Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

100 év magyar zene Kolozsváron

A románság idén ünnepli az 1918. évi gyulafehérvári nagygyűlés centenáriumát – a magyarság ugyanakkor 100 éve él román állami keretek között Erdélyben Az impériumváltás következtében merőben más politikai, kulturális, társadalmi közeg határozza meg az életét A Trianonban elszenvedett trauma azonban ennek ellenére sem okozta azt a rövidzárlatot, amelyet feltételezett és elvárt az új hatalom. Az első döbbenet után a társadalom kezdett lassan magára találni, és tenni a dolgát, ahogy lehetett.

A magyar néplélek konzervatív – talán túlságosan is az –, hagyománytisztelő, hagyományokra építő. Ez az alapvető jellemvonása segítette megmaradását az ellenszélben Ennek az életérzésnek a kulturális vetülete tetten érhető többek közt a különböző művészetekben, művészi megnyilvánulásokban, így a zeneművészetben is. Ennek a száz évnek kolozsvári vagy Kolozsvárhoz köthető zeneművészeit, meghatározó művész-személyiségeit, hivatott bemutatni a Magyar Opera égisze alatt az október végén megnyíló kiállítás. Az összegyűjtött hatalmas anyag – amelynek bemutatására értelemszerűen határt szabnak egy kiállítás térbeli lehetőségei – igazolja előbbi felvetésemet, miszerint az élet megy tovább, a régi alapokon új értékek születnek, a törésvonalak kisimulnak és idővel megcáfolják a kezdeti reménytelenség érzését, az elkeseredést, a pesszimizmust.

Az anyaggyűjtés folyamán azzal szembesültem, hogy tulajdonképpen amit elődeinknek sikerült megvalósítani, akár komoly sikerélményként is lehet kezelni. Ez a feltevés akkor igaz, ha a különböző idősíkokat lazán összemossuk, és csupán a végeredményre koncentrálunk. A kiállítás mindemellett külön kezeli a két világháború, a ’40-es évek, és a háború utáni periódust, egészen napjainkig.


Zsizsmann Rezső a Szent Mihály-templom férfikarát vezényli (Kép a szerző által összeállított
Számvetés – A kolozsvári magyar muzsikusok 100 éve című könyvből)

Konferenciánk a hagyomány hagyományozásának jegyében zajlik, ennek szellemében megpróbálom én is ismertetni a kiállítás anyagát, amely felöleli a zeneművészet különböző ágainak, műfajainak művelőit. Természetesen nincs szándékomban elemezni az egyes szakterületeket, inkább arra koncentrálok, hogy lehetőleg érintsem a kimagasló eredményeket Azt is hozzá kell tennem, hogy az anyag válogatás, amely különböző szempontokat vett figyelembe, hiszen mint jeleztem, lehetetlenség a teljes palettát érzékeltetni. Külön öröm, hogy volt miből válogatni, ezért a sikerélmény kollektív.

Az anyagot tehát felosztottuk szakterületek szerint, azaz külön pannókon mutatjuk be a népzenei hagyományokat kutató-éltető népzenekutatókat, zeneszerzőket, előadóművészeket, tanárokat és a zene más területein tevékenykedőket. Az adatok közlése jelzésszerű, hiszen bővebb felvezetését maga a kiállítás nem teszi lehetővé. Szándékunk szerint bővebben, esetleges magyarázatokkal ellátva a kiállítás anyagát megjelentető albumban találkozhatunk.

