. Besenyő 1657-ben önálló egyházközség lett, református iskolájának kezdete az önállósulás utáni évekre tehető, habár első tanítójáról csak 1713-ból van adatunk. A református egyházi jegyzőkönyvek utalásai szerint a felekezeti iskola a volt papi lak mögötti telken állt. Az iskolaépület egy teremből állt, szalmával fedve, az évi meszelést, javítást az egyház biztosította, úgyszintén a tűzifát is. Az 1839-es feljegyzések szerint az „oskola mester” kukoricaföldet is kapott, amelyet az egyház dolgoztatott meg.

Az 1868-ban közzétett Eötvös-féle törvény kötelezővé tette az elemi oktatást, amelyet főként a felekezeti iskolákkal valósított meg. Az újraszervezett népoktatás Búzásbesenyőben is éreztette hatását, volt időszak, amikor három felekezeti iskola működött a faluban.

A református iskola már 1870-ben megerősödött, jobban ellátták bútorzattal és tanszerekkel, falitáblákkal, padokkal stb. Az 1907–1908-as iskolai évtől kezdődően a református iskola magyar állami elemi népiskola lett, igazgató-tanítója Téglás Ferenc maradt.

Itt kell megemlékeznünk Dósa Dánielről, azért amit az iskoláért tett. Dósa publicista és regényíró volt, Makfalván született 1821. január 30-án, és Búzásbesenyőn halt meg 1889. szeptember 25-én. Halála után besenyői házát a Dósa család a református egyházra hagyta, a század végén ebbe költözött a református iskola. Az iskolához hatalmas kert és udvar tartozott. Itt kapott helyet és kertet a tanító is.

A római katolikus iskolával kapcsolatos rendelkezésünkre álló első adat sokáig úgy tűnt, hogy az 1882-es anyakönyv. Egy 1927-ből származó tanfelügyelői jegyzőkönyv szerint azonban már 1869-től létezett katolikus iskola a helységben. Az tény, hogy 1892-ben a plébános a kápolna építése mellett a már meglévő iskolaépület helyett egy újnak az építését is tervezte, amely egyszerre épült a templommal, és 1897. október 24-én avatták fel. Ugyanakkor a telek egy 1835-ből való adományozás útján került a katolikus egyház tulajdonába, talán ezután nem sokkal épülhetett az iskola régi épülete.

A faluban 1900-ban román nyelvű görögkatolikus iskola is létezett. Valószínűleg már 1870-ben is működött egy faépületben.

Az 1918-as impériumváltás után a magyar állami iskolát román állami iskolává nyilvánították. Az 1919–1920-as tanévben tehát két iskola működött: a román tannyelvű állami és a magyar tannyelvű római katolikus felekezeti iskola.

A megváltozott viszonyok között a református egyház 1921-ben újraalapította a református felekezeti iskolát, amely 1924-ben anyagi gondokkal küszködve, újra összeolvadt az állami iskolával, annak magyar tagozatát képezve. Ezek után 1926-ban az állami iskola két önálló tagozatra szakadt: román anyanyelvű állami elemi iskolára és magyar anyanyelvű állami elemi iskolára. Így a római katolikus felekezeti iskolával ismét három iskolája lett a falunak.

Az 1931–1932-es tanév volt az állami magyar iskola utolsó éve, mint önálló iskoláé. Ezután már csak két iskola működött: a román állami iskola (amelynek volt magyar tagozata is) és a magyar tannyelvű katolikus iskola.

A második világháború után a katolikus felekezeti iskolába egyaránt jártak katolikus és református gyermekek. Az iskolát a két egyház közösen tartotta fenn. Lőrincz Zoltán igazgató, Szellán Róza és Mátyás Aranka tanítónők lelkesen dolgoztak a sok tanulóval. Az 1948-as kommunista tanügyi reform azonban a besenyői felekezeti oktatás végét jelentette, a még működő katolikus iskolát az állami iskolába olvasztották be, az iskola épületét államosították, és művelődési otthonná alakították. Létrehozták a magyar tagozaton az 5–7. osztályokat, amelyek az állami iskola épületében működtek, míg a magyar tagozat 1–4. osztálya 1950 őszéig a volt római katolikus iskola épületében tevékenykedett, amikor az épületet művelődési otthonná alakították át. A gimnáziumi magyar tagozatos 5–7. osztályokat a gyenge látogatottságuk miatt a tanfelügyelőség megszűntette, így a magyar gyermekek 5. osztálytól Kerelőszentpálon tanulhattak tovább. A román gyermekek 1964-ig jártak Kerelőszentpálra iskolába 5. osztálytól.

Az adatok szerint 1950 szeptemberétől minden osztály az állami iskola épületébe járt. A meglehetősen nagy távolság és az utazási viszonyok miatt kevesen vállalták a továbbtanulást a 4. osztály befejezése után. A helyzet 1959-ben fordult jobbra, amikor sikerült megszervezni a magyar tagozaton 23 tanulóval az 5. osztályt. Ekkor az igazgató Győri Gyula, helyettes tanár pedig Rátoni János volt. 1965-ben Nagy Károly tanító elköltözése után a lakótermeket is tantermekké alakították át, így az iskola öt tanteremmel rendelkezett. Azonban így is teremhiány volt, ezért az oktatás két váltásban történt.

Az 1969–1970-es tanévtől Nemes Sándor lett az igazgató, aki – négy évet leszámítva az 1980-as évek derekán – 2001 októberéig vezette a tanintézményt. A hét osztályos iskola az 1964-65-ös tanévtől vált nyolcosztályossá, 1974-től pedig beindult a román tagozaton is a gimnáziumi ciklus. 1976-ban elkészült az új, akkor korszerűnek számító iskolaépület, így megszűnt a kétváltásos tanítás.

A 2001-es esztendővel az iskola igazgatója Kedei Pál Előd lett, Nemes Sándor volt igazgató pedig több évtizedes munka után nyugállományba vonult. Hamarosan, 2005-ben az iskola felvette Dósa Dániel publicista, író nevét. Ugyanakkor 2007 őszétől nagyszabású felújítási és bővítési munkálatok kezdődtek az ún. új iskolában. A megújult iskola átadását 2008. május 24-én tartották.

A 2009–2010-es tanévtől a besenyői iskola magyar tagozatára járnak a kerelőszentpáli és a marosugrai 5–8. osztályok magyar tanulói, ott ugyanis az alacsony létszám miatt a magyar tagozat megszűnt.

