Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Emlékezés Tavaszy Sándorra

Tavaszy Sándor (1888. február 25, Marossárpatak–1951. december 8, Kolozsvár), református egyházi író, a múlt század első felének meghatározó erdélyi filozófiai gondolkodója, teológiai tanár, püspökhelyettes. Műveiben főleg a korabeli európai egzisztencializmus hirdetője volt. Egyházi és egyetemi tanári munkássága mellett széleskörű közéleti tevékenységet is folytatott, élete során vezető tisztségeket töltött be az EME, az EMKE és az EKE intézményeiben is. Szakírói elfoglaltságán kívül, a két világháború között számtalan kisebbségi magyar folyóiratnak volt szerkesztője vagy munkatársa. Publicisztikájában mindig határozott, de józan cselekvésre buzdította az erdélyi magyar közösséget, kiemelve azokat az ellentmondásokat is, amelyek belülről feszítették kisebbségben élő népcsoportunkat. Az alábbi írások a Pásztortűzben jelentek meg 1936-ban, megállapításainak akkori időszerűsége ma is érvényesek, és meggondolandók. Ezekkel a rövid publicisztikákkal emlékezünk a 130 évvel ezelőtt született Tavaszy Sándorra, Erdély egykori kiváló személyiségére.

Nemzeti létérdekünk kérdései. A pártos ház


Tavaszy ­Sándor ­fiatalkori ­portréja

A próféták pártos háznak nevezték népközösségüket, a benne dúló pártharcok miatt. Pártos háznak nevezhetjük ma Európát, sőt, az egész világot, még azt a részét is, ahol parancsuralmi rendszer szerint kormányoznak, mert még ott is fortyog a pártos indulat, szorgosan keresvén azt a rést, amelyen át felszínre törhet.

A pártoskodás nem valami új dolog a Nap alatt. Örök bűne az emberiségnek. Akkor kezdődött, amikor — a bibliai tanítás szerint— pártot ütött az ember az Isten ellen és megkezdődött a világ története, amelynek, ebből a párt­ütésből kifolyólag az első nagy eseménye a testvérgyilkosság volt. Azóta a pártoskodás a világtörténet alkotó ténye­zőjévé vált, tehát hozzátartozik a lényegéhez. Mindig volt és mindig lesz, és hol magasabbra csap, hol pedig a mély­ségbe feszül, hogy új erővel törjön fel ismét.

Minél nagyobb területi és népi egységen belül folyik, annál nagyobb szabású, de éppen azért, mint pártoskodás, annál kevésbé feltűnő, mert a pártérdekek itt nemzeti érde­kekké tágulnak, vagy legalábbis annak a látszatával jelen­nek meg. Viszont minél kisebb egységeken és minél kis­szerűbb látókörön belül folyik a pártoskodás, annál feltű­nőbb, mert a pártérdekek annál megfoghatóbbak.

Egészen természetesen a pártoskodás mindig tagolódást, elkülönülést jelent, tehát a kisebb egységeken belül veszé­lyesebb, mert egyenesen atomizálódásra vezet s az egész népegység és nemzetszervezet felbomlásának a veszedel­mét rejti magában.

Mi magunk, erdélyi magyar népközösség, mi is pártos ház lakói vagyunk, tehát mireánk is illenek ezek a meg­állapítások és minket is fenyegetnek azok a veszedelmek.

Közöttünk ugyan nincsenek politikai ellentétek. Az erdélyi magyar életben ma nagy haladást jelent az az álta­lánossá vált belátás, hogy a magyarságra nézve nincs értelme a kormányzati pártpolitikában való részvételnek, tehát nincs értelme annak, hogy pártpolitikai lehetőségekért küzdjünk.

De közöttünk nincsenek gazdasági pártoskodások sem, mert oda még mindig nem jutottunk el, hogy az erdélyi magyarság gazdasági megszervezésére vonatkozó és követ­kezetesen végiggondolt terveink lennének, tehát legfeljebb érdekek állanak egymással szemben, nem pedig elgon­dolások.

Nincsenek társadalmi osztálytudatból folyó különbségek sem, amelyek pártos szembeállást eredményeznének. Még van ugyan néhány vakelméjű idétlen, aki ezeket a különbségeket megkísérli éreztetni, de már csak mosolyt kelt és nem ellentétet.


