Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A tűzzománcról néhány sorban


Simon Miklós: Látó (rekeszzománc)

Az utóbbi téli ünnepeket Szegeden töltöttem, ahol meglátogattam egy művészházaspárt, akiknek jól felszerelt tűzzománc műhelye van. Arra gondoltam, hogy nálunk kevéssé ismerik ezt a technikát, ezért utánanéztem, hogy megoszthassam ismereteimet az érdeklődőkkel. A zománcművészet, vagy tűzzománc az ötvösművészet egyik nagy kategóriája. A legrégebbi tárgyak az ókori Egyiptomból és a Bizánci Birodalomból származnak. A zománc technikája elterjedt a Római Birodalom provinciáiban, francia, német, olasz területeken is.

A kereszténység kialakulásával az egyházak és királyi udvarok igényeltek ilyen jellegű ötvösmunkákat (kegytárgyak, kupák). Ezeket először a kolostorokban készítették, majd iparos műhelyek vették át ezt a feladatot. Hozzátehetjük kiegészítésképpen, hogy a magyaroknak a népvándorlás korában is gazdag ötvösművészeti kultúrájuk volt. Ezt bizonyítják a sírokban talált kovácsoltvas, bronzból öntött tárgyak és a sok réz, ezüst vagy arany lemezekből készített díszek. A Bizánci Birodalommal való kapcsolataik révén gazdagíthatták saját ősi technológiájukat.

Hozzánk, Erdélybe szász telepesek hozták ezt a mesterséget, a 15. századtól művelték Brassóban, Nagyszebenben, Kolozsváron és a 17. században érte el virágzását. A zománc alapját valamilyen fém képezi, acéllemez, öntöttvas, vörösréz, ezüst, arany, platina, és más anyagok. A zománcfesték színtelen, őrölt üvegporból és fémoxidok keverékéből áll, amelyet összeőrölnek. Olvadási pontja 840 Celsius-fok körül van. Használható por vagy vízzel keverve paszta formájában. Mivel az égetés csak két perc, ezért rövid idő alatt többször is megismételhető, vagyis a festés több rétegben alkalmazható.


Barkos Beáta: Ballada (tűzzománc)

A fémlap előkészítéséhez szerszámok szükségesek, satu, üllő, ötvöskalapács, lemezvágó olló, fogó, csipesz, dörzspapírok. A csiszolt fémlapot kezelik ecet- és sóoldattal – egy pohár ecet és két evőkanál só, majd öblítés –, és 15 százalékos sósavval, majd ismét jöhet az öblítés. A zománcot fél milliméteres rétegben viszik a fémlapra. A festett fémlapokat lapátok, villák, tüskék segítségével helyezik a kemencébe. A zománcfesték felvitele a fémlapra több módszer szerint lehetséges. Ilyenek például a sablonok alkalmazása (papír), sgraffito (bekarcolás a festékbe). Sajátos megoldásokat jelentenek a rekeszzománc, sodronyzománc vagy a fóliaberakás. Ezek esetében az alapozott fémlapra vékony 1-2 milliméteres rézdróthálót, csavart drótot vagy vékony rézlemezt helyeznek, és beleégetik. Ezeket égetés után drótkefével lehet tisztítani és ismét festeni.

A fentebbi technikákkal iparművészeti tárgyakat tudunk készíteni – gyűrű, medál, övcsat, doboz, kép.

A modern művészet korában a művészek új kifejezési formákat keresnek. Így a tűzzománc a képzőművészetben is helyet kapott. Különböző anyagok hozzáadásával lehet gazdagítani a zománc felületét, ami például lehet fényes vagy matt is. A munkák méretei is nagyobbak, ehhez még társulhat fából készített ráma, vagy széles deszkalap. A kép tárgyát lehet dekoratívan vagy festőien kezelni.

