Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„Mindig azt szeretném: egy újabb rajzot készíteni”

Interjú Sajdik Ferenc Kossuth-díjas karikaturistával, grafikusművésszel

Édesanyja, Weinberger Sarolta balerina, édesapja, Sajdik Sándor pedig zsoké volt, nevét Dunakeszin utca őrzi. Né­metországban született, gyermekko­rát itt és Görögországban töltötte, egy ideig oda járt iskolába is. A második világháború alatt kénytelenek voltak visszatérni Magyarországra. Ebből az időszakból melyek a legelevenebb emlékei?


Sajdik Ferenc Kossuth-díjas karikaturista,
A nagy ho-ho-horgász és Pom Pom
„szülőatyja”

Meg kell, hogy mondjam, az egész gyer­mekkor. Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló tulajdonképpen, úgyhogy többek között ez is meghatáro­zó volt gyermekkoromban, hogy jó hely­re irányítottak. A másik, amiért nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy soha nem veszekedtek. Olyan jó hangulat volt mindig nálunk. Néha volt ugyan, hogy németül beszéltek, hogy a bátyámmal ne értsük. Titkos dolgok lehettek, amik izgatták az ember fantáziáját: mit tud­nak beszélni, amit nekünk nem szabad hallani. Már akkorról emlékszem, hogy az osztálytársaknál sok veszekedés volt, sötét otthon meg hasonlók, már akkor hálás voltam szüleimnek, ami ritkaság egy gyerekben, hogy rájöjjön: jó helyre, jó családba született.

Nyomdásznak tanult, 1949 és 1955 kö­zött nyomdában dolgozott. Hogyan tel­tek ezek az évek?

Eredetileg rajzolónak tanultam. Azért lettem nyomdász, mert iparrajziskolába jártunk, amely szenzációs iskola volt. Mária Terézia alapította a 18. században. Az ipar számára képeztek szakembere­ket: voltak ott kovácsművességtől kezd­ve fában dolgozó szobrászok, műbútorasztalosok. Én a grafikára jártam, de volt díszletfestés, ruhatervezés is. Na­gyon jó iskola volt. Ezt egyszerűen átvál­toztatták művészeti gimnáziummá, de elvettek sok rajztárgyat. Erre mi daco­sak voltunk, az osztályunkból sokan fel­álltunk, és mivel valamiből meg kellett élni, mert akkoriban, az 1940-es évek végén nem volt ez olyan vidám világ, mondták, hogy menjek el cinkográfus­nak. Ez azt jelenti, hogy mi készítettük el azokat a képeket, amiket az újságok felhasználtak. A betűszedő szedi a betű­ket. Mondták, hogy összefügg az ecset­tel, kell hozzá egy kis rajzkészség. Így lettem nyomdász, de nagyon szerettem. Nagyon szép szakma volt. Jó pár évet dolgoztam, aztán két évet katonáskod­tam, s közben elkezdtem rajzolni újsá­goknak, mert azért az emberből kitör a mániája.

1955-től a Rádió- és Televízió Újságnál dolgozott, közben karikatúráit közölni kezdték a Ludas Matyi vicclap hasáb­jain. Fel tudná idézni, mikor találko­zott először ezzel a lappal, és hogyan indult el az együttműködés?


Sajdik-vonalak

Miután leszereltem a katonaságból, tíz évig voltam tördelő-szerkesztő a Rádió Újságnál. Akkor ment nyugdíjba egy régi, elég híres rajzoló, Byssz Róbert, és a főszerkesztő, Lévai Béla megkért arra, hogy nem-e mennék oda. Per­sze, örömmel mentem. Otthagytam a nyomdát, és attól fogva tördeltem és rajzoltam. Utóbbi nem volt munkaköri kötelesség, úgyhogy ‒ érdekes módon ‒ nem nagyon tudtam kitalálni vicce­ket. Szerettem a Rádió Újságot, négyen voltunk ott, és az életem másik nagy szerencséje, hogy olyan munkahelyem volt, ahol semmilyen konfliktus nem volt. Olyan emberekkel kerültem ös­sze, akiktől akár modort, akár jóindu­latot lehetett tanulni, ami nem árt, ha van az embernek. A Ludas Matyit 1945 óta ismertük, mert az a legrégebbi új­ság volt. Voltak még hasonló újságok ‒ Szabad Száj ‒ , de ezeket betiltották, így maradt a Ludas Matyi. Rajzoltam nekik, mint külső munkatárs, jár­tam hozzájuk, a hónom alatt rajzok­kal. Egyébként Csukás Istvánt onnan ismerem, hogy ő meg a költeményeivel járt szerkesztőségről szerkesztőségre, és a Művelt Nép folyosóján ismerked­tünk meg.