A település a 20. században

Az első és a második világháború alatt számos búzásbesenyői küzdött a csatatereken, sokan közülük hősi halált haltak. Nevük a falu központjában álló emlékművön szerepel. A második bécsi döntést követően Búzásbesnyő Dél-Erdélyhez tartozott, vagyis Romániánál maradt. A magyar fiatalok közül sokan átszöktek Észak-Erdélybe, és többen közülük magyar sorkatonai szolgálatot vállaltak. A falu románsága körében eléggé elterjedtek a vasgárdista eszmék, ezért számos incidens történt. A legnagyobb megpróbáltatás 1944-ben következett be, amikor 56 magyar embert hurcoltak meg.

A falu lakossága a kollektivizálásig földművelésből élt, jelentős volt a gyümölcstermesztés is. 1945 után a kommunisták elsőként a helyi tulajdonosok birtokait sajátították ki, és elkezdték a módosabb parasztok, a „kulákok” anyagi tönkretételét, nagyobb adók és egyéb megszorítások alkalmazásával. Ezzel egy időben folyt a kommunista eszmék terjesztése, állandóan rendezvényeket, akciókat kezdeményeztek, kötelezve a helyi pedagógusokat ezek megszervezésére. Még a mezőgazdasági munkákat is fentről jött utasítások alapján kellett elvégezni. A lakosság zömének ellenállása dacára 1962-ben befejeződött a kollektivizálás, amelynek következtében a fiatalabb nemzedék kezdett más munkalehetőség után nézni. Ekkor, az 1960-as évektől indult meg a fiatal, szakmát tanult lakosok elvándorlása a város, az ipari munka felé.

Az 1956-os magyarországi forradalom híre Búzásbesenyőre is eljutott. Egyes kerítéseken a forradalommal egyetértő röpcédulák és falragaszok jelentek meg.

A kommunista rendszer árnyoldalai ellenére, a fejlődés, a modernizálás is érezhetővé vált, ugyanis 1953 és 1956 között a faluba bevezették a földgázt, majd 1964–1965-ben a villanyáramot. 1965-ben kibővítették a művelődési otthon épületét, 1962-től pedig saját mozival rendelkezett a falu, a vetítések helyszíne a művelődési otthon volt. Ugyanakkor 1970 tavaszán elkezdődött a járdaöntés a falu utcáiban. Az 1970-es évekig vonattal ingázó munkások helyzetét megkönnyítette az 1970-ben indított autóbuszjárat. Az 1980-as években megtorpant a falu fejlesztése, az egyre reménytelenebb helyzetből az 1989. decemberi rendszerváltozás mozdította ki a települést.

Az 1989. decemberi eseményekben búzásbesenyői fiatalok is részt vettek, a Ceaușescu-ellenes tömegtüntetések Marosvásárhelyen elesett egyik mártírja a falu szülötte, Pajka Károly volt, akit 1989. december 21-én este talált el a gyilkos golyó.




Az iskola napjainkban. Kedei Pál Előd felvétele

Maros megyében az elsők között, 1990. január 7-én Búzásbesenyőn is megalakult a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) helyi szervezete, a falu magyarsága 1990. február 10-én majdnem kivétel nélkül részt vett a helyi gyertyás-könyves tüntetésen, amelyen magyar iskoláinkért és a magyar nyelvű oktatásért szálltak síkra. A helyi és a megyei állami szervek minden rosszakarata, illetve gáncsoskodása ellenére, hála a búzásbesenyői RMDSZ kitartásának, 1992. október 24-én, Sütő András író jelenlétében megható ünnepség keretében leplezték a világháborús hősök és Pajka Károly közös emlékoszlopát. Ugyancsak az RMDSZ helyi szervezetének kezdeményezésére 1996-ban a falu egykori legendás néptanítójáról, Rátoni Jánosról nevezték el a helyi művelődési otthont, önerőből vállalva annak felújítását is. A búzásbesenyői RMDSZ felkérésére Pál-Antal Sándor és Szabó Miklós történészek 1995-ben megírták a falu első vázlatos történetét, monográfiáját, amelyet egy kis ismertető füzetben adtak ki. Szintén 1995-ben Máté Ferenc, Búzásbesenyőből elszármazott plébános kezdeményezésére azóta is élő testvértelepülési kapcsolatot hoztak létre a magyarországi, Pest megyei Tápiószőlőssel.

1999-ben ünnepelte a falu első okleveles említésének 650. évfordulóját. Azóta minden év júliusának első felében megszervezik a falunapot, amely az utóbbi években már számos műsorral, szabadtéri koncertekkel, tűzijátékkal „fűszerezett” népünnepéllyé nőtte ki magát.

A falu életében nagy fordulópont történt a 2000. évi júniusi helyhatósági választás, amikor Simon István személyében búzásbesenyői lakos lett a község polgármestere. Ezután a községbeli fejlesztési stratégiák már nemcsak a községközpontra irányultak, hanem elkezdődött a többi településnek, köztük Búzásbesenyőnek is az infrastrukturális fejlesztése. Ugyanakkor 2005-ben több évnyi próbálkozás után, immár a helyi polgármesteri hivatal támogatását is élvezve, a helyi általános iskolát Dósa Dániel íróról, publicistáról, 1848-as forradalmárról nevezték el. 2004 és 2005 között felújították a Főúton található járdarészt, 2006 és 2008 között kiépítették az ivóvízvezeték-hálózatot, teljesen kicserélték a gázvezeték-csöveket, majd valóra vált a besenyőiek több évtizedes álma: 2008 októberében átadták a leaszfaltozott helyi utat. Ugyanakkor 2007 szeptemberében felavatták az orvosi rendelő mögötti telken az új tornatermet, 2007 és 2008 között felújították és kibővítették az 1976-ban emelt iskolaépületet, parkosították az iskolaudvar egy részét; az ünnepélyes avató 2008. május 24-én volt.

A helyiek kezdeményezése során Horváth Kovács Szilárd, a marosvásárhelyi Művészeti Líceum búzásbesenyői végzős diákja elkészítette Petőfi Sándor bronzból készült mellszobrát, amelyet 2007. március 15-én avattak fel. 2008-ban felavatták az egyházközség-alapító, egykori búzásbesenyői kihelyezett plébános, dr. Jakab Antal erdélyi római katolikus püspök mellszobrát, Miholcsa József szobrász alkotását.