Az első művész, akit mint tűzzománc művész megismertem, Egri Enikő volt. Kisméretű munkákat készített rekeszzománc-technikával. Népi témával és népművészeti elemekkel gazdagított munkáit mindenki szerette, amikor a tordai IKE galériában bemutatkozott. Két művészházaspárról írok néhány sort, akik főként nagyméretű munkákkal jelentkeznek. Egri András és felesége, Vdovkina Anastasia az utóbbi években gyakran rendeztek kiállítást Kolozsváron, Marosvásárhelyen és legutóbb Kézdivásárhelyen. Ők a kecskeméti Nemzetközi Zománcművészeti Alkotótáborban ismerték meg egymást és végül Kolozsváron telepedtek le. Vdovkina magával hozta a kelet-oroszországi motívumokat, de itt megismerkedett az erdélyiekkel is. Ő inkább dekoratívan ábrázol, míg Egri munkáiban több a festőiség. Munkáikat a fával való ötletes kombinációval teszik művészibbé. Színvonalas munkásságukkal gazdagítják az Egri család művészeti hírnevét.


Barkos Beáta: Életfa (tűzzománc)

Simon Miklós festőművész és Barkos Beáta tűzzománc művész Szeged-Tápén lakik. Itt van jól felszerelt tűzzománc műhelyük. Több éven át szerveztek fiataloknak tűzzománc tábort, ahova erdélyiek is kaptak meghívást. Simon Miklós elsőként festő, de legalább 40 éve a tűzzománcot is műveli, és tanítványával, Barkos Beátával színvonalasan dolgoznak. Simon erőteljes kompozíciókat alkotott, amelyekben a festőiség is fontos szerephez jut, míg Barkos inkább a dekoratív szerkesztést kedveli. Munkái között vannak nagyobb méretűek, de sok kisméretű medál is.

Erdélyi útjaikon hatottak rájuk az itt felfedezett népi kultúra. Egy székelyudvarhelyi művészről elsősorban az internetről szereztem ismereteket. Ő is a nemzetközi zománcművészeti táborokban képezte magát, és ma már ő szervez táborokat fiatalok számára. Elekes Gyuláról van szó, aki szép eredményeket mutathat fel a zománcművészet terén.

Hol lehet tanulni zománcművészetet? Mint az előzőekben megtudhattuk, főleg a művésztáborok képzésein. Ismereteim szerint oktatják a Moholy Nagy Művészeti Egyetemen is az ötvösművészeti szak keretében. A tűzzománc napjainkban jelentős képzőművészeti alkotásokat eredményezett, amelyek gazdagítják korunk kultúráját.

Könyvészet: Komlós Andrásné: A tűzzománc, Móra Kiadó, 1980

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Napjainkban egyre több szó esik egy nemes, természetes alapanyagról: a bőrről. A képzőművészetben szokatlan ugyan, az idők során azonban itt is teret hódított magának. A bőrdomborítás, bőrmetszés kevésbé ismert és elterjedt műfaj, de ma már helyet követel és kap magának kiállítótermekben is. A bőrt ősidők óta használja az ember, régebb óta, mint a vasat, rezet vagy a kerámiát. Megmunkálásában a tímárok szolgáltatják az alapanyagot a különböző mesterek számára. A cserzéssel kikészített állatbőr már az idők kezdete óta fontos alapanyag a világ minden táján. A marhabőr sajátos anyaga kiváló a képzőművészek számára is, kikészítésére pedig rendkívül sok lehetőség nyílik.

Csutak Levente, Lóvita

Székelyföld egyik jellegzetes képzőművészeti alkotóműhelyének záróeseménye, az Incitato-művésztábor kiállítása rangos ünnepe „Háromszék Párisának”, Kézdivásárhelynek. Az 1990-es évek elején önállósuló, új lendületet vett felső-háromszéki lovas kultúra, a ló szeretetének, megbecsülésének kibontakozása tartalommal telítődött azáltal, hogy vizualitás művészetének lelkületével társult.

Az Ars Sacra Claudiopolitana Egyházművészeti Kiállítótér 2018 augusztusában nyílt meg Kolozsváron, a Szent Mihály-plébániához tartozó kiállítótérként. Ennek ötlete a 2017 decemberében elhunyt Kovács Sándor főesperes idején merült fel, aki arra törekedett, hogy a létesítmény mihamarabb fogadhassa a tárlatokat és a látogatókat. A megnyitó Kémenes Lóránt Zoltán főesperessége idején volt a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az egyházi múzeumok, kiállítóterek sora így teljessé vált, lévén, hogy abban az évben két hasonló intézmény is megnyílt: egy az unitárius felekezet keretében, egy a katolikus egyház berkeiben. Mint tudjuk a református múzeum is egy évvel azelőtt, 2017-ben nyitotta meg kapuit a reformáció 500 éves jubileuma alkalmával.

