Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Erdővidék legjelesebbje szobrot kapott Baróton

Benedek Elek Emlékév

A Benedek Elek Emlékév legkiemelkedőbb rendezvénye szeptember 30-én Baróton és Kisbaconban volt: Erdővidék központ­jában Elek apó szobrát avatták fel, szü­lőfalujában pedig az emlékház ötven éves fennállását ünnepelték. 2019 hár­mas évforduló okán vált Benedek Elek Emlékévvé: 160 éve született, 90 éve halt meg a nagy mesemondó, lapszerkesztő és kiváló publicista, az általa épített Ma­ri-lak pedig, hol élete utolsó éveit élte, félszáz esztendeje vált múzeummá és zarándokhellyé.

A Mari-lak


Benedek Elek portréja 1924-ből.
Forrás: Wikipédia

Benedek Elek 1894 és 1896 között a mil­lenniumi ünnepségre készítette el az ötkötetes, Magyar mese- és mondavilág című munkáját, amely abban az időben hatalmas példányszámot ért el. Ezt tart­ják fő művének, amely attól kezdve kia­padhatatlan forrása számos, különböző címen kiadott mesekönyvnek. A Magyar mese- és mondavilág rövid időn belül hatalmas sikert hozott írójának, még életében öt kiadást ért meg, több mint félmillió példányban. Elhatározta, hogy a könyvek honoráriumából visszavásá­rolja azokat a földeket, amelyeket szülei eladtak, hogy őt taníttathassák. Haza­utazott Kisbaconba, kinézte magának a templommal szemközti hegyoldalt, majd megtervezte a leendő családi há­zat, amely még ükunokáinak is otthont adott, a parkot, a gyümölcsöst és a min­dent körülölelő fenyősort – írja A kisba­coni Benedek Elek Emlékház története (Háromszék, 2019. szeptember 25.) című összefoglalójában Bardócz Orsolya, Elek apó ükunokája. Feleleveníti, az 1896- ban megkezdett építkezés két évig tar­tott, a munkában a falu és a környező települések székely emberei alaposan kivették részüket, anyagi támogatással és kalákával is, hiszen „Kisbacon is na­gyon büszke volt arra, hogy a híres író hazajött házat építeni”. Az eleinte csak villának használt, de eleve a család, az unokák, a barátok és a vendégek befo­gadására, elszállásolására is megfelelő méretűnek tervezett ház homlokzatára Benedek Elek felesége, Fischer Mária be­cenevét – Mari – íratta fel arany betűk­kel, „hiszen az ő szerető, mindenről gon­doskodó lénye, támogatása és gazdasági leleményessége nélkül nem épülhetett volna fel”, írja Bardócz Orsolya.

A Mari-lak Benedek Elek 1921-es ha­zatelepedése után vált a család állan­dó lakásává, az író, és az őt a halálba is követő felesége elhunyta után a kúria évekig üresen állott, a család csak nya­ranta kereste fel Kisbacont. 1944-ben Benedek Elek középső leánya, Flóra te­lepedett meg a családi fészekben, vált az épület és Elek apó hagyatékának gondo­zójává – és megmentőjévé is, hiszen a hamarosan berendezkedő kommunista rendszer több alkalommal is szemet ve­tett a mutatós épületre, de Flóra néni­nek mindig sikerült kivédenie a ház ál­lamosítását, csupán a hatalmas kertet vették el tőle.

Flóra néni azontúl életét Bene­dek Elek emléke ápolásának szentelte, az 1969-ben részben emlékházzá ala­kított Mari-laknak is ő volt első gond­noka: a nyolc szobából kettőben, a nagy ebédlőben és az abból jobbra nyíló ol­dalszobában a Flóra néni által gyűjtött anyagból rendeztek be emlékkiállítást. A Székely Nemzeti Múzeum – akko­ri nevén Kovászna Megyei Múzeum – külső egységeként működő emlékház megnyitása után nem sokkal Bardócz Dezsőné Lőrincz Julianna, Benedek Elek tízedik unokája lett a hagyaték ápolásá­ért felelős hivatalos alkalmazott, Flóra nénivel együtt fogadták és kalauzolták a hamarosan zarándokhellyé vált Ma­ri-lak látogatóit.

