Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Naiv művész, autodidakta művész, népi művész

A címben idézett kifejezésekkel gyakran találkozunk, de kiégészíthetjük még olyanokkal is, hogy amatőr vagy őstehetség. Érdekel, hogy mit takarnak ezek a kifejezések, és milyen eszmei tisztázódási folyamaton mentek át a 20. század folyamán.




Zsigmond Rozália népi alkotó, Makfalva: Bivaly

A naiv művészet megnevezést a művészettörténelemben először Henri Rousseau (1844–1910) francia festő műveire alkalmazták. Az avantgárd irányzatok a 20. század elején indultak Párizsból, a világ akkori művészeti központjából. Céljuk a művészet megújítása volt, szakítás az akadémista irányvonallal. Felfigyeltek a primitív népek művészetére, mert úgy gondolták, a művészetben el kell jutni a gyökerekig. Picasso és Brâncuși például szerette a gyermekek művészetét, vagy az afrikai maszkokat – ugyanilyen okokból lelkesedtek a modern művészek az autodidakta festők munkáiért. Gyakran segítették őket, hogy kiállíthassák munkáikat. Próbálták értelmezni és megnevezni ezt a fajta művészetet, a legelfogadottabb végül is a naiv művészet megnevezés lett – a francia nyelvben ez az ártatlan szónak a megfelelője.

A 20. század folyamán a naiv művészet iránti érdeklődés egyre csak nőtt. Országos kiállításokat, majd több nemzetközi kiállítást rendeztek. Ez lehetővé tette, de feltételezte is ennek a művészetnek az értelmezését. Anatole Jakovsky A naiv festészet (1976) című munkájában összegzi a főbb jellegzetességeket. Autodidakta művészek alatt azokat értjük, akik nem végeztek hosszabb ideig tartó művészeti tanulmányokat. Munkaidőn kívül foglalkoztak művészettel, és nem a piac számára alkottak. Ezek az alkotók egy belső kényszer hatására akarták élményeiket kifejezni, egyéniségüket érvényre juttatni. Technikai jellegzetességek között találhatjuk azt, hogy nem alkalmazzák a tárgy vagy levegő perspektíváját. Eszerint a távoli és közeli tárgyak lehetnek egyforma nagyok, színekben is azonos értékűek. Az anatómiai pontosságot is elhanyagolják a kifejezés erősítése érdekében. Ez nem azt jelenti azt, hogy mind azonos módon dolgoznak – ezért nehéz is volna egy közös stílust meghatározni. Minden nemzetnek vannak naiv művészei, már művészeti múzeumokat is létesítettek számukra. Ilyen Magyarországon is van, Kecskeméten, a Magyar Naiv Művészek Múzeuma.

A naiv művész megnevezés körül nem mindig volt, sőt, ma sincs teljes egyetértés. Van, aki inkább az autodidakta művész megnevezést tartja helyénvalónak. Sokan egyetemi végzettség nélkül jutottak a magas művészi alkotás szintjére. Nálunk is sok ilyen művész van, aki az elhivatottság érzéséből kiindulva, teljes erejével azon dolgozott, hogy kibontakoztassa tehetségét. Ha népi alkotó kifejezést használjuk, akkor valamelyik hagyományos népművészeti tevékenység követőjére gondolunk, tehát egy határozott kulturális törekvésről beszélünk. A naiv művészet esetében nagyon fontos az egyéni út keresése, az egyéniség érvényesítése, a pszichológiai motiváció. Alois Riegl osztrák művészettörténész szerint az emberbe bele van táplálva az alkotási vágy. Sigmund Freud pszichológus, a pszichoanalitikus iskola megalapítója munkásságában a művészet fontos szerepét emelte ki, mint a vágymegvalósítás eredménye. A művész számára az alkotás az élet teljesebb igénybevételét jelenti.




Henri Rousseau: Oroszlán

Bemutatok néhány művészt, akiknek neve már beíródott a művészettörténetbe. A francia Henri Rousseau a 19–20. század fordulóján élt, és tisztviselőként tartotta fenn a családját. Munkáira felfigyeltek a kor modern művészei, és támogatták is. Munkáinak nagy része egzotikus tájakat, növényeket, virágokat ábrázolnak, de festett portrékat is. Képein nem alkalmazza a perspektívát, a dolgokat egy síkban tartja, és részletekbe menően kidolgozza. Munkáiból primitív szellemiség, a természet ereje sugárzik. Önarcképén látszik, hogy a személyiség megmutatása milyen fontos számára.

Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) patikus volt, de egy vallásos kinyilatkoztatás következtében a festészetet tekintette fő hivatásának. Kevés szakmai oktatásban részesült, de tanulmányúton járt Münchenben, Düsseldorfban, Párizsban. A nap útját követve festett Dél-Olaszországban, majd kelet felé indulva eljutott a Közel-Kelet országaiba, ahol felkereste a kereszténység történelmi helyeit. Néhány művének címe: A Taorminai görög szinház romjai, A magányos cédrus, Zarándoklás a cédrusokhoz. Itthon festette a Vihar a nagy Hortobágyon, illetve a Selmecbánya látképe című képeket. Némelyik festménye a 3–5 méteres nagyságot is eléri. E képek előtt a természet fenségének érzése tölti el a szemlélőt, ami egyedülállóvá teszi a magyar festészetben. A magányos cédrus című munkája is lenyűgözi a nézőt, benne a művész egyéniségére, életére lehet ismerni. Csontváry életében nem kapott elismerést. Az 1930-as években rendeztek műveiből kiállítást, majd az 1960-as években írtak róla monográfiát. Elismertségének késését több okra is vissza lehet vezetni. Szerintem egyik ilyen ok lehet a kelet-európai elszigeteltségünk. Azt is tudjuk róla, hogy magányos, elszigetelt életet élt. Munkáit nem lehetett stílusokba sorolni. Csak most vagyunk abban a korban, ahol a személyiség – mint alkotó energia – az érdeklődés körébe került.

