Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Gy. Szabó Béla és a Pásztortűz

Emlékezés a 35 éve elhunyt kolozsvári grafikusra

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre: Koldusok című első metszetlapja 1933-ban készült el. Még ugyanabban az évben nyolc fametszetet készített Nyírő József Kopjafák című novelláskötetéhez, illetve nyolc tusrajzot Dsida Jenő Nagycsütörtök című verses kötetéhez, amelyek osztatlan sikert arattak mind a közönség, mind a kritikusok körében.

A kezdetek…




Kós Károly arcképe 1933-ban, fametszet

A még kezdő, de tehetséges Gy. Szabó Béla ez idő tájt került kapcsolatba az akkor már majdnem egy évtizede megjelenő lappal, a Pásztortűzzel. A magát irodalmi és művészeti folyóiratként meghatározó lap, amelynek nevét Kolozsvári Grandpierre Emil adta, az Erdélyi Szemle utódlapjaként indult útjára 1921 elején. Az 1921 és 1944 között megjelenő Pásztortűz egyik legkitartóbb munkatársa – főszerkesztőként, szerkesztőként, majd élete utolsó éveiben laptulajdonosként – Reményik Sándor volt. Az akkor már Kárpát-medence-szerte híres és elismert költő – aki jó szemű műkritikusként mindig figyelemmel követte az erdélyi képzőművészek tevékenységét – hamar felismerte Gy. Szabó Béla tehetségét. Valószínű Reményiknek (is) köszönhető, hogy a művészi pályája kezdetén álló, de a gazdasági válság miatt 1933-ban állás nélkül maradt, és súlyos anyagi gondokkal küzdő művész a Pásztortűznél talált nemcsak munkahelyre, hanem otthonra is. Rövidesen megbízták a lap grafikai szerkesztésével, és ezzel a lap munkatársává vált. A Pásztortűz 1934. január 31-én megjelent számának címlapját már Gy. Szabó Béla őrtüzet jelképező fametszete díszítette, amely a későbbiekben különböző változatokban gyakran feltűnt a borítólapokon. (A korábbi évek lapszámainak borítólapján gyakran találkozhatunk a „jó Testvér Lélekben, Igazságban, Művészetben”, Szilágyiné Szőcs Piroska festőművésznő hasonló, „a tűznél fekvő, de nem alvó, hanem éberen őrködő pásztort ábrázoló” grafikájával.) Ugyancsak Gy. Szabó Béla keze munkáját dicsérik a lap állandó rovatainak – Krónika, Elsüllyedt világ (ligeti Ernő rovata) – művészi kivitelezésű fejlécei. S közben persze rajzai, metszetei révén ő gondoskodott a lapban megjelentetett írások nagy részének illusztrálásáról is.

A Pásztortűz támogatásának köszönhetően 1934 tavaszán Gy. Szabó Bélának lehetősége nyílt Szervátiusz Jenő társaságában kiállítani a Minerva Kiadó kiállítási termében. A tárlat beharangozójában Járosi Andor kolozsvári evangélikus lelkész, a fiatal, még csak szárnyait bontogató művész szállás­adója, majd jó barátja Gy. Szabó Bélát a lap „rendes munkatársa”-ként mutatta be: „Gy. Szabó Béla grafikus és Szervácius Jenő szobrász még e hó végén kiállítást rendeznek a Minerva kiállítási termében. Művészetük nem szorul kínálgatásra, csak az eseményt akarjuk e sorokkal jelezni. Jelentőségén kívül késztet erre az is, hogy lapunk is hozott Szervácius-műhasonmást, Gy. Szabó pedig lapunknak, talán nyugodtan írhatjuk – rendes munkatársa is.”1