1978-tól a dédunoka, dr. Bardócz Le­hel felesége, Gajzágó Éva látta el az emlékház gondnoki tisztségét egészen a Benedek-kúria 1999-es visszaszolgál­tatásáig – ekkortól a Mari-lak magán­múzeumként működik. Két évtizedig Szabó Istvánné Bardócz Réka déduno­ka vezette az emlékházat, idén tavasz­tól pedig Bíró Enikő dédunoka vette át a családi „stafétabotot”.


A Benedek Elek által szerkesztett Cimbora című újság
1926. augusztus 27-i számának címlapja.
Forrás: Wikipédia

Emlékév az emlékházban

A Benedek Elek Emlékév valójában a szeptember utolsó napjaiban tartott ünnepségekben nyilvánult meg. Felve­zetőként szeptember 28-án, szombaton emléktáblát avattak Torján a Karatnai Református Egyházközség parókiájá­nak épületén: az Éltes Barna három­széki szobrászművész által faragott emléktábla Benedek Eleknek és anyai nagybátyjának, Benedek Ignác uzoni születésű, Torján szolgált református lelkésznek állít emléket, akinél az író gyermekkorában több alkalommal is nyaralt, és akinek könyvtárszobája „az én kis mennyországom” volt számára.

Az emlékév másnap, szeptember 29-én csúcsosodott ki, vasárnap két helyszínen, Kisbaconban és Baróton is Benedek Elekre emlékeztek. A rendez­vénysorozat Kisbaconban kezdődött a Benedek Elek Emlékház ötven éves tör­ténetét bemutató kiállítás megnyitásá­val. Mint Bíró Enikő, Benedek Elek dédu­nokája, az emlékház jelenlegi gondozója felelevenítette, Elek apó szülőháza már nem létezik, a Mari-lak eredetileg vil­lának épült, hová eleinte nyaralni járt haza a család, aztán 1921 augusztusá­tól, mikor Benedek Elek úgy döntött, hazatelepedik, immár végleges lakó­házukká vált. Elmondta, az emlékház avatásakor, 1969. május 25-én kislány­ként ő tartotta az ollót Király Károly ak­kori megyei első párttitkárnak, aki az avatószalagot elvágta. Felidézte az em­lékház – és Elek apó emléke – gondozó­it, hozzátéve, hogy nekik, akik idéntől vették át ezt a szerepet, nem lehet más feladatuk, mint elődeik példáját követ­ni: úgy ápolni Benedek Elek örökségét, hogy tíz, húsz, száz év múlva is emlé­kezzenek rá.

Születésnapra nem illik ajándék nélkül menni: bár nem lehetett jelen, a sepsiszentgyörgyi Erdő Ernő külön­leges adománnyal lepte meg az emlék­házat e jeles évfordulón. Mint az Imreh István, a Kovászna Megyei Művelődési Központ vezetője által felolvasott leve­léből kiderült, egy régebben a nagyba­coni művelődési házban kifüggesztett, Horváth István által festett Benedek Elek-portré az ajándék. A festmény vala­mikor lekerült a kultúrház faláról, sor­sáról jó ideig semmit nem lehetett tud­ni – egy alkalommal azonban a színpad alól, sok lom közül mégis előkerült. Erdő Ernő ekkor magához vette megőrzésre, és most úgy látta jónak, hogy vissza­szolgáltassa Nagybacon község lakos­ságának.