Barth Károly és Tavaszy Sándor

Honnan erednek tehát, a fennálló ellentétek, mi okozza, hogy a csoportokká tagolódás meg nem áll, hanem tovább tart, mi indokolja, hogy a mi erdélyi magyar életközös­ségünk is pártos háznak nevezhető?

Felületes minden olyan felelet erre a kérdésre, amely csak érdekellentétekről tud s a pártoskodások okát csupán személyi érdekek érvényesülésében keresi. A hiúság, a ver­sengés, a többnek, nagyobbnak, sőt, hősiesebbnek látszani akarás, mint személyi indokok, mind belejátszanak a mi erdélyi közéletünk mindennapi folyásába, de ezek még nem magyarázzák, legfeljebb színezik azt. Mélyebben vannak az igazi okok és komolyabbak.

Az igazi okok: kisebbségi sorsunk és helyzetünk, vi­szonylataink és feladataink megítélésében mutatkozó minő­ségi különbségekben vannak. Ez tisztán kifejezve azt jelenti, hogy vezető műveltjeink között intelligencia tekintetében, nagy különbségek vannak. Különbség van a látásban, a látó­körben, a tudásban, a dolgok és kérdések megítélésében, de különbség van a szempontokban és az álláspontokban, valamint az ízlésben és a szellemi igények tekintetében. Ezek a különbségek azok, amelyek politikai, gazdasági és művészi, közelebbről irodalmi életünkben folytonosan ki­ütköznek és ellentéteket idéznek elő, majd pártoskodásra vezetnek.

Fokozza az ellentéteket az a körülmény, amelybe ki­sebbségi sorsunknál fogva jutottunk, s amely kedvez a szűk­látókörűségnek, az átlagos ítélkezésnek és értékelésnek. Innen erednek — az igazi erdélyi szellemtől annyira ide­gen — apró és nagy elfogultságok, előítéletek, valamint az ezeket védelmező makacsság, amely még ha egyéni érde­kekkel is párosul, folytonosan ébren tartja azt a pártos szellemet, amely minden alkalommal felbukkan, valahány­szor kérdéseink döntés elé állítanak.

Ez a kórjelzés ismét csak arra kell, hogy figyelmeztessen mindenkit, aki közöttünk felelősséget hordoz, hogy az ön­művelődés és a közművelődés szolgálatában elfáradnunk nem szabad, mert ezek létfenntartásunknak az első és leg­fontosabb funkciói.

(Pásztortűz, 1936. január 15, XXII. évfolyam, 1. szám)

Nemzeti létérdekünk kérdései. Az érdektelenség bűne

Nemzeti létünk nélkülözhetetlen szervei a külön­böző társadalmi egyesületek. Egész közösségi életünk annyiban nevezhető egészségesnek, amennyiben ezek a szervek hibátlanul működnek és amennyiben hibátlanul és összhangzatosan együtt-működnek. Nem elég tehát, hogy önmagukban hibátlanul végezzék ezt a részletmunkát, amelyre hivatva vannak, hanem érezniük és ér­vényesíteniük kell azt az öntudatot, hogy valóban rész­let-munkát végeznek, amely beletartozik egy nagy egésznek az összefüggésébe.

Ha ez alatt a szempont alatt nézzük a mi nemzeti közösségünkben jelentkező egyesületi tevékenységet, megdöbbent az az összevisszaság, amely ezt jellemzi. Egyesületeink legtöbbje — itt a központban és a vidé­ken — folytonosan egymás munkájába kaszál bele és mindeniknek a mélyén ott feszül az a törekvés, hogy minden igényt egymaga akar kielégíteni. Ezért a leg­többje egymást úgy tekinti, mint útjában állót, mint akadályozót és nem úgy, mint ugyannak a nemzeti orgánizmusnak egyik szervét. A kulturális egyesületnek van sport-szakosztálya, a sport-egyesületnek irodalmi szakosztálya, a műkedvelő társaságnak turista szakosz­tálya, a teniszklubnak zenei osztálya és így tovább. Micsoda zűrzavar és micsoda erőpazarlás.

