A tövisi előnevű báró Bálintitt (más helyeken Bálintith) család állítólag 1349-ig tudja visszavezetni családfáját. Nagy Iván szerint a 16. század elején telepedtek át Erdélybe, utódaik mind ott élő, híres családok gyermekeivel házasodtak össze. A két utóbbi leltár biztosan a családapa, Zsigmond nevéhez köthetők. Magáról a családról nagyon kevés adat maradt fönn. Azokat az elemeket, amelyek jelen íráshoz tartoznak, természetesen igyekeztünk összegyűjteni.
Sportlétesítmények a kolozsvári Sétatéren és környékén (1. rész)
A kolozsvári Sétatér a Szamos-parti város egyik látványossága, turisztikai érdekessége, a lakók számára ugyanakkor a város szívében elterülő zöldövezet, a kikapcsolódásra és találkozásra eszményi park. A tizenhárom hektáron elterülő díszkert kialakítása már a 19. század elején megkezdődött, közel kétszáz éves története szorosan összefonódik a kolozsvári sportélet múltjával. Hiszen a Sétatér mellett kapott helyet a stadion, ma is áll a korcsolyapavilon (bár már rég nem szolgálja a korcsolyázást), de volt itt uszoda, atlétika- és kerékpárpálya, labdázó és teniszpálya, nem is egy.
Előzmények
A kolozsvári Sétatéren kialakítása óta megtaláljuk a sportlétesítményeket: korcsolyáztak, csónakáztak, kerékpároztak, úsztak, teniszeztek, célba lőttek itt a sportrajongók.
Az 1820-as évek elején báró Jósika János főkormányszéki elnök felesége, gr. Csáky Rozália megalapította a Jóltevő Asszonyi Egyletet, amely 1826-ban megvásárolta a Haller-kertet (a Külső-Monostor, ma Moţilor, illetve a Bem, ma Coşbuc utca sarkán, a Malomárokig terült el), majd bérbe vette a Hangyásberket, a mai Sétatér helyén elterülő berket. Az 1830-as évek elején, br. Wesselényi Miklós és gr. Kendeffy Ádám hatására, az egylet a Haller kertben uszodát és fürdőházat létesített.
Siklóssy László A magyar sport ezer éve (Budapest, 1928) című munkájából tudjuk, hogy ez volt Kolozsvár első uszodája, ahol szívesen úsztak a reformkori, sportolni vágyó arisztokraták. Közülük kiemelkedett Wesselényi és Kendeffy. Az általuk sok bajjal létrehozott uszodában, mint két hatalmas delfin, órákig csapkodták izmos karjaik a hullámokat. Az uszodáról kevés információ maradt fenn, valószínű nyitott volt, fapalánk vette körbe, vize pedig hideg volt.
A tó és a korcsolyapavilon

A tó és a korcsolyapavilon története szorosan összefügg mind a Sétatér kialakulásával és fejlődésével, mind a korcsolyázás kolozsvári meghonosodásával. A Sétatér kialakítása a Szamos mocsaras, bokros partjának átalakításával kezdődött. Bizottság alakult, mérnököt, kertészt alkalmazott, tervet készített és véghezvitte a Sétatér kialakítását. Az 1860-as években Kagerbauer Antal tervében jelenik meg először a tó. 1866. március 23-án a Sétatér Egylet és a város szerződést kötött, amelyben az egylet megkapott két hold területet és ide egy év alatt kioszkot, zenepavilont építtetett, illetve befejezte a tó ásását. Mindezt Kőváry László ecseteli A kolozsvári Sétatér keletkezése és fejlődése 1812–1886 (Kolozsvár, 1886) című munkájában.
Az 1860-as évek végén meghonosodott a korcsolyázás Bécsben, majd Budapesten is, ahol korcsolya-egyesületek alakultak, melyek bálokat, estélyeket, versenyeket szerveztek a korcsolyázni vágyók számára. A bálok híre csakhamar Kolozsvárra is elért, 1871 decemberében megindult a szervezés, melynek eredményeként megrendezték az első korcsolya-összejövetelt a Múzeum-kert (Mikó-kert) kis taván. A résztvevők kevesen voltak, többnyire az arisztokrácia köréből, őket Pongrácz zenekara szórakoztatta. Az esemény sikeres volt, így hasonló eseményeket rendeztek még a tél során.