Az emlékház létesítése körül szorgos­kodók közül ma már csak Király Károly él. Előrehaladott kora miatt ő sem vehe­tett részt a mostani ünnepségen, üze­netét azonban eljuttatta az eseményre meglehetősen kis számban összegyűlt közönséghez. A Bíró Enikő férje, Bíró Béla tolmácsolta levélben Király Károly felidézte az emlékház alapításának kö­rülményeit: „Az emlékezetemben még mindig élénken él, amikor ’68 telén Kis­baconon keresztül vadászni mentünk Ceaușescuval és kíséretével. A főtitkár­nak elmeséltem, hogy ebben a kis falu­ban élt egy »magyar Creangă«, akit úgy hívnak, hogy Benedek Elek. Többek kö­zött megemlítettem neki, hogy van egy »Többsincs királyfi« című gyermekmesé­je, és azzal fejeztem be, hogy létre kéne hozni a szülőházában egy emlékhá­zat. Ceaușescu rábólintott, hogy »Bine, bine« (Jó, jó – románul). Erre azt mond­tam: »Atunci vă trimit în scris« (Akkor elküldöm leírva – románul). Néhány nap múlva elküldtem neki a dokumen­tumot, amire hamarosan meg is érke­zett a Központi Bizottság jóváhagyása az emlékház létrehozására. Ha ez a jó­váhagyás nem lett volna meg írásban, rég felszámolták volna, de így senki sem mert hozzányúlni az emlékházhoz.

Az átadó-felavató ünnepségen az er­délyi magyarság színe-java megjelent, nagy társaság gyűlt össze: Sütő András, Balogh Edgár és sokan mások, jeles ma­gyar értelmiségiek, melyről fénykép is tanúskodik.

Az avató ünnepség megszervezé­se Sylvester Lajosra hárult, aki akkor a megyei Kultúrbizottság elnöke volt. Én egy nagyon rövid beszédet mondtam, és átadtam jelképesen Flóra néninek a házat. Meghatódva, könnyes szemmel fogadta.”

A továbbiakban Király Károly azt részletezte, akkor is meg lehetett ta­lálni a módját, hogy kisebbségi kérdé­sekben eredményeket lehessen elérni, majd levelét az emlékezés és az emlékápolás fontosságának kihangsúlyozásá­val zárta.

Ha a sepsiszentgyörgyi Cimborák Bábszínház nem csábítja az emlékház udvarára a falubeli és a környékbe­li gyermekeket A buták versenye című előadásával, talán ki is ürült volna a mára már hatalmasra nőtt fák árnyé­kolta park: a közönség java része átuta­zott az ünnepség kiemelt, baróti rendez­vényére.

Szobor és avatása

A déli harangszó Erdővidék központjá­nak egy kis közterére szólította a szoboravatásra összegyűlteket: a Rózsa utcai, tömbházak övezte parkban állították fel Benedek Elek szobrát. Az ünnepség beharangozója szerint „Gergely István csíkkozmási szobrászművész a ’90-es években készítette el Benedek Elek egész alakos, klasszikus szépségű szobrát, másfélszeres embernagyságban. A szo­bor öntését Demeter Péter csíksomlyói öntőmester végezte el, a szakmai fel­ügyelet és patinázás Berze Imre szob­rászművész munkáját dicséri.”

Az 1990-es évek elejétől a sepsiszent­györgyi Bod Péter Megyei Könyvtár elő­terében kiállított gipszmintát néhai Gergely István (1938–2008) valóban fel­kérésre készítette, csakhogy sokkal ko­rábban. Gergely Istvánnak kevés szob­ra áll köztéren, legtöbbje Háromszéken található: a csernátoni Haszmann Pál Múzeum udvarán Bod Péter és Végh An­tal mellszobra, Sepsiszentgyörgyön az 1973. szeptember 22-én felavatott, majd 1985-ben városrendezési okokból elköl­töztetett Gábor Áron-mellszobor. Mind­három alkotást az 1968 és 1973 között a megyei művelődési bizottságot vezető Sylvester Lajos rendelte tőle, aki a szob­rászművész halálára írott megemléke­zésében azt írta: „Ugyancsak a ’70-es években készült el a mi megrendelé­sünkre egészalakos Benedek Elek szobra, amely másfélszeres embernagyságban gipszbe öntve várta alkotója egészségi állapotának javulását, hogy némi apró módosításokat a művén elvégezhessen, mielőtt végleges anyagba és köztérre ke­rülne.” (Gondola, 2008. március 21.)