Feltétlenül említésre méltó, hogy 2009 őszére elkészült a római katolikus templom előtti téren a falu első köz­park­ja, 2010 és 2016 között kiépült a szennyvízcsatorna-hálózat, 2015 és 2016 között európai uniós pályázati forrásokból sikerült bővíteni és korszerűsíteni a Rátoni János Művelődési Házat, 2018-ban pedig elkészült az új óvoda, és befejeződött a mellékutcák aszfaltozása.

Rátoni János, a falu lámpása

A faluban számos kiváló tanító tevékenykedett, de közülük legelevenebben Rátoni János él a település emlékezetében. Rátoni János a kommunizmus idején érkezett Búzásbesenyőre, amikor a pedagógusoknak számos, főleg ideológiai megszorítással kellett megküzdeniük, ennek ellenére, ha kompromisszumok árán is, de végezni kellett a népnevelő és -művelő munkát, amelyre elhívattak.

Rátoni János mára már szinte teljesen elnéptelenedett szórványtelepülésen, Magyarherepén született 1922. december 6-án, egy kisnemesi, ún. hétszilvafás család első gyermekeként. Édesapja Rátoni József mészáros mester, édesanyja Lokodi Sándor Ilona varrónő volt. Született még egy öccse, Ernő. Rátoni ősei között a családi emlékezet több mint harminc református lelkészt és közel száz tanítót tart számon.

Az elemi iskolát Magyarherepén kezdte, ahol az akkori lelkészfeleség volt a tanítónő. Mivel tanulóhiány miatt a herepei iskola megszűnt, tanulmányait az akkori községközpontban, Magyarsülyén folytatta. Tanítói már ekkor unszolták a szülőket, hogy adják a gyermeket a nagyenyedi kollégiumba, mivel kiváló képességű, jól tanuló volt. Mindenkinek a kedvenc tanítványaként tartották számon. Diákként a nyári szünidők alatt otthon segített a gazdasági munkákban. Kisebbik fia szerint édesapja „örökké könyvmoly volt”, aki gyermekként a szénakazalban csinált magának kalibát, éjjel is ott aludt, a holdvilágnál az ő részét sarlóval levágta, így nappal tudott olvasni.

Amikor 1937-ben a tanítóképzőbe került, volt tanítónője potom áron a családnak adott egy szépen szóló hegedűt, mivel a képzősöknek szükségük volt hangszerre. Rátoni János kitűnően megtanult hegedülni, fia, Rátoni Csaba elmondása szerint valósággal sírt a hegedű a keze alatt. Enyedi tanulóévei alatt édesapja meghalt, az egyedül maradt édesanyát pedig az apai nagymama bíztatta, hogy támogassa a fiatal Rátonit tanulmányai folytatásában. Ezért még egy földdarabot is átadott a saját örökségéből, hogy fedezhessék a tanulási költségeket. Rátoni János 1943-ban fejezte be tanulmányait, majd behívták katonának Abrudbányára, ahonnan 1945. április 15-én szerelt le. Ezt követően református kántortanítóként állt munkába. Háborús sérülést is szerzett a katonai szolgálat alatt, szilánk került a bokájába, emiatt sosem tudott magas szárú cipőt viselni.

1945 és 1952 között Magyarózdón tanított, itt ismerkedett meg leendő feleségével, Nagy Ibolyával, aki 1946-tól ugyanott tanított. 1948-tól, a kommunista diktatúra kiteljesedése nyomán Rátoni Jánosnak le kellett mondania a kántori szolgálatról, de mivel előrelátó volt utódját már felkészítette, így volt, aki a kántori szolgálatot átvegye. Itt kötöttek házasságot 1949. október 15-én, ugyanitt született meg első gyermekük, Levente 1950. augusztus 9-én. Ózdon is gyümölcsöztette karvezetői tehetségét, kórust alapított. A tanügyi szervek felfigyeltek kitűnő szervezői képességére, ezért 1952-ben Mezőbodonba helyezték, ahol 1957-ig igazgatóként tevékenykedett. Derekasan kivette részét a helyi iskolaszervezésekből, összesen három (egy hét osztályos és két elemi) iskola beindításában vállalt jelentős szerepet (Mezőbodon, Urszajatelepen és Szénafűn). Bodonban a papi lak egyik szobájában laktak albérletben. Emellett az írástudatlanság felszámolására bevezetett délutáni oktatást is végezte, gyermekeivel sokszor csak este találkozott. Közben 1952. november 6-án megszületett a házaspár második gyermeke, Csaba. A számos teendő rengeteg időt és energiát igényelt. Eben az időben, 1954. szeptember 30-i időponttal kezdett naplót vezetni, főként gyermekei mindennapjait próbálva megörökíteni, de alkalomszerűen más témákról is írt. Ebben megemlítette, hogy fiatal korában is vezetett naplót, de az elkallódott.




A hősök emlékművének avatása 1992-ben (középen Sütő András).
Rátoni Csaba családi albumából

1957 szeptemberétől kinevezték Búzásbesenyőbe, ahol élete végéig tanított. Ezt az évet és eseményt ő maga a fordulat éveként jellemezte naplójában. A gyermekei már itt nőttek fel, itt jártak iskolába. Szolgálati lakást a művelődési ház Főút felőli szárnyában kaptak, haláláig ez maradt a besenyői otthona. Gyermekei a mai napig nem felejtették el a besenyői éveket és a gyermekkori pajtásokat. Anyósa unszolására, 1959 és 1962 között elvégezte a kolozsvári tanárképző főiskolát, a szívéhez mindig is közelálló történelem-földrajz szakot választva.

Sajnálatos módon korán, 1969-ben elveszítette súlyos betegséggel küszködő feleségét. Ekkor költözött Besenyőbe édesanyja, hogy a családot segítse, de sajnos, megvakult. Ennek ellenére, jó szívvel, fáradságot nem ismerve segítette a családot a háztartási munkákban.

Rátoni János sokoldalú pedagógus volt, rajz- és kézimunkakészsége, zenei képzettsége komoly színészi tehetséggel párosulva számos előnyt biztosított számára munkája során. Besenyőben majdnem százan jelentkeztek a kórusba, állandó jelleggel 50–60-an énekeltek a dalárdában jó néhány évig. A diákokkal is foglakozott, felnőtt- és gyermektánccsoportot is szervezett kollegáival együtt.

