Ajánlom e sorokat Prielle Kornélia, a nemzet nagy színésznője emlékének, aki 198 évvel ezelőtt született Máramarosszigeten, és 118 évvel ezelőtt halt meg Budapesten.
E sorok írója kezdeményezte, hogy a máramarosi egyházközség Sípos István esperes vezetésével a város nagy szülöttéről méltó módon megemlékezzen, és az egyház által mindmáig megőrzött Prielle-relikviákból egy kiállítást rendezzen. Az anyagok között sok, ezidáig ismeretlen tárgy is található. Például a húsz évvel ezelőtt az egyháztól állami rendeletre elkobzott és Bukarestbe szállított ezüst babérkoszorúk, amelyeket a művésznő kitüntetésként kapott. Nemesfém anyaguk miatt azonban nem műtárgyakként, hanem nemesfémként őrizték a bukaresti Nemzeti Bankban egészen múlt év nyaráig, amikor is visszaszolgáltatták a szigeti református egyháznak.
E sorok írója a művésznő születésének 180., halálának 100. évfordulóján, 2006-ban felvette a kapcsolatot az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet igazgatójával és munkatársaival, azt gondolva, hogy – figyelembe véve a magyar színjátszás nagy alakjának évfordulóját és a szülőváros megemlékező szándékát – az ott őrzött relikviák bizonyára felkeltik az intézet szakmai érdeklődését. A máramarosszigeti megemlékezés szervezői szakmai segítséget is reméltek az országos intézettől. (Az intézet elnevezése talán azt sugallja, hogy az országhatáron túli magyar kultúrtörténeti értékek nem tartoznak a hatáskörébe.) Az intézet részéről anyagiak hiányára hivatkozva csak arra került sor, hogy az eredeti dokumentumokról készült, kiállítható másolatokat (fotókat, leveleket, plakátokat) eljuttatták Máramarosszigetre. Mindezért köszönet illeti Gajdó Tamás színháztörténészt, egyetemi tanárt.
A szigeti évfordulós megemlékezést 2006. szeptember 24-én délelőtt tartották a református templomban a vasárnapi istentisztelet keretében. E sorok írójának előadásában elhangzott az alábbi összefoglalás Prielle Kornélia pályafutásáról, majd Tell Edit paksi előadóművész felolvasott a 19. századi szigeti sajtótermékekből, melyek a művésznő fellépéseit méltatták. Az egybegyűlt magyarok a Prielle Kornélia háza helyén több mint száz évvel ezelőtt épült főtéri ház falára elhelyezett emléktábla leleplezésén vettek részt, az eseményen beszédet mondott a város magyar alpolgármestere. A református imataremben a kiállított tárgyak várták az érdeklődőket. Sípos István esperes úr – akinek nagy érdeme e kiállítás létrehozása – bemutatta a relikviákat, felidézte azok visszakerülésének kalandos történetét az egyház tulajdonába. Az eseményről a Duna Televízió a híradójában tudósított.
Családi örökségként őrzök néhány kétnyelvű színházi plakátot a harmincas évek Romániájából. Ezeket a ma már muzeális értékű dokumentumokat szerettem volna másoknak is megmutatni. Felmerült egy kiállítás ötlete a paksi múzeumban, amely bemutatja az erdélyi magyar színház történetét a kezdetektől. A több erdélyi színház és Magyarországra átkerült művész segítségével összegyűjtött gazdag anyagból meg is valósult a kiállítás, s az érdeklődők örömére megnyílt a múzeumi világnapon, 2005. május 18-án.
Az anyaggyűjtés során sok máramarosszigeti adatra bukkantam, elbűvöltek a reformkor színházi tudósításai, melyek a frissen megújított magyar nyelven szóltak egy letűnt világból a harmadik évezred emberéhez. Feltárult ezekből az írásokból Máramarossziget múltjának egy darabja, a színházkedvelő szigeti polgárok ízlése, szórakozása, kultúra iránti igénye. Mit láthattak a színpadon, kiknek tapsolhattak? A korabeli sajtóból tudjuk, hogy a nemzet nagy művészei fordultak meg ebben az észak-erdélyi kisvárosban, melynek szülötte Prielle Kornélia.
Az átböngészett írásokból elém tárult a vándorszínészek egyáltalán nem romantikus élete, a Dérynéé például, aki soha nem lett a Pesti Magyar Színház (később Nemzeti Színház) társulatának tagja, így pedig járta a vidéket évtizedeken át. Oly sok évet eltöltött az erdélyi színpadokon (naplójában Erdélyt Medveországnak nevezte), hogy nyugodtan tekinthetjük erdélyi színésznőnek.
