Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.
„Mindig azt szeretném: egy újabb rajzot készíteni”
Édesanyja, Weinberger Sarolta balerina, édesapja, Sajdik Sándor pedig zsoké volt, nevét Dunakeszin utca őrzi. Németországban született, gyermekkorát itt és Görögországban töltötte, egy ideig oda járt iskolába is. A második világháború alatt kénytelenek voltak visszatérni Magyarországra. Ebből az időszakból melyek a legelevenebb emlékei?
A nagy ho-ho-horgász és Pom Pom
„szülőatyja”
Meg kell, hogy mondjam, az egész gyermekkor. Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy minden ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló tulajdonképpen, úgyhogy többek között ez is meghatározó volt gyermekkoromban, hogy jó helyre irányítottak. A másik, amiért nagyon hálás vagyok a szüleimnek, hogy soha nem veszekedtek. Olyan jó hangulat volt mindig nálunk. Néha volt ugyan, hogy németül beszéltek, hogy a bátyámmal ne értsük. Titkos dolgok lehettek, amik izgatták az ember fantáziáját: mit tudnak beszélni, amit nekünk nem szabad hallani. Már akkorról emlékszem, hogy az osztálytársaknál sok veszekedés volt, sötét otthon meg hasonlók, már akkor hálás voltam szüleimnek, ami ritkaság egy gyerekben, hogy rájöjjön: jó helyre, jó családba született.
Nyomdásznak tanult, 1949 és 1955 között nyomdában dolgozott. Hogyan teltek ezek az évek?
Eredetileg rajzolónak tanultam. Azért lettem nyomdász, mert iparrajziskolába jártunk, amely szenzációs iskola volt. Mária Terézia alapította a 18. században. Az ipar számára képeztek szakembereket: voltak ott kovácsművességtől kezdve fában dolgozó szobrászok, műbútorasztalosok. Én a grafikára jártam, de volt díszletfestés, ruhatervezés is. Nagyon jó iskola volt. Ezt egyszerűen átváltoztatták művészeti gimnáziummá, de elvettek sok rajztárgyat. Erre mi dacosak voltunk, az osztályunkból sokan felálltunk, és mivel valamiből meg kellett élni, mert akkoriban, az 1940-es évek végén nem volt ez olyan vidám világ, mondták, hogy menjek el cinkográfusnak. Ez azt jelenti, hogy mi készítettük el azokat a képeket, amiket az újságok felhasználtak. A betűszedő szedi a betűket. Mondták, hogy összefügg az ecsettel, kell hozzá egy kis rajzkészség. Így lettem nyomdász, de nagyon szerettem. Nagyon szép szakma volt. Jó pár évet dolgoztam, aztán két évet katonáskodtam, s közben elkezdtem rajzolni újságoknak, mert azért az emberből kitör a mániája.
1955-től a Rádió- és Televízió Újságnál dolgozott, közben karikatúráit közölni kezdték a Ludas Matyi vicclap hasábjain. Fel tudná idézni, mikor találkozott először ezzel a lappal, és hogyan indult el az együttműködés?
Miután leszereltem a katonaságból, tíz évig voltam tördelő-szerkesztő a Rádió Újságnál. Akkor ment nyugdíjba egy régi, elég híres rajzoló, Byssz Róbert, és a főszerkesztő, Lévai Béla megkért arra, hogy nem-e mennék oda. Persze, örömmel mentem. Otthagytam a nyomdát, és attól fogva tördeltem és rajzoltam. Utóbbi nem volt munkaköri kötelesség, úgyhogy ‒ érdekes módon ‒ nem nagyon tudtam kitalálni vicceket. Szerettem a Rádió Újságot, négyen voltunk ott, és az életem másik nagy szerencséje, hogy olyan munkahelyem volt, ahol semmilyen konfliktus nem volt. Olyan emberekkel kerültem össze, akiktől akár modort, akár jóindulatot lehetett tanulni, ami nem árt, ha van az embernek. A Ludas Matyit 1945 óta ismertük, mert az a legrégebbi újság volt. Voltak még hasonló újságok ‒ Szabad Száj ‒ , de ezeket betiltották, így maradt a Ludas Matyi. Rajzoltam nekik, mint külső munkatárs, jártam hozzájuk, a hónom alatt rajzokkal. Egyébként Csukás Istvánt onnan ismerem, hogy ő meg a költeményeivel járt szerkesztőségről szerkesztőségre, és a Művelt Nép folyosóján ismerkedtünk meg.