Tanítóskodott, tanárkodott és mindeközben a falu művelődési mindenese szerepét is betöltötte, hosszú ideig volt a falu művelődési otthonának igazgatója. Elévülhetetlen érdeme, mint tanár, hogy fáradhatatlanul látogatta a szülőket és győzködte őket, hogy tanítassák tovább a gyermekeiket az elemi osztályok befejezése után. Mivel az 1948-ban beindított felső tagozat Búzásbesenyőben a gyenge látogatottság miatt 1950-ben megszűnt, a tovább tanulni akaró besenyőiek a szomszédos Kerelőszentpálon, majd valamelyik közeli középiskolában tanulhattak tovább. A két település közötti távolság, a közszállítás hiánya, illetve más okok miatt kevesen vállalták a kerelőszentpáli továbbtanulást. Ezért számos értelmes, okos gyermek maradt megfelelő iskolai végzettség nélkül.

Ez az állapot fogadta Rátoni Jánost, amikor 1957-ben Búzásbesenyőre nevezték ki. Rátoni felismerte, hogy mennyire fontos a falu jövője szempontjából, hogy ez az állapot változzon. A besenyői származású, és a szintén ekkor ide kinevezett Jakab házaspárral, Istvánnal és Rozáliával együtt intenzív meggyőző munkával meggyőzte a szülőket arról, hogy Búzásbesenyőnek szüksége van a hét osztályos iskolára, s tenni kell azért, hogy a gyermekek járjanak iskolába. A falu elöljárói is felkarolták az ügyet, és 1959-re megjött az engedély, sikeresen megszervezték az ötödik osztályt 23 tanulóval. Búzásbesenyőnek azóta van felső tagozatos általános iskolája.

A kimondottan iskolai tevékenységek mellett oroszlánrészt vállalt a falu művelődési életének alakításában, fáradhatatlan művelődésszervezővé vált. Egyszerű közvetlenséggel közelített a falubeliekhez, akik hamar befogadták, és egy-két pohár bor mellett szívesen meséltek a faluról, a régi dolgokról. Ezek a beszélgetések szolgáltatták az első adatokat a falu hagyományairól, dalkincséről, mondáiról. Diákjainak többnyire a kötelező iskolai tevékenységek keretében tanított rövidebb színdarabokat. Nemsokára már a felnőtteknek is tanított népszínművet, dal- és vígjátékot. Igazi néptanító volt, sokoldalú tehetségét önzetlenül használta fel a falu kulturális életének fellendítésére. Az előadások rendezése mellett vezényelt, hegedült, saját kezűleg festette, készítette a díszleteket. Ugyanakkor ő intézte a kiszállásokkal járó ügyeket is. Előadásaival a környék szinte minden magyarlakta települését bejárták. Nemegyszer valódi diplomáciai érzékéről kellett tanúságot tennie, hiszen az általa tanított repertoár nem mindig volt ínyére a hivatalosságoknak, mivel ezek nem igazodtak a kommunista ideológia kulturális vonalához.




Nagyenyedi diákként. Rátoni Csaba családi
albumából

A késő őszi, téli időszakban zajlottak a próbák, általában húsvétkor voltak a bemutatók. Ezek igazi közösségi alkalmak voltak, hiszen próba után legtöbbször közös éneklés, nótázás következett, nem egyszer igen mámoros hangulatban fejeződtek be, de emiatt senki nem orrolt. A férfiak vitték az innivalót, az asszonyok pedig a harapnivalót. Számos esetben Rátoni hegedűjátékával kísérte a nótázást, a közös éneklést.

A nép emlékezetébe, főként az idősebb korosztályéba olyan darabok rendezésével írta be nevét, mint A betyár kendője, a Gyimesi vadvirág, a János vitéz, Ludas Matyi, A Szent-Anna tó regéje, a Kádár Kata, A botcsinálta doktor, A bor, A falu rossza. A János vitéz című darabot csak Búzásbesenyőben ötször adták elő, ami nem kis teljesítmény. A legtöbb darabot fiatal házasok szereplésével az 1960-as évek derekán vitte színre. Mint szó volt róla, a kollektivizálás nyomán egyre több fiatal máshol vállalt munkát, és ingázott. Mivel így már későn értek haza, ráadásul még otthon is segítettek a gazdálkodásban, egyre kevesebben vállalták a szereplést, a próbák fáradalmait. Így az 1970-es évektől lassan elsorvadt az amatőr színjátszás, s maradtak csak a kötelező iskolai előadások a gyermekekkel.

Tanári tevékenysége, népművelői munkássága mellett ott élt lelkében a tudományok művelésének igénye is. Annak ellenére, hogy nem volt búzásbesenyői, elsőként kísérelte meg megírni a falu monográfiáját. A rendelkezésére álló adatok, a helyi református egyház, illetve a nagyenyedi kollégium levéltári forrásai segítségével próbálta felvázolni a falu múltját. Természetesen nem térhetett el az akkor megkövetelt marxista történelemszemlélettől, ennek ellenére számos értékes adattal szolgál fennmaradt kézirata. A monográfiában saját kezűleg készített térképek is vannak, és kiegészítésként a határrészekhez, a helynevekhez kötődő mondákat is feljegyezte. A kéziratban 60 oldalon át foglalkozik a történelmi múlttal, ezt követik a falu határrészeinek mondái és a térképek. A kézirat tartalmazza továbbá a besenyői oktatás történetét, egy rövid földrajzi összefoglalót és a mezőgazdaság bemutatását.

Szintén ő volt az első és eddig egyetlen gyűjtő, aki a falu magyar folklórját próbálta feltérképezni. A tanulókat bízta meg, hogy jegyezzék le az idősebbektől az általuk ismert népdalokat, balladákat. Ezeket szintén rendezte, és két kéziratban véglegesítette. Az egyikben a besenyői népdalokat gyűjtötte egybe, a másikba pedig a balladákat. Sajnos, Rátoni csak szövegeket jegyzett le, hangszalagra nem rögzített, így máig nincs teljesen feltérképezve a falu dalkincse.

Munkásságával, életével Rátoni János annyira belegyökerezett a besenyői létbe, hogy halála után Búzásbesenyő lett a végső nyughelye is.

Az 1989-es fordulat után Búzásbesenyő élete is fordulatot vett. Sajnos, az 1990-es évek elején még nem volt egy Rátoni Jánoshoz hasonló, helyben lakó pedagógusa a falunak, aki a megváltozott, szabadabb körülmények között új lendületet adhatott volna a helység művelődési életének, amely igencsak elsorvadt a halála után, és az 1980-as évek kisebbségsorvasztó politikának köszönhetően.