A romániai rendszerváltást követően többször felmerült a szobor kiöntésének és felállításának gondolata, a kivitele­zés azonban rendre elmaradt. Mosta­ni köztérre helyezését Szebeni Zsuzsa, a Balassi Intézet – Magyarország Kultu­rális Központja sepsiszentgyörgyi irodá­jának vezetője kezdeményezte, Barót vá­rosa pedig felkarolta a kezdeményezést, helyet biztosítva a szobornak.

Az avatóünnepségen a város polgár­mestere, Lázár Kiss Barna András kö­szöntőjében kiemelte, Benedek Elek „mindig az igazság oldalán állt, és érte harcolt. Tartása, arcának kimondha­tatlan jósága, szeme szelíd melegsége, simogató tekintete árulkodik emberi nagyságáról, melyet kiválóan érzékel­tet maga a szobor is.”

Zákonyi Botond, Magyarország bu­karesti nagykövete ünnepi beszédében kifejtette, az anyaország nagyon fon­tosnak tartja, hogy egy új szobor álljon Székelyföld valamely városában, ezért támogatta nemcsak a szobor elkészül­tét, hanem a Benedek Elek Emlékévet is. Felszólalásában Benedek Elek peda­gógusi munkásságát méltatva elmond­ta, Elek apó tudatosan fordult a gyer­mekek felé, hiszen fontosnak tartotta a felnövekvő nemzedékben az egész­séges irodalmi tudat, s ezáltal a nem­zeti öntudat kialakítását. Pedagógiai elve ma különösen felértékelődik, mi­kor a klasszikus nevelés háttérbe szorul, a globalizálódó társadalom a gyermeke­ket is fogyasztókként kezeli – napjaink­ban ezért egyre nagyobb szerep hárul a sajátos nemzeti értékek átadásában a pedagógusokra, hívta fel a figyelmet a nagykövet. „Észrevételei, törekvései és munkái kiindulópontként, segítségként és tanulságként szolgálhatnak a mai nevelési problémák újragondolásában és irányt mutathatnak megoldásukban”, összegezett Zákonyi Botond.

Demeter László, a Pro Bonum Pub­licum Egyesület vezetője, a szoborál­lítás szorgalmazója beszédében arra emlékeztetett, Erdővidék majd’ min­den települése adott egy vagy több hí­res személyiséget az egyetemes magyar irodalomnak és tudománynak. Felidéz­te, egy 1910-es felmérés szerint az ak­kori Magyarország tíz legismertebb írójából kettő erdővidéki volt, Benedek Elek az ismertségi lista harmadik, Gaál Mózes a hetedik helyet foglalta el. Be­nedek Eleket a magyar nép, a magyar történelem, a haza iránti ragaszkodás legjelentősebb képviselőjének nevezte, aki 1921-ben, az árral szemben halad­va, akárcsak Kós Károly, a hazatelepe­dés mellett döntött, mert azt vallotta: Erdélyben nagyobb szükség van rá, mint Budapesten. Benedek Elek legfontosabb öröksége, hogy szerteágazó munkássá­gával a gyermekeket a család, a haza iránti szeretetre nevelte, jelentette ki Demeter László, aki Gergelyné Tőkés Er­zsébettel, a szobrászművész özvegyével leplezte le Benedek Elek szobrát. Tordai Árpád református lelkész áldását köve­tően a szobor talapzatát az elöljáróságok koszorúi és az ünnepségen közreműkö­dő gyermekek – a helybeli Cimbora Nap­köziotthon és a Gaál Mózes Általános Iskola Gyöngyharmat kórusának tagjai – virágai borították be, nemzeti imánk közös eléneklését követően pedig a szo­borállításra összesereglett nagyszámú közönség kezdeményezésére a székely himnusz is felhangzott.