A kiállításról Kovács László közölt kritikát, amelyben Gy. Szabó Béla Fellegvári udvar című szénrajzának kíséretében a következő terjedelmes méltatás olvasható: „Gy. Szabó Béla pár éve már meglepetésként hatott, mint fiatal, jelentkező tehetség a Károli Gáspár Társaság kollektív kiállításán szénrajz-sorozatával és pár darab pasztelljével. Azóta figyelni lehetett az utat, amelyen mozgékony szelleme, kereső és tökéletesedni vágyó művész-szenvedélye jár. (…) Mostani kiállításának már tekintélyes anyagát tették ki pasztellképei. De megmaradt a szén is, mint további lehetőségek eszköze. Közben azonban nyugodtabb lett a szem is, pihentetőbb a mondanivaló. A nyugtalan, erősen beszédes kompozíciók helyett most már finomabb részletekben merül el. A szén sötét foltjai megritkulnak, diszkrét és finom vonalak jelennek meg, megjelenik külön a táj, a városrész, az első képek háttere. A »Szamosparti részlet« leheletszerűen finom előtérben álló fiatal akácfájának fekete vonalával. A havas »Háztetők«-nél maradéktalan és tökéletes kifejező eszköz a szén. A részletekben való elmerülés hozza magával az utat a portré felé. Az arcok meglátásának kitűnő képessége már első rajzain feltűnt, de még csak a regényesség, a szembeszökő vonal az arcból az egész emberrel együtt. Most már az arc külön, részletfinomságaival, gazdag feladataival. »Önarckép«-e egyik legjobb képe volt a kiállításon, mutatva a kitűnő portrétistát, aki egyik következő lépésként bizonyára jönni fog. Pasztelljei közül is elmélyültebb arctanulmányokra mutat a »Csodálkozók« című kép. Érdekes kép impresszionista szín- és fényvibrálásával a »Harmonikás«. A »Plánétás asszony« mondanivalójával az első periódus témái között áll, de már elfinomulva és képszerűbben… Minden a legjobb fejlődést mutatja, s ami külön szerencse művész számára, a mondanivalóval egyszerre fejlődik az eszközzel és anyaggal való bánni tudás, a kifeje­zés. Az első mondanivalók nyugtalan vonalai, a külvárosi foltok után »festőibb« mondanivalók érkeznek s ezzel együtt a részletekben való elmélyülés, hogy majd új, gazdagabb síkon jöjjenek ismét a szélesebb, nagyobb ölelésű mondanivalók. E természetes út mellett egészséges művész-fegyelmet tanulhatott Gy. Szabó Béla a fametszéssel és nyomda-grafikai munkáival, amelyekből szintén állított ki képei mellett egy kis gyűjteményt.”2




Az 1937. január 15-i lapszám címoldala

A kiállítást követő évben jelentkezett első önálló metszetkönyvével, a Liber Miserorummal. A mintegy 50 metszetet tartalmazó albumról a Pásztortűzben Maksay Albert írt igen kedvező méltatást. A Gy. Szabó Béla metszetei cím alatt megjelent és a művész metszeteivel illusztrált írásban többek között ezek olvashatók: „Ezt a latin kifejezést (liber miserorum – szerző megj.) »nyomorultak könyvé«-nek, vagy »szegények könyvé«-nek fordíthatnók talán. De ez a könyv, a benne felsorakozó gyönyörű képek egymásutánjának szöveg nélküli, hangtalan és mégis kiáltóan kifejező mondanivalóival, többet akar, mint a szegény és nyomorult emberek világát megmutatni. Szánalmat, szeretetet, könyörületességet és felelősséget követel velük szemben. Nem bemutatás tehát, hanem lelkiismeret ébresztés; nem proletárpropaganda, hanem krisztusi testvériség hirdetés. Az embernek ezekről a fametszetekről assisi Ferenc, a szegények szentje jut eszébe, úgy, ahogyan a Fioretti, a virágocskák könyve ábrázolja őt édes közvetlenséggel. Gy. Szabó Béla lapjain ugyan nyoma sincs a Fioretti naiv bájának, de annál teljesebbek metszőjüknek a témához, a magasztos szegénységhez kapcsolódó lelki közösségével. Ám mindez csak részleges érdem volna, ha a metszetek a témától és felfogástól elvonatkoztatva a maguk kép mivoltában nem lennének művészileg kifogástalanok és tökéletesek. De éppen azzal adnak rendkívüli kifejező erőt a művész mondanivalóinak, hogy formailag és technikailag is teljesen érettek, kiforrottak, befejezettek.”3

A metszetkönyv azonban annak ellenére, hogy Bibliophil Társaságtól megkapta „az év legszebb könyve” kitüntetést, nem aratott osztatlan sikert. Maksay fenti sorai és Dsida Jenő elismerő könyvismertetője mellett akadtak bírálói is: Korvin Sándor például a Korunk folyóirat hasábjain a Liber Miserorum kötetet „olcsó nyomor-romantika” jelzővel illette. A bírálatok hatására, bár a magát baloldalinak valló grafikus a szociális témák helyett, a természet szépségeinek ábrázolása felé fordult.4

