Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. (A szerkesztőség)
Sokáig kísértett a néprajztudományban az a tévhit, hogy egyetlen föladat a szellemi élet archaikus jelenségeinek, illetve tárgyi bizonyítékainak felgyűjtése, amíg nem késő. „A huszonnegyedik órában vagyunk” – szoktuk mondani nem kis pátosszal Elhalnak a tündérmesék, el a balladák, nincs már faeke és a legény nem küld guzsalyt a leánynak – és így tovább. Ez az értelmezés nemcsak hamis, hanem káros is. A népi valóságban csupán a hagyományőrzést, az archaikust észrevenni mélységesen tudománytalan és ellentmond a dialektikának. Hiszen minden társadalmi valóság – horribile dictu, még a természeti népeké is – a hagyomány mellett a hagyománytól való elszakadást, az új befogadásának az igyekezetét is felmutatja. Tegyük hozzá: mint minden társadalmi valóság! Minden időben!
A népi közösségek egyenlőtlen fejlődése
A népi valóság fölmérésében föltét lenül abból kell kiindulnunk, hogy az egyes falvak valóságképében rendkívül gazdagon árnyalt differenciálódások adódhatnak. Hiszen a népi tudatot éppen úgy meghatározza a régihez való ragaszkodás, mint az új iránti fogékonyság. Ezért mind a kettőt külön-külön kell számba vennünk és megvizsgálnunk.
a Fehér megyei Úrházán
(forrás: FORTEPAN/Stuber Andrea)
Mert ha igaz az, hogy a mai falvakat a szocializmus körülményei között sok azonos gazdasági, társadalmi hatás éri, nem kevésbé igaz az is, hogy e hatás arányait és intenzitását a gyakorlatban még sok más tényező befolyásol hatja. Itt is számtalan a differenciálódási lehetőség! De ezen kívül az egyes falvak valóságképét döntő módon határozzák meg az olyan társadalmi, gazdasági tényezők, mint pl. a város közelsége vagy távolsága; a közlekedési utak és eszközök (vasút, autóbusz); a falu elhelyezkedése a környező falvak csoportjában (központi, vagy távol eső); van-e heti vagy országos vásár a faluban; a lakosság foglalkozás szerinti összetétele: csak földművesek vagy pedig az iparban, építkezésben, kisiparban is dolgoznak; helyben keresik kenyerüket, vagy ingázással a közeli vagy távolabbi városokba; egynapos vagy huzamosabb távolléttel; csak férfiak vagy a nők is eljárnak más helységekbe dolgozni; kik alkotják a lakosok többségét: az „ingázók”, vagy az otthon dolgozók – és így tovább Hiszen a rendszeresen városba járók pl. általában a városi hatások legfőbb hordozói.
Az említett társadalmi-gazdasági hatás, mely a szocializmus körülményei között hovatovább mind egységesebben éri a falut, a tudatformát aszerint határozza meg, hogy a befogadó falu a fenti tényezők következtében mit, mennyit és hogyan képes asszimilálni. Viszont ez utóbbit döntő módon szabja meg az a hagyomány-állomány és az a magatartásforma, mely a múltban, sőt a közelmúltban is meghatározta a faluközösségeket, a tudatszint állapota az új életlehetőségek kezdetekor. Eszerint az asszimilálás lehet lassúbb, vagy gyorsabb ütemű, továbbá az asszimilált új jegyek más-más változatban vesznek részt a különböző falvak tudatképében. Döntő tényező tehát, hogy a falu a legújabb időkig túlnyomóan archaikus beállítottságú volt-e, vagy pedig már felbomlóban volt a hagyományos népi kultúra. Az első esetben az új jegyek felszívódnak és nem feszítik szét a régi keretet, az utóbbi esetben viszont igen. És e két határeset között igen sokféle fokozat lehetséges!
Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt sem, hogy az egyes közösségeken belül is van tudatszinti különbség: másként viszonyulnak az újhoz a férfiak és másként a nők; másként az öregek és a fiatalok; sőt ezeken belül az egyes személyek is aszerint, hogy kinek-kinek sajátos társadalmi, gazdasági helyzete hogyan alakította tudatát. Amikor a hosszúfalusi csángók között a táltosról kérdezősködtem, egy öregasszony még tudott róla valamit, egy nálánál csak valamivel fiatalabb megvetőleg utasította vissza a kérdést is, a fiatalok pedig csak csodálkoztak, mert hírét sem hallották. Egyes falvak még büszkén emlegetik, hogy van mesemondó a falujukban, de a legtöbb helyen már nevetségesnek tartják a tündérmesét; annál jobban becsülik a jóízű népi elbeszélőt, aki a falu dolgait mondja el. Ezeket a vélekedéseket erőteljes érzelmi szálak szövik át és majdnem mindig etikai motivációkkal támasztják alá. Ősi emberi megnyilvánulás ez: a régi hitvilágot befeketíti az új; a ráció nevetségesnek, megvetésre méltónak ítéli a nem racionális hozzáállást.
Szociográfiai szempont
Már a fentiek is arra kötelezik a népi valóság jelenségeinek kutatóját, hogy mindég számba vegye a meghatározó társadalmi, gazdasági tényezőket is. Még pontosabban: e jelenségek mögöttes hátterét is észrevegyék, azokat a társadalmi-gazdasági életbe ágyazódva értékeljék.
Néhány kiragadott példa ennek illusztrálására:
Széken a nehéz háborús években a lakodalmi szokások közül kihullott egy nagyon színes mozzanat: a kelengye elvivése a menyasszony házából. Vele együtt kimaradt egy egész sor rigmus, ének, szertartás Az ok: a kelengyét nem tudták igényesen előállítani, mivel nem volt gyapot (amiből megszőjék), valamint egyéb háború okozta hiányok miatt A hatvanas években történtek kísérletek arra, hogy a már szinte két évtizede kihullott szokásmozzanatot visszaállítsák, adottak lévén immár a szükséges gazdasági feltételek.
Egy új szokás megszületésének Széken ugyancsak gazdasági oka volt. A házasságot az egybekelés után szerény keretek között törvényesítették, mivel a háború alatt, kivált a szegényebb családok ilyen módon elkerülhették a lakodalmat anyagi lehetőség híján. A hatvanas években viszont falvainkban lábra kapott a versengés abban, hogy minél díszesebb és nagyobb lakodalmakat rendezzenek, mivel megvan hozzá a mód és úgyszintén megnövekedett a lakodalmi pénzadományok és egyéb ajándékok értéke.
A szociográfiai szempontú néprajzos folklórkutatás azt jelenti, hogy bár mit kutatunk, mindenkor számba vesszük a jelenségekhez fűződő gazdasági-társadalmi tényezőket. Így például, ha mesét gyűjtünk, nemcsak arra figyelmezünk, hogy jól jegyezzük le, hanem arra is, hogy a mesét milyen közösségek éltetik: kik vesznek részt a mesemondásban és a mesehallgatásban? Férfiak vagy nők? Öregek vagy fiatalok? Hogyan viszonyulnak a különféle mesetípusokhoz: a tündérmesékhez, anekdotikus történetekhez, igaz történetekhez stb. a különböző kategóriákhoz tartozó mesemondók és hallgatók.
Ha a falusi építkezést kutatjuk, igen fontos szempont az építkezők társadalmi rangja, gazdasági ereje stb. Hogyan szól bele az új stílus kialakításába a gazdasági versengés, ami sok faluban felütötte a fejét, hiszen ez újabb és újabb stílusok kialakulásához vezet. Egy Belényes környéki faluban például divat lett a hullámos lemezből, vasvázzal készült kapu Minden család tervében szerepelt ez a kapu és szinte azon lehetett lemérni az egyes családok anyagi nehézségeit, hogy még nincs vaskapujuk.
A szociográfiai szempontú néprajzkutatás megköveteli, hogy a vizsgált közösséget ne statikusan, hanem dinamikusan, a maga fejlődésében szemléljük.