Az első csoport, amely a legkonkrétabban hagyományőrző, a népzene és annak tudományos kutatói. A névsor imponáló: Seprődi János, Domokos Pál Péter, dr. Almási István, dr. Szenik Ilona, Deményné Szabó Piroska, Kallós Zoltán, Jagamas János, és a fiatalabbak, Pávai István és Gergely Zoltán – ott folytatták kutató és értékelő munkájukat, ahol a nagy elődök: Bartók Béla, Kodály Zoltán, Lajtha László és még sokan mások abbahagyták. Örvendetes, hogy a „nagy öregekhez” csatlakozott egy fiatal kutató is Gergely Zoltán személyében. A folytatás tehát biztosított. Munkájukat övezze teljes elismerés, hiszen a tudományos feldolgozás a gyűjtőutakat követte, és ismert tény, hogy Erdély egyes vidékeinek feltérképezése – gondolok itt elsősorban a Csángóföldre – nem volt egyszerű és veszélytelen feladat – a hatalom ott avatkozott be, ahol csak lehetett, ellehetetlenítve a kutatást, megfélemlítve a kutatókat. Ezért felbecsülhetetlen az a munka, amit Domokos Pál Péter és Kallós Zoltán végzett, hogy csak ezt a két kutatót említsem. Érdekességképpen megemlítem, hogy a népdalgyűjtő munkához csatlakoztak előadóművészek, zeneszerzők, táncművészek is; itt említeném id. Balogh Ferenc hegedűművész nevét, aki 1942-ben elkísérte Lajtha Lászlót homoródmenti gyűjtőútjára, 1943-ban pedig együtt dolgozott Molnár István táncművésszel, néptánc-gyűjtővel. De utalhatok Zoltán Aladár zeneszerzőre, vagy Domby Imre koreográfusra, néptánc-gyűjtőre. Ha a népzenekutatásról beszélünk, úgy érzem, a témát társítanom kell a folklórnak, mint tantárgynak az oktatásával a Zenekonzervatórium keretében. A Gheorghe Dima Zeneművészeti Főiskolán, amíg létezett magyar szekció, a tantárgy oktatása a román népzenére szorítkozott, a három éves kurzusnak elenyésző része foglalkozott magyar népzenével. Ma – értelemszerűen – egyáltalán nem. A tantárgyat oktatók: Jagamas János és Szenik Ilona azonban megtalálták a módját annak, hogy a magyar diákokkal rövid gyűjtőutakra induljanak, ízelítőt adjanak a majdani zenetanároknak abból az élő folklórkincsből, ami majdan alapját képezi a középiskolai zeneoktatásnak.

Egy másik terület, amelyen nagyon konkrétan kimutatható az átöröklődés, az a zeneszerezés. Ami zeneszerzőink műveinek elemzésekor első látásra-hallásra szembetűnő, végigkövethető, az a bartóki, illetve kodályi hatás kisebb-nagyobb mértékű érvényesülése, meghatározó jelleggel. Bartók és Kodály műveinek tetemes részét is alapjában a tudatosan vállalt népzenei hagyományok képezik, akár idézet, feldolgozás vagy saját lelki alkatukon átlényegített formában. Tulajdonképpen ezt a hatást szinte mindenkinél, még a legnagyobbaknál is ki lehet mutatni, elég ha Ligetire, Veress Sándorra utalok, akik maguk is részt vettek a népzenegyűjtésben, kutatásban, nem beszélve a közvetlen tanítványokról, munkatársakról, mint Jodál Gábor, Viski János (mindkettő Kodály-tanítvány), akik úgymond első kézből vették át a tapasztalatokat. De hivatkozhatok Eisikovits Mihályra is, aki tanárként a korszerű népdalfeldolgozást Bartók és Kodály karműveivel illusztrálta. Erős a bartóki hatás, hogy csak egy pár nevet említsek, id. Márkos Albert, Vermesy Péter, Szabó Csaba, Könczei Árpád, Szalay Zoltán munkásságában is, ami jelentheti a témaválasztást, zeneszerzési technikák átvételét, a mű hangulatát vagy előadásmódját. És akkor mindjárt itt vagyunk az előadóművészet kérdéskörénél.