Talán ez az érzés is hozzájárult ahhoz, hogy amikor felvetődött a művelődési ház névadásának a lehetősége, szinte mindenkinek Rátoni János jutott eszébe. A búzásbesenyői RMDSZ hivatalos engedély hiányában is a névadás mellet döntött. Saját költségre rendelték meg a művelődési ház új intézménytábláját, és 1996. március 24-én ünnepélyes keretek között a falu közművelődésének legkitartóbb napszámosáról nevezték el a művelődési otthont. A nagyteremben márványból készült emléktáblát helyeztek el, új sírfeliratot készítettek a temetői nyughelynek (mindkettő elkészítését Szabó Árpád helybeli lakos, műköves vállalta). A temetőben megkoszorúzták Rátoni János sírját, majd leleplezték a művelődési otthon homlokzatán az ő emlékére elhelyezett román és magyar nyelvű táblát. Nemes Sándor iskolaigazgató Gárdonyi Géza szép metaforáját, A lámpást idézve méltatta volt kollégája érdemeit, akinek fénye fájdalmasan hunyt ki a léleksorvasztó időben. Nagy Károly lelkipásztor méltatása szerint Rátoni János olyan időkben mutatott példát a nemzetért kifejtett munkát illetően, amikor még – a kommunista diktatúra körülményei között – az egyház sem tudta maradéktalanul elvégezni szent hivatásából fakadó munkáját.

A névadási ünnepélyre szinte az egész falu megmozdult. A sírnál az egykori vegyes kar férfitagjaiból ez alkalomra újraalakult dalárda énekelt, a művelődési házban pedig az ünnepi műsor első részében Rátoni egykori szereplőit szólaltatták meg, akik közül már sokan nagyapákká váltak, de ugyanolyan lelkesedéssel adtak elő részleteket, dalbetéteket a János vitézből és a Gyimesi vadvirágból. A fiatalok pedig (akiket Rátoni már nem taníthatott) részleteket adtak elő a Rátoni-gyűjtés balladáiból.

„Ember voltam, / Remegő, daloló” – írta Áprily Lajos. Ha Rátoni János költő lett volna, talán ő is ezt írta volna magáról, mintegy népművelői hitvallásként. Ember volt és esendő, de dolgos, és népét maradéktalanul, hittel szolgáló. A szolgálat volt életének kulcsszava, ez volt munkásságának vezérelve. Tudtunkkal, Búzásbesenyő az egyetlen magyar közösség Maros megyében, amely művelődési otthonát a saját néptanítójáról nevezte el.

Emlékek Rátoni Jánosról

Máté Pál, jelenleg Szekszárdon élő nyugdíjas, az egykori tanítvány így emlékezik Rátoni Jánosra: „1959-ben kezdtem el az iskolát Búzásbesenyőben. Sok mindent nem tudtam akkor még a világ dolgairól, a faluban az emberek szorgalmasan dolgozták a földjeiket, rebesgették, hogy a földeket el fogják venni, de ezt senki nem hitte, hogy éppen nálunk be fog következni. Békés világ volt, az emberek segítették egymást, nagy divat volt a kaláka. Vasárnaponként valamelyik kibérelt csűrben a helybeli cigányok húzták a talpalávalót, ott volt a falu apraja és nagyja, este pedig a fiatal legények éneklése hallatszott a kocsma irányából, amely betöltötte a völgyet. Egy hosszú történelmi időből jövő világ végnapjai voltak ezek az évek. Ezekben az években kezdett el dúlni a proletárdiktatúra, ami addig volt, az mind ­rossz volt, ők akarták megváltani a világot. Kiéleződött az osztályharc, elég tudathasadásos világ következett, az iskolában azt tanították, hogy nincs Isten, de a falu népe kicsitől nagyig, minden vasárnap a templomban volt, és mindenki a saját vallása szerint dicsérte az Istent.

1962-ben a falu népét megfosztották a mindennapi megélhetési alapjától, a földtől, és ez már egy új világ kezdete volt, amely azt a patriarkális rendszert, ami évszázadokon keresztül összetartotta a családot, a rokonságot, megszűnt, valamint az a zártság is, ami a falu közösségét jellemezte, nyitottá vált. Ennek a következménye az lett, hogy a fiatalok egy része elhagyta a falut, a másik része a lakosoknak ingázott Marosvásárhelyre. Mivel buszjárat nem volt, hajnalba valóságos exodus volt a kerelői vasútállomásra, délután pedig vissza a faluba. Ez télen-nyáron, öt kilométer arra, öt vissza.

A Rátoni család 1957-ben került Besenyőbe. Két gyermekük volt, Levente és Csaba. Csaba osztálytársam volt az elemi iskolában. Az ősök református papok voltak, a tanár úr Nagyenyeden végezte a kántortanító-képzőt, utána Kolozsváron az egyetemet.

Rátoni tanár úrral az ötödik osztályban találkoztam, történelmet és földrajzot tanított nekünk. Valószínű, hogy ő oltotta belém a földrajz és a történelem szeretetét, annyira figyeltem az óráin, hogy tanulás nélkül is felelni tudtam nála, és végig jó jegyeim voltak. Szigorú, de igazságos tanárnak ismertem, ha rossz fát tettünk a tűzre, akkor a hajunkat húzta fölfelé a fülünk körül, ami azzal járt, hogy ameddig lehetett lábujjhegyre álltunk, nyújtózkodtunk, hogy kevésbé fájjon. De ez ritkán fordult elő. Engem különösen szimpatizált, apró-cseprő dolgait én intéztem, ha megkért rá. Ha cigaretta nélkül maradt, engem küldött az üzletbe, s hogy gyorsabban járjak, Tóth Imre nagybátyám kertjén és udvarán mentem keresztül, hogy mihamarabb visszaérjek az órára. Tudtam azt, hogy aznap nem felelek, de nem akartam lemaradni az előadásról. Hozzáállásával igazi tanár és nevelő volt, hozott valamit abból a világból, amikor a tanítok, tanárok szolgálták a közösséget, idejüket az iskolán kívül is a közösségnek szentelték. Egy letűnni látszó kor gyermeke volt, aki makacsul belevetette magát, energiát nem kímélve a népnevelésbe. A tanárság számára nem mesterség, hanem hivatás volt. Nem szlogenekkel, hanem tevékenyen vett részt a diákok és mondhatni a faluközösség szellemi felemelkedésének, műveltségének a megteremtésében.

Az életörömöt próbálta elültetni a közösségben, az életörömöt, amely valahol a létünk, a mindennapjaink tartozéka kellene, hogy legyen.

