Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Hazatérők otthona

Tür

Amikor a lap főszerkesztője arra kért, hogy írnék a Türi Magyar Házról, szinte mindenem tiltakozott, mert erről a szórványbéli Házról és belakóiról nem írni és nem konferenciázgatni kell, hanem közéjük kell jönni, és itteni élményekkel gazdagodva belátni: nincs még minden elveszve.


A Magyar Ház a felújítás kezdetén

Aztán mégis kötélnek álltam, és igyekszem egészen egyszerűen, barokkos túlzások és szóvirágok nélkül bemutatni azt a megvalósuló csodát, amiben nagyon sokan nem hittek, és még ma is páran ferde szemmel nézik létét: ugyan biz’ a’ miért kell a szórványba Magyar Ház, oda, ahol pár év múlva magyar szó sem lesz?

Mindig voltak és lesznek főállású vészharangkongatók, akik abból élnek, hogy bebizonyítsák: csak aprókat érdemes lépni, helyenként pedig lépni sem kell, csak asszisztálni a magyar szó ravatalánál. És mindezt természetesen díszmagyarban…

Nos, elmondhatom, hogy a közép-dél-erdélyi Türben lassan itthon kezdünk lenni.

Nos, elmondhatom, hogy a közép-dél-erdélyi Türben lassan itthon kezdünk lenni. A türiek közül néhányan már ki is merik mondani, milyen érzésekkel várják azt a napot, amit húsvétkor bejelentettem, mikor is átadjuk küldetésének a Magyar Házat. Akkor úgy fogalmaztam, hogy van feltámadás népi, nemzeti és közösségi szinten is. Azóta pedig minden vasárnap elhangzik újra meg újra, hogy van feltámadás. És erre a feltámadásra nagyon sokan egészen hitelesen készülnek, teljesen „evangéliumi módon”, pontosan úgy, mint az apostolok: óriási rettegésben. Ha a félelmük beigazolódik, akkor itt kő kövön nem marad. De nem ez történik… És ezt láthattuk tavaly, amikor a falu első írásos feljegyzésének 700. évfordulóján hatalmas ünnepséget rendeztünk. Már a második napját ültük ennek a rendezvénysorozatnak és a Jóisten békéje lengett be mindent. Csak ekkor merték kimondani az emberek, hogy mennyire féltek, mi lesz itt, majd értük jönnek, elviszi őket a nagy fekete autó. A múlt árnyai köszönnek vissza ezekben a félelmekben, ha magyarul szólalnak meg, akkor lefényképezik, követik, megjegyzik őket. Ez tehát a múlt, a most pedig az a pillanat, amely cicomázás nélkül próbálja felidézni az elmúlt hétszáz évet, de ez a momentum főként a jelenről szól, oly módon, hogy utat mutasson a holnap felé.


Simulnak a falak

A feltámadás nem tőlünk jön, és ez a jó benne. Mi ebben a folyamatban csak partnerek lehetünk. Én tudom, most már egyre világosabban érzem és látom, hogy az én személyes jelenlétem itt ahhoz hasonlítható, ami a kórház intenzív osztályán történik: nem kérdik meg a beteget, hogy adjanak-e infúziót vagy sem, hanem egyszerűen beszúrják a tűt a vénába. Na most, ha magamat valahol el kellene helyeznem ebben az állapotban, akkor azt mondanám, hogy ez a tű vagyok, ami szúr, mese nélkül szúr, viszont egy olyan parányi cső is egyben, amelyen keresztül élet áramlik a szervezetbe. Az életet, azt kapom, és amit kapok, azt próbálom „átengedni magamon”, és tovább juttatni. Ennél több feladatom és szerepem itt nincs. Ha ez az értelmezés átvált valami másba, akkor jön az önaranyozás, az allűrözés, amitől igyekszem távol tartani magam. Igenis, tudom, sokszor „szúr” az én jelenlétem, de ettől nem rettenek vissza, mert lehet, hogy más módon nincs gyógyulás. Nekem az a dolgom, hogy amit kapok, azt hagyjam átáramolni magamon, ne hagyjam, hogy megrekedjen bennem, nem nekem kell kigondolni, hogy mikor, mit és mennyit adagolok. Az „adagoló” rajtam kívül van, az egy másik kéz, ő tudja, hogy mennyit kell adagolni.