Akik járnak képzőművészeti kiállításokra, tudják, hogy a megnyitójukat gyakran kísérik zenei fellépések. A templomokban a liturgia, az istentisztelet része a zene, az ének. Ez a jelenség természetesnek tűnik, és az is. Az őskorban a mágikus gondolkodás korában az ének, tánc, színjáték, képzőművészet együttesen igyekezett hatni a természet erőire. Egyes primitív törzseknél ez ma is megtalálható. Csak a későbbi korokban váltak külön az egyes művészeti ágak.

Frissek a színek is, mintha abban a pillanatban ő látta volna meg őket, és úgy, ahogy a képeire kerültek. Frissek a formák: akárhányadik macska, akármelyik tájkép vagy mandala, mindig éppen az első és az egyetlen. Mátyás sohasem volt olyan, mint az ő képén, mégis Mátyás kétségbevonhatatlanul. Friss a mese, amely még senkivel nem történt meg pontosan így. És minden történet mese, akár szomorú, akár boldog.

Budapest, Szépművészeti Múzeum

Budapest szokásához híven most is bőséges művészeti tárlatokkal szolgált a hazai és külföldi közönség számára. A Szépművészeti Múzeum előtti sor is azt mutatta, hogy odabent nagy érdeklődésnek örvendő kiállítások láthatók: Rembrandt és tanítványainak rajzai, rézkarcai, valamint Rubens, Van Dyck és a flamand iskola fénykora. A felsorolt művészek a kultúra örökzöldjei, akiket mindig szívesen megnézünk vagy újranézünk. Az épülettel szemben található a legnagyobb budapesti kiállítóterem, a Műcsarnok, ahol a 88 éves Keleti Éva fényképész évtizedekre visszatekintő képein művészek ifjú és időskori arcai elevenednek meg. 

Csupán az anyag, a pasztell és a tech­nika köti össze kettejük művészetét – vallja Forró Ágnes festő, grafikus, aki édesapja munkásságáról, az apa-lá­nya viszonyról és az együtt töltött pillanatokról is mesélt. Az apropót a kolozsvári Művészeti Múzeumban szervezett Forró Antal-emlékkiál­lítás szolgáltatta, ahol a kézdimar­tonosi születésű művész pályájának ismert és kevésbé ismert, vagy talán már elfelejtett részleteibe tekinthet­tek be az érdeklődők július 23-a és augusztus 11-e között. Tájak és em­berek által ihletett pasztelljei, szén­rajzai, változatos technikával készült portréi, olajfestményei egyaránt sze­repeltek a tárlaton, emellett a művész saját maga szórakoztatására készített faragványait is megcsodálhatták a betérők. Személyes élményekkel áti­tatott portré Forró Antalról és lányáról, Forró Ágnesről, akivel a múltban és a jelenben barangolunk.

Magyarország kolozsvári Főkonzulátusá­nak rendezvényterme ez alkalommal egy finn ex libris kiállításnak ad otthont. A kiállítás mindenekelőtt a könyvbará­tok és a kisgrafika kedvelőinek nyújt maradandó élményt. Az ex libris köny­veink dísze, valamint a grafika gyöngy­szeme, intim ágazata, egyidős a könyv­nyomtatás kezdeteivel. Napjainkban világviszonylatban reneszánszát éli. 

Sajdik Ferenc

Az ember egyre jobban becsüli a gyermekkort, mert rájön, hogy min­den ott dől el. Tulajdonképpen a későbbi sors majdhogynem gyermekkorban dől el, nekem legalább is így volt, mert a nagynéném látta, hogy szeretek rajzolni. Lexikonokból másoltam főleg halakat, mert azokat könnyű rajzolni. Egyszer a konyhában tárgyalták a szüleimmel, hogy mi legyek. Unokatestvérem már rajziskolába járt, azt mondta, menjek oda. Így lettem rajzoló.