Órái érthetőek és élvezetesek voltak számomra, óráin csupa fül voltam. »Jó tanárnak születni kell« – olvastam valahol, szerintem nagy igazság van ebben, de biztosan, hogy e mellé még sok minden kell, kezdve a családi környezettől a tanuláson keresztül az élettapasztalatig. Egy jó tanár tisztában van hibáival, emberi gyengeségeivel, ha téved, tud elnézést kérni. A jó tanár művész, előadó, színész, pszichológus, pedagógus, kreatív, innovatív. Szerintem ezen adottságokkal a tanár úr rendelkezett. Jómagam is benne voltam a tánccsoportban, amit ő hozott létre. Kórust szervezett, régiesen mondva dalárdát hozott létre. Most is a szemem előtt vannak a jelenetek meg a jelmezek, amiket ő készített, a színpad háttere, amit ő festett, amikor a fiatal házasok előadták a János Vitézt. Gyermekként mély benyomást keltett bennem úgy, hogy még most is tudom, ki játszotta János vitéz szerepét. Összetett személyiség volt, tanított, festett, hegedült, szervezett. Több színdarabot is a színpadra vitt, többek között a Falu rosszát. És ezekkel az előadásokkal elmentek a szomszéd falvakba is, Kerelőszentpál, Magyardellő, Ózd, Csávás stb. Nem tudom, mennyire befolyásolta őt a frissen megjelent, mindent bekeretező új ideológia, amely tulajdonképpen egy utópisztikus próbálkozás volt, azért bukott meg. De ő tette a dolgát, és nagyon jól csinálta.

Az ’50-es, ’60-as években a karácsony ünnepét meg szerették volna szüntetni, ezért kitalálták a Télapót a karácsony helyett, és ezt újévkor kellett volna megünnepelni. Ezért karácsonyfát csak karácsony után kezdték el árulni, amikor senki sem vette meg. Hát karácsonyra a Rátoni család is fa nélkül maradt. Kellemetlen helyzet volt, mert mégiscsak karácsony van. Jakab Antal akkori [búzásbesenyői] plébános, a későbbi püspök segítette ki őket egy karácsonyfával a család, s főleg a gyermekek nagy örömére.

Tanárok jöttek, tanárok mentek, elég nagy volt a fluktuáció a búzásbesenyői általános iskolában, de ő maradt, annyira, hogy már besenyőinek számított a család. Azok a diákok, akiket ő tanított, most már nagytaták, idős emberek, szívesen és csodálkozva emlegetik munkáját, ami egyedülálló a falu történetében. Szinte hihetetlen az, amit akkor egymaga véghezvitt, egy csapatnak is nehéz feladat lett volna annyi mindent tető alá hozni. Tanítás, tánc, énekkar, színelőadások. A hálás utókor a helység művelődési házát róla nevezte el hálája jeléül.”




Rátoni János hegedűje. Kedei Pál Előd
felvétele

Egy másik tanítvány, Németh Mihály nyugdíjas víz-gázszerelő így emlékezett: „Rátoni János valóságos néptanító volt. Tudott, és akart is az emberek nyelvén beszélni. Mindenkivel szóba állott. Annyira közvetlen volt, hogy az emberek nem tanárként, hanem jóemberként fogadták be maguk közé. Eljárt a családokhoz, kikérdezte az akkori öregeket, hogy ezt a falurészt miért nevezik így, a másikat miért úgy… És ezeket mind összeírta. Hogy mivel fogta meg őket? Nem kellett nógatni, tudott az emberekhez közvetlen lenni. Mindig kinézte azt a pár embert, akivel el tudott valamit indítani, azok majd hozták a többit… A felkészülések karácsony előtt kezdődtek, november végén. Akkorra lejárt már a munka, még nem volt kollektív, az emberek szabadabbak voltak. Az énekszámokat, színdarabokat télen elkezdték tanulni, húsvétkor előadták. Amíg beállt a tavaszi munka, három, négy vagy öt faluba elmentek. Azt tanította meg, ami az egyszerű embernek tetszett. Megvolt neki az a nagy-nagy tehetsége, a háttérfestés… Megfestette a nagy háttereket, olyan 3x4 méteres alapra. Valóságos festmények voltak. A kultúrotthonban hét közben festette, kettő-három ki volt téve, ami elfoglalta az egész kultúrt, akkorák voltak. Történelem órán – ugye ő történelmet és földrajzot tanított – volt olyasmi is, hogy leadta a leckét, és azt mondta, hogy ezt írja a könyv. De mindenkinek apja, nagyapja a háborúban részt vett, tőlük kérdezzétek meg, hogy volt. Tanárként az előadásmódja egyszerű volt. Nem cirkalmazta ki a mondanivalóját, egyszerűen beszélt, megértettük. Az 1990-es évek közepén a helyi RMDSZ-nél született az ötlet, hogy ennek a kultúrotthonnak is adjunk egy nevet. Ki mást, mint Rátoni Jánost? Azt, hogy Besenyőről hallottak, hogy Besenyőben színdarabok lettek, amivel eljártak, megkezdve Ózdtól fel Gyulakutáig, hogy ennyire hallottak Besenyőről, az Rátoni Jánosnak köszönhető, az ő munkájának. Akkor rábólintott mindenki. Más név senkinek eszébe se jutott, csak Rátoni János.”

Felkerestük Rátoni János fiát, Rátoni Csaba dedrádszéplaki református lelkipásztort is, aki elmondta: „A sokszor késő estig tartó próbákon nemegyszer egy asszony ölében aludtam el, mert nekem ott kellett lenni. Merész dolog volt belevágni a színdarabokba. A kommunista vezetés kikezdte a János vitéz előadását is. Nagyon nehezen tudták előadni. A népdalokat, mondákat a diákokkal gyűjttette. Egy tízesért 20 népdalt kellett gyűjteni. Mindenkinek megvolt az utcaszakasza. Kettesével jártunk gyűjteni. Az előadásokra meghívókat írt, indigóval történt a sokszorosítás. Megírta, kiosztotta a diákoknak, ezt is utcánként osztottuk ki. A besenyőiek jó énekhangjára úgy figyelt fel, hogy ott laktunk a kultúrotthon épületében, és hallotta a mulatságokon az énekléseket.

Onnan gondolom, hogy szerették, a diákok és az utókor is, hogy mindig igyekeztünk a szülők Besenyőben található sírját halottak napjára rendbe tenni, de sose sikerült, mert mindig rendbe volt téve. Mindig megleptek ezzel, még a sírt is lefedte, és új sírkőt készített Szabó Árpi. Öröm és elégtétel, hogy nem felejtették el, hogy róla nevezték el a művelődési otthont. Pedig ő sose törekedett hírnévre.