1872 novemberében elfogadták a Kolozsvári Korcsolyázó Egylet (KKE) alapszabályait, decemberben pedig megalakult az új egyesület, melynek első elnöke Paget János (John Paget) skót származású birtokos, író volt. Az egylet 1873 decemberétől bérbe vette a sétatéri tavat, ezzel ide költözött a kolozsvári korcsolyaélet is. Az egylet biztosította heti két alkalommal a korcsolyázást, ilyenkor zenekart hivatott, legtöbbször a helyi katonazenekart. Ezeket nevezték akkoriban sikamlós mulatságoknak. Emellett bálokat, esti korcsolyázást, versenyeket, farsangi mulatságokat szervezett, a korcsolyázás pedig közkedvelt sport lett Kolozsváron. Erről részletesebben A kolozsvári sportélet életrajzi gyűjteménye (1818–1918) (Kolozsvár, 2006) című munkámban írok.
A korcsolyázás elterjedésével együtt megnőtt a nézők száma is, akik kijöttek a tópartra. Szükség volt egy olyan korszerű épületre, ahol a nézők megmelegedhettek, ahol fűtött helyiségből követhették figyelemmel a korcsolyázást. Az első kis épület, amelyet még az 1870-es években emeltek, nem volt megfelelő már akkor, hiszen a kis bódé bakterháznak jó lehetett, de egyébre nem volt alkalmas. Erről a Magyar Polgár című lap 1875. december 12-i számában ad részleteket.
Az 1870-es évektől egyre többen hangoztatták, az egyletnek építkeznie kell ahhoz, hogy kényelmet nyújthasson a korcsolyázók és a nézők számára. Az első ötlet a szigeten egy üveges kioszk építése volt a hölgyek számára. Erről számolt be a Magyar Polgár 1876. december 2-i számában. Sajnos, az építkezések késtek, mert az egylet az 1880-as évek elejére egyre nehezebben tudta begyűjteni a tagdíjakat, s komoly anyagi gondokkal küszködött. Az üveges kioszk elkészült az 1880-as években, de néhány évvel később már ez is kicsinek bizonyult, így az egylet Óvári Kelemen vezetése idején, az 1890-es évek elején nagyméretű építkezések mellett döntött. Első lépésként 1894-ben megnagyobbították a tavat.
1895-ben a városi tanács kiírta a pályázatot egy díszes korcsolyacsarnok és egy mulató felépítésére. A nyertes terv Debreczeni Balázs építészé volt, aki egy svájci stílusú, 30 méter hosszú, 9 méter széles cukrászdát tervezett, melynek két bástyája és két tornya lett volna. A cukrászda csarnokában 300 személy fért volna el, ezen kívül 250 személy a kinti teraszon. Az épület építkezési költsége 24 800 forint lett volna. Minderről az Ellenzék 1895. június 11-i számából szerzünk tudomást. Az építkezés feltétele az volt, hogy a korcsolyapavilont be kell fejezni 1895. november 1-re, a kioszkot pedig be kell fedni ugyanaddig.
Az építkezés késett a kor bürokráciája miatt: hiába írta ki a város a pályázatot, hirdetett győztest, a város törvényhatósági bizottsága pedig döntött az építkezésekről, ezt a határozatot fel kellett terjeszteni a belügyi, majd a kereskedelmi minisztériumba. A tervek hosszas tárgyalások után elnyerték a „magas” kormány tetszését is, s minthogy Magyarországon még középületekben is csak az létesülhetett, ami a „magas” kormánynak tetszett, „hát mos az ő kegyéből, de a magunk költségén végre hozzájutunk a tervezett épületekhez” – számolt be az Ellenzék 1896. szeptember 5-i számában.
