Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Szociográfiai szempont a néprajzkutatásban

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. (A szerkesztőség)

Sokáig kísértett a néprajztudományban az a tévhit, hogy egyetlen föladat a szellemi élet archaikus jelenségeinek, illetve tárgyi bizonyítékainak felgyűjtése, amíg nem késő. „A huszonnegyedik órában vagyunk” – szoktuk mondani nem kis pátosszal Elhalnak a tündérmesék, el a balladák, nincs már faeke és a legény nem küld guzsalyt a leánynak – és így tovább. Ez az értelmezés nemcsak hamis, hanem káros is. A népi valóságban csupán a hagyományőrzést, az archaikust észrevenni mélységesen tudománytalan és ellentmond a dialektikának. Hiszen minden társadalmi valóság – horribile dictu, még a természeti népeké is – a hagyomány mellett a hagyománytól való elszakadást, az új befogadásának az igyekezetét is felmutatja. Tegyük hozzá: mint minden társadalmi valóság! Minden időben!

A népi közösségek egyenlőtlen fejlődése

A népi valóság fölmérésében föltét lenül abból kell kiindulnunk, hogy az egyes falvak valóságképében rendkívül gazdagon árnyalt differenciálódások adódhatnak. Hiszen a népi tudatot éppen úgy meghatározza a régihez való ragaszkodás, mint az új iránti fogékonyság. Ezért mind a kettőt külön-külön kell számba vennünk és megvizsgálnunk.


Guzsalyt tartó asszony 1939-ben
a Fehér megyei Úrházán
(forrás: FORTEPAN/Stuber Andrea)

Mert ha igaz az, hogy a mai falvakat a szocializmus körülményei között sok azonos gazdasági, társadalmi hatás éri, nem kevésbé igaz az is, hogy e hatás arányait és intenzitását a gyakorlatban még sok más tényező befolyásol hatja. Itt is számtalan a differenciálódási lehetőség! De ezen kívül az egyes falvak valóságképét döntő módon határozzák meg az olyan társadalmi, gazdasági tényezők, mint pl. a város közelsége vagy távolsága; a közlekedési utak és eszközök (vasút, autóbusz); a falu elhelyezkedése a környező falvak csoportjában (központi, vagy távol eső); van-e heti vagy országos vásár a faluban; a lakosság foglalkozás szerinti összetétele: csak földművesek vagy pedig az iparban, építkezésben, kisiparban is dolgoznak; helyben keresik kenyerüket, vagy ingázással a közeli vagy távolabbi városokba; egynapos vagy huzamosabb távolléttel; csak férfiak vagy a nők is eljárnak más helységekbe dolgozni; kik alkotják a lakosok többségét: az „ingázók”, vagy az otthon dolgozók – és így tovább Hiszen a rendszeresen városba járók pl. általában a városi hatások legfőbb hordozói.

Az említett társadalmi-gazdasági hatás, mely a szocializmus körülményei között hovatovább mind egységesebben éri a falut, a tudatformát aszerint határozza meg, hogy a befogadó falu a fenti tényezők következtében mit, mennyit és hogyan képes asszimilálni. Viszont ez utóbbit döntő módon szabja meg az a hagyomány-állomány és az a magatartásforma, mely a múltban, sőt a közelmúltban is meghatározta a faluközösségeket, a tudatszint állapota az új életlehetőségek kezdetekor. Eszerint az asszimilálás lehet lassúbb, vagy gyorsabb ütemű, továbbá az asszimilált új jegyek más-más változatban vesznek részt a különböző falvak tudatképében. Döntő tényező tehát, hogy a falu a legújabb időkig túlnyomóan archaikus beállítottságú volt-e, vagy pedig már felbomlóban volt a hagyományos népi kultúra. Az első esetben az új jegyek felszívódnak és nem feszítik szét a régi keretet, az utóbbi esetben viszont igen. És e két határeset között igen sokféle fokozat lehetséges!

Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azt a tényt sem, hogy az egyes közösségeken belül is van tudatszinti különbség: másként viszonyulnak az újhoz a férfiak és másként a nők; másként az öregek és a fiatalok; sőt ezeken belül az egyes személyek is aszerint, hogy kinek-kinek sajátos társadalmi, gazdasági helyzete hogyan alakította tudatát. Amikor a hosszúfalusi csángók között a táltosról kérdezősködtem, egy öregasszony még tudott róla valamit, egy nálánál csak valamivel fiatalabb megvetőleg utasította vissza a kérdést is, a fiatalok pedig csak csodálkoztak, mert hírét sem hallották. Egyes falvak még büszkén emlegetik, hogy van mesemondó a falujukban, de a legtöbb helyen már nevetségesnek tartják a tündérmesét; annál jobban becsülik a jóízű népi elbeszélőt, aki a falu dolgait mondja el. Ezeket a vélekedéseket erőteljes érzelmi szálak szövik át és majdnem mindig etikai motivációkkal támasztják alá. Ősi emberi megnyilvánulás ez: a régi hitvilágot befeketíti az új; a ráció nevetségesnek, megvetésre méltónak ítéli a nem racionális hozzáállást.

Szociográfiai szempont

Már a fentiek is arra kötelezik a népi valóság jelenségeinek kutatóját, hogy mindég számba vegye a meghatározó társadalmi, gazdasági tényezőket is. Még pontosabban: e jelenségek mögöttes hátterét is észrevegyék, azokat a társadalmi-gazdasági életbe ágyazódva értékeljék.

Néhány kiragadott példa ennek illusztrálására:

Széken a nehéz háborús években a lakodalmi szokások közül kihullott egy nagyon színes mozzanat: a kelengye elvivése a menyasszony házából. Vele együtt kimaradt egy egész sor rigmus, ének, szertartás Az ok: a kelengyét nem tudták igényesen előállítani, mivel nem volt gyapot (amiből megszőjék), valamint egyéb háború okozta hiányok miatt A hatvanas években történtek kísérletek arra, hogy a már szinte két évtizede kihullott szokásmozzanatot visszaállítsák, adottak lévén immár a szükséges gazdasági feltételek.

Egy új szokás megszületésének Széken ugyancsak gazdasági oka volt. A házasságot az egybekelés után szerény keretek között törvényesítették, mivel a háború alatt, kivált a szegényebb családok ilyen módon elkerülhették a lakodalmat anyagi lehetőség híján. A hatvanas években viszont falvainkban lábra kapott a versengés abban, hogy minél díszesebb és nagyobb lakodalmakat rendezzenek, mivel megvan hozzá a mód és úgyszintén megnövekedett a lakodalmi pénzadományok és egyéb ajándékok értéke.

A szociográfiai szempontú néprajzos folklórkutatás azt jelenti, hogy bár mit kutatunk, mindenkor számba vesszük a jelenségekhez fűződő gazdasági-társadalmi tényezőket. Így például, ha mesét gyűjtünk, nemcsak arra figyelmezünk, hogy jól jegyezzük le, hanem arra is, hogy a mesét milyen közösségek éltetik: kik vesznek részt a mesemondásban és a mesehallgatásban? Férfiak vagy nők? Öregek vagy fiatalok? Hogyan viszonyulnak a különféle mesetípusokhoz: a tündérmesékhez, anekdotikus történetekhez, igaz történetekhez stb. a különböző kategóriákhoz tartozó mesemondók és hallgatók.

Ha a falusi építkezést kutatjuk, igen fontos szempont az építkezők társadalmi rangja, gazdasági ereje stb. Hogyan szól bele az új stílus kialakításába a gazdasági versengés, ami sok faluban felütötte a fejét, hiszen ez újabb és újabb stílusok kialakulásához vezet. Egy Belényes környéki faluban például divat lett a hullámos lemezből, vasvázzal készült kapu Minden család tervében szerepelt ez a kapu és szinte azon lehetett lemérni az egyes családok anyagi nehézségeit, hogy még nincs vaskapujuk.

A szociográfiai szempontú néprajzkutatás megköveteli, hogy a vizsgált közösséget ne statikusan, hanem dinamikusan, a maga fejlődésében szemléljük.

Ezért számolnunk kell az adatokkal kapcsolatos tényezők sorozatával. Fontos az adatok periodicitásának pontos rögzítése, mert csak így állapíthatjuk meg a bennük végbemenő változásokat. Egy szokás kutatásakor például föl kell jegyeznünk annak állapotát az első világháború előtt, a két világháború között, a felszabadulás után. Előfordulhat, hogy az utolsó évtized lényeges változást hozott az előbbihez képest. Ezt mind rögzítenünk kell. Próbáljuk meg rekonstruálni a jelenségeket a legöregebbek adatközlései alapján. Mivel az emlékezet kihagyásos lehet, hallgassunk meg minél több adatközlőt. Érdekes párhuzamokat állíthatunk fel abból, hogy mi az, ami a legtöbb adat közlő emlékezetéből kihullott és mi az, ami mindeniknél megmaradt.