Egyszer pedig a Ludas Matyi főszerkesztője (Tabi László – szerk. megj.) kérdezte, hogy nem volna-e kedvem átmenni. Így 1965-ben átmentem, és huszonkilenc évig ott voltam.
A következő másfél‒két évtizedben jött az Ön által megrajzolt és Csukás István által megírt történetek (Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-ho-horgász) megfilmesítése, valamint több könyv illusztrálása is. Országos népszerűségre is ekkor tett szert. Mondhatjuk-e, hogy ez az időszak volt az Ön pályájának aranykora?
Fogjuk rá, igen. Most már nincs aranykor, mert nyolcvankilenc éves leszek augusztusban. Egyébként most is rajzolok, állandó feladataim vannak, de tényleg így volt: nem azt mondom, hogy jobban, de könnyedébben rajzoltam, sokkal több munkát el tudtam végezni. Most lassabban megy az egész ügy, érdekes módon. Mindent csináltam: a múltkor összeszámoltam, hogy óriásplakáttól kezdve rajzfilmig mindent készítettem. A színházzal nem volt kapcsolatom, erre kiderült, hogy Csukás írt egy színdarabot, Gombóc Artúr a világban címmel, amihez terveztem háttereket meg kosztümöt. Ez az utolsó fehér folt is eltűnt az életemből. Nem volt nehéz, mert a Ludas Matyi egyedül volt a piacon. Kevés újság lévén nem volt nagy konkurencia. A Ludas Matyi 680 ezer példányban jelent meg, ahhoz képest, hogy ma egy könyv legjobb esetben is négyezer példányban jelenik meg, és drukkolnak, hogy elfogyjon.
Milyen Csukás Istvánnal együtt dolgozni?
Csukással nagyon jóban vagyunk, egy húron pendülünk, másképp nem tudnánk együtt dolgozni. Ugyanazokon nevet, amiken én, ugyanazokat szereti kitalálni. A Pom Pom is úgy alakult ki, hogy a Ludas Matyiban megjelent egy olyan sorozat, hogy a Jövő század állatai, amely hónapokon keresztül ment. A Corvina Kiadótól felhívott egy hölgy, Silyó Mari, hogyan lehetne ebből egy mesét életre hívni. Én azt mondtam, hogy szívesen rajzolok, de mesét nem tudok írni. Mind a ketten Csukás Istvánra gondoltunk, mert neki humora is van, könnyedén és gyorsan ír, abban a pillanatban kedve is volt hozzá. Pom Pom úgy született meg, hogy lerajzoltam egy leányfigurát, akinek a fején van valami, de nem tudtam, hogy mi. Gombóc Artúr pedig úgy „született”, hogy lerajzoltam egy dagadt madarat, amely nem tud elrepülni, mert annyit eszik. Erre Csukás kitalálta, hogy csokoládét eszik. Még szerencse, hogy nem kolbászt eszik, mert akkor járhatnánk Békéscsabára, a kolbászfesztiválra. A történeteket Csukás István írta, ebből a sorozatból egy-két rajzomat felhasználta, de a témára rögtön ráharapott.