Bejárat a tornác felől

Valljuk be becsülettel, egyikünk sem lelkesedik azért (ha csak nem kábítószer-függő), hogy őt szúrják. Pedig tudva tudja mindegyikünk, hogy bizonyos gyógyítások tű által a leghatékonyabbak. Azonban ki kell mondanom, sajnos, még mindig vannak, akik bár látják, hogy teljesen bacilusmentes ez a tű, nem valaki ellen van, hanem a mi immunrendszerünk erősítésére, mégis azt próbálják híresztelni: fertőzött, és ne engedjék, hogy fertőzzön. Ez azonban a félelem hangja, ami nem, hogy nem hiteles, de egy egészséges kapcsolatrendszerben ember és ember, Isten és ember között elképzelhetetlen is.

És lám, születnek az első változások: egyre többen hagyják magukat megsimogatni, hagynak belépni az ő lelki intim szférájukba. A kapcsolatunk nem egy felszínes plébános-hívő viszony, ami egy rideg irodában zajlik, ahová a hívek csak azért jönnek, hogy kifizessék az egyházadót. Amúgy ettől el is határolódom, én nem vagyok adóhivatalnok. Én azért vagyok itt, hogy beengedjek embereket a szívembe, és bekopogjak szívekbe. És azt látom, most már van jó néhány olyan szív, aki beengedett, nem csak engem, hanem azokat is, akik idejönnek, mert hallották, hogy itt valami történik. Számomra nagy öröm, hogy vannak olyan családok, amelyek idegeneket is befogadnak, elszállásolnak egy-két éjszakára. Betlehem óta tudjuk, hogy nem könnyű szállásra, befogadásra lelni. Itt sem. Pedig nem kis házak vannak errefele, de a háziak is „beszorulnak” a nyári konyhába. Milyen fura, felépítünk egy olyan világot, amit szinte soha nem használunk. Az embereket viszont meg lehet győzni arról, ha már ott van a tágas lakásuk, az attól lesz igazán értékes, hogy használják, nem pedig attól: évente ráköltenek milliókat, csak azért, hogy cicomázzák, és megőrizzék haláluk napjára, mert akkor biztosan oda visznek be mindenkit, a tisztaszobába. És olyan jó látni, hogy ahol kinyílnak az ajtók, oda élet költözik be.


A kész tanácskozó terem

Ide, a felújítás alatt lévő Magyar Házba is folyamatosan élet költözik. Még romjaiban is előadásnak, fotókiállításnak, gyermekrendezvényeknek ad helyet. Igen, mert nem hiszünk abban, csak akkortól élhet ez a hajlék, ha majd minden a helyére kerül, hiszen akkor szinte soha nem kezdünk el élni, hanem csak cicomázgatunk, javítunk, felújítunk. No meg a bejövők folyamatában látják a változásokat, a napról napra való fejlődést, és talán érzékenyebbek is lesznek az iránt, hogy ők maguk is szívvel-lélekkel odaálljanak egy-egy munkafázis mellé.

Hasznosnak tartom a néhány éve indult Összetartozunk székelyszórvány programot, azt, hogy Székelyföld, a „nagyobb testvér” a kisebbik mellé odaálljon, és próbáljon a „hónunk alá nyúlva” segíteni.

Azok az idős emberek, akik ebben a Házban tanultak magyarul, ugyanis Magyar Iskolaként működött a betiltásáig, visszaemlékezve hálát adnak, hogy az Alma Mater, aminek köszönhetik identitásukat, ma újra a közösség szolgálatában áll, és nem egy idegen nemzetcsoport óvodájaként bitoroltatik.

E Magyar Házban a tervek szerint kulturális rendezvényeket, táncházakat, nyári ifjúsági táborokat, szórványtalálkozókat is tartunk majd. És itt működik majd a hétvégi magyar iskola is azon gyerekek számára, akik vegyes családban élnek ugyan, de nem beszélnek magyarul. Ugyanis itt szinte kizárólag vegyes családokról beszélhetünk, pontosabban egynyelvű családokról, ahol a magyar házasfél önként adja fel nyelvét, identitását, miközben ma már nem kényszeríti erre senki. Örülnék, ha valódi vegyes családokról beszélhetnék, ahol a gyermek két nyelvet, két kultúrát sajátít el. De nem ez történik, a magyar nevű gyermek azzal szembesül, hogy kiejthetetlen a neve, amikor kérdezik, szégyenkezve mondja a nevét, mert nem tudja úgy kiejteni, mint a nagyszülei. Teher lett neki az, hogy ő magyar (is). Itt tehát teljes egynyelvűségre vagyunk utalva, ami nem méltó a hétszáz éves múltunkhoz. Bízom abban, hogy tudatos, kitartó lépésekkel vissza tudjuk csempészni a magyar nyelvet.