A népi valóság kutatójának többször kell megvizsgálnia ugyanazt a jelenséget, hogy lemérhesse: mi határozza meg a mai népi közösségekben a szokások, népi alkotások terén a mozgást, a fejlődés törvényeit; milyen mozzanatok maradnak meg szívósan, élőn, éppen azért, mert a lékek számára ma is igényt jelentenek, a játékosság, színesség frissítő élményét. Viszont mi az, ami elavult, mert nincs többé funkciója; esetleg mint szokáscsökevény olyan valamikori rítus emlékét őrzi, amelyre már megszűnt a lelki igény.

A fejlődést éppen azon mérhetjük le, hogy mi történt a szokásokkal és hiedelmekkel? Melyek azok, amelyek meg maradtak, ismét melyek tűntek el és miért? Mi az az új, ami beáramlott a régiek kiesése nyomán támadt űr pótlására? Hogyan épültek be az új elemek a régiekbe? Szétfeszítették-e a régi keretet, vagy beilleszkedtek? Döntően rányomták bélyegüket az illető kis közösség kultúrájára, vagy csak éppen színezték azt?


Lakodalmi készülődés 1942-ben (forrás: FORTEPAN/Miklós Lajos)

A teljesség igényével

Az eddig elmondottakból az is következik, hogy nem elégedhetünk meg csak bizonyos népszokások, mesék, történetek stb. lejegyzésével (nem szabad engednünk annak a romantikus gyűjtési módnak, amely szerint csak a „művészi értékű”, költői vagy festői értékű népi alkotásokat érdemes összegyűjteni), hanem a teljességre kell törekednünk. Ne csak az „ünnepek” érdekeljenek, hanem a „hétköznapok” is.

A teljesség igénye többrendbéli jelzést hordoz magában. Éspedig: nemcsak az archaikus elemekre kell figyelni, amelyek borostyánkőbe zárt relikviák ként jelzik a népi kultúra ősibb rétegződéseit, valójában az elhaló (funkciójukat vesztett vagy átalakulóban lévő motívumokat!), hanem azt is, ami az élő, vagy még fejlődésben lévő újat jelenti.

Természetes, hogy a régi, kikristályosodott formák szebbek, de az alakuló formák, változatok a jelenkori, a mai valóságot hozzák érzékletesen, gazdagon, élettől lüktetően. Ebből fejthető meg egy közösség élő erkölcsi tudata, a világhoz, az élethez való viszonyulása. Népköltészeti példával: ne hajhásszunk tündérmesét ott, ahol már kimúlt, mert már nincs funkciója, hanem vegyük észre a most élő műfajokat, természetesen keressük ezek kialakulásának, vagy a régi átalakulásának okait úgy, ahogyan azt az előbbiekben már kifejtettük.

Ugyanez áll az építkezés kutatására is: ne csak a régi, zárt formák, klasszikussá csiszolódott stílusok érdekeljenek, hanem az újak kialakulása is. A folyamatot kutassuk még akkor is, ha az újabb formák éppen azért, mert még kialakulóban vannak, nem vehetik fel a versenyt esztétikai értelemben a régiekkel. Minden érdekeljen, szépítgetés, válogatás nélkül, úgy, ahogy valóságban jelentkezik. Ez a népi valóságkutatás alapvető tudományos követelménye ma, amikor az egyes jelenségeket a maguk teljességében, dialektikus, ellentmondásos mivoltukban, állandó mozgásukban kell megfigyelnünk.

E szempont tehát nemcsak a vizsgált tárgy teljességében való felkutatására kötelez, hanem arra is, hogy a vizsgálódást kiterjesszük az összefüggésekre is.

Megszoktuk például, hogy a népi valóságból csak a színességre, költőiségre figyeljünk, hogy csak bizonyos szokásokat gyűjtsünk (pl. a lakodalmiakat, mert ezek jelentősek, színesek, költői, festői elemek, hiedelmek, ceremóniák fűződnek hozzájuk, tehát gazdag anyagot nyújtanak). A népnek azonban több a hétköznapja, mint az ünnepe és ezek a hétköznapok rengeteg érdekes, jellemző és figyelemre méltó adattal szolgálhatnak.