Ennek a helyzetnek az a további súlyos következ­ménye, hogy a versengő egyesületek tagjai is, kevés ki­vétellel, szemben állanak egymással és valami szenvedélytelen előkelőséget utánzó érdektelenséggel néznek egymás munkájára. Nagy bűne ez az érdektelenség különösen a vezetőknek, akiket igen sokszor a saját egye­sületükkel szemben is terhel ez a bűn. A helyzetet szö­vevényesebbé teszi az a tény, hogy az egyesületek mö­gött igen sok esetben klikkek állanak, amelyek megelé­gednek azzal, hogy az egyesület az ő érdeküket szol­gálja, hogy aztán a nemzeti organizmus részletmunká­ját mennyire szolgálja és milyen sikerrel, az nem igen jön számításba. A legkomolyabban dolgozó egyesületek reprezentáló-vezető tagjait alig látjuk még a saját egye­sületeik, még kevésbé a mások érdekkörébe tartozónak tekintett más egyesületek összejövetelein. Úgyhogy va­lami kitüntető nagy dolog, amikor a beszámolók arról szólhatnak, hogy „maga Kiss Péter Pál“ is részt vett az összejövetelen. Benne élünk abban a nevetséges visszás helyzetben, hogy az egyesületi munkában nem azoknak a szolgálatban égő bolondoknak jár a köszönet, akik vál­lalják és viszik a jövendőért való felelősség terhét, ha­nem azoknak, akik méltóztattak egy-egy filharmonikus, vagy egy tudományos előadáson kegyesen megjelenni és néhány fejbólintással a munkára „további ösztönzést adni”. Természetesen ezek is egy-egy ilyen megjelenés után hosszú időre ismét belesüppednek az érdektelenség nagy karosszékébe.


Professzorként

Hogy még tovább fokozzam ez egyesületi munkák­kal szemben mutatkozó érdektelenség bűnét, rá kell mu­tatnom arra, hogy ennek indító oka a legtöbb esetben abban található fel, hogy mai társadalmi vezetőréte­günk jó nagy részében még mindig úgy nézi egyesületi munkáját, mint „szerepkört”, amelyen belül magasabb, vagy előkelőbb vagy kevésbé előkelő „szerepet” kell játszania. Tehát nem a szenvedő, vérző, veszélyben forgó „ügy“ a fontos, hanem a szerep, amelyet a társadalmi élet színpadján szépen kell eljátszani, hogy kijárjon utána a taps és a csak felsőfokban beszélő hírlapi beszámoló. Fájdalommal kell sokszor tapasztalnunk, hogy igen sokakra nézve az egyesületi munka csak alka­lom és eszköz arra, hogy önmagukról beszéltessenek, ne­hogy kisszerűségük valami módon kiderüljön. Ha azután céljukat elérték, úgy jöhet ismét az érdektelen szemlélődés és bírálgatás boldog semmittevése.

Nemcsak! de ez az érdektelenség egészen addig fo­kozódik, hogy sokan egyenesen nem is találják előkelő dolognak, tehát nem találják illendőnek, hogy a megszo­kott keretek között folyó előadásokon megjelenjenek. Itt, ebben a mi városunkban, ismerek szép számmal ve­zető urakat, akik másfél évtized óta egyetlenegyszer sem jelentek meg pl. az Erdélyi Múzeum-Egyesület, vagy Irodalmi Társaság bár egyetlen előadásán is. Igaz, hogy ezeknek nincs szükségük a tanulásra, mert sokat tud­nak, tehát nem is fogadhatják el valakinek tanítását.

Az érdektelenség bűnével terheltek között nagyon sokféle típus található. Az eddig jellemzetteken kívül van még olyan, amely az esztétikai érdektelenség állás­pontjáról utasítja vissza az egyesületi munkákkal való együttérzést. Ezek azok, akik unalmasnak, művészietlennek, vagy kifinomult ízlésükre nézve elviselhetetlen­nek nyilvánítanak minden ilyen munkát, s érdektelenül fordulnak el attól, vagy legfeljebb egy-egy ünnepi leereszkedésre vállalkoznak, amikor kitüntető és megkü­lönböztetett tisztelettel felkérik őket.

Az érdektelenség súlyos bűn, mert meggyöngíti és megbénítja a nemzeti élet organizmusának egy-egy szer­vét. De súlyos különösképpen azért, mert nyomában mind lazábbá és szakadozottabbá válik a nemzeti közös­ségi életet alkotó életviszonyok hálózata.