A gyermekek esztétikai nevelése már az ókori Athénban elkezdődött, Spártával ellentétben, ahol a katonai nevelés volt a meghatározó. Athénban a „kaloka­gathia” elve érvényesült, vagyis „a szép és jó”, harmonikus egysége. Itt az ifjak nevelése magába foglalta a költészetet, zenét, táncot, rajzot is. Arisztotelész megfogalmazta, hogy az esztétikai ne­veléssel az ember megtisztul, magasabb szintre emelkedik, és az erkölcsi jót is képes megvalósítania. Platón szerint a ritmus és a harmónia hatol be legjobban a lélek belsejébe.

A mi hibánk, hogy annyi gond és baj vesz körül bennünket. Ennek forrása pedig az, hogy nem tudunk kommunikálni egymással. Nincs bátorságunk leülni, és azt mondani: megbántottál. Pedig ezáltal is sok minden egyszerűbb lenne – vallja Gally Anna Katalin, aki Kolozsváron végezte tanulmányait, 1965-ben diplomázott a Pedagógiai Főiskola képzőművészeti szakán. Tagja az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesületének, a Barabás Miklós Céhnek és az Országos Képzőművészek Szövetségének. Művészi kiteljesedését nyugdíjazása utánra teszik ismerői közül többen is. Ahogy Székely Sebestyén György művészettörténész fogalmaz a művész 70. születésnapjára megjelent katalógusban, „műkritikánk bevett és túlzott mértékben használt terminusa a »lírai hangvétel«, amellyel sokszor a művész erőtlenségét palástolják a műkritikusok. Gally A. Katalin képeinek az esetében azonban éppenséggel jogos és indokolt erre hivatkozni, ugyanis kevés olyan festőnk van, akinél a líraiság és a melankólia, a pasztellek finom árnyalatai ilyen szervesen és erősen szövődnek össze.”  

Makkai János

Zsil völgyének különleges kincse került felszínre az idei Zsil-völgyi Kulturális Magyar Napok alkalmával. A Petőfi-ösztöndíjjal e térségben tevékenykedő Luzsicza Fanni és Jeszenszky Melinda kezdeményezésére és kitartó kutatása nyomán sikerült a nagyközönség elé tárni az 1956 és 1970 között működött Zsil-völgyi festőkolónia történetét. Két tárlat született ez alkalomból: a petrozsényi Ion D. Sârbu Színházban a Zsil-völgyi alkotói kör tagjainak munkáiból álló gyűjteményes tárlat, illetve a lupényi Tellmann József Művészeti Galériában egy Mátyás József-emlékkiállítás. A kutatásban, anyaggyűjtésben nagy segítséget nyújtott Makkai János Zsil-völgyi születésű, Kolozsváron élő képzőművész, aki a petrozsényi tárlat megnyitóján ismertette a feledésbe merült, de művészettörténeti szempontból komoly jelentőséggel bíró és feltárásra, értékelésre váró hajdani Zsil-völgyi művésztelep történetét. A tárlatmegnyitó előadásra építve készült az alábbi interjú.

aradi 13

Az aradi tizenhárom vértanú arcképét Barabás Miklós egy kőnyomaton örökítette meg. Bár a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában lévő példányt 1867-re datálják, a rajz nem szerepel a művész képjegyzékében, vagy később a család által kiegészített listán. 

Barabás Miklós nem vett részt a szabadságharc hadi eseményeiben. Mint írja: „Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S amihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem.” Ezzel szemben közvetve mégiscsak jelentős szerepet játszott a történésekben, hiszen ő mentette meg Batthyány Lajos vértanú miniszterelnök nagy értékű képgyűjteményét, és alig van olyan jelentős magyar személyisége a korszaknak, akinek az arcképét ne rajzolta vagy festette volna meg.

Az utóbbi két évben vallásos tárgyú kiállításokat láthattunk a kolozsvári Római Katolikus Nőszövetség rendezésében. A művészek és a közönség érdeklődéssel fogadta ezt a kulturális eseményt. Számomra ekkor világossá vált, hogy nagyon sok művészt foglalkoztatnak a keresztényi, bibliai gondolatok.