A néprajzkutatásnak a népi élet min den területére ki kell terjednie. Itt találkozik például a szociográfia az etnográfiával. Milyen szokások fűződnek például az étkezéshez. Amikor a régi, hagyományos ételeket kutatjuk, ha leírjuk, milyen receptek voltak régen és hogyan készítették ezeket, úgy a régi értelemben vett etnográfiai kutatást végeztünk. Ám dialektikus értelemben nemcsak a hagyományos ételek érdekelnek, hanem a népi étkezés összes vonatkozásai. Az, hogy mit és mikor esznek: reggel, délben, este, vagy csak reggel és este? Hányszor főznek ma a múlthoz képest? Mi idézte elő a változásokat? Bővült-e a receptek tára? Mit hagytak el és mi az új? Mindezek az adatok igen értékesek a népi gondolkozás változásainak feltárása szempontjából. Gusti professzornál például a falukutatásban a két szempont mindég együtt jelentkezik. Azok a kérdőívek, amelyek a népi étkezés szociográfiai felmérését szolgálták, a hagyományos ízlést is kutatták. A kettő nem lehet meg egymás nélkül.

Ha például az építkezéssel foglalkozunk, nemcsak a régi szalmás, múzeumba illő házak, vagy jármoscsűrök érdekelnek. Ezek is, mert ezek nélkül nem tudjuk rekonstruálni az utat, amelyet a népi építkezés megtett, amíg az újabb stílusokhoz elérkezett. De érdekesek az újabb stílusok is, amelyekben a régi elemek is jelen vannak, noha gyakran csak álcázva.

A fenti kiragadott példákkal azt a tételt szándékoztunk illusztrálni, hogy bármit gyűjtünk, akár szellemi, akár tárgyi kultúra termékeit, a teljességre kell törekednünk. Nemcsak a régiek el maradásának. megmaradásának vagy átalakulásának megállapítása, de e folyamatok jellemzése, erkölcsi vagy egyéb természetű motivációjának felkutatása is feladatunk A falunak nincs már egységes arculata. Ezért nemcsak a né pi szellemi és tárgyi termékek maguk érdekelnek, hanem az ezekkel kapcsolatos „életrajzi” adatok is.

Sokmindent lehetne még elmondani arról, hogy a népi valóságkutatás cseppet sem könnyű feladatát a teljesség igényével hogyan kellene elvégezni. Ezúttal azonban csak arról akartam szólni, amit immár több mint harmincéves gyűjtői és kutatói tapasztalatok és – minek szépítsem – kudarcok árán értettem meg. Arról, hogy a népi valóság helytelen felismerése, saját elvárásaink a népi kultúrától, a hamis, álromantikus elképzelések milyen veszélyesek a gyűjtő- és kutatómunkában. Szegényítik a kutatást, gátat emelnek a népiség igazi megértése elé.

A fejlődés általános törvénye: a régi átalakul, vagy elhal és új születik helyébe. És ez az új nem alábbvaló a réginél, csak éppen más. Amikor tehát átalakuló valóságunk sürgetésére átfogalmazzuk nézeteinket, nem teszünk mást, mint a népi kultúrában is az élőre figyelmeztetünk az elmúlóval szemben és mellett.

 

(Művelődés, 1975. július, XXVIII. évfolyam, 7. szám, 30–32. oldal)

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?

Csucsa, Boncza Berta

Ki ne ismerné Ady Endre – majd Márffy Ödön – hitvesének és múzsájának, Boncza Bertának, azaz Csinszkának nevét, és ki ne hallott volna Hollós Ilonáról, az 1950-es évek leghíresebb magyar énekesnőjéről, Bágya András zeneszerző feleségéről?

600 éves freskók a székelyderzsi templomban

Székelyderzs, az erdélyi erődtemplomos falvak, Prázsmár, Szászkézd, Nagybaromlak, Kelnek, Szászfehéregyháza mellett 1993-ban került fel az UNESCO Világörökség listájára. A falu e kivételes figyelmet a késő gótikus unitárius templomával érdemelte ki, amelynek a jellegzetes építési stílusa, és a 15. században készült falfestményei európai jelentőségűek.

spaller károly, csempekályha

Vajon hányan vannak ma Kolozsváron, akik ismerték vagy még ismerik a Spaller nevet, mely az elmúlt kétszáz évben összefonódott a cserépkályhás szakmával. Az bizonyos, hogy ez a név ismerősen csengett azok körében, akik kályhát vagy kandallót szerettek volna építtetni („rakatni”, ahogyan a kályhások mondták) otthonukban. 