Az emlékházzá alakított Mari-kúria Kisbaconban. Forrás: www.benedekelek.ro

Akkor és most

Az ünnepségsorozat Kisbaconban egy kincsnek számító kisfilm levetítésével folytatódott: a Székely Nemzeti Múze­um őrzi azt a 16 milliméteres filmte­kercset, amelyet az ötven évvel ezelőtti emlékházavatáson készített a Székely Nemzeti Múzeum néhai kiváló fény­képésze, Fóris Pál (1934–2014). A román televízió magyar adásának segítségé­vel digitalizált, hang nélküli filmhez a Kovászna Megyei Művelődési Központ munkatársai egy Bartók-dalt társítot­tak, a hatperces, vágott anyagon az 1969. május 25-én zajlott emlékházavató ün­nepség fontosabb momentumai látha­tók. A kisfilm levetítését, illetve két rá­dióhanganyag bejátszását – amelyeken Benedek Flóra néni, az emlékház első gondozója mesélt – követően az ötven évvel ezelőtti ünnepség résztvevői be­széltek akkori élményeikről. Dr. Albert István elmondta, középiskolás diákként a Székely Mikó Kollégium igazgatója és egyben magyartanára, Albert Ernő ál­tal kiadott házi feladat kapcsán került először Kisbaconba, az emlékház avatá­sára már osztályfőnökük, József Álmos tanár az egész osztályt elvitte. Az avatón készített fényképei ma dokumentum értékűek, az emlékház akkori belsőjét a mostani alkalomra készített kiadvány­ban az ő felvételével lehetett megmu­tatni. Visszaemlékezésében Péter Albert tanár felidézte, az 1960-as években Bar­dócz Dezső már készült a Mari-lakban létesítendő kiállításra, az eleinte tervbe vett 1968-as emlékházavatás a megyé­sítés okozta láz miatt egy évet csúszott, akkor ugyanis mindenki azzal volt el­foglalva, hogyan lehessen az egykori Háromszékből újra önálló közigazgatá­si egységet létrehozni. Szabó Zsolt iro­dalomtörténész, Benedek Elek életének kutatója aztán kifejtette, az emlékház létesítését Balogh Edgár már tíz évvel korábban kezdeményezte, elképzelésé­ben az erdélyi magyarság egyféle zarán­dokhelyévé vált volna Kisbacon. Akkor azonban – 1959-ben – csak egy emlék­tábla állítására futotta, aztán egy évti­zed múlva – és ez elsősorban Sylvester Lajos érdeme, kevésbé a Király Károlyé, emelte ki Szabó Zsolt – immár megva­lósulhatott az emlékház is.

A mostani eseményen napközben folyamatosan zajlottak a különböző programok a kisbaconi emlékháznál. A kaputól a Mari-lakhoz vezető sétány mentén a Benedek Elek országos mese­illusztrációs gyermekrajzverseny díj­nyertes alkotásait bemutató kiállítás fogadta az érkezőket, bennebb, a fák árnyékában egy másik pannókiállítá­son az emlékház története elevenedett meg. Az udvaron közben folyamatosan az Elek apó által ültetett egyik almafa termését kínálták – és ha már fákról esik szó, a kert felújítását-gyarapítá­sát is számításba vették az ünnepség szervezői. Benedek Elek ugyanis nem csak mintagazdaságot szándékozott megvalósítani kisbaconi birtokán ha­szonállatokkal és gyümölcsfákkal, ha­nem a szemet gyönyörködtető díszfák telepítésére is gondolt. Az időközben kipusztult tulipánfa helyett ültettek most másikat a leszármazottak, illetve a SIC Feszt–Családi Nap szervezői a há­romszéki családok kívánság-almafáját telepítették meg a kertben, amelynek tövében hatszáz székely család helyez­te el kívánságait. Mert azt mondják, ezen az udvaron szárba szökkennek a kívánságok, égig érő fává nőve betel­jesednek, mondta Grüman Éva, a kí­vánság-almafa ültetésének kezdemé­nyezője.