Újabb pályázatot írtak ki 1896. júliusában, a kormányhoz pedig Pákey Lajos tervét terjesztették fel. Az új pályázat feltétele az épületek felépítése volt még 1896 folyamán. Az épület felépítésére hárman pályáztak: Reményik Lajos, Endstrasser Benedek és Hirschfeld Lajos építészek. A győztes pályázat a Reményiké lett, aki vállalta a két épület felépítését 54 179 forint 95 krajcár összegből. Erről az Ellenzék 1896. augusztus 8-i számában olvashatunk. A város az építkezésre 40 000 forintot folyósított a kabalapataki erdő eladásából, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület pedig 26 000 forint kölcsönt adott 15 évre, évi 5 százalékos kamattal – tudósított 1896. szeptember 7-i számában az Ellenzék.

A korcsolyapavilont a régi fabodega helyén, a tó partján, a mulatót pedig a sziget és a fősétányok között építették fel. A mulató tervezésekor Pákeyt a Potsdam melletti Sanssouci-kastély ihlette. A kaszinó bejáratához díszes, mitológiai alakok szobrával díszített szökőkutat emeltek 1897-ben.
Az épületek elkészültével a sétatéri korcsolyaélet története új, pompás szakaszba érkezett. Néhány enyhe tél után 1905-től Kolozsvár országos szintű korcsolyaversenyek központja lett, melyeken részt vett a budapesti korcsolyázók legelitebbje. E versenyek kapcsán bemutatókat is rendeztek, 1907-ben és 1911-ben Kronberger Lili, 1912-ben Méray-Horváth Opika világbajnokok, 1908-ban és 1912-ben pedig Szende Andor világbajnoki bronzérmes tartott bemutatót a Sétatéren, Kolozsvár pedig a magyar korcsolyaélet második központja lett Budapest után. Erre bővebben A kolozsvári sportélet életrajzi gyűjteménye (1818–1918) (Kolozsvár, 2006) című könyvemben térek ki.
A korcsolyázó egylet egész évben bérelte a tavat, így a csónakázást is az egyesület rendezte. Az egylet 1889-ben tizenhat egyes és kettős könnyű, keskeny csónakkal, négy evezős kisméretű facsónakkal (egy- és kétszemélyes), két hármas csónakkal és három nagy, tizenkét személyes csónakkal rendelkezett. A csónakokat rendszeresen karbantartották, így ez az üdülési forma is elterjedt lett a város polgárainak körében. A tavat a diákok is szívesen keresték fel. „Az intézethez oly közel eső sétatéri tó szebbnél szebb két-, négy- és hatevezős csónakokkal van nyáron át ellátva. Ide szoktak ifjaink szabad délutánokon ellátogatni s az evező sport mellkas erősítő gyakorlatait végezni. A tó absolute veszélytelen s legmélyebb helyei is 1¼ méter mélységűek” – számolt be a Kereskedelmi Akadémia sportkörének elnöke, Hangay Oktáv a Kiss Sándor (szerk.) A kolozsvári bentlakással összekötött Kereskedelmi Akadémia huszonkettedik évi értesítője az 1899-1900. tanévről (Kolozsvár, 1900) című munkájában.
Természetesen az egylet kedveskedett a tagjainak, hiszen gyakran rendeztek csónakos-estélyeket is, amikor a tavat kivilágították, léggömbökkel, lobogókkal, jelvényekkel díszítették ki, a zenepavilonban pedig a katonazenekart látták vendégül. A csónakokat zöld gallyakkal, füzérekkel és kis lámpákkal díszítették. A közönség mellett csónakba szálltak jelmezes alakok, illetve a zenészek is, kiknek nótái remek hangulatot keltettek – olvashatjuk a Kerékpár-Sport szerkesztősége által 1889-ben kiadott Emlékkönyvben.
