Ha valaki Trieszttel köszönt, talán még a mai napig könnyen Fiuméval válaszolunk. Az Adriai-tenger partján fekvő két város mintegy háromszáz évvel ezelőtt kapott szabadkikötői rangot kapott VI. Károly magyar királytól, ezzel pedig rögvest virágzásnak is indultak. Míg Fiume lényegében a magyar tengerpartot jelentette nekünk, addig Trieszt a Habsburg Birodalom legfontosabb hajózási és hadikikötőjévé vált, amely a harmadik legnagyobb vízi forgalmat bonyolította le a kontinensen.
Trieszt száz éve a birodalom legnagyobb városa volt Bécs, Budapest és Prága után, és mindig is potenciális ütközőpontnak, csatatérnek számított a rendkívül fontos geopolitikai helyzete miatt – míg végül az olaszok a 20. század ötvenes éveiben végleg megszerezték. Trieszt azonban jóval több egy nagy múltú kikötővárosnál: talán kevesen gondolnák, de olasz és világszinten is különlegesen nagy kávénagyhatalomnak számít, és Nápoly mellett az északolasz város Olaszország legfontosabb kávéközpontja. A város történelmi kávézói többnyire bécsi stílusban készültek, és olyan nagy írók látogatták a múlt századelőn, mint Umberto Saba, James Joyce vagy Italo Svevo.
A kávé egyébként már a reneszánsz idején is felütötte a fejét az Appennini-félszigeten, az eszpresszót azonban egy olasz üzletembernek köszönhetjük: Luigi Bezzera egyik hobbija volt az, hogy gasztrokísérleteket végzett a kávéval; többek között így jött rá arra bő száz éve, hogy a gőznyomás nemcsak a kávékészítés sebességére, hanem a nedű ízeire is komoly hatással van. És biztos, ami biztos, az olaszok 1998-ban létrehozták minőségbiztosítási célzattal az Istituto Nazionale Espresso Italianót, vagyis az Olasz Nemzeti Eszpresszó Intézetet, hogy végre leszögezhessék, mi számít igazi olasz presszókávénak.
Nápoly és Trieszt csatája
Nagyon úgy fest, hogy az olasz eszpresszó felkerülhet az UNESCO világörökségének a listájára. Azonban a történet kissé bonyolult – olaszosan bonyolult. A trieszti és nápolyi rivalizálás ugyanis olyan nagy, hogy mindkét település magának akarja a kávénagyhatalmi címet. Így hát az UNESCO-hoz két olasz világörökségi pályázat is érkezett, az egyik Észak-, a másik pedig Dél-Olaszországból.
magyar származású üzletember.
Kép: Wikipédia
Az olasz agrártárca élén álló ötcsillagos trieszti politikus, Stefano Patuanelli blokkolta a nápolyi UNESCO-pályázatot, ugyanis szerinte a kérdést előbb tisztázni kell Nápoly és Trieszt között – csakhogy ez nem lesz könnyű. A két város között komoly földrajzi, történelmi és kulturális különbségek adódnak, meg különben is: az olaszoknál a kávé nemcsak szent, hanem becsületbeli dolog is. A nápolyiak szerint az észak-olaszok a déliek kultúráját akarják a sajátjukként eladni. A campaniai régióban élők szerint az történik, mint 2017-ben: ekkor a pizzát és a pizzakészítés mesterségét vették fel a világörökségi listára, azonban először nem Nápolyt tüntették fel az olasz eredetű étel őshazájának. Akkor végül a déliek kiharcolták maguknak, hogy a „nápolyi” megnevezés a pizza mellé kerülhessen, kérdés, most sikerrel járnak-e. Olaszország egyébként a pizzán túl ötvenöt, felbecsülhetetlennek tartott természeti, kulturális, illetve építészeti örökséggel büszkélkedhet. A listán megtalálhatók a Lipari-szigetek, a Velencei-lagúna, az Amalfi-part, Pompeii és a Herculaneum régészeti lelőhelyei, a Dolomitok, továbbá Nápoly, Siena, Róma és Firenze történelmi központjai is.
Mi nem kívánnánk eldönteni a nápolyi és trieszti kávécsata végkimenetelét, de azt azért megemlítenénk, hogy Triesztben isszák Olaszországban a legtöbb kávét. Egy átlag trieszti naponta négy eszpresszót, azaz „nerót” fogyaszt el – ha valaki nem így kéri az eszpresszót az olasz kikötővárosban, máris elárulja magáról, hogy nem sokat konyít a helyiek életmódjáról és szokásairól. A napi négy kávé egyébként kétszer annyi, mint az olasz átlag.