A faültetés után koszorúzások voltak az emlékházzal szembeni, még annak ötven évvel ezelőtti felavatásán állított kopjafánál, a kisbaconi iskolával szem­beni, tíz éve felavatott Benedek Elek ülőszobornál és a temetőben.

Kora délután gyermekek énekétől vált hangossá a kert: a Bardócz Orsolya, Benedek Elek ükunokája által szerkesz­tett, ez alkalomra újra kiadott Kisbaco­ni versek című kötetet ugyanis hogyan lehetett volna jobban bemutatni, mint a versek előadásával. Méghozzá sajátos módon: Bardócz Orsolya megzenésíté­sével, kisbaconi-nagybaconi, székely­ruhájukat büszkén viselő kislányok előadásában. Ugyancsak erre az alka­lomra jelent meg, immár harmadik ki­adásában, a Bardócz Orsolya és Nagy Nándor által összeállított Benedek Elek emlékalbum, amely nem csak Elek apó életrajzát tartalmazza, de korrajz is, amelyben megelevenedik az emlékház története.

Az alkalomra egyébként több kiad­vány született még. Kovászna Megye Művelődési Központja a Benedek Elek Emlékház jelenlegi kezelőivel közösen MARI LAK: a kisbaconi Benedek kúria címmel emlékalbumot adott ki, amely a családi fotók mellett az unokák, a dédu­nokák megemlékezéseit és az emlékház vendégkönyvéből válogatott látogatói bejegyzéseket is tartalmazza, valamint a Balassi Intézet–Magyarország Kultu­rális Központja sepsiszentgyörgyi irodá­jának kiadásában Rókáné mézes-mákos kalácsa címmel hangulatos kis szakács­könyv jelent meg, amely a Benedek Elek meséiből inspirált recepteket ajánlja „kiskukták részére”.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Honduras nem az az ország, amelyet ha valakinek megemlítesz, akkor rögtön tudja, hogy miről beszélsz. Ami földrajzi elhelyezkedését illeti, legyünk őszinték, legtöbbünknek kell egy kis segítség, hogy megtalálja a térképen. És ha már itt tartunk, akkor elárulom, hogy vannak olyanok, akik nemhogy az ország, de még a térség létezéséről sem tudnak. És ha földrajzi elhelyezkedését homály fedi, akkor nyugodtan kijelenthetem, hogy kultúrájának sajátosságai még kevesebbé ismeretesek.

A Partiumi Honismereti Konferenciák társaságunk legmagasabb fóruma. Ekkor mutatjuk be tagtársaink kutatási eredményeit, amelyeket igyekszünk közzé tenni mindenki számára. Ugyanekkor adjuk át a Fényes Elek-díjakat és más kitüntetéseket. Ekkor tartjuk a közgyűlésünket is, amelyen fontos határozatokat hozunk. Gyakorlatilag ekkor találkozunk egymással, Szatmárnémetitől Temesvárig, Budapesttől Kolozsvárig. Nem véletlenül mondtam Budapestet, mert nyolc tagunk van Magyarországról. Eddig 24 konferenciát szerveztünk: igyekeztünk mindig más helységben megszervezni, elsősorban ott, ahol sikerült segítséget kapni, a helyi önkormányzatoktól, az egyházaktól. És természetesen a helyi tagtársaink hathatós segítségével. Ugyanakkor igyekeztünk bevonni az illető terület szakembereit is. Ekkor találkoznak a jó barátok, elbeszélgetünk, mint egy nagy családban. Remélem, így érez mindenki.