Minden iskolakezdésre új ruhát vett, annyira ünnep volt neki.

Volt egy feltételezése, hogy a besenyőiek a hevességük, az indulataik révén a besenyő nép leszármazottai. S így fogott neki a monográfiának. Egy volt osztálytársa, Benkő János, a marosvásárhelyi kultúrpalota aligazgatója segítette a források feltárásában. Ugyanakkor a volt mezőbodoni lelkészék egy ideig Besenyőben laktak nyugdíjas korukban, a lelkész feleségének édesapja pedig Muzsnai László volt, aki teológiai tanár volt, még Enyeden is tanította apámat. Neki szabad bejárása volt a nagyenyedi kollégium dokumentációs könyvtárába. Onnan csempészett ki iratokat édesapámnak. Sakkozás közben beszélték át a felmerült adatokat, telente majdnem minden estét nálunk töltött. Hogy mivel fogta meg a besenyőiket? Talán azzal, hogy közöttük élt, velük élt. Ízig-vérig ott volt velük. Megértette az ő hithűségüket, tisztelte mindenkinek a felekezetét. Sokakat támogatott, bíztatott, hogy továbbtanuljanak, a tehetségeseknek nem hagyott békét. Habár a családoknak nem voltak anyagi lehetőségei, akkor is rávette őket, hogy áldozzanak a gyermekek továbbtaníttatására. Nagyenyedre is sok gyermeket irányított. Önfeláldozás volt az egész élete. A kultúrotthon névadásakor az akkori igazgató, Nemes Sándor lámpáshoz hasonlította, amely, míg másoknak világít, magában elég. Nála ez természetes volt.”

Búzásbesenyő (naplórészlet)

1965. január 29.

A dalárda befejezése után a Naplót a szoba asztalán találtam. Öcsi hozta ki, és olvasta. Ez a tény is rávett arra, hogy próbáljam meg 11 évi hallgatás után tovább vezetni a naplót. S hogy mégse legyen olyan nagy tátongó üresség a régi napló vége és az új kezdete között, megpróbálom az elmúlt 11 év eseményeit egészen röviden összesűríteni pár mondatban, s majd naplóvezetés közben az érdekesebb eseményeket feleleveníteni. […] A mai nap eseményei az átlagost nem haladják meg. Délelőtt Ibi tanít, délután én. A délelőtt folyamán Muzsnai László, az enyedi Bethlen Kollégium volt rektor-professzora keresett fel. Sakkoztunk. Máskülönben a lányánál, a hajdani »Uniki néninél telel«.2 Délután az orvos tartott előadást a nőknek. A hallgatók közt Ibi is jelen volt. Este dalárdám volt. Körülbelül 40–50 dalárdista volt. Próbáltuk kiosztani a Kádár Kata színdarabot.

1965. január. 30,. szombat

Ibi elment az iskolába. Én meg töröm a fejemet az ebédkészítés felől. Tudniillik vannak délelőtti gazdaasszonyi teendőim: megvetni az ágyakat, port törölni, a kiadott menü alapján krumplit főzők, húst, kolbászt sütök stb. Ma puliszkát főzők. Hát ez sem rossz mesterség, de nekem nem a legkellemesebb. Mindegy, meg kell csinálni – mert ez parancsolat –, nem a tízparancsolatból, hanem hütestársam parancsai tömkeleginek egyike ez. A reggeli sz. e.3 adás egyik érdekes híre, hogy egy stuttgarti újság cikket közölt a romániai magyar és német kisebbség jelenlegi helyzetéről. Megemlíti hazánk pálfordulását és szuverenitásra törekvését, valamint azt, hogy az itt élő magyar és német kisebbség jogainak állandó visszavonására törekszik. […] Az 1956-os forr. alkalmával a magyarok együtt éreztek M. Országgal, és azután kezdtek elnyomni minket.

1965. január 31.

Vasárnap. Én nem vagyok hivatalos semmiféle gyűlésre. Nyugodtan nyújtózkodhatnám, ha – »Házam nagy ideológusa« és egyben politikusa4 nem készülne ideológiai körre. Már két napja fejfájásban szenved. Idegesíti az ideológiai kör. Minden izgulás mellett azonban bele se sandított az anyagba. Engem ráncigál, hogy nem segítek neki. […] Az eredmény azonban megvolt, az ideológiai körön hozzászólt – méghozzá magas színvonalon. […] Délután kiosztottuk a Kádár Kata III. felv. színdarabot, népi balladát a házasoknak. Este Jakabéknál voltunk.”

Adatközlők:

Kádár Mária, nyugalmazott óvónő, Búzásbesenyő

Máté Pál nyugdíjas, Jakab Antal püspök és a gyulafehérvári római katolikus érsekség volt munkatársa, Szekszárd – Búzásbesenyő

Németh Mihály, nyugdíjas, az RMDSZ helyi szervezetének volt elnöke, Búzásbesenyő

Rátoni Csaba, református lelkész, Dedrádszéplak

Jegyzetek

1 A magyar forradalmat akkoriban csak a kommunista szemszög szerinti ellenforradalomként lehetett emlegetni.

2 Szőcs Sándorné Ilona, egykori mezőbodoni lelkészfeleség.

3 Szabad Európa Rádió.

4 A felesége.

Könyvészet:

Bölöni Domokos: Falu a Csillaghegy alatt. In: Népújság, 1996. március 27., XLVIII. évf., 61. sz.

Pál-Antal Sándor – Szabó Miklós: Búzásbesenyő, 1995.

Kedei Pál Előd: Búzásbesenyő – 660 év dióhéjban, 2009.

Kedei Pál Előd: Búzásbesenyő rövid helytörténete. In: Katolikus egyházközség és hitélet Búzásbesenyőben, kiadja a Búzásbesenyői Római Katolikus Plébánia és a Mark House, Búzásbesenyő – Gyergyószentmiklós, 2017.