Illy Ferenc öröksége
Triesztben található továbbá 1903 óta a kávébörze és az egyetlen olasz kávétudományi felsőoktatási intézmény is – újabb csavar a történetben, hogy a magánegyetem pont a nagy olasz kávérivális Nápolyból költözött át Triesztbe. És hogy némi hazai kötődést is megemlítsünk: Triesztben két híres olasz kávévilágmárka honol, a Hausbrandt, illetve a temesvári származású Illy Ferenc által alapított Illy.
Illy Ferenc Temesváron nőtt fel egy magyar nemzetiségű apa, Illy János asztalos, és egy német nemzetiségű anya, Rössler Aloisia gyermekeként. A család többször is elköltözött temesvári tartózkodása alatt, Szekernyés János temesvári helytörténész szerint Illy Ferenc szülőháza a Józsefváros elnevezésű negyedben volt a Scudier tér 2. szám alatt. Az épület ma már nem létezik, ugyanis a 20. század elején felhúztak a helyére egy bérházat.
Illy Ferencet a temesvári józsefvárosi katolikus templomban keresztelték meg, és a Temesvári Piarista Gimnáziumban végezte az általános iskolát, 1904-ben pedig befejezte a szakiskolát. Huszonkét évesen besorozták az osztrák–magyar hadseregbe, majd 1914-től harcolt az első világháború több frontján is, többek között a kraśniki és az isonzói csatákban. Az első világégés után Triesztben maradt, majd elkezdett dolgozni a város híres kávéüzeménél, a Hausbrandtnál. Illy Ferenc egy johannesburgi születésű, német–ír gyökerekkel rendelkező trieszti nőt vett feleségül, Vittoriát, majd két gyermekük is született: Ernesto és Hedda. Illy Ferenc egyik unokája, Trieszt egykori polgármestere, Riccardo Illy évekkel ezelőtt elmondta, hogy egy igencsak multikulturális családban nőtt fel, és úgy emlékszik vissza nagyszüleire, hogy otthon többnyire németül beszéltek, de magyar ételeket és olasz italokat fogyasztottak.
Illy Ferenc először a fűszer-, majd a kakaókereskedelemben próbálkozott, majd innen váltott át a kávéiparba – és milyen jól tette. 1933-ban a Hausbrandt tulajdonosával közösen létrehozta az Illycaffèt, amely a mai cég jogelődjének számít. A vállalkozók nem voltak könnyű helyzetben, ugyanis a harmincas évekbeli Triesztben hatvannál is több kávécég volt számontartva. Illy újításai azonban úttörőnek bizonyultak: 1935-ben rájött arra, hogy jobban megőrzi az aromáját a kávékeverék, ha gőzzel préselik ki az íztartalmát. Szabadalmaztatta is a találmányát, az Illetta nevű automata eszpresszógépet, továbbá a légmentes kávédobozt is, és forradalmasította a kávéfőzés világát. Ez a gép egyébként ma is használatos modernizált formában, mondhatni az Illetta a mai korszerű presszógépek elődjének tekinthető, mellyel a méltán híres olasz presszókávé is készül. Az Illycaffè pedig a negyvenes évekre megkerülhetetlen tényezővé vált egész Olaszországban, idővel pedig világmárkává vált – ma már a bolygó számos nagyvárosában találhatunk Illy kávézót.
Trieszt a monarchia felszabdalása után fokozatosan veszített gazdasági és ipari jelentőségéből, odalett a város hosszú évtizedek alatt felépített kapcsolatrendszere, az évek elteltével egyre kevesebb áru mozgott a kikötőben. Az a tény is sokatmondó, hogy a városban száz éve többen éltek, mint ma. A város kulturális értelemben is elszegényedett: Trieszt a jelentős német és szlovén ajkú, valamint zsidó lakosságát is elveszítette. Illy Ferenc unokája, Riccardo Illy ugyanakkor méltó módon próbálja ápolni az egykori Habsburg-kikötőváros kávéházkultúráját. Polgármesterként visszahelyeztette Sissi királyné szobrát a trieszti pályaudvar elé, valamint elérte, hogy a régi Habsburg-neveket is kiírják a mai utca- és térnevek alá.
