Sportlétesítmények a kolozsvári Sétatéren és környékén (1. rész)

A kolozsvári Sétatér a Szamos-parti város egyik látványossága, turisztikai érdekessége, a lakók számára ugyanakkor a város szívében elterülő zöldövezet, a kikapcsolódásra és találkozásra eszményi park. A tizenhárom hektáron elterülő díszkert kialakítása már a 19. század elején megkezdődött, közel kétszáz éves története szorosan összefonódik a kolozsvári sportélet múltjával. Hiszen a Sétatér mellett kapott helyet a stadion, ma is áll a korcsolyapavilon (bár már rég nem szolgálja a korcsolyázást), de volt itt uszoda, atlétika- és kerékpárpálya, labdázó és teniszpálya, nem is egy.

Előzmények

A kolozsvári Sétatéren kialakítása óta megtaláljuk a sportlétesítményeket: korcsolyáztak, csónakáztak, kerékpároztak, úsztak, teniszeztek, célba lőttek itt a sportrajongók.

Az 1820-as évek elején báró Jósika János főkormányszéki elnök felesége, gr. Csáky Rozália megalapította a Jóltevő Asszonyi Egyletet, amely 1826-ban megvásárolta a Haller-kertet (a Külső-Monostor, ma Moţilor, illetve a Bem, ma Coşbuc utca sarkán, a Malomárokig terült el), majd bérbe vette a Hangyásberket, a mai Sétatér helyén elterülő berket. Az 1830-as évek elején, br. Wesselényi Miklós és gr. Kendeffy Ádám hatására, az egylet a Haller kertben uszodát és fürdőházat létesített.

Siklóssy László A magyar sport ezer éve (Budapest, 1928) című munkájából tudjuk, hogy ez volt Kolozsvár első uszodája, ahol szívesen úsztak a reform­kori, sportolni vágyó arisztokraták. Közülük kiemelkedett Wesselényi és Kendeffy. Az általuk sok bajjal létrehozott uszodában, mint két hatalmas delfin, órákig csapkodták izmos karjaik a hullámokat. Az uszodáról kevés információ maradt fenn, valószínű nyitott volt, fapalánk vette körbe, vize pedig hideg volt.

A tó és a korcsolyapavilon

A tó és a korcsolyapavilon története szorosan összefügg mind a Sétatér kialakulásával és fejlődésével, mind a korcsolyázás kolozsvári meghonosodásával. A Sétatér kialakítása a Szamos mocsaras, bokros partjának átalakításával kezdődött. Bizottság alakult, mérnököt, kertészt alkalmazott, tervet készített és véghezvitte a Sétatér kialakítását. Az 1860-as években Kagerbauer Antal tervében jelenik meg először a tó. 1866. március 23-án a Sétatér Egylet és a város szerződést kötött, amelyben az egylet megkapott két hold területet és ide egy év alatt kioszkot, zenepavilont építtetett, illetve befejezte a tó ásását. Mindezt Kőváry László ecseteli A kolozsvári Sétatér keletkezése és fejlődése 1812–1886 (Kolozsvár, 1886) című munkájában.

Az 1860-as évek végén meghonosodott a korcsolyázás Bécsben, majd Budapesten is, ahol korcsolya-egyesületek alakultak, melyek bálokat, estélyeket, versenyeket szerveztek a korcsolyázni vágyók számára. A bálok híre csakhamar Kolozsvárra is elért, 1871 decemberében megindult a szervezés, melynek eredményeként megrendezték az első korcsolya-összejövetelt a Múzeum-kert (Mikó-kert) kis taván. A résztvevők kevesen voltak, többnyire az arisztokrácia köréből, őket Pongrácz zenekara szórakoztatta. Az esemény sikeres volt, így hasonló eseményeket rendeztek még a tél során.