Egyszer pedig a Ludas Matyi főszer­kesztője (Tabi László – szerk. megj.) kérdezte, hogy nem volna-e kedvem átmenni. Így 1965-ben átmentem, és hu­szonkilenc évig ott voltam.

A következő másfél‒két évtizedben jött az Ön által megrajzolt és Csukás István által megírt történetek (Pom Pom me­séi, A nagy ho-ho-ho-horgász) meg­filmesítése, valamint több könyv il­lusztrálása is. Országos népszerűségre is ekkor tett szert. Mondhatjuk-e, hogy ez az időszak volt az Ön pályájának aranykora?

Fogjuk rá, igen. Most már nincs arany­kor, mert nyolcvankilenc éves leszek au­gusztusban. Egyébként most is rajzolok, állandó feladataim vannak, de tényleg így volt: nem azt mondom, hogy jobban, de könnyedébben rajzoltam, sokkal több munkát el tudtam végezni. Most lassabban megy az egész ügy, érdekes módon. Mindent csináltam: a múltkor össze­számoltam, hogy óriásplakáttól kezdve rajzfilmig mindent készítettem. A szín­házzal nem volt kapcsolatom, erre ki­derült, hogy Csukás írt egy színdarabot, Gombóc Artúr a világban címmel, ami­hez terveztem háttereket meg kosztü­möt. Ez az utolsó fehér folt is eltűnt az életemből. Nem volt nehéz, mert a Lu­das Matyi egyedül volt a piacon. Kevés újság lévén nem volt nagy konkuren­cia. A Ludas Matyi 680 ezer példányban jelent meg, ahhoz képest, hogy ma egy könyv legjobb esetben is négyezer pél­dányban jelenik meg, és drukkolnak, hogy elfogyjon.

Milyen Csukás Istvánnal együtt dolgozni?

Csukással nagyon jóban vagyunk, egy húron pendülünk, másképp nem tud­nánk együtt dolgozni. Ugyanazokon nevet, amiken én, ugyanazokat szereti kitalálni. A Pom Pom is úgy alakult ki, hogy a Ludas Matyiban megjelent egy olyan sorozat, hogy a Jövő század álla­tai, amely hónapokon keresztül ment. A Corvina Kiadótól felhívott egy hölgy, Silyó Mari, hogyan lehetne ebből egy mesét életre hívni. Én azt mondtam, hogy szívesen rajzolok, de mesét nem tudok írni. Mind a ketten Csukás Ist­vánra gondoltunk, mert neki humora is van, könnyedén és gyorsan ír, ab­ban a pillanatban kedve is volt hoz­zá. Pom Pom úgy született meg, hogy lerajzoltam egy leányfigurát, akinek a fején van valami, de nem tudtam, hogy mi. Gombóc Artúr pedig úgy „született”, hogy lerajzoltam egy dagadt madarat, amely nem tud elrepülni, mert annyit eszik. Erre Csukás kitalálta, hogy csokoládét eszik. Még szerencse, hogy nem kolbászt eszik, mert akkor jár­hatnánk Békéscsabára, a kolbászfesz­tiválra. A történeteket Csukás István írta, ebből a sorozatból egy-két rajzo­mat felhasználta, de a témára rögtön ráharapott.


Kós Károly

Egy korábbi riportban így nyilatkozott: „Olyat szeretnék rajzolni, ahol élni sze­retnék. (…) Jobb szeretek olyat rajzolni, ami nem a valóság. (…) Kicsit megza­var, amikor a valóságot kell rajzolni. Nem tudom igazán karikatúrává tenni, de muszáj, mert karikaturista vagyok.” Ezen idézet tükrében értelmezhetjük úgy az Ön által rajzolt‒megálmodott világot, mint egyfajta valóságból való elvágyódást?

A családomban nagyon jól érzem magam, úgyhogy lehet dacolás, de le­het, hogy csak egy grafikusi könnyebb­ség. Lerajzolni egy várost, mert ide ra­kok egy utcát vagy egy házat. Ha a budai várat rajzolom, szigorúnak kell lenni. Oda nem merek az ablakba egy beszélő papagájt rajzolni, mert ki tudja, ki lakik ott. Ez a hibája megvan, nem az én vi­lágom. Ezenkívül rossz a tárgyi memó­riám. Azért rajzolok inkábbi ilyen villa­most, mert lehet, hogy le sem tudnék rajzolni egy igazit. Ezért szeretek inkább kitalált dolgokat rajzolni.

