Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Bocskai Vince köszöntése

A Mester nevével először 1981-ben, a Medium kiállítás kapcsán találkoztam Sepsiszentgyörgyön. (Vajon ki emlékszik még az 1981. évi Mediumra? Ezt az országos művészeti seregszemlét Baász Imre grafikusművész szervezte a totalitárius diktatúra Romániájában, azzal a szándékkal, hogy tömörítse a formabontó, kísérletező, előremutató fiatal képzőművészeket. Ezzel a kiállítással került fel a megyeszékhely az ország és a Kárpát-medence művészeti térképére.)

Én akkor húsz éves művészjelölt voltam, éppen sorkatona. Emlékszem, félárú jeggyel, „ördögbőrben” néztem meg; mi több: ámuldoztam és (szorongtam) végig a Mediumot.

Valósággal sokkolt a kiállított művek vizuális újszerűsége, nyugtalanított, sőt fárasztott a fiatal alkotók kérdésfelvetése, a formabontás, a műfajok határainak elmosódása, lerombolása…


Bocskai­ Vince­ szobrászművész.­
Horváth László fényképe (forrás: Wikipédia)

Mi lesz a Művészettel? Amire művész leszek (ha leszek…) lesz-e még nagybetűs Művészet? Az a művészet, ami gyermekkorban elcsábított, amit tanáraink belénk plántáltak, ami távlatot adott az életemnek: az igazság és őszinteség szépséggé való ötvözése vajon lesz-e még akkor?

Nagy bajban voltam. A falakon frottázsok, kollázsok, műtárggyá avanzsált fényképek, firkák, asszamblázsok, a térben installációk, akkor találkoztam először ezekkel a fogalmakkal. Bevallom, számomra akkor, ott a Medium egy kicsit a világ végét is jelentette!

Nagyon sok jó, friss, merész ötletet láttam, de úgy éreztem, a mesterség, az átéltség, a gondolati mélység valahogyan veszélyben van, elsikkadhat ebben az ötlethömpölygésben. Akkor nem tudtam, hogy ezek a kérdések nemcsak ennek a kiállításnak a dilemmái, hanem az egész 20–21. századi művészetéé is. És végig fog kísérni egész életemen, hiszen nemcsak a mi kis életünk, hanem az egész nagyvilág gyökeres értékválságon megy át. Ezt az átváltozást pedig nemcsak a művész szenvedi meg, hanem vele együtt a befogadó is.

A Medium terében számomra akkor Bocskai Vince szobrai jelentették a reményt. A Turbános fej és a Savonarola jelentette a kapcsot a régi és az új, a hagyomány és a modernség között. Ezekben a kis fejekben megmutatkozott a kor minden nyugtalansága, meghasonlottsága, erkölcsi ingatagsága és mégis szépen, becsülettel meg voltak mintázva! Szememmel élvezettel tapogattam végig az égetett agyagba mintázott formákat, a rejtett geometriát, a tudatosan megtervezett, de könnyed játékossággal alkalmazott drapériát.

Tetszett a munkákban a természetesség lehelete. Tetszett az, hogy ezek az „ábrázolt” személyek élhettek volna évszázadokkal ezelőtt is, és ugyanakkor szembemehettem volna velük akár az utcán is. Időtlenek voltak, és mégis esendők, emberiek. Redőikben-ráncaikban ott posztolt a parttalan örökkévalóság.

Ez a felismerés jelentette a kiskatona számára – ott, a szentgyörgyi képtárban – a vigasztalódást, a lelki balzsamot. Tiszta pillanat volt, amelyre ma is jól emlékszem.

 A (poszt)modenizmustól, a „kortárs” művészettől felhorzsoltan, az új trendektől kicsit kiábrándultan kapaszkodtam bele a két groteszk fejecskébe. Ha egy ennyire új szemléletű kiállításra ezek a művek bekerültek, talán nincs minden veszve, gondoltam.