Gy. Szabó Béla 1936-ban Budapestre utazott, ahol Varga Nándor Lajos irányítása mellett a budapesti Képzőművészeti Főiskolán alkalma nyílt tökéletesítenie az addig csak autodidakta úton szerzett, hiányos képzőművészeti ismereteit. Kapcsolata a Pásztortűzzel, illetve Reményik Sándorral budapesti tartózkodása alatt sem szakadt meg. Bizonyság erre a Petőfi Irodalmi Múzeum kézirattárában őrzött, Reményik Sándornak címzett, 1936. június 19-én kelt levele:

„Kedves Sándor!

Hallgattam eddig, de annál többet gondolok Rátok. Napról napra mindinkább megértelek, aki a legjobb körülmények mellett rövid ideig sem igen szerettél itt maradni. Nekem is jó dolgom van eddigi életemhez képest. Kevesebb valamivel az anyagi gondom, mégis nagyon húz valami vissza. Gyakran megesik, hogy megyek az utcán s egyszer csak valahol a Szent János-kút vagy Hajtásvölgy felé találom magam. Nagy erő ez Sándor! Ha szárnyaim volnának, és a szememet bekötnék, talán vissza is találnék Hozzátok. Tanulni jöttem ide és ez a cél az egyedüli, amely az egyensúlyt megtartja. Hovatovább látom, hogy a tehetségemen kívül, amelyről nem tehetek, Erdélynek köszönhetek a legtöbbet, és igazi munkát ott fogok végezni. Olyan eset, mint a Makkaié, sem veszi el kedvemet, hiszen vagytok még elegen – erősebbek. Ezen is sokat gondolkoztam és mindig Tereád és Kós Károlyra, valamint arra a maroknyi emberre jutottam.

Ezt az évet még itt töltöm Magyarországon, januárra talán lemegyek Olaszországba. Kell ez a távollét, hogy az ember igazi környezetét és önmagát jobban megbecsülje. Hogy személyesen nem vagyok köztetek, kedvező annyiban, hogy legalább nem halljátok sok helytelen kiszólásomat. Erről itt, úgy látszik, leszoktam. Nagyon szeretném, ha egyszer feljönnél, amíg itt vagyok. A könyvnapokon kerestelek. Nagyon szeretnék egy fametszetet csinálni Rólad és most már menne is. Légy szíves majd megírni, ha jössz, esetleg akkor majd egy szívességre is megkérlek: néhány fadarab felhozásáról lenne szó. A Pásztortüzet és a Helikon-asztalt sok szeretettel üdvözlöm. Téged szeretettel üdvözöllek

Sz. Béla”5

és a folytatás

Egyéves távollét után Gy. Szabó Béla hazatért Kolozsvárra és tovább folytatta közreműködését a Pásztortűzzel. A lap 1937. január 15-i számának borítólapját a hazatért és már egyre ismertebb grafikus egy hegyi forrásból ivó fiút – háttérben az emblematikus pásztortűzzel – ábrázoló, mélyen szimbolikus töltetű fametszete díszíti. Ugyancsak ebben a lapszámban látható a Flórián Tibor Vázlatok című kötetéhez készített egyik finom vonalú tusrajza is.




Gy. Szabó Béla: Önarckép, szénrajz

Gy. Szabót még ugyanebben az évben újabb megtiszteltetés érte: az ő munkáit is bemutatták az erdélyi képzőművészek budapesti seregszemléjén. Mások mellett olyan jónevű és ismert képzőművészekkel állíthatott ki, mint Szervátiusz Jenő, Nagy Imre, Kós Károly, Bordy András, Thorma János, Ziffer Sándor és Szolnay Sándor. A 11 művész munkáiból összeállított tárlatról a Nyugat első nemzedékéhez tartozó Nagy Zoltán (1884–1945) író, költő és kritikus Budapestről küldött, és a Pásztortűz 1937. június 15–30-i, összevont számában Erdélyi képzőművészek Budapesten címmel megjelent beszámolójában a következő méltatást olvashatjuk Gy. Szabó Bélával kapcsolatban: „Egészen új, meglepetésszámba menő Gy. Szabó Béla bemutatkozása. Folyóiratokban megjelent fametszetei és a múlt évben kitüntetett Liber Miserorum révén már róla is volt fogalmunk, de amit a kiállításon nyújt, azt nem várhattuk. A múlt év őszén maga is eljött Budapestre, ahol sokat tanult, mégpedig földijétől, ­Varga Nándortól, aki a Főiskola kiváló grafika-tanára. Nagy anatómiai tudásra és mesterségbeli fogásokra tett szert pár hónap alatt, s különösen a színes, több dúcról nyomott fametszet terén ért el meglepő eredményeket. Újabban készült alkotásai sok elmélyülésről, lelki beleélésről tanús­kodnak, de magukon hordják a nagyvonalúság öntudatlan hatását is. Főképpen néhány színes női arcképe kelt méltó meglepetést a kiállításon. Fejlődése csudálatosán gyors ütemű, úgy annyira, hogy ma Molnár C. Pál, Gáborjáni Szabó Kálmán és Buday György mellett legjobb fametszőink sorába emelkedett.”6