A szórványban leggyakrabban azzal a felfogással találkozom, hogy ehhez a gyermekeket kell „megfogni”. Én ezt cáfolom. Nem tudok a gyermekekre építeni mindaddig, míg a családban lévő „ősgyökeret” nem győztem meg arról, hogy amit ő továbbad – ami a gyökérből fölmegy a száron át az ágakba és a levelekbe –, az magyar legyen. Éppen ezért nagyon fontosnak tartom a hetven év fölöttiek lelki, szellemi és fizikai gondozását. Ők a nagyszülők, akik még képesek arra, hogy a hazaérkező unokához magyarul szóljanak. A középnemzedék elfoglalt, mert külföldön vállalt munkát, vagy itthon dolgozik éjt nappá téve. De a nagyszülők otthon vannak, és még nagyjából épen őrzik a magyar nyelvet, mert ők még magyar iskolába jártak, magyar kultúrát „szívtak magukba”.

Ez az idős nemzedék volt az utolsó, amely a vegyes házasságot még nem ismerte. Nos, szerintem ők tudják a legtermészetesebben átadni a magyar nyelvet, a magyar önazonosság érzését az unokáiknak. Nekünk tehát ezt az idős korosztályt kell támogatnunk, mert ők a mi utolsó bástyáink, a leghitelesebb nyelvmentőink. Ezért minden erőmmel arra törekszem, hogy ebbe a nemzedékbe sikerüljön még lelkesedést önteni, ami – bevallom – nem is olyan nehéz dolog, hiszen amikor az idős ember emlékei el kezdenek élni, azok diktálnak. A gyermeknek ugyan idegen lehet mindaz, amiről a nagymamája mesél (a magyar hagyományokról és a hajdani magyar közösségi életről), de a hallottakról képet formál magában. És mi erre a képre tudunk majd építeni, de erőszakkal magyarítani nem lehet.

Hasznosnak tartom a néhány éve indult Összetartozunk székely-szórvány programot, azt, hogy Székelyföld, a „nagyobb testvér” a kisebbik mellé odaálljon, és próbáljon a „hónunk alá nyúlva” segíteni. Jó tudni, hogy a Kovászna Megyei Tanács fontosnak tartja a mi régiónkkal való partnerkapcsolatot, melynek révén több kulturális rendezvény, előadás jött el ide hozzánk. Meggyőződésem, hogy minden idehozott magyar szó „jó földbe hull”. Abban hiszek, hogy egyre több magyar szó-magot kell itt elültetni. Hogy milyen időjárás következik rá, és mikor jön a termés? Ez már nem csak a mi dolgunk.

De emellett egyre több jó szándékú magyar ember áll mellénk, akár kétkezi munkával, akár szerény adományával. Lehetetlen volna mindenkit felsorolni, ezért csak azt mondom: isteni szent csoda, ahogyan teljesen ismeretlen emberek is rádöbbennek arra, hogy jó dolog segíteni. Minden lejnek, minden forintnak örülünk. Minden erdélyi, anyaországi és kárpát-medencei támogatás, felajánlás, minden biztató szó azt jelzi, hogy az emberek érzik: milyen nagy dolog egy kicsiny kis szórványközösség élni akarása, és ezt az élni akarást segíteni próbálják. Ki kell emelnem az Emberi Erőforrások Minisztériumának Vallásügyi, valamint Szociális- és Családügyi Államtitkárságait, akik mellettünk állnak. Ígéretet kaptunk a Bethlen Gábor Alap Zrt.-től is, remélem, beváltják ígéretüket.

Úgy érzem, fontos, hogy amink van, azt ne magunknak tartsuk meg, hanem itt hagyjunk magunk után egy olyan reménységet, amelyet – bízom abban – a türiek utánam is élettel töltenek meg. És ennek a reménységnek hosszú éveken át az marad a neve: Türi Magyar Ház.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás