Barangolni a művész alkotóházában, gyönyörködni a kézzel festett bútorzatában, beszívni az őt inspiráló könyvek összeért illatát, emlékmadzagunkra fűzni személyes és használati tárgyainak látványvilágát, és a festmények… Az egymás után csüngő alkotói „éntükrök” színes ordítozása, melyet csak a művésszel házasságban álló falak szólaltathatnak meg ennyire őszintén. Kerülhet-e ennél közelebb a közönség a művészhez? Aligha.
Nehéz szavakba önteni mindazt, amit a felfedező én a Györkös Mányi Albert Emlékház falai között magába szippanthat. Nehéz, mert a szavak világa néha oly kevés és kényes – szűkre zárt, mint egy feketelyuk: minden benne van, és ugyanakkor semmi sincs. Amint összegyúrt betűinket mutatós jelentésruhákba öltöztettük, rögvest elhittük: a valóságról beszélünk; mi több: megérintettük azt. De mit ér a gondolat, ha nem érintkezhet a valósággal? Ha képtelen rá, mert a valóság mélyebb, összezsúfoltabb és szerteágazóbb: kékes-karmazsinra vetkőzik, melyeket érezni, látni, szagolni lehet, de igazán kimondani nem. Szavakba önteni az emlékház falaiból áradó „színes illatot” oly’ nehéz, mint a tű fokára pillangószárnyakat hímezni. Ezt talán a művész Györkös Mányi Albert tudta csak igazán, akiben a „közösségi magány” és a „sötét tisztaság” dichotómiája talán mindig is ott dúlt.
Huszonegy éve döntött úgy Györkös, hogy elvonul a földi valóságból. „Nem voltam nagyon vidám gyermek, inkább szomorú” – festi meg naplójában énjének egyik alaptónusát, amelyet az emlékház belvilágában is észlelhetünk. A zenész képzettségű Györkös, bár sokáig klarinéttanárként tevékenykedett, mégis a festészet lett személyiségének az igazi kifejező közege – részben képzőművész feleségének, Jakab Ilonának a hatására, részben betegsége miatt, amely meggátolta őt a további zenélésben. Hetvenegy évesen, betegségtől gyötörten és az elmagányosodástól félve megírta végrendeletét, amelyben műteremlakását minden abban található vagyontárgyával együtt az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületre (EMKE) hagyta azzal a céllal és feltétellel, hogy az egyesület a képeit állandó jelleggel kiállítsa, berendezzen egy emlékházat, létrehozza a Györkös Mányi Albert Alapítványt, és biztosítsa a hagyaték szakszerű kezelését, illetve bekapcsolását a szellemi körforgásba.
A művészlak – amely mintha egyesítené magában Györkös Mányi Albert és Jakab Ilona (alkotó)világának a kissé szürreális, illetve nyomasztó stílusjegyeit a népművészeti hagyatékukból „áradó” közösség- és vendégszeretettel – az alkotó tragikus halála után sem szenvedett sokáig a magánytól: mindössze egy évre volt szüksége az EMKE-nek arra, hogy elinduljon Györkös Mányi Albert végakaratának a „nyomdokain”.
Az egyesület a közel 200 Györkös Mányi- és Jakab Ilona-alkotásból, muzeális értékű kalotaszegi és mezőségi bútorokból, cserepekből, szőttesekből, könyvekből, illetve magántárgyakból álló hagyaték átvétele után elsőrendű feladatának tekintette, hogy eleget tegyen Györkös Mányi Albert végrendelkezésének. Mivel az EMKE egyik óhaja az volt, hogy az emlékház egy önfenntartó nemzetközösségi intézmény legyen, amely külső segítségek nélkül is képes „talpon maradni”, az egyesület a ház egy részét kiadta egy vállalkozónak, aki a bérlés ellenében fizette az emlékház adminisztratív költségeit.
Az infrastruktúrát az intézményben egyedülálló kezdeményezéseknek is köszönhetően alakították ki. Mivel az emlékház működése „hajnalán” még nem rendelkezett székekkel, az EMKE vezetősége úgy döntött: amint elindulnak a nívós zenei rendezvények, a koncertre érkezők belépő helyett egy-egy széket vásárolhatnak majd, így támogatva az emlékház további működését, amelyen – rajta saját nevükkel – végigélvezhetik a koncertsorozat pillanatait. Az egyesület tagjainak nagy meglepetésére pár órával azután, hogy meghirdették a helyi napilapban a felhívást, már mind a hatvan szék „elkelt”. „Így lehet önerőből közösségi összefogás révén megoldani olyan problémákat, amelyek hosszú ideig húzódhattak volna” – mondta Kötő József színháztörténész, az EMKE egykori elnöke. Az emlékház 1994. augusztusi felavatása után két hónappal az EMKE olyan kiváló minőségű Steinway-zongorát vásárolt az Illyés Alapítvány támogatásával, amelyen egykor Szvjatoszlav Richter, a világhírű orosz zongoraművész is koncertezett – ennek köszönhetően nem csoda, ha az emlékház igen vonzó a zongoristák, de más hangszeresek, zenészek számára is.
Az EMKE Balogh Évát bízta meg az intézmény ügyintézésével, ahol – ahogyan Györkös Mányi „belvilágában” is – a zene a képzőművészettel már a kezdetek óta szorosan összekapcsolódott. A Györkös Mányi Albert óhajára megalakult kuratórium a művész halála után úgy döntött, hogy fél évig Györkös festményeit, fél évig pedig más művészek alkotásait állítják ki a műteremlakásban – természetesen a féléves időtartamot nem egyhuzamban kell elképzelni. „Györkös Mányi gazdag hagyatéka már akkor is nagy segítségünkre volt, mert gyakran tudtuk cserélgetni a kiállított festményeket, a másik félévben pedig az emlékházat olyan kiállításokkal igyekeztünk megtölteni, amelyek értékeseknek bizonyultak a látogatók számára” – emlékszik vissza Dáné Tibor Kálmán, a Györkös Mányi Albert Egyesület elnöke, egykori EMKE-elnök.