A két világháború között több előadóművészről, művésztanárról tudunk, akik Bartók, Hubay vagy a két nagy művész közvetlen tanítványainak tanítványai voltak. A zongoraművészek, tanárok közül Boronkay-Zsembery Elvira, Keppich Ákosné Molnár Irma és Kardos Magda Bartók-tanítványok voltak. Itt említem meg a Nagyváradon működött Szalay-Fischer magán zeneiskolát, ugyanis Szalay Stefánia az a Bartók növendék volt, akivel a Mester közelebbi kapcsolatot ápolt, és akinek az iskolájában nagyon sok későbbi zongoraművész-tanár megfordult, pl. Kardos Magda és Halmos György. Közismert, hogy Bartók tanárként elsősorban a művek előadásmódjára fektetett nagy hangsúlyt, kevésbé a technikai részletekre, ezt a módszert sajátították el és természetesen hagyományozták tanítványaikra az ő közvetlen növendékei. És akkor még nem említettük Zsizsmann Rezsőt, akinek nevéhez fűződik számtalan Kodály és Bartók mű bemutatója, akár mint zongora kísérő, akár mint karvezető, őt tekinthetjük Erdélyben Kodály és Bartók apostolának. A család ereklyeként őriz egy Kodály Bicinia Hungaricát a szerző dedikációjával: „Zsizsmann Rezsőnek régi szeretettel Kodály Zoltán, 1938 májusa”. De ne csak Bartókra és Kodályra hivatkozzunk, hiszen számos zongorista növendéke volt Chován Kálmánnak vagy Szendy Árpádnak, pl. Szele Irén és egy ideig Molnár Irma is. Azt is érdemes megjegyezni, hogy az anyaországi Zeneakadémia lehetőséget adott az erdélyiekkel való kapcsolattartásra: a kolozsvári magyar konzervatóriumban tanulók végvizsgát tehettek Budapesten, ezzel a lehetőséggel sokan éltek. A vizsgák esetenként Bartók vagy Hubay, esetleg Dohnányi Ernő előtt folytak. A kapcsolat az anyaországgal tehát létezett, élt. A hagyományok továbbélését követhetjük a hegedűsök és csellisták hangszertechnikai felkészülésében, vagy akár előadásmódjukban is. Végh Sándor 1929 és 1931 között Hubay Jenő növendéke volt, zeneszerzést Kodálytól tanult; Balogh Ferenc hegedűművész tanára Budapesten Hubay Jenő tanársegédje, Gábriel Ferenc volt; Ruha István Nagykárolyban a Hubay-tanítvány Orosz Rózsika tanítványa, Kolozsváron Kouba Paulától tanult, akitől Selmeczi János is, vagy említsem ifj. Balogh Ferencet, aki Végh Sándortól tanult. Ezek a művésztanárok adták tovább tapasztalataikat a magyar konzervatórium, a Rezik-féle magánkonzervatórium, illetve a dr. Hirschler József pápai prelátus által alapított Római Katolikus Egyházi Zeneiskola növendékeinek. Mindhárom konzervatóriumnak neves tanárai voltak, sokan azok közül, akiket említettem. A bartóki-kodályi „vérvonal” tovább élt és munkálkodott később is, a háború után a Magyar Zene- és Színművészeti Főiskola (1946–1948) és a Magyar Művészeti Intézet (1948–1950) tanárai és növendékei körében. A Művészeti Intézetet 1950-ben megszüntették ugyan, amikor megalakult a Gh. Dima Zeneművészeti Főiskola, amely Állami Konzervatórium volt, de szinte minden magyar nemzetiségű tanárt ott találunk a tanári karban, aki eddig is tanított, de ha nem a Főiskolán, akkor a szintén 1950-ben alakult zenelíceumban. A folytonosság tehát sokáig megvolt, a gondok akkor kezdődtek, amikor a Gh. Dima Zeneakadémián megszűnt a magyar nyelvű oktatás, a magyar tanárok kiöregedtek, elhaltak. A történelem – úgy tűnik – ismétli önmagát. De amire írásom elején utaltam, az élni és alkotni akarás a magyar néplélek tulajdonsága. Sikerült alternatívákat teremteni a Nagyváradi Partium Egyetem, illetve a kolozsvári BBTE keretében működő Református Tanárképző Kar nyújtotta keretek között. Erdélyszerte működnek a nagyobb városokban a zeneiskolák magyar nyelvű osztályai is, jól képzett és ügyszerető fiatal tanárok éltetik tovább a hagyományokat.

A kiállítás bemutatja – röviden persze – a két világháború közti magyar konzervatórium, az Egyházi Zeneiskola és a Magyar Művészeti Intézet tanárai közül a legjelentősebbeket. Érdemes felfedezni, mennyi érték szunnyadt a lehetetlennek tűnő mindennapok közepette.