(Pásztortűz, 1936. január 31–február 15, XXII. évfolyam, 2-3. szám)


Csoportkép ­a­ nőszövetség ­tagjaival

Nemzeti létérdekünk kérdései. A felelőtlen bírálgatás

Ha száz magyar ember együtt van, abból nem csak hét, hanem legalább hetvenhét meg van győződve, hogy minden vezéreknél nagyobb vezéri képességekkel van megáldva s a fennmaradt huszonhárom csak azért hallgat és nem vezérkedik, mert hetvenhétszer különbnek érzi magát, mint az egész együttvéve. Lehet, hogy mind a száznak igaza van, de akkor meg Isten azzal vert meg minket, hogy ilyen tálentumos népnek teremtett. Akárho­gyan is áll a dolog, az bizonyos, hogy a közéleti etikánk nagyon gyönge, mert nagyon szeretjük a hátmögötti fele­lőtlen bírálgatást. Jaj annak, aki közülünk akár fenn, akár lenn, akármilyen nagy, vagy kis közösségben vezéri helyre kerül!

Ezek a sorok nem kedveznek semmiféle parancsuralomnak, legyen az akár egyéni, akár pedig testületi rendszer. Sőt, megvetem mint emberhez nem méltó for­mát. De megvetem azt a szabadosságot is, amely semmi­féle vezetést nem tűr, mert ez még méltatlanabb az em­berhez. Az emberi közösséghez az az alkotmányos élet a méltó, amelyet a felelős bírálat kísér és éltet. Ahol a ve­zetés rossz, nemcsak azért rossz, mert a vezető rossz, ha­nem azért is rossz, mert nem élteti a felelős bírálat, ellen­ben gáncsolja és bénítja a felelőtlen bírálgatás.


Emőke­ lányával

Hétről-hétre tele van az életünk gyűlésekkel és érte­kezletekkel. Egyházi, kulturális, irodalmi, politikai gyű­lésekkel. A legtöbb rendkívül unalmas és egyhangú, mert a komoly és felelősségteljes bírálat hallgat, vagy pedig a vezérkedő bírálók nincsenek is ott, mert hát úgy sem ér­demes megjelenni ott, ahol szembe kell nézni a kérdések­kel. Ott, ahol a fokozatos képviseleti úton meg kellene in­dítani valamely ügy helyesebb, vagy célravezetőbb meg­oldását, ott nem tartjuk érdemesnek megjelenni és ko­moly viták, vagy akár harcok árán is kivívni a közvéle­mény új és helyesebb állásfoglalását. Azonban, ha már túl van egy ügy a megvitatásán, akkor megindul a ké­nyelmes, felelőtlen bírálgatás és megtelik a lég olyan ra­gyogó megoldásokkal, hogy nemcsak a szűk körben mozgó kisebbségi magyar életet lehetne azokkal megváltani, ha­nem az egész univerzumot.

Kétségtelen azonban az is, hogy a bírálók — sőt a bírálgatók javára is legyen mondva — igen sokszor olyan észjárással, gondolkozásmóddal, sőt, olyan érzülettel ál­lanak szembe, amelyet meggyőzni, vagy épen megfordí­tani igen nehéz, vagy egyáltalában nem lehet. Ezekkel együtt ereznünk kell, hogy a vezetők és a vezetőtestüle­tek igen sokszor merőben más síkban mozognak, tehát a velük való találkozás nem lehetséges. Vagy még súlyosabb az az eset, amikor olyan módon kezeltetnek kérdések, hogy nem is nyitnak utat még a jóindulatú és ügyszerű bírálat előtt sem. így nyer teljes jogosultságot nemcsak a sajtó, hanem a társadalmi úton űzött bírálat is.

A felelős bírálatot el kell fogadni és el kell viselni. Aki nem elég erős és határozott a bírálat elhordozására, az nem elég erős és nem elég bátor a vezéri szerepre, te­hát nem vezetésre való. A bírálat hitelét nem ronthatja meg valaki azzal, hogy azt eleve felelőtlennek, vagy irányzatosnak cégérezi. Ha vezető ezt teszi, úgy ismét csak a gyöngeségét és gyávaságát árulja el.