Két hónappal később ugyancsak a fent említett Nagy Zoltántól olvashatunk egy, kizárólag a fametsző művésznek szentelt terjedelmes méltatást Gy. Szabó Béla címmel. A Pásztortűz 1937. augusztus 15–31-i, szintén összevont számában megjelent írásában ­– amelynek címlapján a művész egyik Önarckép című fametszete látható – a szerző, miután ismerteti a grafikus életrajzát, részletesen kitér addigi művészi pályájának a bemutatására. A pályakezdésével kapcsolatban írja: „Nagy nehézségek állottak előtte, s ezek között is a legnagyobb az, hogy akár a rajzolás, akár pedig a fametszés mesterségbeli részét minden útmutatás nélkül kellett elsajátítania. Mestere csak a kísérletezés volt, s ez a mester igen szigorúnak bizonyult. Most, amikor előttünk fekszik négy év alatt készült lapjainak hosszú sorozata, megfigyelhetjük, hogy milyen szigorú önkritikával dolgozott, hogy a tiszta mesterségbeli fogásokat hosszú, küzdelmes úton szerezte meg. A legkomolyabb, önfegyelmezett autodidakták közé tartozik.” A szerző szerint művészi kialakulásában és fejlődésében mérnöki képzettsége is fontos szerepet játszott, és az, „hogy a műegyetemen megszokta a fekete tus és a fehér papír összetartozását, a jelenségeknek e két alapvető színben való szemlélését.” Írásának végén Nagy a fametsző portrékészítő képességét dicsérte: „Kevés ilyen kifejező, ennyire tökéletes portréval dicsekedhetik újabb művészetünk. Modern művészeink ritkán közelítik meg ezt a csodálatosan egyszerű, mégis mindent hiánytalanul, oly vonzóan, gazdagon kifejező színes fametszet-arcképet.”7

1937 decemberében Gy. Szabó Béla egy meglepetés-kiállítással lépett a kolozsvári közönség elé: a fametszőként ismert grafikus ezúttal színes pasztell képeivel örvendeztette meg a tárlatnézőket. A kiállításon nyolc belföldi kép mellett az olaszországi tanulmányúton, illetve bulgáriai és görögországi útjai során készült színes krétarajzok, valamint a bugaci alföldi tájat bemutató pasztelljei voltak láthatók. A kiállításról a Pásztortűz 1937. december 15–31-i, összevont számának Kép és szobor rovatában Maksay Albert közölt részletes beszámolót Gy. Szabó Béla útiképei címmel. Az írás szerzője már magával a címmel is utalt arra, hogy a bemutatott alkotások többek egyszerű tájképeknél. A tájkép a látott tájat ábrázolja. Mint írta: „A Szabó Béla pasztelljein az ember ott látja, vagy legalább ott sejti azokat az érzéseket és hangulatokat is, amelyek a művészt a témája, megfigyelése és képpé rögzítése közben ihlették.”8