1872 novemberében elfogadták a Kolozsvári Korcsolyázó Egylet (KKE) alapszabályait, decemberben pedig megalakult az új egyesület, melynek első elnöke Paget János (John Paget) skót származású birtokos, író volt. Az egylet 1873 decemberétől bérbe vette a sétatéri tavat, ezzel ide költözött a kolozsvári korcsolyaélet is. Az egylet biztosította heti két alkalommal a korcsolyázást, ilyenkor zenekart hivatott, legtöbbször a helyi katonazenekart. Ezeket nevezték akkoriban sikamlós mulatságoknak. Emellett bálokat, esti korcsolyázást, versenyeket, farsangi mulatságokat szervezett, a korcsolyázás pedig közkedvelt sport lett Kolozsváron. Erről részletesebben A kolozsvári sportélet életrajzi gyűjteménye (1818–1918) (Kolozsvár, 2006) című munkámban írok.

A korcsolyázás elterjedésével együtt megnőtt a nézők száma is, akik kijöttek a tópartra. Szükség volt egy olyan korszerű épületre, ahol a nézők megmelegedhettek, ahol fűtött helyiségből követhették figyelemmel a korcsolyázást. Az első kis épület, amelyet még az 1870-es években emeltek, nem volt megfelelő már akkor, hiszen a kis bódé bakterháznak jó lehetett, de egyébre nem volt alkalmas. Erről a Magyar Polgár című lap 1875. december 12-i számában ad részleteket.

Az 1870-es évektől egyre többen hangoztatták, az egyletnek építkeznie kell ahhoz, hogy kényelmet nyújthasson a korcsolyázók és a nézők számára. Az első ötlet a szigeten egy üveges kioszk építése volt a hölgyek számára. Erről számolt be a Magyar Polgár 1876. december 2-i számában. Sajnos, az építkezések késtek, mert az egylet az 1880-as évek elejére egyre nehezebben tudta begyűjteni a tagdíjakat, s komoly anyagi gondokkal küszködött. Az üveges kioszk elkészült az 1880-as években, de néhány évvel később már ez is kicsinek bizonyult, így az egylet Óvári Kelemen vezetése idején, az 1890-es évek elején nagyméretű építkezések mellett döntött. Első lépésként 1894-ben megnagyobbították a tavat.

1895-ben a városi tanács kiírta a pályázatot egy díszes korcsolyacsarnok és egy mulató felépítésére. A nyertes terv Debreczeni Balázs építészé volt, aki egy svájci stílusú, 30 méter hosszú, 9 méter széles cukrászdát tervezett, melynek két bástyája és két tornya lett volna. A cukrászda csarnokában 300 személy fért volna el, ezen kívül 250 személy a kinti teraszon. Az épület építkezési költsége 24 800 forint lett volna. Minderről az Ellenzék 1895. június 11-i számából szerzünk tudomást. Az építkezés feltétele az volt, hogy a korcsolyapavilont be kell fejezni 1895. november 1-re, a kioszkot pedig be kell fedni ugyanaddig.

Az építkezés késett a kor bürokráciája miatt: hiába írta ki a város a pályázatot, hirdetett győztest, a város törvényhatósági bizottsága pedig döntött az építkezésekről, ezt a határozatot fel kellett terjeszteni a belügyi, majd a kereskedelmi minisztériumba. A tervek hosszas tárgyalások után elnyerték a „magas” kormány tetszését is, s minthogy Magyarországon még középületekben is csak az létesülhetett, ami a „magas” kormánynak tetszett, „hát mos az ő kegyéből, de a magunk költségén végre hozzájutunk a tervezett épületekhez” – számolt be az Ellenzék 1896. szeptember 5-i számában.