gábor áron, ágyúöntő, Kézdivásárhely

Gábor Áron fogadalmát szinte megszámlálhatatlanul sokan idézték, de tudomásom szerint még senki sem elemezte a fogadalom megszületésének történetét. Ezért választottam ezt dolgozatom címéül. Tudjuk, hogy fogadalmat ‒ illetve, ahogy régen nevezték, fogadást ‒ sokszor tesznek az emberek, amelyet vagy betartanak, vagy elfelednek, megszegnek. A Gábor Ároné nem tartozik az utóbbiak közé, ő hűségesen kitartott fogadalma mellett. Elhangzására kivételes forradalmi helyzetben került sor, és történelmi jelentőségű eredményhez vezetett. Véleményem szerint ezért kell szélesebb összefüggésekben értelmeznünk; látnunk kell előzményeit és következményeit.

Az ókori Róma története különösen nagy szerepet játszott a román nyelvű historiográfiában, elsősorban Dacia provincia rövid, kevesebb mint két évszázados történetének köszönhetően, amelynek történetisége beépült a román nép nemzeti öntudatába és 18 század óta élő etnogenezis történeti irodalmába is. Bár Erdély római múltja elevenen élt a román nép kollektív mentalitásában, különösen a 18–19. század óta, az ókori Róma történetének román nyelvű összefoglalóira vagy fordításaira a 20. század elejéig kellett várni. Az alábbi írás rövid bevezetőt kíván nyújtani az ókori Róma történetének román nyelvű műveibe.

A románság idén ünnepli az 1918. évi gyulafehérvári nagygyűlés centenáriumát – a magyarság ugyanakkor 100 éve él román állami keretek között Erdélyben Az impériumváltás következtében merőben más politikai, kulturális, társadalmi közeg határozza meg az életét A Trianonban elszenvedett trauma azonban ennek ellenére sem okozta azt a rövidzárlatot, amelyet feltételezett és elvárt az új hatalom. Az első döbbenet után a társadalom kezdett lassan magára találni, és tenni a dolgát, ahogy lehetett.

bartók béla

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. Ezúttal a Művelődés 1970. szeptemberi számából Bartók Bélának egyik, 1936-ban megjelent írására esett a választásunk. 1970. szeptemberi számát a Művelődés majdnem teljes egészében Bartók Béla emlékének szentelte a 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője halálának 25. évfordulóján. 

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Ki nem gondolt soha arra, hogy honnan is származnak ősei, hol éltek, miben jeleskedtek és milyen emlék maradt vagy maradhatott fenn tőlük? Úgy gondolom, hogy szinte mindenannyiunkban felvetődnek ilyen és hasonló gondolatok.

almási istván kotta, aranyosszéki népalok

1963–64-ben öt aranyosszéki helységben, Aranyosgerenden, Kövenden, Kercseden, Szentmihályfalván és Torockószentgyörgyön végeztem népzenegyűjtést. Több mint kétszáz népdalt és népballadát sikerült magnószalagra rögzítenem. Bár ez még csekély anyag, birtokában a valóságot jobban megközelítő kép rajzolódik elénk a tájegység népzenéjéről.

perdonto bajvivasok, killyeni andrás

Vermes Lajos 1896-tól a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem torna- és vívómestere volt. Korának neves all-round sportolója, a magyar sport legnagyobb agitátora volt, kinek nézetei sokszor jóval megelőzték korát. Ugyanakkor sokszor kétes viselkedésű sportvezető volt, aki mindent megtett az általa szervezett események népszerűsítésének érdekében.

Kolozsvár, Vasútállomás

Ismételten közbejött nehézségek, akadályok legyőzése után végre, 1870. szeptember 7-én, szerdán reggel 6 órakor Nagyváradról utasaival elindult a legelső személyvonat, melyet Nagy Ferenc mozdonyvezető vezetett, s áttörve a Királyhágó sziklakapuin, végig a Körös mentén meg Kalotaszegen, fél 12 órakor befutott Kolozsvárra.

Konsza samu. Kakaslövés Apácán

A kakaslövés vagy kakas-ütés szokását először Zajzoni Rab István közölte a Vasárnapi Újság 1861. évi 42. számában. A közlést tőle Orbán Balázs is átvette, mondván, mert elveszhet és sokak figyelmét el is kerülhette. Ő sajátos hétfalusi csángó szokásnak tartotta a kakaslövést, amely ott is keletkezett.

erélyi krónika

Erdély első történelmi portálja, az Erdélyi Krónika 2017 januárjában kezdte meg működését.