A szobrokban mélységes emberszeretetet éreztem. Az egyház középkori fanatikusa, Savonarola is úgy volt megmintázva, hogy furcsa arca, fintora, torz vigyora is valahogyan esendően szép volt. Meghökkentő volt egy ilyen negatív személynek szobrot készíteni a diktatúra körülményei között, hiszen a pártállami kultúrpolitika nem nagyon tűrte a „dekadens”, kétértelmű üzenethordozót. Talán magát vélte felismerni benne? (A kiállítás szervezőjét, Baász Imrét rövid idő múlva menesztették is állásából…)

Húsz esztendős eszem viaskodásaira akkor (és azóta is) Bocskai művészete a(z egyik) válasz. A Savonarolához hasonlóan a legtöbb korai Bocskai-kisplasztika sokrétegű jelentéssel bír. Felfejteni ezeket a rétegeket, megérteni a titkos, finom utalásokat igazi szellemi kaland számomra még ma is.

Szemlélésükkor ugyan gyakran idéződik fel bennünk régmúlt korok (reneszánsz) hangulata, motívumvilága, de a téma, a feltett kérdés, a művészi attitűd viszont ütősen korszerű!

Bátorság kellett a legdurvább Ceaușescu-rendszerben megmintázni az elmebajos római császárt, Nérót, a gyermekkórus alultáplált, de éneklésre és zászlólengetésre fogott kis tagjait, az ablakon kitekinteni szándékozó, de a drapéria alól kinézni nem merő, rettegő emberek figuráit. Ma, a szólásszabadság áldásai és átkai közepette talán fel sem sejlik a nézőben ezen motívumok, témák szellemi töltete, kortörténeti érdekessége. Messze került tőlünk a totalitárius rendszer minden visszássága. De a szemforgatás, a (vallási) fanatizmus, a gyávaság, a patópálság, a kishitűség, az álszentség sajnos továbbra is élő és működő fogalmak mind a közösségi, mind pedig egyéni életünkben.

Talán ezért aktuálisak ma is Bocskai Vince kisplasztikái, mert nagyon emberiek és mélységesen őszinték. E szobrok zömének születésekor a kimondott igaz szóért akár börtön is járt. Ez a kor volt, amikor a művészek és a nézők a szimbolikus jelhasználat okán mint cinkosok összekacsintottak. A jelbeszéd, a titok, a szimbólum tartotta a lelket az emberekben. Egy versben, egy mondatban, egy festményben, egy szoborban felfedett utalás, egy rejtett üzenet segített a túlélésben. Mi tartja ma a lelket bennünk? Vajon mi segít bennünket ma túlélni?


Márton ­Áron 2009 február­ 28-án ­felavatott szobra 
Kolozsváron
(forrás: Wikipédia)

A rendszerváltozás az erdélyi magyarság számára kevés pozitívumot hozott, de a köztéri szobrok állítása tekintetében valóságos reneszánszról beszélhetünk. A megrendelések egy szobrász életében új dimenziót nyitnak. Így történt ez Bocskai Vince esetében is. Végre megnagyobbodhattak a tenyérnyi szobrok, a drapériatanulmányok, az arcok, a figurák. De (talán) időlegesen háttérbe szorul az alap groteszkhang, a társadalomkritika. Hangsúlyosabbá válik a fennköltség, az ünnepiesség.

A súlyponteltolódást regisztrálva is megállapíthatjuk, hogy Bocskai esetében a hetvenes-nyolcvanas évek kisplasztikái és a 90-évek monumentális köztéri szobrai között nincs formai, stiláris szakadás. Ugyanaz a műgond jellemzi a Bernády Györgyöt, a Márton Áront, az Apor püspököt ábrázoló szobrokat, mint a korai, számomra revelációként ható Savonarolát vagy a Turbános fejet. Ugyanaz a kiérleltség érhető tetten az arcon, a végtagokon, a ruházaton, mint a pálya kezdetén a kisplasztikákon. Nonfiguratív köztéri munkái is szellemesek, eszköztelenek, tömörek és lényegre törőek. Meggyőznek arról, hogy nincsenek izmusok, hanem csak jó vagy rossz művész. (Szilágyi Domokos mondja, hogy a modernség és a marhaság közé soha ne tegyünk egyenlőségjelet…)

Amikor Bocskai életművét szemléljük, szinte önkéntelenül merül fel a kérdés: hogyan lehetett ennyit és ilyen szinten alkotni, úgy, hogy közben tanárkodott, gondot viselt családjára és a közösségi élet kihívásaira is becsülettel válaszolt?