Vándorszínészek ritkán vetődtek a máramarosi kisvárosba, de ha jöttek, szívesen időztek itt. Déryné Széppataki Róza 1830 júniusában először volt Szigeten, de nem utoljára. Naplójába ezt írja: „Ott már kellemesen tölt a nyár, a szigeti publikum szeretett színházba járni. Déryné szigeti fellépéseiről az akkor pályája elején álló Prielle Kornélia is megemlékezik: „A Feleki család sokszor emlegette, hogy Déryné az előző években (1844–45-ben – szerz. megj.) nálunk (Máramarosszigeten – szerz. megj.) állandóan vendégeskedett, s hogy miket játszott, már ekkor anyaszerepeket játszott, mint a Fehérekben az anyát, aztán a Szökött katonában Kamillát, és kedvenc híres szerepe lett az Egy pohár vízben Marlborough herczegnő. Kivételesen egyszer-másszor operadrámákat is adott elő, mivel már az operához többé nem jutott. A Feleki család azt is emlegette, hogy Nagybányán és Máramarosszigeten mennyi szeretetben és dicsőségben részesült.”
Déryné lassú visszavonulása egybeesik egy varázslatosan tehetséges fiatal színésznő indulásával, aki sokat tanult nagy elődjétől, Dérynétől. A máramarosszigeti születésű Prielle Kornéliáról van szó, aki a magyar színjátszásban a realista játékmód kezdetét jelentette. A szigeti nyergesmester lánya, Prielle Kornélia 1826. június 1-jén született. Tizenöt évesen, édesanyja korai halála után lépett először színpadra Tóth István zilahi társulatában, Szatmáron. Ezután több erdélyi városban megfordult Kilényi Dávid (Széppataki Johanna, Déryné húgának férje) társulatának tagjaként. A kor szokása szerint a kezdő művészeket a közönség figyelmébe ajánlották a műsorfüzeteknek is beillő színlapokon, Prielle Kornéliát Marosvásárhelyen ekképpen: „…mint szerződött egyén magát t. c. közönség kegyes elfogadásába ajánlani szerencsés”. Eugène Scribe darabjában, az Egy pohár vízben Prielle Nelli kisasszony még nem a hercegnőt, hanem Abigailt játszotta – mindez 1843. május 31-én történt, Marosvásárhelyen, az Apolló-palotában. Nemsokára azonban ő lett a „legköltőibb” Kaméliás hölgy a pesti Nemzetiben.
A két nagy művésznő, Déryné, az egykor ünnepelt primadonna, valamint Prielle Kornélia, a jövő nagy ígérete személyesen először 1843 márciusában találkoztak Kolozsváron. Prielle Kornélia élete alkonyán írott visszaemlékezéseiben, amelyek megjelentek a Budapesti Hírlap 1906. márciusi számában, így idézi fel nagy példaképének alakját: „Egy általam nem képzelhető szép atlaszköpeny volt rajta, fehér, kék és fekete csíkokkal, ennek kis fekete bársony gallérja s a fején fekete kis bársonykalap az álla alatt csokorra kötve, homlokán pedig egy piros rózsa a kalapba tűzve. Mondom, egy kis tünemény volt nekem.”
Pár héttel később pedig Marosvásárhelyen – amikor mindketten a Kilényi Dávid társulatának a tagjai voltak – Déryné Prielle Kornéliát tanítgatta Kilényi kérésére, nemegyszer pedig eljátszotta a fiatal színésznő előtt hajdani nagy szerepeit, melyeket színpadon már mások játszottak. A színpadon való mozgást – amely később Prielle Kornélia játékának legvonzóbb tulajdonsága, művészi alakításainak kiemelkedő vonása lett – talán épp ekkor tanulta meg Dérynétől. De tudjuk, hogy énekre is oktatta a zeneileg képzetlen fiatal színésznőt, méghozzá oly sikeresen, hogy bár prózai színésznő volt, de Kornélia néha egy-egy kisebb operaszerepet is elénekelhetett.
Ami Dérynének sohasem sikerült, az Prielle Kornéliának megadatott 1844-ben. Szerződést kapott egy évre a Nemzeti Színházhoz. Szigligeti Ede figyelt fel játékára Nagyszebenben, és egy évadra a Nemzeti Színházhoz hívta Pestre.