Sajnos, az első világháború utáni hatalomváltás következtében az új városvezetés nem hosszabbított szerződést a pálya további bérbevételét illetően a korcsolyaegylettel. Dr. Somodi István, az 1908-as londoni olimpia ezüstérmes magasugrója, a kolozsvári sportélet vezető egyénisége így írta le a történteket egyik, dr. Szentgyörgyi Imrének, a Magyar Korcsolya Szövetség elnökének írt, ma a Magyar Olimpiai és Sportmúzeum megőrzésében levő levelében az 1920-as évek elején: „mint tudod, bennünket a sétatéri jégpályáról a város a szerződés megszűnte után kitett, illetve a szerződést előjogaink dacára nem újította meg, hanem azt a sportszövetség (FSSR) kolozsvári téli sportszakosztályának adta bérbe, sőt ezt megelőzőleg egy évig összes felszerelésünket visszatartotta, mit csak nehezen tudtunk kiszabadítani a várostól.” A KKE kénytelen volt új pályát kialakítani a kétágú református templom mögötti telken, amely jóval kisebb volt, mint a sétatéri tó.
A két világháború közötti időszakban a kolozsvári korcsolyázók román bajnoki címek sorát szerezték meg mind gyors, mind műkorcsolya-versenyeken, a Sétatéri tó jegén pedig országos bajnokságokat és nemzetközi versenyeket rendeztek. Sajnos, a második világháború után a Sétateret fokozatosan rombolták. A korcsolyapavilonból étterem és kaszinó lett, a mulató pedig évek át zárva volt, romos állapota miatt használhatatlanná vált. Felújítását 2012-ben fejezték be, azóta kulturális eseményeknek ad otthont.
Az első világháború előtt létrehozott sportlétesítmények közül ma már csak a korcsolyapavilon és a sétatéri tó maradt meg, bár a tavon nem korcsolyáznak, a korcsolyapavilon pedig rég elvesztette eredeti rendeltetését.
A Lövölde
A kolozsvári céllövészetnek évszázados a hagyománya. A rendszeres mozgás, a testgyakorlatok iránti igény első írásos bizonyítékai a 17. századtól maradtak fenn, ekkor Kolozsváron közkedvelt sport volt a céllövészet. Köztudott, hogy a vár tornyait különböző céhek védték, a polgároknak, a céhek tagjainak pedig szükségük volt békés időszakokban a rendszeres edzésre, amely a Szamoson túl, a mai Fellegvár tövében álló lövöldében zajlott. A rendszeres sportolás vasárnap volt, amikor a különböző céhek közösen eljártak a lövöldébe. Erről részletesen Kovács Kis Gyöngy A játékos város címmel számol be a Korunk 1999. decemberi számában (www.hhrf.org/korunk).
A 19. század második felében a céllövészet ismét közkedvelt sport lett, Magyarország-szerte felkarolták és egyesületeket alapítottak. Kolozsváron dr. Haller Károly 1869. február 14-én egy lövölde felállítását javasolta a Sétatéren. Bár ötletét a Sétatér-egylet is jóváhagyta, hamarosan kiderült, hogy megvalósítása külön egyletet igényel, így új, Céllövő Egyletet alapítottak, amely megkapta a Sétatér, a Fásberek és a Szamos (a mai aréna és a mellette levő játszótér) közötti területet, valamint vendéglőtartási jogot. 1873. április 7-én az egylet megkezdte az építkezést és a parkosítást a telken. Minderről a Kuszkó István szerkesztésében 1906-ban Kolozsváron megjelent Emlékkönyv dr. Haller Károly működéséről című munkából szerezhetünk tudomást.
Gyönyörű parkot alakítottak ki, amelynek a Fásberek felöli oldalán felépült vörös téglából a Lövölde épülete, mellette pedig a lövő helyek. A gyönyörű kertet Grandpierre Emil így mutatta be: szép, sűrű liget, csigadombbal, hatalmas fákkal, dús lombú cserjékkel, amik közt zavartalanul fészkel a fülemüle. [Nagy Péter (Grandpierre Emil): Ó, kedves Kolozsvár. Budapest, 2005].