Rátoni János: Napló (kézirat)

Rátoni János: Búzásbesenyő rövid monográfiája (kézirat)

 

(Az írás készültekor, 2019-ben a szerzők a búzásbesenyői Dósa Dániel Általános Iskola 8. osztályos tanulói voltak, ma Kádár Sheila a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum, Kedei Boróka a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceum, Szabó Szidónia a marosvásárhelyi Electromureș Szakközépiskolában tanul tovább, valamennyien tízedikesek. Irányító tanár: Kedei Réka Rita, szakmai tanácsok: Kedei Pál Előd tanár)

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

serfőző levente nagyszeben

Serfőző Levente ma már Erdélyben és Magyarországon is ismert szakértője a kulturális műsorok szervezésének. Erről tanúskodik a 2006 óta megrendezett Ars Hungarica, a Hungarikum Napok, a filmfesztiválok.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

Szabó György, Székelyhodos

Szabó György Székelyhodos szülötte. Tanulmányai elvégzése után, 1963-ban hazakerült, előbb tanárként, majd igazgatóként állt helyt abban a kommunista világban, amelyben nem volt egyszerű tanárnak, tanítónak, de főként intézményvezetőnek lenni. Gyuri bácsi mégis megtalálta a módját, hogy egy olyan intézményt építsen újra, álmodjon gyermekbaráttá és vezessen, amely példaértékű volt abban az időben. 

Szabó István, Ottomány

Szabó István emléke még elevenen él a falu tudatában. Ez annak is köszönhető, hogy élete időben nem túlságosan régre nyúlik vissza. Szinte minden jelenlegi ottományi lakos emlékszik még rá valamilyen formában. Ebből az előfeltevésből indultunk ki, amikor kutatómunkánk elején egy kérdőíves felmérést végeztünk. Azt szerettük volna kideríteni, hogy a lakosság mit tud Szabó Istvánról, és mit nem. 

nyisztor ilona

A Tázló menti Pusztinában élő népdal­énekes, oktató, művelődésszervező, tanítónk, Nyisztor Ilona néni hosszú évek óta, így jelenleg is gyermekeket tanít. Saját szavait idézve, ezt mondja a tanításról: „Nagyon boldog vagyok, hogy a magyar anyanyelvű oktatáson keresztül, taníthatok a gyermekeinknek éneket, táncot, mindent, ami a mi kultúránkhoz tartozik.”

Virágh László

A mi hősünk vitéz Virágh László (1918–2014), akinek élete, munkássága, életformája és a kommunizmus által elszenvedett mindennapjai keltették fel érdeklődésünket. Nagyszüleink, a rokonok, a szomszédok elbeszélése szerint Virágh László úgy él Csíkszentimre község emlékezetében, mint a fiatalság összetartó alakja, a Csíki-medence film­vetítő embere, „Laci bácsija”, a kuláksors miatt elhurcolt kulákok/nagygazdák egyike. Fontosnak tartottuk, hogy kutassunk életének olyan eseményei között, mint például a Kalot Egyesület és Népfőiskola újraszervezése, a csíkszent­imrei passiójátékban és a helyi színjátszó csoportban vállalt szerepe, valamint a Duna–Fekete-tenger csatorna építésén elszenvedett megrázkódtatásai.

Incze László múzeumpedagógus

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

Varsolc, Kacsó Sándor

Ez a borzongással, melegséggel vegyes érzés valamennyi varsolci számára ismerős. Ez keríti hatalmába a rövidebb vagy hosszabb útról hazatérőt. Számunkra nincs a világon még egy ehhez hasonló hely, amely ennyi melegséggel teli fogadtatást és szépséget nyújtana. Az utcák kinézete változik, de a frissen sült fánk íze, az üstben főtt szilvaíz illata, a szilágysági pálinka torkot jólesően maró csípőssége, a családias hangulat reméljük, sohasem.

Deák János, Miriszló

Deák János meg nem valósított terve volt, hogy a régi templom mellé emlék­oszlopot állítson. Azonban amikor öregedni kezdett, a fiatalság már nem állt mellé e terv kivitelezésében.

Egy egyszerű vidéki körorvos élete nem könnyű. Meg kell küzdenie a betegségekkel, a hiányosságokkal, a falu világára jellemző konzervatív látásmóddal, a hiedelmekkel, előítéletekkel. Hatványozottan volt ez igaz a kisebbségi létben, a nem is olyan távoli múltban, amikor a kommunista diktatúra nyomta rá bélyegét az életre. Az elszigetelt közegben nemcsak a hatékony egészségügyi ellátás, de a szó szabad kimondása, a gondolat szabadsága, a magyarság megélése is vastag falakba ütközött. Kisiratoson ezeknek a falaknak a bontogatásában, majd amikor a körülmények megengedték, újak építésében játszott szerepet hétköznapi hősünk, az az ember, akit tanulmányunk alanyául választottunk, dr. Almási Béla.

Lapohos András

Lapohos András tanár úr a magyar, északi Mezőség életében meghatározó és kiemelkedő szereppel bírt. Munkássága nagyban hozzájárult a Mezőség természetvédelméhez, a hagyományőrzéshez, az oktatáshoz és számos más „örökséghez”, amelyért mindmáig hálával és tisztelettel adózhatunk. A tanár úr 1928. február 5-én született Ördöngösfüzesen. Édesapja néhai Lapohos Zsigmond, aki ácsmesterséggel foglakozott, édesanyja néhai Márkosi Anna, egy testvére, Lapohos Zsigmond, aki földműves volt. Felesége Lapohos Kovács Éva, nyugalmazott tanítónő. Három gyermekük született: Lapohos Éva, Lapohos Károly és Lapohos András. Tevékenykedése során családja odaadóan támogatta és segítette, ahol csak tudta. Azt írja: „Az én édesapám, édesanyám a legjobb, legokosabb szülők a világon. Mit tegyek, hogy megháláljam, amit értem tettek?”

"A faluról ahova megyek, csak annyit tudok, Hogy sötétedéskor petróleumlámpa szemekkel pislog. Úgy képzelem, hogy kicsi és kerek, mint egy szőlőszem, S este a fáradt emberek bort isznak, mert kevés és rossz a víz” - a fenti verssorok írója, hétköznapi hősünk Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, akit a szilágypanitiak – gyermekek és felnőttek, egyszóval mindenki – így ismerik és emlegetik: a tanárnő. Dolgozatunkban végig így fogjuk nevezni őt. Így íródott be a közösség szívébe és lelkébe, így száll tovább nemzedékről nemzedékre, miközben szülők, nagyszülők mesélnek gyermekeiknek a tanárnőről, aki kitűnt a többiek közül, mert nemcsak a reál tantárgyak tanítását szerette volna megkedveltetni az akkori gyermekekkel, hanem lelki szemeivel azt is felismerte, hogy itt több van egy falusi közösségnél. Hogy kincseket rejt ez a falu, csak nem érkeztek még a kincskeresők, hogy kiaknázzák a drágaköveket! A tanárnő, kincseket keresett és talált, értékes és nemes kincseket.