Az emlékház már megalakulása elejétől fogva több romániai magyar egyesületnek is „otthont” biztosított. A rendszerváltás utáni első években a „cseperedő” civil szervezeteknek gyakran nem voltak valós központjaik – akkoriban ugyanis nem volt még olyan sok „rendezvényterep”, mint manapság. Györkös egykori műteremlakását így közművelődési központként is használni tudta az erdélyi magyarság: akkoriban ide volt bejegyezve a Romániai Magyar Dalosszövetség, a Kolozsvár Társaság, a Romániai Magyar Zenetársaság, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége, mivel az emlékház az egyetlen olyan erdélyi magyar közösségi kézben lévő ingatlan volt, ahol jogilag be lehetett jegyezni a különböző egyesületeket.
A műteremlakást idővel az EMKE kulturális és művelődési központtá alakította, amely megfelelő teret biztosított a Györkös Mányi-képek állandó tárlatának, illetve a rendszeres közművelődési programoknak is. Az emlékház idővel egyre több rendezvénynek adott otthont: rangos kiállítások, koncertek, könyv- és folyóirat-bemutatók, író–olvasó találkozók, kerekasztal-beszélgetések, továbbá helytörténeti, honismereti, néprajzi, egészségügyi, tudományos és ismeretterjesztő előadások helyszíne lett. De voltak itt szakmai tanácskozások, szociológiai estek, mesterkurzusok, gyermekprogramok és klubtevékenységek is. Az emlékház rendezvényei során teret kaptak a pályájuk kezdetén álló és a már világszerte elismert zene- és képzőművészek, írók, költők, tudósok – vagy más területen tevékenykedő szakemberek – egyaránt.
Balogh Éva – 1994 és 2002 között – nyolc éven keresztül irányította az emlékházat, majd miután külföldre távozott, az EMKE 2007-ig közvetlenül igazgatta az intézményt. Az intézmény első 13 évében közel 400 rendezvénynek adott otthont, amelynek egy részét az EMKE, illetve az emlékház szervezte, a többit pedig más erdélyi szervezetek. 2007-ben a közművelődési egyesületnek alkalma nyílt arra, hogy teljes munkakörű alkalmazottat vegyen fel az emlékházhoz. A ház programmenedzselésére a zenetanár végzettségű, azonban 1990 óta elsősorban művelődés- és közösségszervezéssel foglalkozó Kós Katalint kérték fel, aki még zenelíceumos korából ismerte Györkös Mányi Albertet, mint az iskola klarinéttanárát. „Érdekes a sors, mert ha úgy vesszük, húsz év Kolozsvártól való távollét utáni visszatérésemkor Györkös Mányi Albert ismét munkahelyet ajánl fel számomra: az EMKE-re bízott hagyatéka további gondozását, valamint a műteremlakásában létrehozott emlékházban és művelődési központban előadások, koncertek, kiállítások további rendszeres megszervezését és lebonyolítását” – fogalmazott Kós Katalin. Arra utalt, hogy az 1980-as évek elején Györkös Mányi kérésére és biztatására vállalta el első munkahelyét a művész szülőfalujában, Tordaszentlászlón, ahol gyermekeket tanított hegedülni.
A 2008-as év első hónapjaiban újították fel az emlékház belsejét, ezt követően fél éven át ismét rendszeresen működtek benne különféle programok. 2008. szeptember 15-ére virradóan azonban az intézmény alatt váratlanul beomlott a pinceboltozat, ettől kezdve egy ideig a házban nem volt lehetőség programrendezésre. Az ezt megelőző felújításoknak köszönhetően az emlékház padlója nem követte a pinceboltozatot, így minden benne lévő tárgy – köztük a roppant értékes Steinway-zongora – teljes épségben megmaradt.
Két nehéz évet követően – amelynek átvészeléséhez elengedhetetlen volt a közönség lelkes támogatása – befejeződtek a javítási és helyreállítási munkálatok, majd az emlékház 2010. augusztus 18-án újra megnyithatta a kapuit a nagyközönség előtt. Az intézmény sikeres működését segítették azok az önkéntesek is, akik Kós Katalin munkáját segítették – rendezvények előkészítése és lebonyolítása, fotózás vagy beszámolók írása –, olykor pedig olyan önálló projektekbe vágtak bele, amelyek nagyban hozzájárultak az emlékház által képviselt szellemi és kulturális örökség megőrzéséhez, illetve népszerűsítéséhez. A legutóbbi ilyen alkalmak során két fiatal művészettörténész végzett további kutatásokat Györkös Mányi Albert és Jakab Ilona életére és alkotóvilágára vonatkozóan.
„Az elmúlt hét év alatt közel 300 rendezvényen vehettek részt az érdeklődők. És mivel átlagosan 50 személy látogatott el ezekre, akik egyúttal betekintést nyerhettek a hagyatékba is, úgy érzem, kijelenthetjük: Györkös Mányi Albert kívánsága teljesült. Erre az alkalomra a kincses város ihlette olajfestményeit állítottuk ki” – mondta az intézmény vezetője az augusztus 19-i ünnepségen, amelyet az 5. Kolozsvári Magyar Napok keretében szerveztek meg az emlékház húszéves fennállása alkalmából.