Haller Károly volt az egylet fő lövészmestere, vezetése alatt a céllövészet ismét fellendült, az egyletnek több mint száz tagja volt. Az általa rendezett ünnepélyek nagy sikernek örvendtek, meghívottak érkeztek ilyenkor szerte az országból, illetve a szomszéd országokból is. Az egylet kiváló viszonyban volt a bukaresti és bécsi egyletekkel, a kolozsvári céllövők ellátogattak Bukarestbe és Bécsbe is, Kolozsvár pedig őket látta vendégül céllövő versenyekre. 1882-től a Lövész Egylet hanyatlásnak indult. Dr. Haller Károly elfoglaltsága miatt lemondott az egylet irányításáról, helyére gr. Bethlen Gergelyt választották. Anyagi segítséget jelentett az egylet számára a Lövölde udvarának bérbeadása.
1884-ben megalakult a Kolozsvári Atlétikai Club (KAC), az első kolozsvári atlétikai egyesület. A KAC versenyszabályainak értelmében évi két viadalt szerveztek, tavasszal és ősszel. Mivel az új egyesület nem rendelkezett semmilyen sportarénával, az edzések, a háziversenyek és a viadalok megrendezésére alkalmas pályákat, termeket kellett bérelni. 1884-ben a KAC kibérelte a téli hónapokra havi tíz forintért napi egy órára a Tornavivodát, a nyári időszakra, illetve a tavaszi és őszi viadalra pedig megegyezett a Lövész Egylettel a Lövölde kertjének bérbevételében. A KAC első viadalát 1885. május 17-én tartotta a Lövölde kertjében, ahol alkalmas atlétikapályákat lehetett kialakítani. 1885 őszén és 1886 tavaszán újabb viadalokat szerveztek itt. Ezek a versenyek népszerűek voltak a sportot kedvelő polgárok körében, így sokan váltottak belépőket és követték a versenyeket, a KAC pedig szép jövedelemhez jutott. A fényes sikert látva a Lövész Egylet hasznot akart húzni, ezért megemelte a bérleti díjakat, így 50 forintot kért egy viadal alkalmára, 50 forintot pedig a nyári edzések megrendezésére. Erről Zuber Ferenc Az atlétika története Magyarországon (In Testnevelés, 1934) című munkájában olvashatunk. A KAC, amely nem államilag finanszírozott egyesület volt, ezt az összeget nem engedhette meg magának, és csak a pénzösszeg felét tudta felajánlani. A negyedik viadalt Désen rendezték, az ötödiket kényszer miatt a Lövöldében, ezután pedig a KAC soha többet nem bérelte ki a Lövöldét.
A Lövölde udvarán hosszú ideig bálokat, majálisokat is rendeztek, amelyek nagy sikernek örvendtek a kolozsváriak körében. A Lövöldei mulatságok hangulatára Grandprierre Emil emlékezett vissza imént idézett kötetében: a szabadban volt két nagy alakú térség, egyenesre, keményre vert földdel. Petróleumlámpák, színes lampionok világítottak le a szépséges kolozsvári lányokra, amint sokszor mind a két köröndben, két bandával mulattak.
A Lövész Egylet 1893 augusztusában átadta a Lövöldét a városnak azzal a feltétellel, hogy az épületet helyreállítja, törleszti az egylet adósságait, bérlőt keres a kerti helységnek, s ha majd új lövész egylet alakul, az épületet és a kertet visszaadja. Erről az Ellenzék 1895. március 26-i számából szerezhetünk tudomást. Sajnos, új lövész egylet sosem alakult, így az épület állapota egyre romlott. 1895-ben a főurak számára teniszpályát alakítottak ki, de alig néhány hónappal később a városi tanács ülésén tervet nyújtottak be a Lövölde istállóvá való alakításáról. Ezt az Ellenzék 1895. október 4-i száma rögzítette. Szerencsére a kolozsvári polgárok felháborodása hatott a tanácsra is, így az ötletet elvetették.
Az épület egyre romosabbá vált, a mulatságok ideje is eltelt. A Lövölde udvarán már csak a teniszpályák maradtak, majd 1911-ben a sporttelep felépítésekor a kertet felszámolták, az épületet lebontották. A Lövölde emlékét a napjainkig is létező teniszpályák őrzik.
