„A vers is egy formája a kapcsolatteremtésnek”

Beszélgetés Egyed Emese költővel, irodalomtörténésszel, egyetemi tanárral

Daphne ideje1 című kötet beszédmódja közelebb hozza a valóság árnyalatait, minden apró szempontot megvizsgál, eleven és érző írásfolyamban enged mindent újra áradni. Gyors és nélkülözhetetlen a versfordulat és az aforizma a kompozíciók ragyogó tónusaiban. Ebben az önmagától távolodó világban ezek a versek a költészet magasabb rendű fogalmát jelenítik meg, amely képes visszahozni az egészről alkotott mágikus felfogás irodalmi vonatkozásait. Afféle hidak, amelyek a belső távolságok, aphéliumok, távlatpontok ellenére is összekötik a szíveket a szellemmel. Reményik Sándor szerint is a művészet magasabb rendű életforma és (ön)kifejezés. A szabad önértelmezés, a belső képteremtés szabadsága is a műalkotás által lehetséges. Ez rejtett és metafizikus ajándéka is a művészetnek: „Tövig levágtam, akkor is kihajtott. Balladában majd a válladra hajlok” – írja, közli és kinyilatkoztatja a szerző is a Tövig levágtam… című versében.

Egyed Emese pedagógus, egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész. Kép: a Babeș–Bolyai Tudományegyetem honlapja

Morpheusz képletei külön ciklusa a kötetnek, amely sajátos módon idézi meg a mitológiai Morpheuszt, akinek a nevéből származik a fájdalmat enyhítő morfium is, és ezáltal az álom és halál közti összefüggést is asszociálja. És talán azokat az antik egyiptomi álomtemplomokat is, ahol láthatatlan érintés által gyógyítottak. Maga az alkotás is egyfajta álomtemplom, amelybe ha belépünk, az érintettség által (fel)szabadultabbakká, némileg szabadokká válhatunk. Ez lehet talán az a művészi szentháromság, amelyben a szerző, befogadó és érintettség párbeszédében Daphnék és múzsák őrködnek. Talán innen is eredeztethető a „szabadító versek” megnevezés Egyed Emesétől, amely egy régebbi kötetére is utal. Az álom kapcsán A holdfényről című vers egyik sora villantja meg az álom mindenhatóságát: „Álomban lépsz a hiány féltekéjéhez”. Az alkotás folyamatában az elme állapota az álomhoz hasonló – sok közös metszéspontja van a művészetnek, az álomnak és a visszaálmodás aktusának. A pontok szóközi használata is talán fokozottan emel ki erről lényeges vers­tartalmakat. A számozással jelölt vers­töredékek pedig a kötetnek egy másik misztikus szervezőelvét alkotják. A cikluszáró 33 című vers Térey János emlékét idézi: „Amikor porvoltunkról írtam / neked: / bár rég tudtam, halandó minden költő, /muzsikus, táncos, / s a képmetsző is. / Nem sejthettem még, / mégis éreztem, / hogy viszi már / a halál. / Jaj, / viszi / Térey Jánost, a szíves poétát.” A fragmentumok láthatatlan versszövetei, a hiányzó részek talán egy következő kötetben bukkannak majd fel.

A sajátos verszenéjű Egyed Emese-darabok könnyed suhanásokat, elégikus ritmusáramlásokat és művészi életutakat is összegeznek. „Egy pillantással jóváteszel mindent. / Óvd, kedvesem, jégverte kertjeinket. / Megszűnnek jelen- / valóságok, voltak. // Miért vetettél? Kinek aratsz holnap?” – kérdezi a lírai alany a Magyarázat helyett című versében. És bár a költői kérdések többnyire árván konganak a világegyetemben, a kozmikus lírai magvak mégis kihajtanak itt vagy egy másik téridőben. Jung szavaival is élve, a szív tudása úgy növekszik, mint sötét földön a zöld mag. És a szerző sajátos víziójában is, ahol minden megtörténhet – „tűz, víz, bú között / két repkényág összeölelkezett”. Minden megtörténhet, akár gyógyulás is. És így, bizonyos szinten itt asszociálhatók a Paian-kötet2 gyógyító versei is, amelyekben a művészet varázsigeként vagy imádságként van jelen. Paian az olimposzi istenek orvosa volt, és ma is vannak, akik elkötelezett módon hisznek a költészetben, mint olyan gondolkodásformában, amely alkímiai pszichoterápia is. A közös szellemiség által a Daphne ideje talán párhuzamba hozható a Briszéisz3 című kötet világával is. Annál is inkább, hogy az átértelmezett mitológiai idő itt is beszüremkedik…

– És talán éppen az elidőző figyelemjáték költői ideje állítja meg némileg ezt a széthulló világot, ahogyan a Könyvjegyek című vers sorai is kifejezik: „Nyárfára, hársra könyvjegyet ragasztok. / Olvass szél, olvassatok csillagok.” Hogyan látja ezt a Daphné-kötet szerzője, akiről azt tartják, hogy a világ dolgaira szelíden és sajátos csenddel rezonál?

– Kérdés, mire figyelünk, a lehetőségek közül mivel teremtünk kapcsolatot. A vers is egy formája a kapcsolatteremtésnek, egy állandóbb környezet létrehozásának. Szükségünk van állandóságra is, a belső világ kialakítására, a vers megnevezés, megszólítás, de ilyen értelemben „megragadás” is. Amikor az ember nincs már az élők sorában, a verseket úgy teszik-veszik, ahogyan akarják. Én irodalomolvasóként láttam, hogy mennyire izgalmas tud lenni egy szerzői kötet, és mennyire el tud szürkülni egy válogatás vagy egy egybegyűjtött kötet, amikor már csak a kronológia érvényesül, vagy más dolgok érvényesülnek, és nincs a szerző a kötet egészében jelen, csak az egyes versekben.

– Van egy vers a kötetben, amely a mitológiai Daphné történetét átlényegíti. A kötet fülszövegének egyik mondata is erre utal: „A személyes és a mitikus idő szimultán »történik« vallomásos sors­költészetben.” És talán maga a vers, mint kozmikus jelenlét, az átváltozás csodája, azonosítható Daphnéval. Az átváltozások mit örökítenek meg?

– A kötet fülszövege már értelmezés, nem tőlem származik. A mesében (mitológiában) a csodák hirtelen történnek; arra gondoltam, egyrészt csoda az is, amikor történik velünk valami, és azt érzékeljük; a huzamosság tagolhatóbb, mint a pillanat. Másrészt a Daphné-példa – az élőfává változás, egy korábbi létezési forma teljes lezárása – számomra azt is jelenti, hogy a döntéshelyzetek nem kerülhetők el; hiszek abban, hogy vannak hatalmas percek, amelyekben képesek vagyunk nagy változásokra, változtatásokra – az egyedüllét lehetővé teszi, hogy felmérjük a helyzetünket.

Egyed Emese Daphne ideje című, 2020-ban megjelent kötetének borítója

– Az Évforduló című, kezdő keretvers Egyed Péter, Egyed Emese bátyjának emlékét is feleleveníti, és az emlékezés zsoltáraként is olvasható: „(Itt vagy, szabad vagy élni, / Láthatsz, ha látni vágyol. / (…) Más alakban, de itt / élsz.)” Hogyan lehet az emlékezés verse ezüstfonál, amely örökkévalóvá teszi a kapcsolatot az elköltözött szeretteinkkel?

– Dal gitárra című valamikori versemet – a Napsugárban jelent meg az 1980-as években – kamaszfejjel írtam, felidézve a testvérség ritka, különleges ajándékait. Mára jóslattá változott; a növényekre, madarakra, élővizekre, zenére figyelés révén folytatom a Péter bátyámmal (1954–2018) gyermekkorunkban megkezdett, félszavakból létrejövő dialógust. A málnaág kisarjadása, mi tagadás: házsongárdi üzenet, ide tartozik.

– Jelenthet a vers, a művészet ítéletalkotást, elfordulást a világtól, szabad elvonulást, ezáltal pedig magasabb rendű jelenlétet. Annál is inkább, hogy a kötet kiemelt verse így zárul: „Halálfia mind, / aki szerelmes lett. / Ítéletem írom: a Daphné verset.” Hogyan látja ezt?

– A szerelem nagyon erős érzelem tud lenni, következményeiről nem tanultunk, vagy nem idejében. Inkább felhajtó erejére csodálkozunk rá, alig van eszközünk pusztításait kivédeni. A művészet képes erről látleleteket adni, az irodalom is törekszik az értelmezésére egészen az ókori görögöktől kezdve.

– „A művészet azért adatik meg nekünk, hogy ne haljunk bele az igazságba” – írja Nietzsche. Daphnék, Apollók, Morpheuszok, múzsák és nimfák nélkül talán kevésbé értjük a világot. A mitológiai történetek a mesék bölcseleteihez hasonlóan talán annak az irracionalitásnak is nyelvet adnak, amely a lepusztult jelentésekben kevésbé kódolható már. Ezek a láthatatlan, elvesztett és elveszett jelentések hogyan kereshetők vissza a versnyelv és művészet által?

– A jelképek történeteket vonzanak be a szövegekbe, egyszersmind az olvasóra bízzák a jelentések kibontását. Általánosabb időbeliséget is adnak a mindenkori szerző aktuális „közleményének”. A nőről, emberi viszonyokról, a művészetről, az álom mibenlétéről gondolkozva, már e régi kifejezések kimondásával is dolgozni kezd a képzelet.

– A természetet, a női princípiumot, a szerelmet és a titokzatos átváltozások extázisát is asszociálják a kötet versei. Az átalakulás, átlényegülés láthatatlan misztériumát is megelevenítik. Honnan hozta a vers ezt az őstudást az átváltozásról?

– Meséken és verseken nőttem fel, a meseszerűen elmondott történetek foglalkoztattak igazán. Amikor az első „megverselésekre” késztetést éreztem, bizonyára azt a módot kerestem, amely rövidebb formák és a megtapasztalhatótól eltérő hangnem révén keresi az összefüggéseket a világ dolgai között. A mondóka és a vers képi és zenei elemei együtt hozták létre elég korán a vágyat, hogy valamit én is kezdjek a szavakkal, mondatokkal.

– A genethliacon ókori köszöntő műfaj, üdv- és szeretetgesztust is jelent. Ilyen versek is találhatók a kötetben, teljes ciklust alkotnak, szerzőtársakat szólítanak meg, és nemcsak a szeretet elemi életösztönét, hanem az életadó ölelést és figyelmet is kifejezik. Ezek közt vannak olyan darabok, amelyeknek címzettje Orbán Gyöngyi, Ungvári László, Ilia Mihály, Király László, Kiss Endre, és sorolhatnánk. Mi a történetük?

– A genethliacon a köszöntő műfajába tartozik, és üdvözlést, köszöntést, megszólítást, valamint tiszteletadást jelent. Balassi és Janus Pannonius is írt köszöntő verset. A köszöntés gesztusa az élet része. A reménység ünnepe minden születés – a születésnapok is alkalmat adnak a kapcsolatok megerősítésére, a név pedig nyelvi természete és a hozzá kapcsolódó kulturális tradíciók miatt alkalmas forma a töprengésre, de akár játékos jóslatok megfogalmazására. Alkalmi versek ezek, engem a barátság felbecsülhetetlen értékére emlékeztetnek, de van olyan címzett, akit akaratomon kívül megbántottam a közreadással.

– A kötet másik aranyfonala a közösségteremtés, és ez verstárlatok szintjén is megvalósul. A Galéria ciklus darabjai elnémítanak, főleg a Tárgylevelek üzenete című poéma. Mi ennek a története?

– Arra kértek, hogy mutassak be egy kiállítást, és úgy tűnt, hogy jobb kedvvel foglalom versbe, és így próbáltam megragadni a képek lényegét. Volt, amikor a zsoboki tárlatról írtam, volt, amikor Árkossy István képeiről kellett írnom a Helikonban. A képekből ötletet kapok, de nem áltatom magam azzal, hogy mindent kifejeztem a verseimmel. Nyelvet is kell találni. És ezek egyfajta befogadói bizonylatok és tanúságtételek. Forró Ágnes képeinél például nem annyira a kék színbe buktam bele, hanem az idő múlása ragadott meg. Az ő világában a játékosság, a jóhiszeműség és a gyermeki látásmód is megérintett. 

– A Daphnéra utaló versek többnyire a kötet fragmentumai és gondolattöredékei. Mi a jellegzetességük?

– Ezek a rövid versek olyanok, mint a feliratok. Sokszor látunk feliratokat, és mi magunk szeretnénk egy olyan üzenetet hagyni valahol, valakinek, különböző helyeken. Egy utcasarkon vagy valami kövön, hogy az legyen egész, teljes üzenet. Lehet, hogy az maga is kép, képen felirat, de a szövegben is van képiség, és a képek közt próbáljuk önmagunkat látni.

– Évekkel ezelőtt kolozsvári autóbuszok ablakán olvashattunk öntől származó versrészleteket. Hogyan emlékezik ön minderre?

– Karácsonyi Zsoltnak köszönhető, mert ő javasolta, hogy kitől válasszanak, és mit válasszanak. Ebben én ludas nem vagyok. Az autóbuszokon olyanok is utaztak, akik nem tudtak magyarul, és csodálkoztak, hogy magyarul is olvashatók versek. Nem emlékszem, nem tudom pontosan, hogy melyik versrészlet volt, csak arra emlékszem, hogy valami frappáns sor lehetett, amelyet lefordítottak két nyelvre. És valaki elküldte lefényképezve az ablakot a felirattal.

Egyed Emese Francia iskola című kötetét az Erdélyi Múzeum-Egyesület a 2023-as Év Könyve Díjában részesítette. A képek balról jobbra: Bitay Enikő, az EME elnöke, Egyed Emese, Biró Annamária, az EME kiadójának vezetője. Kép: az EME honlapja

– A költői extázisgyakorlatok, amelyek alkotás közben beindulnak, a lélek szárnyalását és a szabadságot is felidézik. Hogyan éli meg ezt a szerző?

– Jó szó a szabadság, hiszen az életünk is arról szól, hogy megtanulunk mindent: járni, érthetően beszélni, viselkedni, villával enni stb. És ezt gyakoroljuk a nap húsz óráján keresztül. És lehet, hogy amikor arra vesszük rá magunkat, hogy verset írjunk, vagy létrehozzunk egy plasztikai objektumot, esetleg egy zeneművet, akkor befelé fordulunk, és önmagunkkal diskurálunk. És ilyenkor nem zárjuk ki teljesen a múltunkat, hanem másképpen alkalmazzuk, mint amikor a protokoll, az etikett, a viselkedés és a norma szerint beilleszkedünk a társadalomba. Ez az önmagunkkal folytatott, más szabályok szerinti társalkodás reményeink szerint mások számára is mond valamit, és mindenképpen benne van az ember lényegi személyisége, sokkal inkább, mint az öltözködésben, a hajviseletben vagy az illedelmes viselkedésben. Tehát jó, ha megtaláljuk az utat egy saját kifejezésformához.

– A kötetben gyógyító varázsigék nyomai is megtalálhatók, amelyek emlékeztetnek a másik kötet, a Paian gyógyító verseire. Hogyan értelmezhetők?

– Ezek a darabok – amelyek szerzői szándék szerint gyógyító versek – elvégezték a küldetésüket. Próbáltam valamit tenni Katona Éváért, Jancsó Miklósért, és sorolhatnám a gyógyulást kívánó versek sorát. A testvérem sokat betegeskedett, de én csak imádságot tudtam írni neki. Felidézek képeket, emlékeket róla, és ezekből születtek a róla szóló versek. Bár annyit írni, mint amennyit megérdemel a mi testvéri viszonyunk, nem tudtam, de a Daphne ideje a Péter bátyámhoz írt verssel kezdődik.

– Morpheusz nevéből származik a morfium is, amely álmot idéz elő, és megszabadít a fájdalomtól – a kötet egyik ciklusának a címe pedig az, hogy Morpheusz képletei. Miféle képletek ezek?