Az „átszervezett” Pásztortűz




Fametszet a Liber Miserorum albumból.
Forrás: Rézkarcfitnes

1938 januárjától a Pásztortűz „mind szellemben, mind formában átalakítva” jelent meg. A nyomdatechnika fejlődése lehetővé tette, hogy a folyóirat színes borítóval jelenjen meg, a fényképek és a képzőművészeti alkotások reprodukciói, illetve az illusztrációk jobb minőségűek legyenek. Természetesen az átszervezés a lap tartalmi szerkezetének átalakítását, az elavultnak tűnő rovatok újakra cserélését is maga után vonta. Az új formai megjelenítés Gy. Szabó Béla számára is kedvezőnek bizonyult. Továbbra is közölt metszeteket, de az új nyomdatechnikának köszönhetően lehetőség nyílt finomabb vonalú rajzok, pasztellek közlésére is. Mindjárt az év első számában két elbeszélés (Kováts József: Mária néni; Petres Antal: A kanárimadár) is Gy. Szabó Béla rajzai által illusztrálva jelent meg. A következő, februári lapszámban Tamási Áron Édes méz című regényéből közölt részletet illusztrálta két rajzával Gy. Szabó, aki ezek mellet saját írással is jelentkezett. A Festik az arcképem című humoros írásából, amelyet a róla készült Bordy-akvarell, valamint a portrékészítés folyamatáról készült saját rajzai illusztráltak, nemcsak a grafikus-művész írói képességéről szerzünk tudomást, hanem Bordy András festőbarátjának otthonába és családi életébe is betekintést nyerünk: „A gyermeknek nem tetszett, hogy mellőzték, mikor olyan jó lett volna azon a képen pancsolni. Jött a sírás, visibálás ismét, mint a fergeteg. »Apjukom« meg türelmesen festett. Ilyen türelmes csak egy apa lehet. Kérlelés, csitítás, babusgatás hangzott minden oldalról, valahogy olyan formán, hogy – mókuci – fókuci – rókuci – hókuci – pókuci – kókuci! Megrendülve füleltem, hogy családos embernek mi mindent kell tudnia.

Közben lankadatlanul álltam, ő megfestett. Pihengettünk olykor, csavartam a fejem jobbra-balra, hajoltam, guggoltam, ami mindenkinek ajánlatos, ha festik. Munkaközben pedig bűvészkedtem, hosszabb ideig álltam egy lábon, hadd lássa a mester, hogy nem akármilyen modellel van dolga. A vizes papíron jól futkorásztak egybe a színek, s ahol kellett, közéjük lehetett ágyazni újabb, vagy sötétebb színeket, itt-ott felszívni a nem odavaló foltokat. Ment minden simán, ami vízfestésnél igen fontos, mert későbbi javítgatás már a frissességet veszélyezteti. Kényszerszünetet is tartottunk, mert odalenn bormérés közben tíz veder borba tévedésből egy liter szilvapálinka került. Ezt kellett kóstolgatnunk, hogy érzik-e nagyon, s ha igen, vajon fog-e húsz vederben érezni. Szerencsére a képnek már amúgy is száradnia kellett. A hátteret és ruhát még igazítgatta, én közben a mosdótál és a földre fektetett kép előtt ülő festőről vázolhattam egy szénrajzot.

Kissé beborozva nézegettük a képe­ket, s Bordy barátom azzal biztatott, hogy az enyémet nem teszem ki az ablakba. Vigasztaltam, hogy bár olyan vagyok a képen, mint a kötelességét teljesítő mór, de legalább kancsi és a szájam egyik fele görbül. Viszonozta kedvességemet azzal, hogy én meg kugligolyó fejet rajzoltam neki. Fenyegetőztem is, hogy majd kimetszem. Egyszóval bőven traktáltuk egymást, végül is kölcsönösen megegyeztünk, hogy egyik sem bántja a másikat. Lényegében egyik sem szólt komolyan a másik munkájába, ő mégis visszagörbítette a szájamat, ami hízelgett.

Másnap még apróbb foltozgatásokat végzett. Előzőleg tiszta vízzel végigmosta az egész képet, helyenként formálta, simítgatta, de csak annyira, hogy a kép frissessége megmaradjon. A gyerek hol aludt, hol sírt, hol gügyögött, mint azelőtt való nap. Bámultam az apai türelmet, s kíváncsian kérdeztem, hogy munkáját két gyermek nem fogja-e majd zavarni.

– Tavaszra egy nagy manzárdszobát építünk, felpakolom őket, ott aztán bőgjenek!