(Folytatjuk)
További írások
A 19. század második felében a szamosvölgyi vasút megépítésének lehetősége fontos célkitűzése volt Szolnok-Doboka vármegye érdekvédelmi szerveinek. Az ügy hosszú ideig elhúzódott, ugyanis a pályát fővonalként akarták kiépíteni, de nem volt hozzá elég pénzügyi alap. A megoldás végül Szolnok-Doboka vármegye főispánjának, báró Bánffy Dezső a fejéből pattant ki, ugyanis javaslatára mellékvonal jellegű pálya építése mellett döntöttek, így dolgozták ki az előtanulmányokat, illetve terveket, és így kérték az engedélyeztetését is.
Az 1841-ben beindult Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlési mozgalma Pesten (I., II. gyűlés), Besztercebányán (ma: Banská Bystrica, Szlovákia) tartott III. összejövetelük után 1843 nyarán, Temesváron tartották IV. vándor-, azaz nagygyűlésüket. A mozgalom történetének mindmáig legmegbízhatóbb áttekintése a budapesti Orvostörténeti Közlemények hasábjain jelent meg 1969-ben.
Szilágyi Andrást 1956. december végén legációba1 küldték a karácsonyi ünnepek idejére, a távoli Háromszékre, Papolcra a bűnbánati hétre. Brassón át Barátosra érkezett vonattal, és mivel szekér nem várta az állomáson, városi öltözetben gyalogolt el a havas országúton. Czegő V. András lelkész fogadta, és kérte, hogy egyéb tennivalói miatt vállalja át az ő feladatait is erre az időre. Szilágyi András bűnbánati prédikációi alkalmával az 1956-os magyarországi eseményekről is beszélt, a szabadságharcról, a lelkesedésről, az összeomlásról, a megtorlásokról. Nem is sejtette, hogy a gyülekezetben is lehetnek „téglák”.
Idén emlékezünk meg Pákei Lajos építész százhetvenedik születésnapjáról, s mivel építészként, főmérnökként, iparmúzeumi igazgatóként, előadóként, műemléki értékek közvetítőjeként oly sokat köszönhetünk neki, emlékezni is csak ünnepelve tudunk. A szakipari képzéssel kapcsolatos felvetései mai napig érvényesek, hiszen a mesterségbeli tudásnak, az iparos szorgalomnak, lelkiismeretességnek, s mindezek alapján a mesterember társadalmi megbecsülésének ma is híján vagyunk – az alábbi sorokban is kiáll ezek mindenkori szükségszerűsége mellett. Legyen hát ez az „ünnepi beszéd” Pákei Lajos születésnapi köszöntője.
Szilágyi András 1956-ban érettségizett Nagyenyeden. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű szigetként megmaradni magyarnak, főleg hogy egy kis, mindenből kirekesztett sziget tagjaként élt addig is. Büntetett előéletű, elítélt apával az egyetemekre nem is pályázhatott a református kollégiumokat megjárt, művelt, olvasott fiú, akinek nagyapja a medgyesi református templom harangjának öntéséhez gyűjtött adományt a legszigorúbb időkben a maroknyi gyülekezettől. Az unoka megtalálta az egyetlen helyet, ahova ezzel a múlttal is fogadták, és ő jelesen meg is felelt ennek a bizalomnak. Felvették a kolozsvári református teológiára, ahol barátokra lelt.
A kor szokásaival ellentétben a festő magánéletére a diszkréció volt jellemző, a társaság nem pillanthatott be a múzsákhoz, modellekhez főződő kapcsolatába. Bár Grigorescu portréi között sok a férfitanulmány, úgy tűnik, hogy kedvenc modelljei mégis a nők voltak. Észrevette lényükben a költészetet, tekintetükben az álmodozást, a várakozást, a titkot. Dancs Máriát sokáig nézte, tudta, hogy megtalálta a legszebb modellt, akit valaha látott: az ifjúság állott előtte minden szépségével.
Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens.
A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban.
Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is?
Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt.
Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika”.
A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek.
Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek.
A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet.