Újabb pályázatot írtak ki 1896. júliusában, a kormányhoz pedig Pákey Lajos tervét terjesztették fel. Az új pályázat feltétele az épületek felépítése volt még 1896 folyamán. Az épület felépítésére hárman pályáztak: Reményik Lajos, Endstrasser Benedek és Hirschfeld Lajos építészek. A győztes pályázat a Reményiké lett, aki vállalta a két épület felépítését 54 179 forint 95 krajcár összegből. Erről az Ellenzék 1896. augusztus 8-i számában olvashatunk. A város az építkezésre 40 000 forintot folyósított a kabalapataki erdő eladásából, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület pedig 26 000 forint kölcsönt adott 15 évre, évi 5 százalékos kamattal – tudósított 1896. szeptember 7-i számában az Ellenzék.

A korcsolyapavilont a régi fabodega helyén, a tó partján, a mulatót pedig a sziget és a fősétányok között építették fel. A mulató tervezésekor Pákeyt a Potsdam melletti Sanssouci-kastély ihlette. A kaszinó bejáratához díszes, mitológiai alakok szobrával díszített szökőkutat emeltek 1897-ben.

Az épületek elkészültével a sétatéri korcsolyaélet története új, pompás szakaszba érkezett. Néhány enyhe tél után 1905-től Kolozsvár országos szintű korcsolyaversenyek központja lett, melyeken részt vett a budapesti korcsolyázók legelitebbje. E versenyek kapcsán bemutatókat is rendeztek, 1907-ben és 1911-ben Kronberger Lili, 1912-ben Méray-Horváth Opika világbajnokok, 1908-ban és 1912-ben pedig Szende Andor világbajnoki bronzérmes tartott bemutatót a Sétatéren, Kolozsvár pedig a magyar korcsolyaélet második központja lett Budapest után. Erre bővebben A kolozsvári sportélet életrajzi gyűjteménye (1818–1918) (Kolozsvár, 2006) című könyvemben térek ki.

A korcsolyázó egylet egész évben bérelte a tavat, így a csónakázást is az egyesület rendezte. Az egylet 1889-ben tizenhat egyes és kettős könnyű, keskeny csónakkal, négy evezős kisméretű facsónakkal (egy- és kétszemélyes), két hármas csónakkal és három nagy, tizenkét személyes csónakkal rendelkezett. A csónakokat rendszeresen karbantartották, így ez az üdülési forma is elterjedt lett a város polgárainak körében. A tavat a diákok is szívesen keresték fel. „Az intézethez oly közel eső sétatéri tó szebbnél szebb két-, négy- és hatevezős csónakokkal van nyáron át ellátva. Ide szoktak ifjaink szabad délutánokon ellátogatni s az evező sport mellkas erősítő gyakorlatait végezni. A tó absolute veszélytelen s legmélyebb helyei is 1¼ méter mélységűek” – számolt be a Kereskedelmi Akadémia sportkörének elnöke, Hangay Oktáv a Kiss Sándor (szerk.) A kolozsvári bentlakással összekötött Kereskedelmi Akadémia huszonkettedik évi értesítője az 1899-1900. tanévről (Kolozsvár, 1900) című munkájában.

Természetesen az egylet kedveskedett a tagjainak, hiszen gyakran rendeztek csónakos-estélyeket is, amikor a tavat kivilágították, léggömbökkel, lobogókkal, jelvényekkel díszítették ki, a zenepavilonban pedig a katonazenekart látták vendégül. A csónakokat zöld gallyakkal, füzérekkel és kis lámpákkal díszítették. A közönség mellett csónakba szálltak jelmezes alakok, illetve a zenészek is, kiknek nótái remek hangulatot keltettek – olvashatjuk a Kerékpár-Sport szerkesztősége által 1889-ben kiadott Emlékkönyvben.