Így készül egy arckép a családos festő otthonában.”9

1938-ban, a megújulás első évében megjelent lapszámokban gyakran találkozhatunk Gy. Szabó Béla illusztrációival. Olyan ismert írók, mint Nyírő József (Az öreg ház; Két kritika) és Karácsony Benő (Vadalany és egyebek), valamint Nagy Borbála (Mártonbá háztűznézőben) írásait színesítette rajzaival, de emellett több pasztelljével és szénrajzával is megismertette a Pásztortűz olvasóit. Az augusztusi lapszámban egy újabb írását tette közzé Dalmáciai fogadtatás címmel. A három rajzzal illusztrált írásban Gy. Szabó Béla a tőle megszokott humoros stílusban elevenítette fel a Dalmát tengerparton töltött napokat.10

Az 1939-es évet a Pásztortűz Lyka Károlynak a Pesti Hírlapból átvett, az erdélyi művészek budapesti kiállításáról írt kritikai elemzésével indította. A Nemzeti Szalonban megszervezett kiállításon 24 erdélyi művész (Nagy Imre, Bordy András, Szolnay Sándor, Szervátiusz Jenő, Vágó Gábor és sokan mások) között jelen volt természetesen Gy. Szabó Béla is „nagyerejű fametsze­tei révén, amelyek legelőnyösebb oldaláról mutatják be ennek a kitűnő grafikus­nak tehetségét”.11 A lap fényképeket is közöl a kiállításon személyesen ott lévő Gy. Szabó Béláról, Bordy Andrásról és Simon Béláról.

1941, a Pásztortűz veszteségeinek éve

Császár Károlyt, aki sok éven keresztül felelős szerkesztőként fontos szerepet töltött be a lap vezetésében, „a nagy múltú hajdani kolozsvári állami felsőbb leányiskola helyén szervezett leánygimnázium igazgatói székébe került.” Ugyancsak távozott a laptól Kéki Béla szerkesztő is, aki Budapestre költözött. Reményik Sándor vezércikkben méltatta érdemeiket, és búcsúzott a távozóktól a maga és az itt maradt egykori munkatársak nevében. Az év első számának címlapját Császár Károlynak a lapban kifejtett tevékenysége előtt tisztelegve, Gy. Szabó Bélának az egykori felelős szerkesztőről készített metszetportréja díszíti.




Önarckép 1968-ból, fametszet.
Forrás: Képzőművészeti Múzeum, Kolozsvár

A Pásztortűz legnagyobb veszteségét kétségkívül a főszerkesztő és laptulajdonos Reményik Sándor költő 1941. október 24-én bekövetkezett halála okozta. A november 15-én megjelent számot a szerkesztőbizottság teljes egészében az elhunyt költő emlékének szentelte. A címlapon, valamint az 531. oldalon Kudelász Károly szobrászművésznek Reményik Sándorról felvett halotti maszkjáról készített Fotofilm-felvételek láthatók, ugyanakkor a lap Gy. Szabó Bélának az evangélikus templomban felállított ravatalról készített szénrajzát, valamint a költőről készült fametszetét is közölte. Az 1939-ben megkezdett és 1940-ben befejezett portré elkészítésének egy vázlattal illusztrált története is ebben a lapszámban látott napvilágot Arcképe címmel.

„Jó ideig szemérmes tartózkodással fogadta azt a gondolatot, hogy valaki arcképét örökítse meg. Ezért eleinte csak lopva tanulmányoztam. Az itt közölt vázlat is így készült, társaságban, ahogy a beszélgetők háta mögé bújtam. S bár az utóbbi időben látása gyengült, néhányszor mégis rajtacsípett. Ilyenkor zavartabban mosolygott, mint én.

Ez azután többször megismétlődött s végül is nem idegenkedett szándékomtól. De a megvalósításra csak lassan került sor. Vándoréveim korszaka következett és ritkán találkoztunk.

Ezerkilencszázharminckilencben egy párás fülledt júniusi délután meglátogattam a Lorántffy Zsuzsanna kórházban, hogy nekikezdjek egy fametszetnek, de hangulata nagyon szomorú volt.

»Mess meg engem ravatalos halottnak!« – mondotta kissé emelkedett hangon. Máskor keményen tartotta fejét, most lehorgasztotta: fáradt volt és szenvedett. Kezelőorvosával tréfás dolgokat mondogattunk, s rövid ideig Sándornak is jó kedve lett. De ez csak a fény fel-felvillanása volt abban a tompa, fojtó szürkeségben, amely fenyegette, amelytől oly szorongva félt. Aggódva panaszolta, hogyha a kegyetlen közöny teljesen hatalmába keríti, még verset sem tud majd írni. Később is többször voltak ilyen gyötrődései. Nem fárasztottam hát már csak azért sem, mert nem a letört Reményik Sándort akartam megörökíteni. Amit akkor csináltam – úgysem sikerült.