Az utánpótlás jelentős a muzikológusok körében is, akiknek egy része ténylegesen kutatással, tanítással foglalkozik, kisebb hányada az írott és hangzó médiában igyekszik fenntartani és átörökíteni a hagyományokat. Lakatos István, Benkő András, Szegő Júlia, László Ferenc, Angi István mellett felnőtt egy új nemzedék, amely remélhetőleg örökölte az elődök munkaszeretetét és kitartását is. Fancsali János és Németh G István mellett, akiket a középnemzedékhez lehet sorolni, új nevek jelentek meg: Sófalvi Emese, Csákány Csilla, Fekete Adél. Jó munkát kívánunk nekik, hiszen kutatnivaló bőven akad még a zene bármely területén.

Mielőtt áttérnék a legnépesebb csoportra, az énekművészekre és a zenésszínpadi előadókra, szólnom kell a kamarazenéről is, amely Kolozsvár város életében – a hagyományoknak megfelelően – igen nagy szerepet játszott. A kolozsváriak tudják, hogy a városban, a polgárság körében élénk társadalmi élet folyt, a házi zenélés mindennapos esemény volt, szinte azt mondhatnám, hogy kötelező jelleggel bírt. Ezt a szokást a lakosság az akkor még igen népes német közösségtől vette át, de hagyománnyá vált a magyarság körében is. Példaként említem a Lakatos Istvánhoz kötődő több hangszeres formáció létét: a szonátázás – zongorán és hegedűn, zongorán és csellón, sőt énekművészek jelenléte sem kizárt – talán a leggyakoribb megnyilvánulás volt, de beszélhetünk triókról (pl. Hevesi-Fe jér-Boga zongora-trió), vonósnégyesekről több szereplővel, különböző formációkban, utóbbiak közül kiemelkedik a klasszikusnak mondható dr. Holló Endre-Eichner Andor-Benedek Ernő-Lakatos István kvartett. De hogy még egy példát mondjak: létezett az 1940-es dátumot jelölő Kolozsvári Magyar Fiatalok Quartettje, ahol id. Márkos Albert (I. hegedű), Guráth Erzsébet (II. hegedű), Cseke Vilmos, a neves matematikus (brácsa), Boga László (gordonka) volt a felállás. Sajnos, bővebbet nem sikerült megtudni erről a – valószínűleg rövid életű – együttesről, amint a nagyon aktív Boga Lászlóról sem, akiről még volt növendékei sem tudtak sokat mondani. Sajnos, nem Boga László az egyetlen, akinek művészete, pályaképe ködbe vész. A kamarazenélés hagyománya azonban ma is él, kiállításunkon az egyik legnépesebb csoport, hiszen szinte minden hangszeres művész tagja volt, és tagja ma is valamilyen formációnak.