Ahogyan más országokban, úgy Erdélyben is voltak olyan tehetségek, akik nem jutottak a művészképzés magasabb fokára, de a nép becsülte őket. Ilyen tehetség volt Molnár Dani makfalvi agyagszobrász a 19–20. század fordulóján, akit a budapesti szobrászok, így Fadrusz János is támogattak anyagilag. Ezeket az embereket őstehetségnek nevezték, és ilyenek Erdélyben bőven voltak. A 20. század második felében az állam foglalkozott a népi alkotókkal, fórumot teremtettek nekik.

Ők fazekasokként, szövőasszonyokként, fafaragókként vagy naiv festőkként kiállításokon vehettek részt. Ugyanakkor Népművészeti Iskolák is működtek, ahol festészetet, szobrászatot, kerámiát lehetett alapfokon tanulni. Az itt végzettek közül többen művészeti egyetemen is diplomát szereztek. Sok nevezetes művésze van Erdélynek, akik autodidakta módon képezték magukat. Ilyen Györkös Mányi Albert (1922–1993) is, aki a kolozsvári Gh. Dima Zenekonzervatórium végzettje volt, és felesége, Jakab Ilona mellett festőművésszé képezte magát. Kalevala című sorozatával díjat is nyert. Murádin Jenő művészettörténész ezeket írja róla: „festményeit a perspektíva törvényeivel nem számoló naiv elrajzolások, s ugyanakkor az erőteljes kifejező színvilág és egyszerűsítés jellemzi”.

Ha a művésszé válás folyamatáról van szó, akkor találónak érzem Rainer Maria Rilke német költőről szóló anekdotát, akit egy fiatalember felkeresett a verseivel, majd végül megkérdezte, lesz-e belőle költő. Rilke azt felelte, hogy erre a kérdésre csak maga a fiatalember válaszolhat. Sokan azt mondják, hogy fölösleges az egyetem, mert íme ez az amatőr, aki szebben fest, mint az egyetemet végzett. A művészeti pálya kezdetektől végig kitartást, küzdelmet jelent. Másként, aki kedvtelésből művészkedik, nem jut el a művészet magasabb régióiba. A tehetség mellett szakmai tudásra és műveltségre is szükség van. Az út nehéz, de számtalan példa igazolja, hogy az alkotási vágy legyőzi a nehézségeket.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Vetró Artúrt személyesen a hetvenes évek végén, középiskolás koromban ismertem meg. Kolozsvárra akartam felvételizni szobrászati szakra, és mentorom, Vetró András a kincses városba, édesapjához irányított, hogy korrektúrázza a szakkörön készített munkáimat, ezzel mintegy közelebb kívántunk kerülni az egyetemi követelményekhez.

A vírushelyzet miatt második éve tart zárva a Csíki Székely Múzeumhoz tartozó zsögödi Nagy Imre Galéria és Emlékház. A múzeum gondozásába tartozó hagyaték népszerűsítése azonban továbbra is egyik fontos feladata az intézménynek. A tavalyi szünetet követően idén egy új Nagy Imre-kiállítás várja közönségét a Mikó-vár épületében június 18. és július 30. között – a kiállítás szervezője a Csíki Székely Múzeum, kurátorok Ladó Ágota és Túros Eszter művészettörténészek.

haáz rezső kicsapás a kollégiumból

Rendkívül jelentős az képanyag, amelyet a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum 2021 évi kiállításaira összegyűjtött, és Székelyudvarhelyen, illetve Csíkszeredában kiállított. Jelentőségét az teszi megalapozottá, hogy Haáz Ferenc Rezső2 képzőművészeti munkáit mindeddig ilyen mennyiségben összegyűjtve nem láthatta a közönség.

Napjaink embere egyfajta hiányérzet és egyensúlyvesztés fenyegető kataklizmáját éli. Rohanó világunkban megbomlik és elemeire tagolódik egy tartósnak vélt biológiai egyensúly. Az ember elemi életérzései, mint a szeretet, magány, elszigeteltség, szorongás mélyebb, összetettebb tartalmat nyernek. A modern ember ezeknek az érzéseknek próbál hangot adni, ki-ki a maga módján: szavakban, hangokban, képekben. 

A posztmodern kifejezéssel gyakran találkoztam olvasmányaim során, ezért elhatároztam, hogy tanulmányozni fogom azt az elméletet, amely korunk képzőművészetére is vonatkozik. Hátterében olyan gondolatokat találtam, hogy a tudomány és technika nem oldotta meg az emberiség nagy gondjait. Példa erre a II. világháború, a holokauszt vagy napjaink egyik legsúlyosabb problémája, a világméretű környezetszennyezés.

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.