Ezért számolnunk kell az adatokkal kapcsolatos tényezők sorozatával. Fontos az adatok periodicitásának pontos rögzítése, mert csak így állapíthatjuk meg a bennük végbemenő változásokat. Egy szokás kutatásakor például föl kell jegyeznünk annak állapotát az első világháború előtt, a két világháború között, a felszabadulás után. Előfordulhat, hogy az utolsó évtized lényeges változást hozott az előbbihez képest. Ezt mind rögzítenünk kell. Próbáljuk meg rekonstruálni a jelenségeket a legöregebbek adatközlései alapján. Mivel az emlékezet kihagyásos lehet, hallgassunk meg minél több adatközlőt. Érdekes párhuzamokat állíthatunk fel abból, hogy mi az, ami a legtöbb adat közlő emlékezetéből kihullott és mi az, ami mindeniknél megmaradt.
A népi valóság kutatójának többször kell megvizsgálnia ugyanazt a jelenséget, hogy lemérhesse: mi határozza meg a mai népi közösségekben a szokások, népi alkotások terén a mozgást, a fejlődés törvényeit; milyen mozzanatok maradnak meg szívósan, élőn, éppen azért, mert a lékek számára ma is igényt jelentenek, a játékosság, színesség frissítő élményét. Viszont mi az, ami elavult, mert nincs többé funkciója; esetleg mint szokáscsökevény olyan valamikori rítus emlékét őrzi, amelyre már megszűnt a lelki igény.
A fejlődést éppen azon mérhetjük le, hogy mi történt a szokásokkal és hiedelmekkel? Melyek azok, amelyek meg maradtak, ismét melyek tűntek el és miért? Mi az az új, ami beáramlott a régiek kiesése nyomán támadt űr pótlására? Hogyan épültek be az új elemek a régiekbe? Szétfeszítették-e a régi keretet, vagy beilleszkedtek? Döntően rányomták bélyegüket az illető kis közösség kultúrájára, vagy csak éppen színezték azt?
A teljesség igényével
Az eddig elmondottakból az is következik, hogy nem elégedhetünk meg csak bizonyos népszokások, mesék, történetek stb. lejegyzésével (nem szabad engednünk annak a romantikus gyűjtési módnak, amely szerint csak a „művészi értékű”, költői vagy festői értékű népi alkotásokat érdemes összegyűjteni), hanem a teljességre kell törekednünk. Ne csak az „ünnepek” érdekeljenek, hanem a „hétköznapok” is.
A teljesség igénye többrendbéli jelzést hordoz magában. Éspedig: nemcsak az archaikus elemekre kell figyelni, amelyek borostyánkőbe zárt relikviák ként jelzik a népi kultúra ősibb rétegződéseit, valójában az elhaló (funkciójukat vesztett vagy átalakulóban lévő motívumokat!), hanem azt is, ami az élő, vagy még fejlődésben lévő újat jelenti.
Természetes, hogy a régi, kikristályosodott formák szebbek, de az alakuló formák, változatok a jelenkori, a mai valóságot hozzák érzékletesen, gazdagon, élettől lüktetően. Ebből fejthető meg egy közösség élő erkölcsi tudata, a világhoz, az élethez való viszonyulása. Népköltészeti példával: ne hajhásszunk tündérmesét ott, ahol már kimúlt, mert már nincs funkciója, hanem vegyük észre a most élő műfajokat, természetesen keressük ezek kialakulásának, vagy a régi átalakulásának okait úgy, ahogyan azt az előbbiekben már kifejtettük.
Ugyanez áll az építkezés kutatására is: ne csak a régi, zárt formák, klasszikussá csiszolódott stílusok érdekeljenek, hanem az újak kialakulása is. A folyamatot kutassuk még akkor is, ha az újabb formák éppen azért, mert még kialakulóban vannak, nem vehetik fel a versenyt esztétikai értelemben a régiekkel. Minden érdekeljen, szépítgetés, válogatás nélkül, úgy, ahogy valóságban jelentkezik. Ez a népi valóságkutatás alapvető tudományos követelménye ma, amikor az egyes jelenségeket a maguk teljességében, dialektikus, ellentmondásos mivoltukban, állandó mozgásukban kell megfigyelnünk.