A kolozsvári magyar zenei élet legutóbbi száz évét bemutató kiállítás részlete

Lássuk akkor a zenésszínpadot, amely elég nagy helyet foglal el a kiállításon. Színházi és zenésszínpadi előadások az első világháború alatt és után is léteztek dr. Janovics Jenő igazgatása alatt. Az impériumváltás azonban megfosztotta a magyarságot elsősorban magától a színház épületétől, az előadásokhoz tartozó kellékektől, mint a díszletek és a kosztümök Janovics azonban nem adta fel, az előadások folytatódtak, ahogy lehetett. Arról is tud az operatörténet, hogy Janovics saját költségén vásárolt pl. kosztümöket egy elszegényedett szatmári társulattól. A háború utáni években, aki csak tehette, elhagyta az országot, sok esetben az érvényesülés érdekében. Budapest mindig is felszippantotta az oda igyekvő tehetségeket. Az opera, az operett és a balett nem egyenlő eséllyel szerepelt a színpadon Ennek ellenére az 1919 és 1925 közötti években még virágzott a műfaj a nagy központokban: Kolozsvár, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Temesvár. A Kolozsváron működő karmesterek Virányi Jenő, Bródy Miklós, Török Emil és Stephanidesz József – ekkor az operának 40 tagú zenekara volt. Az operaelőadások száma átlagosan 60–62 volt egy évadban. Kiváló énekesek léptek színpadra: Kelmay Ilonka (szoprán, opera- és operetténekesnő), V. Hegyi Lili (koloratúrénekesnő, primadonna), Bretan Miklós (bariton, karmester, zeneszerző, rendező), Baranyai Jolán (koloratúrszoprán, opera és operett primadonna), Lévay Ilonka (szoprán), P. Áldor Juliska (szoprán), Turay Emma (mezzo), Papp László-C-tin Pavel (tenor), Berky József (operaénekes, táncoskomikus, jellemszínész), Ruvinszky Rafael (tenor), Réthely Ödön (drámai és népszínmű-hősszínész), Kertész Vilmos (tenor), Kolbay Ildikó (opera és operetténekesnő, primadonna), Rózsa Ili (mezzo), Takács Mihály (hőstenor), Sugár Frigyes (bariton, rendező), Virág Lajos (bariton), Koller János (baszszus). Az operarészleg állandó vendégei a Kolozsvárról elszármazott Sándor Erzsi szoprán és dr. Székelyhidy Ferenc tenor, valamint Medek Anna. Azt mindenképpen el kell mondanunk, hogy az anyaország segített, ahol lehetett, elsősorban vendégénekesekkel. Janovicsnak köszönhetően az operaelőadások száma és színvonala nem csökkent, az operettnek is megvolt a maga közönsége, a balett önálló műfajként nem létezett, de élt a betétszámokban. Janovics igyekezett egyensúlyt tartani a két színpadi műfaj között. Sajnos, ez a körülményekhez képest ideálisnak mondható állapot nem tartott sokáig, az operai élet egyre inkább túlélésnek minősült, a ’20-as évek végén már nem lehetett operaelőadásokat sem tartani. A kiállításon bemutatjuk a jeles művészeket, akik áldozatos munkájukkal tovább tolták Thália szekerét.

Nem szeretnék bővebben foglalkozni sem a körülményekkel, sem a történésekkel, de azt meg kell jegyeznem, hogy a lakosság elszegényedése is hozzájárult az előadások látogatottságának zuhanó tendenciájához, ami ellehetetlenítette a zenésszínpad normális működését. A repertoárba a nagyoperák helyett operettek és más zenei műfajok kerültek be egyre nagyobb számban, és egyre inkább csökkenő színvonallal. A tenniakarásnak azonban most is tanúi lehetünk: 1933-ban az időközben megalakult Színpártoló Egyesület átvette a színház irányítását, Janovics pedig lemondott, az új igazgató dr. Kádár Imre lett. Sokan elítélőleg és lekicsinylőleg említik az operett előretörését, én azonban úgy értékelem, hogy minden negatívum ellenére életjel volt, amely valamilyen folytatásnak az ígérete lehetett, a túlélést biztosította. Az új igazgató is tette a dolgát, amint lehetett, de új élet csak 1940 után kezdődött, amikor az operát is újjászervezték, a színházat Nemzeti Színház rangra emelték külön operarészleggel, ezzel együtt neves alkotók kerültek az intézmény élére, akikről kiállításunk megemlékezik: Farkas Ferenc zeneszerző, aki az opera karigazgatója, később Vaszy Viktor után zeneigazgatója, de a Konzervatórium tanára és igazgatója is; a már említett Vaszy Viktor karmester, aki szervezői adottságaival talpra állította az együttest; a kiváló rendezők, tervezők, énekesek, akik nagyobbrészt az anyaországból jöttek Kolozsvárra. Ez a pezsgő, prosperáló időszak, amely biztosította a zenei élet magas színvonalát és visszaadta a színpad csillogását, rövid négy évig tartott, a II. világháború elmosta az akkori Magyarország másodiknak számító színpadát.