Milyen érzéssel fogadta a hírt, hogy Kossuth-díjat kap? Egyedüli karikatu­ristaként, aki ezidáig ebben a megtisz­teltetésben részesült.

Először fura érzés volt, mert úgy érez­tem, nem nekem kéne adni, hanem Kaján Tibor nagyra becsült karikatu­rista kollégámnak, aki akkor még élt. Szerintem ő volt a legjobb a magya­rok közül. Nagyon jó érzés volt. Egy­szer Bodrogi Gyula színész, szintén egy díjátadón mondta, hogy „legjobb érzés adni, de kapni sem rossz”, és igazat kell neki adni. Szakmai elisme­rés. Nem ért meglepetésként, ugyanis a Kossuth-díj úgy működik, hogy va­lakit felterjesztenek, felírják a listára, és így kerültem oda.

Volt-e olyan alkotás, amelynek meg­rajzolása kihívást, nehézséget jelentett az Ön számára?

Majdnem minden rajz. Ezt onnan tu­dom, hogy a feleségem egyszer azt, mondta: „Vegyél már lélegzetet”. Ak­kor jöttem rá, hogy nem veszek leve­gőt, pedig nem volt különösebb rajz, egy a sok ezer közül. Nem is tudom, hányat rajzoltam, mert a Ludas Matyi­nál minden héten megjelent három‒öt rajz. Ez harminc éven keresztül jelen­tős mennyiséggé vált. Nem is beszélve arról, hogy ötöt‒hetet kellett rajzolni, hogy abból elfogadjanak ennyit. Jó, hogy aztán az ember újra beadta, hát­ha elfelejtették. Voltak ilyen trükkök. Nagyon sokat rajzoltam, és úgy látszik, minden rajz valami belső feszültséggel jár. Volt, ami nem sikerült, kidobtam a szemétbe, újrakezdtem. Én úgy szere­tek rajzolni, hogy egy halom papír van előttem, akkor elmúlnak a gátlásaim. Gyűjtöttem azelőtt papírokat, és volt rengeteg kézi merítésű. Ezekre soha nem mertem rajzolni, félreraktam, majd ha jobban tudok rajzolni, akkor fogom felhasználni. Végül penészesek lettek, ki kellett dobni. Valamilyen ti­tokzatos módon, nálam mindig az első rajz a legjobb.

Melyik művére‒alkotására tekint vissza a legelégedettebben?


Kaján Tibor grafikus és karikaturista

Nincs bennem ilyen. Némelyik rajzot be­csülöm, amivel díjat nyertem. Arról sem tudtam biztosan, hogy jó, csak onnan, hogy kapott díjat. Ha valaki elismerte, hogy jó, elhittem neki, de én nem vol­tam benne olyan biztos.

Milyen tervei vannak jelenleg?

Mindig azt szeretném tenni, amit most teszek: egy újabb rajzot készíteni. A meg­rendelés mindig áthúzza az ember ter­veit. A Holnap Kiadó, amelynek rend­szeresen rajzolok, megjelentetett egy gyereksorozatot, az Operameséket, amit nagyon okosnak tartok. Az operát az író mese formában megírja, én kifogtam a Hunyadi Lászlót, akit lefejeznek. Nem is tudom, hogy rajzolom le a végét. Talán megszerettetik az operát a gyerekekkel, és annyira meseivé teszik a történetet, hogy Hunyadi Lászlót holló segíti állan­dóan, meg van egy medve barátja. Idáig elmennek a mesével, hogy elfogadható legyen a gyerekeknek. A másik a budai lakónegyed, amely egy régi álmom volt, talán húsz‒harminc éve terveztem: leraj­zolni a várban az összes házat. Mi a története, kik laktak benne. Ez olyan nagy munkának tűnt, hogy bele sem fogtam. Most azonban megkerestek a polgármes­teri hivataltól, hogy ők ezt szívesen ki­adnák. Neki is fogtam. Az épületet úgy rajzolom le, ahogy most van. Viszont volt egy régi újság, Budapest címmel, amely­nek számait gyűjtöttem a hetvenes évek óta. Volt egy régész, Szolnay László, aki olyan szerencsés volt, hogy régi szobro­kat talált, és minden számban írt a budai várról. Ennek köszönhetőn nagyon sok történetet tudok a várról, ezeket pedig vagy odaírom, vagy nem.

 

Ezen interjúval kívánunk Sajdik Ferenc Kossuth-díjas karikaturistának nagyon boldog születésnapot, sok áldást, erőt, egészséget és munkakedvet! Továbbá kö­szönetet mondunk a Sajdik Ferenc Fanklub Facebook-csoport moderátorának a ked­ves segítségéért!