Újra meg újra olvasom a levelét Kedves öcsém, s nem akarok hinni a szemem­nek: minden szavából meleg szeretet árad felém. Ezt a szeretetet könyveim­nek köszönhetem, melyeknek ön gyer­mekkorától mind e mai napokig hű olvasója. Az én szívemről szakadt szü­lötteimnek, melyek megtalálták az utat az ön szívéhez.

Imreh István születésének 100. évfor­dulójára több intézmény és több rokon tudományterület képviselői együtt em­lékeztek szeptember 12–13-án az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Kolozsvári Aka­démiai Bizottság Történelemtudomá­nyi Szakbizottsága, a BBTE Történelem és Filozófia Karának Magyar Történeti Intézete és az MTA BTK Történettudo­mányi Intézete közös szervezésében Kolozsváron megrendezett konferenci­án. Ez is mutatja, hogy mind az erdélyi magyar, mind a magyarországi tudo­mányosság képviselői magukénak érzik a hagyatékát.

Dávid Ferenc szobor, Kolozsvár

Megtörténhet, hogy „a Dávid Fe­renc-szobor”-ként fog bevonulni a törté­nelembe az az egész alakos műalkotás, amelyet augusztus 17-én ünnepélyes keretek között avattak fel Kolozsvár belvárosában. Az unitárius templom és a János Zsigmond Unitárius Kollégi­um, a püspöki hivatal között létrehozott kis téren álló bronzszobor különleges­sége, hogy az első egész alakos Dá­vid Ferenc-szobor, ami valaha készült. És mivel az unitáriusok vallásalapító püspökéről (1520 körül–1579) nem ma­radt fenn hiteles képi ábrázolás, nem ki­zárt, hogy sokaknak ez a kép ragad meg róla a retináján.

Hawaii hallatán a legtöbb emberben fel sem merül, hogy néhány száz magyar ajkú honfitársunk éli ott mindennapjait, valamint háromezerre tehető azoknak a személyeknek a száma, akik magyar származásúnak vallják magukat. A kivándorló emberek egy része el­zárkózik a többi magyartól, de szeren­csére akadnak olyan elszánt személyek, akik igyekeznek identitásukat megőriz­ni. Ezek a Hawaiin élő magyarok, több ezer kilométernyire az anyaországtól, a tőlük telhető módon ápolják hagyo­mányainkat, ünneplik nemzeti ünne­peinket.

securitate beszervezés

A megfigyelt történelemkörről a nevemre kiállított I 72467-es számú szekus dosszié főleg kutatói tevékenységem megfigyelésére vonatkozott. Ennek ellenére számos adatot, dokumentumértékű feljegyzést tartalmaz oktató-nevelői tevékenységemre, főleg pedig az általam vezetett történelemkör tevékenységének a megfigyelésére vonatkozóan. A jelentősebb feljegyzések a következők.

Szentlászló kórustalálkozó

A hely és az alkalom történelmi fontosságát jó mesterünk, karnagyunk, Guttman Mihály néhai zenetanár így fogalmazta meg a 20. Szent László-napi kórustalálkozó alkalmával, 2010-ben: „… Urunk segedelmével, bátran megvallva hitünket, vállalva nemzeti hovatartozásunkat, erdélyi viszonylatban a legnagyobb seregszemléje az élő kórusoknak, akik a Kárpát-medence minden sarkából legalább egyszer eljönnek, hogy Szent László királyunk napján, a kóruszene ünnepén, június hónap utolsó szombatján, Tordaszentlászlón ünnepeljenek. Ez lett a mi kalotaszegi Mekkánk, lassan-lassan zarándokhelyünk.”