A zenésszínpadhoz hozzátartozik a rendező is, aki nem kell hogy feltétlenül zenész legyen, bár ha igen, akkor optimális a helyzet. Nem kell feltétlenül hagyományőrzőnek sem lennie, sőt. A Kolozsvári Magyar Opera abban a szerencsés helyzetben volt és van, hogy rendezői mindannyian rendelkeztek zenei képzettséggel. A Janovics-korszak rendezői a leggyakrabban énekművészek voltak, akik maguk is felléptek, ez a gyakorlat később is élt, elsősorban az operettek világában: Szabados Árpád, Gróf László, Vitéz Welser Tibor maguk is előadóművészek, D’André Albert neves énektanár volt, Szinberger Sándor és Demény Attila zeneszerzést is tanultak, Vargha Zoltán, Katona Zs. József, Gy. Tatár Éva és napjaink két rendezője, Szabó Emese és Gombár Annamária, mindketten a Zeneakadémia végzettjei. És akkor még nem beszéltem Selmeczi Györgyről, akinek rendkívül szerteágazó tevékenységébe belefér az operarendezés is. Neki köszönheti az opera, hogy újra bekapcsolódhatott az anyaország művészi vérkeringésébe.

Többször hivatkoztam a magyarság hagyománytiszteletére, hagyományt őrző jellemvonására, ennek értelmében mondhatjuk, hogy az élet most sem szűnt meg. Az elfelejtett, elhallgatott 1944–1945-ös évad biztosította a folytonosságot, mint magyar–román színház, az itt maradt művészekkel, akik közül több anyaországi volt. Minden bizonnyal politikai okokból még Lakatos István is csak 1946-tól beszél folytatásról, ez azonban nem igaz, a tények mást mutatnak. 1948-ban aztán megalakult a Népopera, ebből lett az állami támogatású Kolozsvári Állami Magyar Opera. Az intézmény, íme, ma is él és felfelé ívelő színvonalbeli tendenciát mutat. Tegyünk róla, hogy ez így is maradjon.

Szólnom kell még a Dalosszövetségről, amely a Romániai Magyar Dalosszövetség rövidített népszerű elnevezése. Az első világháború után a magyar énekkarok is, amelyeknek hagyománya volt és van, megtalálták szerepüket az ország művelődési életében. A számos városban és faluban sok évtizedes múltra visszatekintő régi „dalárdák” mellé újonnan alakult kórusok sorakoztak fel egyre nagyobb számban, s 1921. november 13-án Brassóban 30 énekkar küldötte kimondta a Romániai Magyar Dalosszövetség megalakulását. Ez a magyar dal- és zeneegyesületek országos keretbe tömörítésével a karének dal- és zeneirodalom ápolását tűzte ki célul, s különféle versenyeket, karmesteri tanfolyamokat, ünnepségeket, hangversenyeket vett tervbe. Könyvtárakat és kottagyűjteményeket teremtett, pályadíjakat tűzött ki, szaklapot, zeneműveket adott ki. A Dalosszövetség első elnöke id. Szemlér Ferenc brassói tanár (1922–23), utóda Inczédy-Joksman Ödön (1923–44). 1922-ben megszületett a versenyek intézménye is, a Dalosszövetség székhelye pedig átköltözött Kolozsvárra. A szövetség élére Tárcza Bertalan református kollégiumi zenetanár került, aki rendszeresítette a kerületi és az országos versenyeket, 1938-ig hat országos és számos kerületi versenyt sikerült szervezni, az országos versenyeken pedig általában több mint 2000 énekkar vett részt. Tárcza Bertalan több mint egy évtizeden át (1922–1936) szerkesztette a Dalosszövetség hivatalos lapját, a Magyar Dal című lapot; ezzel párhuzamosan jelent meg az egyetlen évfolyamot megért Magyar Dalárdák Lapja Fövenyessy Bertalan szerkesztésében Nagyenyeden (1923). 1927-től kezdve a szövetség rendszeresítette a karnagyképző tanfolyamokat, amelyeken az akkori zenei élet legjobb szakembereinek egy csoportja adott elő zeneeleméletet, karvezetést, esztétikát s más szaktárgyat (Domokos Pál Péter, Gokler Antal, Nemes Elemér, Rezik Károly, Szeghő Ferenc, Tárcza Bertalan, Veress Gábor, Zsizsmann Rezső).