Egy korábbi riportban így nyilatkozott: „Olyat szeretnék rajzolni, ahol élni szeretnék. (…) Jobb szeretek olyat rajzolni, ami nem a valóság. (…) Kicsit megzavar, amikor a valóságot kell rajzolni. Nem tudom igazán karikatúrává tenni, de muszáj, mert karikaturista vagyok.” Ezen idézet tükrében értelmezhetjük úgy az Ön által rajzolt‒megálmodott világot, mint egyfajta valóságból való elvágyódást?
A családomban nagyon jól érzem magam, úgyhogy lehet dacolás, de lehet, hogy csak egy grafikusi könnyebbség. Lerajzolni egy várost, mert ide rakok egy utcát vagy egy házat. Ha a budai várat rajzolom, szigorúnak kell lenni. Oda nem merek az ablakba egy beszélő papagájt rajzolni, mert ki tudja, ki lakik ott. Ez a hibája megvan, nem az én világom. Ezenkívül rossz a tárgyi memóriám. Azért rajzolok inkábbi ilyen villamost, mert lehet, hogy le sem tudnék rajzolni egy igazit. Ezért szeretek inkább kitalált dolgokat rajzolni.
Milyen érzéssel fogadta a hírt, hogy Kossuth-díjat kap? Egyedüli karikaturistaként, aki ezidáig ebben a megtiszteltetésben részesült.
Először fura érzés volt, mert úgy éreztem, nem nekem kéne adni, hanem Kaján Tibor nagyra becsült karikaturista kollégámnak, aki akkor még élt. Szerintem ő volt a legjobb a magyarok közül. Nagyon jó érzés volt. Egyszer Bodrogi Gyula színész, szintén egy díjátadón mondta, hogy „legjobb érzés adni, de kapni sem rossz”, és igazat kell neki adni. Szakmai elismerés. Nem ért meglepetésként, ugyanis a Kossuth-díj úgy működik, hogy valakit felterjesztenek, felírják a listára, és így kerültem oda.
Volt-e olyan alkotás, amelynek megrajzolása kihívást, nehézséget jelentett az Ön számára?
Majdnem minden rajz. Ezt onnan tudom, hogy a feleségem egyszer azt, mondta: „Vegyél már lélegzetet”. Akkor jöttem rá, hogy nem veszek levegőt, pedig nem volt különösebb rajz, egy a sok ezer közül. Nem is tudom, hányat rajzoltam, mert a Ludas Matyinál minden héten megjelent három‒öt rajz. Ez harminc éven keresztül jelentős mennyiséggé vált. Nem is beszélve arról, hogy ötöt‒hetet kellett rajzolni, hogy abból elfogadjanak ennyit. Jó, hogy aztán az ember újra beadta, hátha elfelejtették. Voltak ilyen trükkök. Nagyon sokat rajzoltam, és úgy látszik, minden rajz valami belső feszültséggel jár. Volt, ami nem sikerült, kidobtam a szemétbe, újrakezdtem. Én úgy szeretek rajzolni, hogy egy halom papír van előttem, akkor elmúlnak a gátlásaim. Gyűjtöttem azelőtt papírokat, és volt rengeteg kézi merítésű. Ezekre soha nem mertem rajzolni, félreraktam, majd ha jobban tudok rajzolni, akkor fogom felhasználni. Végül penészesek lettek, ki kellett dobni. Valamilyen titokzatos módon, nálam mindig az első rajz a legjobb.
Melyik művére‒alkotására tekint vissza a legelégedettebben?
Nincs bennem ilyen. Némelyik rajzot becsülöm, amivel díjat nyertem. Arról sem tudtam biztosan, hogy jó, csak onnan, hogy kapott díjat. Ha valaki elismerte, hogy jó, elhittem neki, de én nem voltam benne olyan biztos.
Milyen tervei vannak jelenleg?