A történelemkör tagjai 1982 őszén dolgozataikat Bukarestben is bemutatták. Vendéglátónk Demény Lajos, a Nicolae Iorga történeti intézet nemzetiségi osztályának a vezetője volt, aki október 14-én házigazdaként fogadott bennünket a Petőfi Sándor Művelődési ház rendezvényén. A történelemkör diákjainak az előadásairól az Ifjúmunkás azt írta: „Az esemény, amely ennek a levélnek a megírására késztet, október 14-én zajlott le Bukarestben, amikor is a Petőfi Sándor Művelődési Ház vendégül látta a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Líceum történelemkörének tagjait.

A Magyar Művészeti Akadémia felkérésére kismonográfiát írok Pomogáts Béláról. Címe: Otthon mindenütt a magyar „szigettengereken”. Alcíme: Pomogáts Béla és az „irodalmi nemzet”arculatépítéseEbből szeretnék bemutatni egy részletet, abban a reményben, hogy e szíven ütően pontos fogalmi ikerpár – otthonosság és illetékesség – hozzásegít a 85. életévét októberben töltő szerző száznál több kötetet számláló életművének értelmezéséhez. 

Az 1978–79-es tanévtől kezdődően oktattam a Salamon Ernő-középiskolában. Itt – mint korábbi munkahelyemen, Gyergyóremetén – kötelességemnek tartottam a magyar múlt reális oktatását, főleg a szülőföld történetének a megismertetését. Mivel a korabeli oktatási programok nem tették lehetővé a magyar történelem széleskörű, részletes tanítását, elhatároztam a történelemkör létrehozását. 

Voltak persze eltérő szakaszai a szervezet életének, hiszen az első negyven éve – 1949-től 1989-ig – úgy telt, hogy a csehszlovákiai magyarság mindenese volt. Egyszerre töltötte be a politikai párt, az érdekérvényesítő, a társadalmi képviselő, az identitásmegőrző és közösségépítő szerepét is, bár tény, hogy amikor létrehozták, más feladatot szántak neki.

P. Buzogány Árpád nem okítani akar, hanem roppant szerénységében, szelíden tetteivel tanít, ahogyan él és dolgozik, ahogyan a régi nagy mesterek tették, vagy teszik neves kutatók ma is. Munkáiban egyetlen arc köszön vissza ránk, de a számtalan kérges tenyér és a sokat tapasztalt emberek szép arcán végig futó ráncok most a tanú rá, hogy ez a becsületes helytállás, a józan gondolkodás tisztánlátására, méltóságteljes tiszteletre és nagy tudásra vall.

Simon Ferenc bécsi esperes-plébános, a Bécsi Magyar Katolikus Egyházközség lelkipásztora

Aki nem beszél nyelveket, annak valóban az, de aki beszél nyelveket, tudja, hogy minden nyelvnek megvan a szépsége. Mi, magyarok nem nézhetünk le senkit sem. Milyen jogon nézek én le bárki mást is? Keresztényként meg pláne a másikat, felebarátomat tisztelnem és szeretnem kell, bármilyen színű a bőre, bármilyen nyelvet beszél. Még ha románul is beszél, akkor is tisztelnem és szeretnem kell, mert ő is a felebarátom, mert olyan, mint én.

Gálfalvi Gábor

Az Alsóboldogfalván élő és ma is aktívan tevékenykedő nyugalmazott iskolaigazgató, néprajzkutató és közíró Gálfalvi Gábor fő kutatási területe az ember és a táj közötti valós életterek kapcsolatának vizsgálata. Ezen belül a méltatlanul feledésbe merülő kismesterségek, a népi építkezés, a tanya- és faluvilág témaköreit felölelő témák érdeklik, ezeken munkálkodik, publikál, mint ahogyan az alábbiakban is ezekről, valamint az ide vezető útról vall. Az ilyen út, hol az ember a valós értékeket és a valós múltat elfogultság nélkül kutatja, hosszú és rögös, ahogy egykoron Bözödi György neves szociográfus is összefoglalta. Ennek szemléletében kérdeztük a fáradhatatlanul kutató írót.