1946 decemberében újjáalakult, a következő esztendőben a népzene, az európai klasszikus és modern muzsika lelkes híve, Nagy István, a kolozsvári Zeneművészeti Főiskola akkori igazgató-professzora került az élére, és 1948-ban felvette a Bartók Béla Dalosszövetség elnevezést. Rövid életű volt, 1949-ben a Dalosszövetség megszűnt. A művelődés országos újjászervezésével és a művelődési otthonok rendszerének kiépítésével az énekkarok mint népi, szakszervezeti, üzemi, iskolai kórusok folytatták tevékenységüket művelődési házak, klubok, üzemek, gyárak, iskolák keretében


A kolozsvári magyar muzsikusok 100 éve - könyvbemutató és kiállítás a Kolozsvári Magyar Opera épületében 2018 októberében

1994-ben az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) a Kolozsvári Báthory István Gimnázium dísztermében többek közt Guttmann Mihály ösztönzésére újra életre hívta a Romániai Magyar Dalosszövetséget. Elnöknek a sepsiszentgyörgyi László Attilát választották, aki hat évet vezette a szövetséget, utána Major László székelyudvarhelyi zenetanár következett, akinek lemondása után a következő vezetőség vette át a szövetség irányítását: elnök Tóth Guttman Emese, alelnökök Péter Éva, Kállay Miklós Tünde, elnökségi tagok Fórika Éva, Major László, Kelemen Antal, tiszteletbeli elnök Guttman Mihály. A Dalosszövetség kolozsvári tagjairól szintén beszámol a kiállítás.

Végül pár szót azokról, akik tudósítanak, népszerűsítik, és nem utolsó sorban rögzítik az eseményeket, a bukaresti és kolozsvári rádió és televízió szakembereiről, akiknek munkája felbecsülhetetlen, hiszen napjainkban lehetséges bizonyos határok közt akár az elődök munkájának megörökítése is, amelynek feltérképezése enélkül az alapos kutatások ellenére sokszor lehetetlen. Az értékek felmutatását és valamilyen szintű megőrzését – ha töredékekben is – szolgálja ez a kiállítás.

 

(Rohonyi D. Iván felvételei)

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kimaradhatatlan tartozéka a Petőfi-kultusz ünnepségi színhelyeinek a székelykeresztúri Gyárfás-kúria, és a mögötte levő, immár több évtizede elhíresült körtefa, ahol a magyar nemzet nagy költője, Petőfi Sándor töltötte utolsó éjszakáját 1849. július 31-én. Hiteles bizonyíték ugyan nincsen rá, de sokan hiszik, hogy a költő a kúria mögötti körtefa alatt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet című versét is.

Már a Nemzetközi Olimpiai Bizottság megalakulásától (1894) Magyarország fontos szerepet játszott az olimpiai eszme népszerűsítésében. A magyar sportolók részt vettek az első világháború előtti összes olimpián, Budapest neve pedig többször felvetődött, mint lehetséges helyszín. Bár az 1920-as olimpiai helyszín kiválasztásakor a magyar főváros előszavazást nyert, és megkezdődött a nemzeti stadion tervezése is, az elvesztett világháború után 

kisfaludy sándor

Sümeg falakkal kerített belvárosában, anyai nagyszülei kúriájában látta meg a napvilágot a kilencgyermekes Kisfaludy család elsőszülöttje, aki a 1801-ben Himfy szerelmei című kötetével valósággal berobbant a magyar irodalmi életbe. Hegedűs Géza szerint „a 20. század első két évtizedében nem volt ismertebb, népszerűbb és nagyobbra tartott magyar költő Kisfaludy Sándornál”.

A kétszázötven évvel ezelőtt, 1769. március 2-án elhunyt Bod Péter (született 1712 február 22., Felsőcsernáton) neve ismerősen cseng Marosvásárhelyen, hiszen róla nevezték el a református diakóniai központot az Erdő utca aljában. A Bod Péter Diakóniai és Tanulmányi Központ épülete másfél évtizeden át otthona volt az asszisztensképző iskolának, számos rendezvénynek nyújtott helyszínt, jelenleg a Gecse Dániel Református Orvosi és Egészségügyi Szakkollégiumnak a székhelye. De mit is tudunk Bod Péterről és mit illik megismernünk róla halálának negyedszázados évfordulóján?