Sajnos, az első világháború utáni hatalomváltás következtében az új városvezetés nem hosszabbított szerződést a pálya további bérbevételét illetően a korcsolyaegylettel. Dr. Somodi István, az 1908-as londoni olimpia ezüstérmes magasugrója, a kolozsvári sportélet vezető egyénisége így írta le a történteket egyik, dr. Szentgyörgyi Imrének, a Magyar Korcsolya Szövetség elnökének írt, ma a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum megőrzésében levő levelében az 1920-as évek elején: „mint tudod, bennünket a sétatéri jégpályáról a város a szerződés megszűnte után kitett, illetve a szerződést előjogaink dacára nem újította meg, hanem azt a sportszövetség (FSSR) kolozsvári téli sportszakosztályának adta bérbe, sőt ezt megelőzőleg egy évig összes felszerelésünket visszatartotta, mit csak nehezen tudtunk kiszabadítani a várostól.” A KKE kénytelen volt új pályát kialakítani a kétágú református templom mögötti telken, amely jóval kisebb volt, mint a sétatéri tó.

A két világháború közötti időszakban a kolozsvári korcsolyázók román bajnoki címek sorát szerezték meg mind gyors, mind műkorcsolya-versenyeken, a Sétatéri tó jegén pedig országos bajnokságokat és nemzetközi versenyeket rendeztek. Sajnos, a második világháború után a Sétateret fokozatosan rombolták. A korcsolyapavilonból étterem és kaszinó lett, a mulató pedig évek át zárva volt, romos állapota miatt használhatatlanná vált. Felújítását 2012-ben fejezték be, azóta kulturális eseményeknek ad otthont.

Az első világháború előtt létrehozott sportlétesítmények közül ma már csak a korcsolyapavilon és a sétatéri tó maradt meg, bár a tavon nem korcsolyáznak, a korcsolyapavilon pedig rég elvesztette eredeti rendeltetését.

A Lövölde

A kolozsvári céllövészetnek évszázados a hagyománya. A rendszeres mozgás, a testgyakorlatok iránti igény első írásos bizonyítékai a 17. századtól maradtak fenn, ekkor Kolozsváron közkedvelt sport volt a céllövészet. Köztudott, hogy a vár tornyait különböző céhek védték, a polgároknak, a céhek tagjainak pedig szükségük volt békés időszakokban a rendszeres edzésre, amely a Szamoson túl, a mai Fellegvár tövében álló lövöldében zajlott. A rendszeres sportolás vasárnap volt, amikor a különböző céhek közösen eljártak a lövöldébe. Erről részletesen Kovács Kis Gyöngy A játékos város címmel számol be a Korunk 1999. decemberi számában (www.hhrf.org/korunk).

A 19. század második felében a céllövészet ismét közkedvelt sport lett, Magyarország-szerte felkarolták és egyesületeket alapítottak. Kolozsváron dr. Haller Károly 1869. február 14-én egy lövölde felállítását javasolta a Sétatéren. Bár ötletét a Sétatér-egylet is jóváhagyta, hamarosan kiderült, hogy megvalósítása külön egyletet igényel, így új, Céllövő Egyletet alapítottak, amely megkapta a Sétatér, a Fásberek és a Szamos (a mai aréna és a mellette levő játszótér) közötti területet, valamint vendéglőtartási jogot. 1873. április 7-én az egylet megkezdte az építkezést és a parkosítást a telken. Minderről a Kuszkó István szerkesztésében 1906-ban Kolozsváron megjelent Emlékkönyv dr. Haller Károly működéséről című munkából szerezhetünk tudomást.

Gyönyörű parkot alakítottak ki, amelynek a Fásberek felöli oldalán felépült vörös téglából a Lövölde épülete, mellette pedig a lövő helyek. A gyönyörű kertet Grandpierre Emil így mutatta be: szép, sűrű liget, csigadombbal, hatalmas fákkal, dús lombú cserjékkel, amik közt zavartalanul fészkel a fülemüle. [Nagy Péter (Grandpierre Emil): Ó, kedves Kolozsvár. Budapest, 2005].