Sokszor fut az ember nehéz feladatok után. S mintha kényszerített volna valami, hogy egészben véve kemény, acélos alkatú s részleteiben mégis oly finom vonalú fejét megrajzoljam.

Telt-múlt az idő, de ahányszor találkoztam vele, mindig nyugtalanított valami. Végre a következő évben már könnyen ment a dolog. De azért most is eszembe jutott az a bizonytalan érzés, hogy esetleg nem sikerül. Különös kíváncsisággal, félelemmel, bizakodással, küzdelemmel kevert érzés. Közben arról is beszélgettünk leginkább, hogy a művészi alkotásban a véletlennek nagy szerepe van, minden alkotás egyúttal szerencsejáték. A művész pedig a világ legnagyobb kártyása: egy lapra felteszi egész életét. Mesélte, hogy néha évekig hordozott magában egy-egy versmagot, amíg kikelt és fává terebélyesedett.

Egy darab körtefa deszka volt nálam, arcát mindjárt arra rajzoltam fel. Érdekes, kissé hátrakapott, kopaszodó boltozatos szikla-homlokának vonalát húztam le előbb, amely a szemöldök fölött eléggé kiugrik. Majd a pofacsont, a száj-tájék és az áll körvonalát, sok puha részletvonalaival. Elhelyeztem benn ülő, elszánt és egyúttal jóságos, világos szemét, amely annyiszor látott a magasba s bizony sokszor csak a földet nézte. Ezt a tekintetet kevés fényképe adja jól vissza. Egyrészt ez már a világos szemek fényképezésénél így szokott lenni – a lemez nem egyformán érzékeny a különböző színekre – másrészt a gép csak pillanatot rögzít, de nem kutat. Az egész arckifejezésben volt valami lenyűgöző, különösen, ha verset olvasott fel, vagy beszélgetés közben lendületbe jött. Rideg üveglencse ki tudja-e váltani ezt az arckifejezést az emberből?

Rendkívül finom vonalak adódtak orrának formáinál. Mindezt fametszetben kellett elképzelni, ami nem ment minden nehézség nélkül. Külön gondot adott deresedő, rövid bajusza, szája, különösen alsó ajkának egyszerre puha és dacos vonala. Erős, erélyes állkapcsa is két szelíd, gömbölyded formában végződött.

Nem fárasztottam sokat. Előre biztattam, hogy az egész művelet – ha sikerül – olyan, mint a jó foghúzás; minél rövidebb ideig tart, annál jobb. Később is közbevetettem egy-egy ilyen mondást, hogy kedélyét élénkítsem, ami munkámat megkönnyítette.

Egy-kettőre megbarátkozott a modellüléssel, nem is hitte, hogy kedélyes beszélgetés közben történik meg mindaz, amitől oly sokáig húzódott.




Fametszet a Liber Miserorum albumból. Forrás: Rézkarcfitnes

Másnap a felrajzolt arcot kezdtem vésni. Hajléktalan ember voltam abban az időben és a Pásztortűz egyik asztalán dolgoztam, mint »megtűrt elem«. Sándor is gyakran feljárt, így a kivésett, főbb vonásokat mindjárt természet után ellenőrizhettem. Nem volt könnyű feladat ez; vigyáznom kellett, hogy csak a lényeges maradjon meg az arcból, amely – mint már említettem – érdekes ellentétek összhangja volt.

Mikor láttam, hogy a siker reménye felcsillan, fütyörészni kezdtem. Erre Sándor is felvidult. Még énekelt is. A próbalapok nyomtatása közben szó esett a versek illusztrálásáról is. Határozottan kijelentette, hogy verset akkor olvas legszívesebben, ha nincs rajz mellette. A mai fametszetekkel sem nagyon barátkozott meg, de amikor az első, elfogadható lapot eléje tettem, hosszasan nézte, állkapcsait összeszorította, majd szokás szerint felkapta fejét és nagy örömömre, megnyugvásomra mondta röviden, hogy ezt a metszetet szereti.

Ezek után kiderült, hogy a metszetek aláírása fárasztóbb volt, mint a modell-ülés. Az erélyesen fogott toll alatt meg-megakadt az írás, de feltűnően egyformán minden aláírásnál ugyanott. Látási zavarai gyakran voltak az utóbbi időben, és így csak egynéhány lapot írattam alá. Nehezen ment, de mégis szívesen tette.