E szempont tehát nemcsak a vizsgált tárgy teljességében való felkutatására kötelez, hanem arra is, hogy a vizsgálódást kiterjesszük az összefüggésekre is.
Megszoktuk például, hogy a népi valóságból csak a színességre, költőiségre figyeljünk, hogy csak bizonyos szokásokat gyűjtsünk (pl. a lakodalmiakat, mert ezek jelentősek, színesek, költői, festői elemek, hiedelmek, ceremóniák fűződnek hozzájuk, tehát gazdag anyagot nyújtanak). A népnek azonban több a hétköznapja, mint az ünnepe és ezek a hétköznapok rengeteg érdekes, jellemző és figyelemre méltó adattal szolgálhatnak.
A néprajzkutatásnak a népi élet min den területére ki kell terjednie. Itt találkozik például a szociográfia az etnográfiával. Milyen szokások fűződnek például az étkezéshez. Amikor a régi, hagyományos ételeket kutatjuk, ha leírjuk, milyen receptek voltak régen és hogyan készítették ezeket, úgy a régi értelemben vett etnográfiai kutatást végeztünk. Ám dialektikus értelemben nemcsak a hagyományos ételek érdekelnek, hanem a népi étkezés összes vonatkozásai. Az, hogy mit és mikor esznek: reggel, délben, este, vagy csak reggel és este? Hányszor főznek ma a múlthoz képest? Mi idézte elő a változásokat? Bővült-e a receptek tára? Mit hagytak el és mi az új? Mindezek az adatok igen értékesek a népi gondolkozás változásainak feltárása szempontjából. Gusti professzornál például a falukutatásban a két szempont mindég együtt jelentkezik. Azok a kérdőívek, amelyek a népi étkezés szociográfiai felmérését szolgálták, a hagyományos ízlést is kutatták. A kettő nem lehet meg egymás nélkül.
Ha például az építkezéssel foglalkozunk, nemcsak a régi szalmás, múzeumba illő házak, vagy jármoscsűrök érdekelnek. Ezek is, mert ezek nélkül nem tudjuk rekonstruálni az utat, amelyet a népi építkezés megtett, amíg az újabb stílusokhoz elérkezett. De érdekesek az újabb stílusok is, amelyekben a régi elemek is jelen vannak, noha gyakran csak álcázva.
A fenti kiragadott példákkal azt a tételt szándékoztunk illusztrálni, hogy bármit gyűjtünk, akár szellemi, akár tárgyi kultúra termékeit, a teljességre kell törekednünk. Nemcsak a régiek el maradásának. megmaradásának vagy átalakulásának megállapítása, de e folyamatok jellemzése, erkölcsi vagy egyéb természetű motivációjának felkutatása is feladatunk A falunak nincs már egységes arculata. Ezért nemcsak a né pi szellemi és tárgyi termékek maguk érdekelnek, hanem az ezekkel kapcsolatos „életrajzi” adatok is.
Sokmindent lehetne még elmondani arról, hogy a népi valóságkutatás cseppet sem könnyű feladatát a teljesség igényével hogyan kellene elvégezni. Ezúttal azonban csak arról akartam szólni, amit immár több mint harmincéves gyűjtői és kutatói tapasztalatok és – minek szépítsem – kudarcok árán értettem meg. Arról, hogy a népi valóság helytelen felismerése, saját elvárásaink a népi kultúrától, a hamis, álromantikus elképzelések milyen veszélyesek a gyűjtő- és kutatómunkában. Szegényítik a kutatást, gátat emelnek a népiség igazi megértése elé.
A fejlődés általános törvénye: a régi átalakul, vagy elhal és új születik helyébe. És ez az új nem alábbvaló a réginél, csak éppen más. Amikor tehát átalakuló valóságunk sürgetésére átfogalmazzuk nézeteinket, nem teszünk mást, mint a népi kultúrában is az élőre figyelmeztetünk az elmúlóval szemben és mellett.
(Művelődés, 1975. július, XXVIII. évfolyam, 7. szám, 30–32. oldal)