![]() |
![]() A 19. század második felében a szamosvölgyi vasút megépítésének lehetősége fontos célkitűzése volt Szolnok-Doboka vármegye érdekvédelmi szerveinek. Az ügy hosszú ideig elhúzódott, ugyanis a pályát fővonalként akarták kiépíteni, de nem volt hozzá elég pénzügyi alap. A megoldás végül Szolnok-Doboka vármegye főispánjának, báró Bánffy Dezső a fejéből pattant ki, ugyanis javaslatára mellékvonal jellegű pálya építése mellett döntöttek, így dolgozták ki az előtanulmányokat, illetve terveket, és így kérték az engedélyeztetését is. |
![]() Az 1841-ben beindult Magyar Orvosok és Természetvizsgálók vándorgyűlési mozgalma Pesten (I., II. gyűlés), Besztercebányán (ma: Banská Bystrica, Szlovákia) tartott III. összejövetelük után 1843 nyarán, Temesváron tartották IV. vándor-, azaz nagygyűlésüket. A mozgalom történetének mindmáig legmegbízhatóbb áttekintése a budapesti Orvostörténeti Közlemények hasábjain jelent meg 1969-ben. |
![]() Szilágyi Andrást 1956. december végén legációba1 küldték a karácsonyi ünnepek idejére, a távoli Háromszékre, Papolcra a bűnbánati hétre. Brassón át Barátosra érkezett vonattal, és mivel szekér nem várta az állomáson, városi öltözetben gyalogolt el a havas országúton. Czegő V. András lelkész fogadta, és kérte, hogy egyéb tennivalói miatt vállalja át az ő feladatait is erre az időre. Szilágyi András bűnbánati prédikációi alkalmával az 1956-os magyarországi eseményekről is beszélt, a szabadságharcról, a lelkesedésről, az összeomlásról, a megtorlásokról. Nem is sejtette, hogy a gyülekezetben is lehetnek „téglák”. |
![]() Idén emlékezünk meg Pákei Lajos építész százhetvenedik születésnapjáról, s mivel építészként, főmérnökként, iparmúzeumi igazgatóként, előadóként, műemléki értékek közvetítőjeként oly sokat köszönhetünk neki, emlékezni is csak ünnepelve tudunk. A szakipari képzéssel kapcsolatos felvetései mai napig érvényesek, hiszen a mesterségbeli tudásnak, az iparos szorgalomnak, lelkiismeretességnek, s mindezek alapján a mesterember társadalmi megbecsülésének ma is híján vagyunk – az alábbi sorokban is kiáll ezek mindenkori szükségszerűsége mellett. Legyen hát ez az „ünnepi beszéd” Pákei Lajos születésnapi köszöntője. |
![]() Szilágyi András 1956-ban érettségizett Nagyenyeden. Már akkor tudta, hogy nem lesz könnyű szigetként megmaradni magyarnak, főleg hogy egy kis, mindenből kirekesztett sziget tagjaként élt addig is. Büntetett előéletű, elítélt apával az egyetemekre nem is pályázhatott a református kollégiumokat megjárt, művelt, olvasott fiú, akinek nagyapja a medgyesi református templom harangjának öntéséhez gyűjtött adományt a legszigorúbb időkben a maroknyi gyülekezettől. Az unoka megtalálta az egyetlen helyet, ahova ezzel a múlttal is fogadták, és ő jelesen meg is felelt ennek a bizalomnak. Felvették a kolozsvári református teológiára, ahol barátokra lelt. |
![]() A kor szokásaival ellentétben a festő magánéletére a diszkréció volt jellemző, a társaság nem pillanthatott be a múzsákhoz, modellekhez főződő kapcsolatába. Bár Grigorescu portréi között sok a férfitanulmány, úgy tűnik, hogy kedvenc modelljei mégis a nők voltak. Észrevette lényükben a költészetet, tekintetükben az álmodozást, a várakozást, a titkot. Dancs Máriát sokáig nézte, tudta, hogy megtalálta a legszebb modellt, akit valaha látott: az ifjúság állott előtte minden szépségével. |