Csucsa, Boncza Berta

Ki ne ismerné Ady Endre – majd Márffy Ödön – hitvesének és múzsájának, Boncza Bertának, azaz Csinszkának nevét, és ki ne hallott volna Hollós Ilonáról, az 1950-es évek leghíresebb magyar énekesnőjéről, Bágya András zeneszerző feleségéről?

600 éves freskók a székelyderzsi templomban

Székelyderzs, az erdélyi erődtemplomos falvak, Prázsmár, Szászkézd, Nagybaromlak, Kelnek, Szászfehéregyháza mellett 1993-ban került fel az UNESCO Világörökség listájára. A falu e kivételes figyelmet a késő gótikus unitárius templomával érdemelte ki, amelynek a jellegzetes építési stílusa, és a 15. században készült falfestményei európai jelentőségűek.

spaller károly, csempekályha

Vajon hányan vannak ma Kolozsváron, akik ismerték vagy még ismerik a Spaller nevet, mely az elmúlt kétszáz évben összefonódott a cserépkályhás szakmával. Az bizonyos, hogy ez a név ismerősen csengett azok körében, akik kályhát vagy kandallót szerettek volna építtetni („rakatni”, ahogyan a kályhások mondták) otthonukban. 

gábor áron, ágyúöntő, Kézdivásárhely

Gábor Áron fogadalmát szinte megszámlálhatatlanul sokan idézték, de tudomásom szerint még senki sem elemezte a fogadalom megszületésének történetét. Ezért választottam ezt dolgozatom címéül. Tudjuk, hogy fogadalmat ‒ illetve, ahogy régen nevezték, fogadást ‒ sokszor tesznek az emberek, amelyet vagy betartanak, vagy elfelednek, megszegnek. A Gábor Ároné nem tartozik az utóbbiak közé, ő hűségesen kitartott fogadalma mellett. Elhangzására kivételes forradalmi helyzetben került sor, és történelmi jelentőségű eredményhez vezetett. Véleményem szerint ezért kell szélesebb összefüggésekben értelmeznünk; látnunk kell előzményeit és következményeit.

Az ókori Róma története különösen nagy szerepet játszott a román nyelvű historiográfiában, elsősorban Dacia provincia rövid, kevesebb mint két évszázados történetének köszönhetően, amelynek történetisége beépült a román nép nemzeti öntudatába és 18 század óta élő etnogenezis történeti irodalmába is. Bár Erdély római múltja elevenen élt a román nép kollektív mentalitásában, különösen a 18–19. század óta, az ókori Róma történetének román nyelvű összefoglalóira vagy fordításaira a 20. század elejéig kellett várni. Az alábbi írás rövid bevezetőt kíván nyújtani az ókori Róma történetének román nyelvű műveibe.

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

bartók béla

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. Ezúttal a Művelődés 1970. szeptemberi számából Bartók Bélának egyik, 1936-ban megjelent írására esett a választásunk. 1970. szeptemberi számát a Művelődés majdnem teljes egészében Bartók Béla emlékének szentelte a 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője halálának 25. évfordulóján. 

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Ki nem gondolt soha arra, hogy honnan is származnak ősei, hol éltek, miben jeleskedtek és milyen emlék maradt vagy maradhatott fenn tőlük? Úgy gondolom, hogy szinte mindenannyiunkban felvetődnek ilyen és hasonló gondolatok.

almási istván kotta, aranyosszéki népalok

1963–64-ben öt aranyosszéki helységben, Aranyosgerenden, Kövenden, Kercseden, Szentmihályfalván és Torockószentgyörgyön végeztem népzenegyűjtést. Több mint kétszáz népdalt és népballadát sikerült magnószalagra rögzítenem. Bár ez még csekély anyag, birtokában a valóságot jobban megközelítő kép rajzolódik elénk a tájegység népzenéjéről.

perdonto bajvivasok, killyeni andrás

Vermes Lajos 1896-tól a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem torna- és vívómestere volt. Korának neves all-round sportolója, a magyar sport legnagyobb agitátora volt, kinek nézetei sokszor jóval megelőzték korát. Ugyanakkor sokszor kétes viselkedésű sportvezető volt, aki mindent megtett az általa szervezett események népszerűsítésének érdekében.