Képfelirat

Van azonban a felelőtlen bírálgatásnak egy súlyosabb fertőzött fajtája, amelyet a magyar közösségen kívül álló magyar nyelvű sajtótermékek képviselnek. Nem érdemlik meg, hogy szót vesztegessünk reájuk és mégis szólanunk kell róluk, nem hozzájuk, hanem az öntudatlan magyar réteghez, amely megritkult filléreivel támogatja és ol­vassa, s közben magába szívja azt a fertőző leheletet, amelyet ezek árasztanak. Nem is tudjuk felmérni, hogy ezek a sajtótermékek rágalmazó cikkeikkel mennyit ár­tanak és mennyire szítják a felelőtlen bírálgatást. Anya­got adnak hozzá, jóindulatú, de szűklátókörű és gyönge ítélőképességű embereket izgatnak elsősorban politikai és gazdasági, de egyházi és kulturális vezetőik ellen is. Ideje volna már, hogy öntudatra ébredjenek azok, akik felül­nek az ilyen nyomtatványoknak, amelyek gonosz mesterkérdéseikkel arra igyekeznek, hogy megzavarjanak min­den magyar közösséget és megakadályozzanak minden kristályosodási folyamatot.

A felelősséget érző bírálatnak a nemzet-szervezetben ugyanaz a feladata, mint a vérkeringést előmozdító hajtó­erőnek: eleven, élénkítő folyásban kell tartania azt a vita­litási, amelynek jelenlététől és hatásától függ a nemzeti élet egészsége. Nemcsak, de ezenkívül fel kell vennie az el­szánt harcot mindazokkal a kórozó törekvésekkel, ame­lyek a nemzeti élet egységét építő magyar akarat ellen törnek.

(Pásztortűz, 1936. március 31, XXII. évfolyam, 6. szám)

 

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Entz Géza és Guttmann Szabolcs

Igen, Műemlékvédelmi Világnap: van ilyen, bizonyára sokunk számára ismeretes. 1984. április 18-át a Műemlékek és Műemléki Együttesek Nemzetközi Tanácsa (ICOMOS) műemlékvédelmi világnappá nyilvánította. Fontosságát nem kell különösebben hangsúlyozni, több évszázados épített örökségünket örökös veszély fenyegeti, az idő vasfoga, az ideológiai „hóbortok”, politikai ellenszelek nem minden időben kedveztek neki.

kodály zoltán

Lapunk fennállásának 70. évforduló ján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményeiben őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat.

Taufer János

Polgári Társalkodó, Kolozsvári Kereskedő Társaság és Kolozsvári Kisegítő Egyesület; szivargyár és fényképészeti műterem; „chocholad, liqueur” és „vasparipák” – mindezek kapcsolódnak a nagy múltú Tauffer családhoz, amelynek tagjai nemzedékeken keresztül játszottak fontos szerepet Kolozsvár arculatának alakításában.

Az ókori Róma emlékezete végigkísérte a középkori krónikákat és történeti tudatot is. Az egykori birodalom mintegy kétezer városának emlékanyaga, romjai és az újszövetségi hagyományokban túlélő emlékezete továbböröklődött nemcsak a középkori, de különös hangsúllyal a reneszánsz és felvilágosodás kori történeti irodalomban és politikai ideológiákban is.

Ha Kolozsvár felől a nemzetközi műúton halad­va felérünk a Dobogó-tetőre: szélesre tárul előt­tünk az Aranyos völgye. Óriási porfelhő gomolyagba burkolva felbukkan Torda modern ipari tája füstölgő gyárkéményeivel, robusztus iparcsarnokai­val, szabályos háztömb soraival. Mögötte nyúlik el a Keresztesmező, hátterében pedig sejtelmesen emel­kedik ki az Erdélyi Érchegység sziklabércei, köztük a Székelykő. A jelentős iparváros középpontjában már távolról magára vonja a figyelmet Ótorda két impozáns épülete: a katolikus templom oldalnézetű képe és a református templom égbenyúló kőtornya. Így olvad össze egységes képbe a jelen és a múlt beszédes valósága, a természet és ember tájformáló erejének megannyi alkotása. 

Bárhonnan közelítsük meg a Csehországból Erdélybe szakadt festő, Melka Vince pályáját, életének meghatározó élményei Rudolf trónörökös egykori erdélyi vadásza­taihoz kapcsolódnak, melyek főbb műveiben örökítődtek meg, és folytatódtak ugyan­ilyen érzelmi töltettel vég nélküli természetjárásaiban, miközben népi életképek áradó bőségű termését gyűjtögette mappáiba. ... Az Erdélyi Múzeum Egyesület­ gyűjteményeiből ­létrejött egykori Erdélyi Nemzeti Múzeum fényképtárában maradt meg az a századforduló idejére keltezhető,­ üvegle­mezre rögzített­ portré,­ amelytermészetjárásai közben örökítette meg­ a ­festőt.