A válasz ott van a Mester habitusában. Külön szerencsének tartom, hogy az utóbbi időben sokszor találkozunk, beszélgetünk. Alapos szakmai ismerete, pedagógiai érzéke, embersége megbízható útmutatást ad a fiatalabb pályatársaknak. Ritkán látni olyan egységet a kifejezési formákban, mint Bocskainál: ugyanaz a műgond és komolyság jellemzi a beszédét is, mint a szobrászatát, de mindig, minden formában vagy mondatban ott bujkál a humor, az emelkedett derű, az életöröm.

Az Erdélyi Művészeti Központban megtartott kiállításán talán soha nem látott számban és minőségben láthatjuk egy ízig-vérig erdélyi szobrásznak a munkásságát. Ízlelgessük, örvendjünk a szobroknak!

És  kívánjuk, hogy az elkövetkező években a Nyugdíjas Tanár sarkallja alkotásra és tegye termékennyé az Örökifjú Szobrászt, mindannyiunk örömére!

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Horváth Gyöngyvér

Horváth Gyöngyvér grafikus negyven éve van a pályán, de még rengeteget szeretne tanulni. A belülről jövő, igazán jó alkotásokhoz elengedhetetlennek tartja a szellemi frissességet és a fizikai erőnlétet. Február 9-én ünnepelte 66. születésnapját – de nem szűk családi körben, hanem barátai, ismerősei, alkotótársai, a kolozsvári művészetkedvelők társaságában, a jeles nap apropóján ugyanis 66 munkáját állította ki a Művészeti Múzeum földszinti termeiben. Ennek apropóján beszélgettünk a művésszel.

Földlakó lévén az ember együtt élt a kővel, mint földünkhöz tartozó képződménnyel. A kőhöz való viszonyunk valamelyest változott az idők folyamán, főképp a kő felhasználásának és a vele kapcsolatos ideák szempontjából. Mindenki másképpen közeledik a kőhöz. Az építő a neki való alkalmasságot, a szobrász a faraghatóságot, az esztétikai látványt látja benne, a nők és más érdekeltek egy része a drágaköveknek lesz az ismerője.

kovács emil lajos

Vannak metszéspontjai a monumentalitásnak és az anyagtalan repülésnek: megrendülés, végtelen utazás és rejtett öröm, amelyet a szellem misztikája közvetít, és olykor láthatóvá válik az érzékek számára is. Többdimenziós történetek és többsíkú látomások gyűrűznek be. A kép előtti egyidejűség megnyitja az utat a végtelenbe. Kovács Emil Lajos világa folyamatosan alakuló univerzum, és oly módon nyitott az egyetemes misztériumokra, hogy az ősegység és végső harmónia intenzív áradása felfokozottá válik. Az empátia dialogizáló elemei sajátos motívumokban sűrűsödnek. Kovács Emil Lajos képei a meghittség és otthon harmóniaáramait sugározzák.

Pierro della Francesca: Feltámadás (részlet)

Elsősorban a képzőművészet és irodalom kapcsolatáról akartam írni, de időközben rájöttem, hogy más művészetek is, mint például a zene és táncművészet, sok esetben dolgoztak fel irodalmi alkotásokat. Áttekintem tehát ezeket a kapcsolatokat, a régi koroktól napjainkig, természetesen csak nagy lépésekben, mivel nagyon gazdag múltra tekintenek vissza.

Kedei Zoltán: Fülöp Dénes

A makfalviak sok más kulturális tevékenységük mellett elindítottak képzőművészeti alkotótábort is. Ennek előzménye és közvetlen oka, hogy két aktív képzőművészük volt, Kusztos Endre és Suba László. El kell mondani, hogy Vass Albert enyedi rajztanár és festőművész is makfalvi származású volt. De népi alkotók is többen voltak, akik az agyagművességből emelkedtek ki (Molnár Dániel, Vass Áron).

Az ókori görög kultúra meghatározta az európai kultúra alakulását. Róma meghódította országukat, majd átvette ezt a kultúrát és közvetítésével hozzánk is eljutott. Tulajdonképpen a műveltség minden ágában nagyot alkottak, filozófiában, matematikában, művészetekben egyaránt.