– A képlet kulcs, szabály és egyszerűsítés is egyszerre. Nem volt nekem elég képekben értekezni, képletekben akartam beszélni. És Morpheusz kapcsán azt is fontos megjegyezni, hogy az álom és a halál közt is van összefüggés, Mor­pheusz álomképekben beszél. Hogyan bánik velünk az álom, miként hozza elő a múltat, mond-e valamit a jelenről a jövőre nézve, és milyen eszközökkel tágítja a jelentését a költői beszédnek? Ez mind nagyon fontos. Ugyanakkor a képlet ellentmond a Morpheusz névnek.

– A Vakító létezés című verset elmondása szerint Gergő unokája kérte. Mi a története?

– Az apró csillagászati megfigyelések felidézik az unokám, Gergő nagyívű csillagászati megfigyeléseit, aki rendkívüli módon foglalkozik a csillagokkal, a bolygókkal és a ködökkel. A Vakító létezés című verset ő kérte tőlem a csillagokról és a bolygókról. Amúgy is él benne az elérhetetlen világok iránti fogékonyság, és azt mondta, írjak egy verset a Jupiterről. Fogtam magam, utánanéztem, hogy mi a helyzet a Jupiterrel, tájékozódtam, és örömmel megírtam a verset. Elolvasta, nem volt annyira elragadtatva. De ő egyelőre a számok bűvöletében és a bolygókra való eljutás vágyában ég. Nagyon sokat tud, meg tudja jegyezni a bolygók történetét, és minden újabb felfedezésről tud. Én a poétikus oldalát látom a dolgoknak, de szerintem ő is a poézis felől közeledik a konkrétum felé.

– A Kacor és más bábjátékok című kötet varázsmókái a gyermeki világban kalauzolnak el, és bábnyelven örökítenek meg szép és fájdalmas történeteket. Hogyan születtek a kötet bábdarabjai, hogyan lehet elbeszélni gyermeki tragédiákat a bábjáték dimenzióiban úgy, hogy megszelídüljön általa akár a világ is?

– A bábszínház alkalmat ad a játékba feledkezésre, a nézők és művészek közös élményének megteremtésére. Volt darab, amelyet a kolozsvári Puck Bábszínház magyar tagozata kért, volt, amit azért írtam, mert valami nagyon komolyat szerettem volna kifejezni. Így a kötetben együtt vannak már bemutatott és színpadra még nem került bábjátékok. A Kincskereső kisködmön című Móra-darab dramaturgiai alapkoncepciója a rendezőtől, Varga Borbálától származik.

Nemrég jelent meg Egyed Emese szerkesztésében a Háromszéki költők antológiája. Milyen irodalomtörténészi szempontok szerint történt a szerkesztése ennek a kötetnek? A hely szellemének hányféle színe és árnyalata jelent meg az összegyűjtött művekben, amelyeknek a legkorábbi szerzője 16. századi, a legújabb pedig még csak egyetemi hallgató, ugyanakkor a háromszékiség nem kizárólagos összetevője ennek a különleges receptnek?

– Bizonyára sok antológiát lehetne összeállítani olyan szerzők műveiből, akik háromszéki származásúak vagy a háromszéki tájakon időztek. Ez is szellemi örökség: tágasság, mélység. Örömmel keresgéltem verseket és szólítottam meg szerzőket, célom annyi volt, hogy derüljön ki belőle a költészet változatossága, erős legyen benne a mai és ezen belül a fiatal szerzők mezőnye – de a válogatás közben izgalmas párbeszédre találtam egykoriak és maiak között, és persze a hely érzékelése és a honvágy, vagy az elvontság és a legkonkrétabb politizálás vagy biografizmus között. Remélem, mindenki számára tartalmaz a kötet emlékezetes olvasmányt, felfedezni valókat.

 

Jegyzetek

1 Egyed Emese: Daphne ideje. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2020.

2 Egyed Emese: Paian. Versek. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2017.

3 Egyed Emese: Briszéisz. Erdélyi Híradó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Kolozsvár, 2011.

Új hozzászólás