Purjesz Zsigmond

A szegény zsidó családból származó Purjesz Zsigmond (1846–1918) neve jó félszázadon át fogalomszámba ment – még nyugdíjazása után is – Kolozsvárt, ő volt az „orvosok orvosa”. (...) Az első kolozsvári években Purjesznek alig volt betege. Csak a legszegényebbek jöttek a kórházi osztályra, magánpáciense egy sem akadt. Minden energiáját az oktatásra fordította.

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményeiben őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat. 

Kendi Finály Henrik (1825–1898)

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) egyik kiváló tudósáról, tudományszervezőjéről szeretnék röviden megemlékezni. Finály Henrikről van szó, aki több mint három évtizeden át titkára volt a Múzeum-Egyesületnek (akkor még Múzeum-Egylet), s munkásságával végképp beírta nevét az Egyesület és a magyar tudományosság történetébe.

bethlen gergely

Az Erdélyi Panteonként is emlegetett kolozsvári Házsongárd temetőben több jeles és a magyar történelemben fontos szerepet játszott személyiség alussza örök álmát. Egyes itt nyugvó személyek (pl. Brassai Sámuel) jelen vannak a város köztudatában, mások azonban nem. Utóbbiak közé tartozik bethleni gróf Bethlen Gergely honvédtiszt, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc résztvevője, a szabadságharc egyik legjelesebb erdélyi törzstisztje. Halálának százötvenedik évfordulóján rá emlékezünk.

Wesselényi Ferenc egykori síremléke

Ha valaki a lengyelországi Krakkóban felkeresi a város ferences kolostorát (Plac Wszystkich Świętych 5.), akkor annak kerengőjében egy, a földön fekvő és a fal felé fordított vörösmárvány sírkőtöredéket pillanthat meg. És hogy kit ábrázol ez a csonka, páncélos férfialak? Nos, ez a torzó valamikor egy hazánkfia, az első Wesselényi báró, Wesselényi Ferenc sír­emléknek a részét képezte.

mithras

Mithras alighanem az egyik legismertebb ókori istenség a 21. század embere számára. Bár a köztudat és a hagyományos tankönyvek nem a klasszikus, görög–római panteon istenalakjai között tartják számon, Mithras kultusza majdnem minden elemében klasszikus: görög (hellenisztikus) és római. Népszerűsége ma annak is köszönhető, hogy Indiában még mindig él az avestai Mitra kultusza, az istenség neve pedig a 19. század nagy kutatói – elsősorban Franz V. Cumont és Ernest Renan révén – tévesen „perzsa istenként”, a kereszténység „konkurenciájaként”, a legmisztikusabb ókori vallások egyikeként kerültek a köztudatba. A 17. század óta folyamatosan előkerülő nagyszámú Mithras emlékművek pedig Európa-szerte állandó figyelemnek örvendtek és örvendenek mind a mai napig.

…a reformáció sokat profitált a humanizmusból, elsősorban az oktatás és a tudományosság terén. A középkori egyetemeken tanított tárgyak foglalata akkor tájt a hét szabad művészet volt.

Az 500 éve történt, jelentéktelennek tűnő esemény olyan szikrának bizonyult, mely vallásilag és társadalmilag is egy új Európa kiformálódását idézte elő. Ha a protestáns világ ünneplésébe a katolikus világ ugyanazzal az érzelemmel nem is kapcsolódik bele, de a reformáció 500. évfordulója nem hagyhatja közömbösen.

Az egyházban ma már egyre természetesebbé válik, hogy állandó változásra, megújulásra van szükség, máskülönben stagnáló élettelen, befásult klubbá alakul. Ahhoz viszont, hogy ez a változás ne váljon a társadalom által szabott igényekhez való puszta alkalmazkodássá, szükség van stabil pontokra, amelyekhez igazodhatunk. Ebben segít a reformáció példája, melynek legsarkallatosabb útjelzője a Biblia tanulmányozása, és az Istennel ápolt személyes kapcsolat volt.