Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Finn ex libris kiállítás Kolozsváron


Erki Tantu alkotása (készült Hannele Helkama
számára)

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. Né­hány szóban elmondanám, hogyan jött létre ez a kiállítás, ez a kulturális csere­kapcsolat a finnországi Exlibris Aboensis és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Tár­saság között. Úgy 11-12 éve megkeresett egy finn újságírónő, Leila Lehtiranta, és jelezte, hogy szeretne egy tanulmányt írni az ex libriseimről. Ismervén a nevet, és tudván, hogy nemzetközi elismerés­nek örvend, megtiszteltetésnek vettem a szándékot. Küldtem címére 20 darab ex librist, és az elkészült ex librisek opus listáját. A tanulmány meg is jelent Por­tugáliában, angol nyelven, a Contem­porary International Ex Libris Artist-so­rozat egyik kötetében. Megjelenésekor személyesen hozták el a könyvet Ko­lozsvárra, férjével Juha Lehtirantával, aki akkoriban az Exlibris Aboensis kul­turális attaséja volt. És ekkor kezdődött egy szép barátság, ami napjainkig él, és mindkét fél részéről gondosan ápoljuk. Jövetelükkor egy gondosan összeállí­tott mappát hoztak 25 darab ex librissel, Pekka Häikilas neves gyűjtő ajándéka­ként. Ebből az anyagból egy szép kiállí­tás nyílt a Szépművészeti Múzeum ter­meiben 2008 januárjában. A Lehtiranta házaspárnak köszönhetően megismer­kedtem Tauno Piiroinennel, az Exlibris Aboensis elnökével, és kialakítottunk azt a kapcsolatot, amelynek értelmé­ben egyik évben Finnországban rendez­nek kiállítást erdélyi képzőművészek ex libriseiből, a következő évben pedig Kolozsváron tartunk kiállítást finn kép­zőművészek munkáiból. Ezek a kiállítá­sok Finnországban Tauno Piiroionene és Ulpu Kavanti rendezésében zajlottak le, Kolozsváron a Kelemen Lajos Műemlék­védő Társaság bonyolította le, illetve tá­mogatta anyagilag a tárlatokat.

Most, hogy ismerjük az előzmé­nyeket, beszéljünk a falakon látható ex librisekről. Az ex libris – magyarul könyvjegy – a könyv őrzője, ugyanak­kor díszítője is. Hivatása, hogy tudassa a féltett könyv hovatartozását. Számos kiadvány foglalkozik az ex librissel, de ha tömören akarnánk megfogalmazni az ex libris lényegét, Jules de Marthold Ballada az ex librishez című írását idéz­hetnénk Videcz Ferenc fordításában, amely így hangzik:

 

„Ex libris, műveltség szimbóluma,

Okosság obeliszkjén finom véset,

Mindenségünk szerény momentuma,

Szülötte avatott, mesteri kéznek.

Formád könyvekbe rajzolt égi jel;

Mint szivárványára nevet rád Isis,

Könyv-gigászban, röplapon csöpp­nyi hely:

Kristályelme címere vagy ex libris.”

 

Úgy hiszem, ennél frappánsabb, talá­lóbb megfogalmazást az ex librisnek aligha lehetne adni. Az ex libris több­nyire grafikai sokszorosító eljárással létrehozott eredeti műalkotás, a fa- vagy linómetszet, rézkarc, kőrajz, műfajában, vagy készülhet vegyes eljárással is. Nap­jainkban egyre inkább teret hódít a szá­mítógéppel készült ex libris is.


A kiállítás plakátja

A jelenlegi, kolozsvári kiállításon 100 darab ex librist láthatunk. A kiállított ex librisek rendkívül változatosak. Többsé­gük litográfia, de vannak szép számmal merítettpapírra készült levonatok, réz­karcok, linómetszetek. A művelődéstör­ténet iránt érdeklődők számára egy-egy ex libris kiállítás nagyon sokat adhat, hiszen az ex libris hivatásánál fogva in­formációhordozó, kultúraterjesztő. A ki­állításon sok, az előző kiállításokon már szerepelt névvel találkozhatunk, úgy mint: Penti Kaskipuro, Ulpu Kavanti, Esa Rippa, Helmiriitta Honkanen, Inge Löök, Erkki Tuominen, Salkasaari Kilik­ki, Erkki Tantu és mások. Sajnos, nem beszélhetünk mindegyikükről, de ki­emelnénk néhányat közülük. Így meg kell említenünk Penti Kaskipurót (1930– 2010), aki kitűnik rendkívül finom vo­nalhálójú grafikáival. Egyik legsikerül­tebb rézkarc ex librise az egykori finn államelnök, Martti Ahtissaari számára készült. Sajnos, ezen a kiállításon nem láthatjuk, csak mint érdekesség említem meg. Kevés színnel dolgozik, ex librisei finomak, leheletkönnyűek. Ulpu Kavan­ti hasonlóképpen fogalmaz ex librise­inek nagy hányadán. Egyik ex librisén egyszerű, dombos táj látható, előtérben egy göcsörtös, lomb nélküli fával, de az egyszerű vonalvezetés, és a visszafogott színek is a téli táj, a természet iránti sze­retetéről vallanak. Erkki Tantu a legne­vesebb ex libris művészek közé tartózik hazájában. Leila Lehtiranta újságírónő az említett képzőművészek közül majd’ mindegyikről írt az évente négyszer megjelenő Exlibris Aboensisben, ame­lyek a budapesti Kisgrafika Barátok Kö­rében jelentek meg férje Juha Lehtiranta, fordításában magyar nyelven.

A kiállított ex librisek színvilága meglehetősen visszafogott, alkotóik nem élnek az erős színekkel. Egyes la­pok plasztikai hatást keltenek, a kép­síkon mozgalmas kompozíció rajzoló­dik ki. Tematikájuk: népi motívumok, történelmi jelenetek, könyvek, egy-egy heraldikából merített motívum, a zene világa, virágmotívumok, madarak, ál­latfigurák stb. A kiállított munkák nagy része kis formátumú, tenyérnyi, vagy annál kisebb méretű, a könyv belső támlájára ragasztható.

Egy gyűjtemény akkor él igazán, ak­kor váltja be a hozzáfűzött elvárásokat, ha időnként kiállításokat rendeznek be­lőle. Az a gyűjtemény, ami csak boríté­kokban, dobozokban hever, csak ma­gának a gyűjtőnek ad örömet, no meg annak a néhány személynek, akiknek megmutatja. Így sokat veszít értékéből. Ezeket a lapokat látni, láttatni kell, hoz­záférhetővé tenni a közönség számára. Itt Ovidius szavait idézném, aki így szólt egy szép római lányhoz: „Mit ér szép­séged, ha nem látja senki? Öltözz fel szépen, és tárd szélesre ablakod, hogy sokan láthassanak.” Ez a kiállítás egy virtuális utazás finn barátaink képi és szellemi világában, amely maradandó örömet okoz alkotónak, szemlélőnek, kurátornak egyaránt.

 

(Elhangzott 2019. szeptember 19-én Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa rendezvénytermében a tárlat megnyitó­ján)

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.

Barabás Miklós születésének 200. évfordulója alkalmából, feltehetően a február 10-i dátumhoz ragaszkodva nyitották meg 2010. február 11-én, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett emlékkiállítást, és hosszan sorolhatnám még a magyarországi és erdélyi sajtóban megjelent írásokat, amelyek makacsul a február 10-i dátumot emlegetve emlékeztek meg a 200. évfordulón. A cifrább évfordulós megemlékezéseket lásd a világhálón.