Haller Károly volt az egylet fő lövészmestere, vezetése alatt a céllövészet ismét fellendült, az egyletnek több mint száz tagja volt. Az általa rendezett ünnepélyek nagy sikernek örvendtek, meghívottak érkeztek ilyenkor szerte az országból, illetve a szomszéd országokból is. Az egylet kiváló viszonyban volt a bukaresti és bécsi egyletekkel, a kolozsvári céllövők ellátogattak Bukarestbe és Bécsbe is, Kolozsvár pedig őket látta vendégül céllövő versenyekre. 1882-től a Lövész Egylet hanyatlásnak indult. Dr. Haller Károly elfoglaltsága miatt lemondott az egylet irányításáról, helyére gr. Bethlen Gergelyt választották. Anyagi segítséget jelentett az egylet számára a Lövölde udvarának bérbeadása.

1884-ben megalakult a Kolozsvári Atlétikai Club (KAC), az első kolozsvári atlétikai egyesület. A KAC versenyszabályainak értelmében évi két viadalt szerveztek, tavasszal és ősszel. Mivel az új egyesület nem rendelkezett semmilyen sportarénával, az edzések, a háziversenyek és a viadalok megrendezésére alkalmas pályákat, termeket kellett bérelni. 1884-ben a KAC kibérelte a téli hónapokra havi tíz forintért napi egy órára a Tornavivodát, a nyári időszakra, illetve a tavaszi és őszi viadalra pedig megegyezett a Lövész Egylettel a Lövölde kertjének bérbevételében. A KAC első viadalát 1885. május 17-én tartotta a Lövölde kertjében, ahol alkalmas atlétikapályákat lehetett kialakítani. 1885 őszén és 1886 tavaszán újabb viadalokat szerveztek itt. Ezek a versenyek népszerűek voltak a sportot kedvelő polgárok körében, így sokan váltottak belépőket és követték a versenyeket, a KAC pedig szép jövedelemhez jutott. A fényes sikert látva a Lövész Egylet hasznot akart húzni, ezért megemelte a bérleti díjakat, így 50 forintot kért egy viadal alkalmára, 50 forintot pedig a nyári edzések megrendezésére. Erről Zuber Ferenc Az atlétika története Magyarországon (In Testnevelés, 1934) című munkájában olvashatunk. A KAC, amely nem államilag finanszírozott egyesület volt, ezt az összeget nem engedhette meg magának, és csak a pénzösszeg felét tudta felajánlani. A negyedik viadalt Désen rendezték, az ötödiket kényszer miatt a Lövöldében, ezután pedig a KAC soha többet nem bérelte ki a Lövöldét.

A Lövölde udvarán hosszú ideig bálokat, majálisokat is rendeztek, amelyek nagy sikernek örvendtek a kolozsváriak körében. A Lövöldei mulatságok hangulatára Grandprierre Emil emlékezett vissza imént idézett kötetében: a szabadban volt két nagy alakú térség, egyenesre, keményre vert földdel. Petróleumlámpák, színes lampionok világítottak le a szépséges kolozsvári lányokra, amint sokszor mind a két köröndben, két bandával mulattak.

A Lövész Egylet 1893 augusztusában átadta a Lövöldét a városnak azzal a feltétellel, hogy az épületet helyreállítja, törleszti az egylet adósságait, bérlőt keres a kerti helységnek, s ha majd új lövész egylet alakul, az épületet és a kertet visszaadja. Erről az Ellenzék 1895. március 26-i számából szerezhetünk tudomást. Sajnos, új lövész egylet sosem alakult, így az épület állapota egyre romlott. 1895-ben a főurak számára teniszpályát alakítottak ki, de alig néhány hónappal később a városi tanács ülésén tervet nyújtottak be a Lövölde istállóvá való alakításáról. Ezt az Ellenzék 1895. október 4-i száma rögzítette. Szerencsére a kolozsvári polgárok felháborodása hatott a tanácsra is, így az ötletet elvetették.

Az épület egyre romosabbá vált, a mu­latságok ideje is eltelt. A Lövölde udvarán már csak a teniszpályák maradtak, majd 1911-ben a sporttelep felépítésekor a kertet felszámolták, az épületet lebontották. A Lövölde emlékét a napjainkig is létező teniszpályák őrzik.

(Folytatjuk)