Egy év múlva már Feleki Miklós társulatánál játszott Debrecenben. Ekkor történt meg vele novemberben az, hogy Petőfi feleségül kérte. A költő, aki éppen érzelmi válságban volt Júliája vélt hűtlensége miatt, hirtelen ötlettel a szép színésznő rajongó szavai után ezt mondta: „Minthogy én nem kérhetem el a kegyed szép nevét, fogadja el az enyémet, és egyesítse a sajátjával.” Az egyenes beszédet kedvelő költő tehát feleségül kérte a színésznőt. Hogy hogyan is történt mindez a valóságban, nem tudhatjuk, hiszen mikor Prielle Kornélia visszaemlékezéseit megírta, Illyés Gyula szerint a „költőnek már ércszobrai álltak szerte a tereken”, s lehet, hogy ez befolyásolta a múlt felidézését. Hogy a házasságból semmi nem lett, azt már tudjuk. Petőfi 1847 szeptemberében Szendrey Júliát vette el, Prielle Kornélia pedig színészkollégájához, Szerdahelyi Kálmánhoz ment feleségül 1848-ban, majd válásuk után Hidassy Elek földbirtokoshoz, s azután ismét Szerdahelyihez, 1861 után. Utolsó férje a nála sok-sok évvel fiatalabb Rozsnyai Kálmán ügyvéd volt.
Színészi pályája töretlenül ívelt felfelé, Kassa, Nagyszeben, Kolozsvár, Arad után 1859. április 25-én végleg a Nemzeti Színházhoz szerződött, melynek haláláig megbecsült művésze maradt. A divatos francia darabok és az újabb magyar színművek vezető női szerepkörében tündökölt, Csiky Gergely az ő számára írta a Nagymama című darabját, melynek címszerepében 1892-ben, Bécsben fergeteges sikert aratott.
Ő volt a Nemzeti Színház első örökös tagja. Hat és fél évtizedes pályafutása során találkozott és együtt játszott a magyar színháztörténet nagyjaival: Dérynével, Kántorné Engelhardt Annával, a két Egressyvel, a Lendvay házaspárral, Laborfalvi Rózával (Jókainéval), később Paulay Edével, Jászai Marival, Újházi Edével. A Nemzeti Színházban aratott sikerei mellett Erdély egyik legnépszerűbb színésznője volt és maradt, pártfogolta, anyagilag segítette az elszegényedett, elaggott színészeket, megcsináltatta nagy elődjének, Kántornénak marosvásárhelyi sírját.
Szülővárosát, Máramarosszigetet rajongva szerette mindvégig. Amikor tehette, nyaranta hazalátogatott, Aknaszlatinán, a Tisza túlsó partján a Pável sósfürdői villájában pihent. 1887-ben, amikor májusban a máramarosszigeti nyári színház megnyitotta kapuit (Csiky Gergely Buborékok című darabját mutatták be), Prielle Kornélia is jelen volt a bemutatón, ő hozta a díszfüggönyt Budapestről a színkörnek. (Ezt a díszes függönyt eredetileg a Pesti Nyári Színkör megnyitásakor használták.) A művésznő, aki a következő este már fellépett, tiszteletdíját az épülő városi kórház javára ajánlotta fel.
Olvassunk bele a Máramarosi Lapok 1887. május 22-i számába: „Megnyílt az új nyári színház, melynek első alapkövét a buzgó, fáradhatatlan műkedvelők szerezték […] eddig bódéban, rozzant fakunyhóban kellett játszania az évente odalátogató színészeknek. […] Hazánk eme végpontján, idegen határokhoz közel, kétszerte szívósabb szeretettel ragaszkodunk nyelvünkhöz és ahhoz a Múzsához, mely a világot jelentő deszkákon bemutatja nekünk az egész világot […] A színháznak a nemzetiségektől lakott vidékeken az a célja is van, hogy magához édesgesse azt, aki nem magyar, mulattatva tanítsa meg arra a nyelvre, melyet nem nevezhet anyanyelvének… Máramaros-Sziget városára, melynek haladása kell, hogy a vármegye minden lakóját kell, hogy érdekelje, büszkén fog tekinteni magyar és nem magyar egyaránt, mert e város kimutatta szeretetét a kultúra, a művelődés, a nyelv, a művészet iránt… Prielle Cornélia hosszabb gyengélkedés által betegen jött le, holott a Nemzeti Színház közönsége hónapok óta nem látta… Utoljára, de nem utolsóul említjük a műkedvelők elnökét, a volt polgármestert, Szőllősy Antalt, ki sokat fáradott, hol örült, hol bosszankodott, de egy perczig sem hagyott fel az eszmével, hogy Szigetnek új színháza legyen. Gyakran panaszkodtak rá, hogy sokba keríti az új múzsa-templomot, majd ismét védelmezték. Most végül [...] utolsó városi közgyűlés is mutatta, nincs senki, aki el ne ismerné, a közönség, a színészet és a város jó nevéért tette, amit tett. Nyugodt öntudattal szemlélheti a művet, melynek létrehozásában annyi jó akarattal működött […] A színházat Nagy György főmérnök tervezte, építkezését vezette és anyagi elismerést nem kért…”