A Pásztortűz szerkesztőségéből távozóban mindig visszafordult az ajtóban, felemelte fejét nyugodtan, kérőn szólt vissza: »A tüzet ne hagyjátok!«

Most, hogy messzire ment, gyakrabban nézegetem arcképét. Ezt a mondatát hallom, és arra jövök rá, hogy hovatovább magunkra maradunk.”12

Reményik Sándor halálát követően a Pásztortűz megszűnéséig (az utolsó lapszám 1944. február 15-én jelent meg) Gy. Szabó Béla munkáival már csak elvétve találkozunk a folyóirat hasábjain. Kivételt képez az 1943. január 15-i lapszám, amelynek címoldalán A vak gyógyítása című metszetének egy részlete, a lap belső oldalain pedig három szénrajza (A bözödi kicsi szoros télen; János gazda; Bözödi szépség) látható. Ugyanebben a lapszámban Gy. Szabó Béla kolozsvári kiállítása cím alatt olvashatunk méltatást az előző évben megnyílt tárlatról, amelyen a grafikus székelyföldi útjának során készült alkotásai mellett Fuhrmann Károly ötvösművész egyedi munkáit is kiállították. Az írás szerzője Maksay Albert tömören így jellemzi Gy. Szabó Bélát, és a már kiforrott művészetét: „Céltu­datos, pontos, határozott, magabízó szellem érvényesül mindenben, ami a keze alól kikerül. Nem engedi át magát érzelmi benyomások sodrának, hanem néz, mérlegel, mindent megfontol. Tömör tudati összehangoltságként él együtt benne a grafikus, a festő és a lelkiismeretes gondolkozó.”13

Zárszóként hadd idézzük Reményik Sándor 1939-ben, a portré készítésének évében Gy. Szabó Bélának, a jó barátnak és munkatársnak, egyfajta „végrendeletként” ajánlott versét:

 

Mindenki a magáét

Gy. Szabó Bélának

A köröket, a köröket ne hagyd:

Mindenki a magáét –

El ne hagyd magad dolgát-örömét,

Kicsi virágát az egész világért.

Rajzold, rajzold buzgón és elmerülten

És rendületlenül

Rajzold, rajzold pontos köreidet –

Míg a vihar elül.

S ha halni kell: akkor is úgy találjon

A végzet: a vak katona:

Polgár- és művész-gőggel mondd neki:

A köreimet nem adom oda.”

Jegyzetek:

1 Pásztortűz, 1934. április 15., XX. évf., 7. szám, 147. old.

2 Pásztortűz, 1934. május 15., XX. évf., 9. szám, 192–193. old.

3 Pásztortűz, 1935. július 15., XXI. évf., 13. szám, 284. old.

4 https://www.maszol.ro/index.php/kultura/115338-munkanelkuliek-reszegesek...

5 Benczur László: Gy. Szabó Béla emlékezetére,. In: Diakonia – evangélikus szemle, 1986., VIII. évf., 1. szám, 64–69. old.

6 Pásztortűz,1937. június 15–30., XXIII. évf., 11–12. szám, 250–251. old.

7 Pásztortűz, 1937. augusztus 15–31., XXIII. évf., 15–16. szám, 291–293. old.

8 Pásztortűz, 1937. december 15–31., XXIII. évf., 23–24. szám, 476. old.

9 Pásztortűz, 1938. február, XXIV. évf., 2. szám, 105. old.

10 Pásztortűz, 1938. augusztus, XXIV. évf., 8. szám, 428–432. old.

11 Pásztortűz, 1939. január, XXV. évf., 1. szám, 58. old.

12 Pásztortűz, 1941. november 15., XXVII. évfolyam, 11. szám, 590–591. old.

13 Pásztortűz, 1943. január 15., XXIX. évfolyam, 1. szám, 48–49. old.

Könyvészet:

Murádin Jenő: Gy. Szabó Béla. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980.

Nagy Béla: Az üstökös fénye. In: Művelődés, 2020. augusztus, LXXIII. évf., 8. szám.

Reményik Sándor összes versei, I–II. kötet. Auktor Könyvkiadó, Budapest, 2000.

Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, II. kötet, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. (...) Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. 

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.