Mindig azt szeretném tenni, amit most teszek: egy újabb rajzot készíteni. A megrendelés mindig áthúzza az ember terveit. A Holnap Kiadó, amelynek rendszeresen rajzolok, megjelentetett egy gyereksorozatot, az Operameséket, amit nagyon okosnak tartok. Az operát az író mese formában megírja, én kifogtam a Hunyadi Lászlót, akit lefejeznek. Nem is tudom, hogy rajzolom le a végét. Talán megszerettetik az operát a gyerekekkel, és annyira meseivé teszik a történetet, hogy Hunyadi Lászlót holló segíti állandóan, meg van egy medve barátja. Idáig elmennek a mesével, hogy elfogadható legyen a gyerekeknek. A másik a budai lakónegyed, amely egy régi álmom volt, talán húsz‒harminc éve terveztem: lerajzolni a várban az összes házat. Mi a története, kik laktak benne. Ez olyan nagy munkának tűnt, hogy bele sem fogtam. Most azonban megkerestek a polgármesteri hivataltól, hogy ők ezt szívesen kiadnák. Neki is fogtam. Az épületet úgy rajzolom le, ahogy most van. Viszont volt egy régi újság, Budapest címmel, amelynek számait gyűjtöttem a hetvenes évek óta. Volt egy régész, Szolnay László, aki olyan szerencsés volt, hogy régi szobrokat talált, és minden számban írt a budai várról. Ennek köszönhetőn nagyon sok történetet tudok a várról, ezeket pedig vagy odaírom, vagy nem.
Ezen interjúval kívánunk Sajdik Ferenc Kossuth-díjas karikaturistának nagyon boldog születésnapot, sok áldást, erőt, egészséget és munkakedvet! Továbbá köszönetet mondunk a Sajdik Ferenc Fanklub Facebook-csoport moderátorának a kedves segítségéért!

További írások
Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.
Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.
Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.
Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.
Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg.
Csupán az anyag, a pasztell és a technika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lánya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiállítás szolgáltatta, ahol a kézdimartonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthettek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és emberek által ihletett pasztelljei, szénrajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt szerepeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel átitatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.
Magyarország kolozsvári Főkonzulátusának rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbarátok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris könyveink dísze, valamint a grafika gyöngyszeme, intim ágazata, egyidős a könyvnyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli.
A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kalokagathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai neveléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.
A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”
Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.
Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán.
Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.
Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.
Barabás Miklós születésének 200. évfordulója alkalmából, feltehetően a február 10-i dátumhoz ragaszkodva nyitották meg 2010. február 11-én, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítást, és hosszan sorolhatnám még a magyarországi és erdélyi sajtóban megjelent írásokat, amelyek makacsul a február 10-i dátumot emlegetve emlékeztek meg a 200. évfordulón. A cifrább évfordulós megemlékezéseket lásd a világhálón.
![]() |
![]() Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult. |
![]() Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával. |
![]() Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak. |
![]() Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog. |
![]() Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. |
![]() Csupán az anyag, a pasztell és a technika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lánya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiállítás szolgáltatta, ahol a kézdimartonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthettek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és emberek által ihletett pasztelljei, szénrajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt szerepeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel átitatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk. |
![]() Magyarország kolozsvári Főkonzulátusának rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbarátok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris könyveink dísze, valamint a grafika gyöngyszeme, intim ágazata, egyidős a könyvnyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. |
![]() A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kalokagathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai neveléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe. |
![]() A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.” |
![]() Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú. |
![]() Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. |
![]() Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg. |
![]() Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok. |
![]() Barabás Miklós születésének 200. évfordulója alkalmából, feltehetően a február 10-i dátumhoz ragaszkodva nyitották meg 2010. február 11-én, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítást, és hosszan sorolhatnám még a magyarországi és erdélyi sajtóban megjelent írásokat, amelyek makacsul a február 10-i dátumot emlegetve emlékeztek meg a 200. évfordulón. A cifrább évfordulós megemlékezéseket lásd a világhálón. |
Hozzászólások
Ujlakiné Kőszeg...
p, 11/08/2019 - 11:07
Permalink
Köszönöm az élményt.
Köszönöm az élményt.
Új hozzászólás