Híres emberek

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Hozzászólások

Köszönöm az élményt.

Új hozzászólás

További írások

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.

Barabás Miklós születésének 200. évfordulója alkalmából, feltehetően a február 10-i dátumhoz ragaszkodva nyitották meg 2010. február 11-én, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítást, és hosszan sorolhatnám még a magyarországi és erdélyi sajtóban megjelent írásokat, amelyek makacsul a február 10-i dátumot emlegetve emlékeztek meg a 200. évfordulón. A cifrább évfordulós megemlékezéseket lásd a világhálón.

Az Electro Sistem egyike Nagybánya prosperáló ipari vállalatainak, része annak az újkori kibontakozásnak, melynek ösvényét magáncégek sokasága szélesbítette forgalmas országúttá. Létrehozása és fellendítése Blaskó István nevéhez fűződik, aki kiváló üzleti érzékkel és szakmai tudással teremtette meg, építette ki kapcsolatait országon belül és nemzetközi viszonylatban is.

Suba László - A tűzzománcról néhány sorban

A modern művészet korában a művészek új kifejezési formákat keresnek. Így a tűzzománc a képzőművészetben is helyet kapott. Különböző anyagok hozzáadásával lehet gazdagítani a zománc felületét, ami például lehet fényes vagy matt is. A munkák méretei is nagyobbak, ehhez még társulhat fából készített ráma, vagy széles deszkalap. A kép tárgyát lehet dekoratívan vagy festőien kezelni.

abodi nagy béla, a jövő fénye

Nemcsak a könyveknek, hanem a fontos leveleknek is megvan a történetük. Az itt következőnek ráadásul egészen sajátosan a történelem (egyesületi és köztörténeti) szabta meg az egyedi históriáját. Fönnmaradását pedig a másodlagos fölhasználó rácsodálkozásának köszönheti.

Ha visszagondolok az ókori népek művészetére, akkor az egyiptomiak is azok között vannak, akik művészetükben felhasználják a növényzetet. A templomok oszlopait is növényi kötegek kőben való megfaragásával hozták létre, az oszlopfők pálmát, lótuszt, papiruszt ábrázoltak. A sírokban talált falfestményeken és domborműveken különböző növények láthatók. Az ok természetesen kézenfekvő. A nagy civilizációkat a gazdag növényzet és a gabonafélék termesztése tartotta fenn.

sipos lászló

Ahogy beléptem a művész és a művek raktárába, megpillantottam a Vörös kakast. Megtudtam, hogy nemcsak rám volt hatással, hanem Németh Júliára is, aki habár jó ismerője a Sipos-életműnek, fontosnak találta kiemelni a többi alkotás közül: „Van ezen a kiállításon egy olyan munka, ami akarva-akaratlan megállásra késztet. Ez pedig Sipos László vörösbe foglalt kakasa. A sokadik. Ami a művészre jellemző szarkasztikus humorral most éppen a Hódolat ellenségeimnek címet viseli. Az ellenség fullánkjait nem semlegesíti, de szól az idő múlásáról, csonkig égő gyertyákról, igazhitűségről, az igazi művészet erejéről. ”1

Szeptember 19. és 23. között rendezték meg Szilágy megye közigazgatási központjában, Zilahon az immár hagyományossá vált Szilágysági Magyar Napokat a Szilágyság Kulturális Egyesület, a Szilágy Társaság és az RMDSZ közös szervezésében.

bauhaus iskola

Eljött az ideje annak, hogy elméletileg is megalapozzák az új művészetet, valamint annak is, hogy szerves kapcsolat alakuljon ki az ipar és művészet között. Ezt a feladatot vállalta fel a németországi Bauhaus-iskola, amely Weimarban indult 1919-ben, Dessauban folytatódott és végül az Amerikai Egyesült Államokban kötött ki, mert a fasiszta rendszer bezáratta. Tanárai különböző nemzetiségűek voltak, így két magyar is akadt közöttük. Feladatuknak tekintették a művészeti kifejezőeszközök elméleti és gyakorlati kidolgozását és az ipari formatervezést is. 

 Aba-Novák Vilmos

A Csíki Székely Múzeum az erdélyi múzeumi szcéna fontos szereplőjeként idén is folytatja rangos kiállításainak sorát. 2018-ban, Nagy Imre születésének 125. évfordulójára hangolva újra nagyszabású kiállítással jelentkezett, ugyanis május 17-én nyílt meg a Klasszikus mesterek nyomában – Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre és művészbarátaik című tárlat.