![]() Szexualitást és vallást egy címben, még inkább egy tanulmányban említeni sokak számára meghökkentő, netán egyenesen megdöbbentő lehet. Ez azonban abból adódik, hogy az európai kollektív mentalitásban a két fogalom a kereszténység felvételével élesen elkülönült, így számunkra a hétköznapi, vulgáris, bohém, laikus, hedonista és materiális világ sajátosságaként értelmezett szexualitást nehéz egy térbe hozni a szakralitással, isteni ágenciával azonosított vallásossággal. A két fogalomnak ez az éles elkülönülése és jogi, térbeli és gyakorlati szétválasztása azonban nem minden történeti korban volt ennyire evidens. |
![]() A címben felsorakoztatott három fogalom furcsa társításának közös nevezője egy név: Babos Sándor. A Babos név a békebeli Kolozsvár egyik leggazdagabb polgárának, az órás és ékszerkereskedő Babos Sándornak a Szamos-híd Széchenyi téri sarkán ma is álló palotájának köszönheti fennmaradását a kolozsvári köztudatban. A mai kolozsváriak közül csak kevesen tudják, hogy ki is volt ő, azt pedig még kevesebben, hogy a szintén Babos Sándor nevet viselő fia és unokája milyen sikeres pályát futott be a magyar székesfővárosban. |
![]() Napjainkban a múlt kutatása sokak számára nem tűnik vonzó területnek, a régészeti felfedezésekről szóló hírek mégis rendre népszerűvé tudnak válni a nyilvánosságban, és felkeltik a társadalom érdeklődését. A megtalált leletekről gyakran hallunk és sokat olvashatunk, de tudunk-e eleget a régészek munkájáról vagy a szakterület jelenéről is? |
![]() Madách Imre korán érő fiatalember volt, gyenge egészsége visszatartotta őt a virtuskodástól, tizennégy évesen már Pesten tanult a jogi akadémián, majd joggyakornok (patvarista) volt. Édesanyja iránt tisztelettel vegyes szeretetet érzett, mindenben meghallgatta tanácsát. Húszévesen már fontos hivatalt töltött be, ügyvéd, majd táblabíró volt Balassagyarmaton, Nógrád vármegyében. A nőkkel nem volt sok szerencséje, barátjával, Szontágh Pállal részt vettek a város társasági életében, Madách azonban halk szavú, visszahúzódó maradt. |
![]() Tanári és emberi volta megkülönböztette Killyéni Pétert egy olyan időszakban, amikor az edzők „pofozógépek” hírében álltak. Sohasem idegeskedett, sohasem kiabált: „Nyugodt, csendes ember volt, ritkán emelte fel a hangját, a durvaság nagyon távol állt tőle, ellentétben azokkal, akik naponta leordították a fejünket, vagy szétpofoztak… Tőle tanultuk meg azt, hogy mi is az atlétika”. |
![]() A magyar történelemben, s különösen Erdély múltjában kevés olyan előkelő, magas rangú családot találunk, mint a Rhédeyeké. Királytól származtatják magukat, fejedelmet adtak Erdélynek, s még az angol királyi családdal is rokonságba kerültek. |
![]() Az 1848. március 15-i pesti események híre március 19-én ért Enyedre – Gaetano Biasini gyorskocsiutasai hozták a hírt. A kollégium diáksága nyomban megindult, népgyűlést hívtak össze a református vártemplomban, miközben Rákóczi-indulót énekeltek, hatalmas nemzeti színű zászlót bontottak, és felolvasták a Nemzeti dalt. Március 30-án, hatalmas tömeg részvételével megtartották a vártemplomban a Megyei Közgyűlést, majd kimondták Erdély unióját Magyarországgal. A kollégium bezárta kapuit, diáksága beállt nemzetőrnek, a tanárok egy része pedig honvédnek. |
![]() A Batthyány család 1398-ban Battyán faluról (ma Szabadbattyán) kapta a nevét. Eredetileg Kővágóörsi volt a nevük, és a Veszprém megyei Felsőörsről származtak. A török uralom idején a család nyugatabbra húzódott, Németújvárra tette át a székhelyét (Güssing, Burgenland), s azontúl a németújvári Batthyány megnevezést használták. A család első grófja Batthyány Ádám volt, aki 1630-ban kapott grófi címet. |
Új hozzászólás