Paulovics László

Több évtizedes szünet után Paulovics László kiállítása nemcsak egy életmű bemutatását, hanem egyben a művésszel és alkotásaival az újratalálkozást is jelentette a kolozsvári közönség számára. A művész több mint fel évszázados tevékenysége mély nyomot hagyott az erdélyi magyar közösség kulturális életében, és a Kolozsvári Művészeti Múzeumban augusztus 11-én megnyílt kiállítás ezt a tényt csak alátámasztani tudja. A múlt század ’60-as éveiben készült munkák mellett a Bánffy-palota termeiben megtekinthető volt a művész Németországban készült számos alkotása, illetve az elmúlt évtized színes olajfestményei is.

Sokan kétkedve gondolnak arra, hogy a matematika és a művészetek között kapcsolat lehet, mert két különböző alkotói felfogásról van szó. A művészet a fantázia, az érzelmek területe, míg a matematika a logika és a ráció segítségével old meg feladatokat. Ajánlom a téma iránt érdeklődőknek, hogy nézzünk együtt utána néhány ilyen kapcsolatnak a képzőművészetben, a művészetekben és a természetben, továbbá vizsgáljuk meg, a mai kutatók miképp vélekednek erről a témáról.

csiksomlyoi székely szoba

Andory Aladics Zoltán (1899–1990) csíkszeredai fényképész módszeresen fényképezte a korabeli székelyföldi látványosságokat és a csíki népi életet.

Torda alabástrom

A tordai alabástrom a Borrévtől Tordatúrig terjedő hegyvonulatban található. Jelenleg a Mészkő határában levő bányából termelik ki és gipsz előállítására használják. Régen több bányát ismertek, ilyen volt a Farkasőri, a Szarvas, a Fehér-kő, a Szőke-domb, és elmondások szerint Mészkő határában, Sinfalva közelében is található barna és sárga alabástrom. A mészkőiek emlékezete szerint az alabástrom feldolgozásának kezdetei egy Jobbágy nevű családhoz fűződnek, később Tordán is alakultak műhelyek. Készítettek vázát, éjjeli lámpát, csillárt, tintatartót, hamuzót, cukortartót. A csillárt és a lámpát áttetsző alabástromból készítették, ezek több részből álltak, összeillesztésükhöz csöveket és csavarokat használtak.

Nagy Ödön emlékére

„A gyász feketéje nem a jelenbeli kutatások múltból eredő emlékezetmaradványok utáni sikertelenséget fojtja magába, hanem azt, hogy hány lehetőséget megragadhattunk volna.”

Vass Áron: Bivaly (égetett agyag)

Néhány szobrászról akarok írni, akiknek a munkáit jobban ismerem, egyesek a főiskolán engem is tanítottak, másokat személyesen is ismertem. Azért teszem, mert úgy gondolom, hogy az emberek kevesebbet tudnak a szobrászatról, mint a festészetről. Például minden gyermek rajzol és fest, de szobrot nem nagyon készít és a megfelelő anyagokkal sem tud bánni. Mielőtt rátérek a szobrászokra – Fadrusz János, Medgyessy Ferenc, Borsos Miklós, Étienne Hajdu, Benczédi Sándor, Kós András, Vetró Artúr, Korondi Jenő, Vass Áron – tekintsük át röviden a szobrászat történetét.

A 19. század végén megkezdődtek a pszichológiai kutatások a művészet értelmezéséről. A kutatók jórészt német ajkúak voltak, de a 20. században bekapcsolódtak mások is. Heinrich Wölfflin (1864–1945) művészettörténész azt hangsúlyozta, hogy az építészetet csak a pszichológia segítségével érthetjük meg teljes mértékben.

bodosi dániel - árnyékban

Bodosi Dániel számára tehát a festészet nem stílus, nem a korszerű festői irányzat és kifejezési eszközök kérdése volt, hanem az a „végtelen elmerülés” a minden esetlegestől megtisztított életben, hogy keresse és megtalálja Isten képét az Őt, a művészt dajkáló, felemelő erdővidéki Mindenségben.

Boroso Miklós szobrászművész

1922 tavaszán érkezett meg a család Győrbe. Ott döbbent rá a fiatal Borsos Miklós, hogy mit veszített a szülőváros elhagyásával. „Erdélyben már büdös magyarok voltunk – írja önéletírásában – Magyarországon, Győrben menekültek lettünk. Mindennap hallottuk a sértő szót: »menekültek«. Idegenek!”