A május 25-i számban a „D” szignóval megjelent írás a következő összefoglalást adja a Máramaros lapban: „Városunk e héten ünnepet ült. Új színházunk felépült s azt ünnepélyesen megnyitották műkedvelőink. Nagy György főmérnöknek, ki e szép, ízléses alkotás eszméjét, oly nemes ízléssel tette valósággá, Szőllősy Antalnak, kinek páratlan erélye, szívós kitartása, buzgósága, mondhatjuk, az ellenzőkkel szemben tanúsított morális bátorsága nélkül nehezen testesült volna meg az eszme, a műkedvelő társaságnak, élén Szőllősy elnökével, Mandics József alelnökével, Szilágyi István igazgatójával, csaknem egy évtizede igyekezett az új színház eszméjét népszerűvé tenni, s Prielle Kornéliának, ki az eszmét adta: hálával tartozik városunk.” A Máramaros tudósításából a továbbiakat tudhattuk még meg: „A szombati estén a város »divatja« ellenére a közönség pontosan megjelent. Géczy Lukács zenekara a Rákóczy-indulót eljátszván felgördült a függöny, s a díszes, oszlopos csarnokot ábrázoló színpadon Szabó Emma elszavalta a Prológot, Szabó Sándor versét.” A mai fülnek kissé szokatlan a pátosz, mely e sorokból kicseng, de az akkori szigeti közönség bizonyára meghatódva hallgatta a múzsát és Sziget városát dicsőítő sorokat. Ebből íme egy részlet:
„S e szép vidék is mintha lelkesülne,
Viruló erdőn borostyánt növel,
Hogy majd a művész homlokára tűzze,
Ha rámutathat: czélunk itt, közel.
A természet hegyekből alkot bástyát,
E csarnok pedig pajzsot nyújt nekünk.
Nem dönthetik le úgy védelmünk várát:
Nyelvben, érzésben, ha egyek leszünk!”
Csiky Gergely Buborékok című darabja került színre. Mint a korabeli tudósításokból kiderül, bár Prielle Kornélia nem örvendett jó egészségnek, a műkedvelő társaság kérésére mégis fellépett a darab főszerepében. Megtudjuk még, hogy a kihívás, taps aránylag kevés volt, „amit azonban annak lehet tulajdonítani, hogy sokkal nagyobb volt a színházban a női, mint a férfi közönség” – jegyzik meg a Máramarosban.
A szigetiek nem panaszkodhattak e napokban, egymást követték a színházi élmények, másnap este ugyanis Az utazó című kis életkép, két egyfelvonásos vígjáték következett volna, mindkettőben Prielle Kornélia fellépését tervezték. A művésznő azonban az egyik előadást lemondta, így csak fél estét tudott betölteni a rövid színdarab. A kritikában különösen dicsérték Szőllősy Antalné játékát. (Említsük meg itt, hogy Szőllősy Antal felesége, Mauks Hedvig unokatestvére volt Mauks Ilonának, Mikszáth Kálmán feleségének.) Az előadás után a színpadon két nagy és egy kisebb asztal mellett a műkedvelők és a vendégek megvacsoráztak, az estet lelkes pohárköszöntők kísérték. A vendégek szórakoztatására Reszegi díszletmester a színházi vihargéppel olyan szélvihart és mennydörgést támasztott, hogy megtapsolták érte. A színházi tudósítás megemlíti, hogy a két előadás bruttó jövedelme megközelítette az 1000 forintot, ami a korabeli beszámolók szerint nemes célra fordíttatott – a tudósításokból azonban nem derült ki, hogy mi is volt az a nemes cél. A korabeli beszámolókból megtudhatjuk még, hogy a következő napon a szigeti polgári olvasókör tagjai az esős idő ellenére a szlatinai sóvágók zenekarának kíséretében fáklyászenét adtak Prielle Kornélia szállásának ablaka alatt.
A szigeti előadásról néhány nap elteltével, május 28-án Pesten a Színészek Lapja (Az Országos Magyar Színész-Egyesület Közlönye) is megemlékezett a szerző nevének feltüntetése nélkül: „A máramarosszigeti nyári színkör szombaton, május 21-én nyittatott meg, Szabó Sándor Prológ-jával, melyet Szabó Emma szavalt, továbbá a Buborékok-kal, Prielle Kornéliával, ezzel a drága »máramarosi gyémánttal«, akit földijei ez alkalomból is fáklyás zenével tiszteltek meg, mint néhány évvel ezelőtt, midőn ott, szülővárosában színészi jubileumát tartván, többször fellépett minden díj nélkül, s százakat jövedelmezett azon színház építési alapjára, melyet most nagy lelkesedéssel szintén vele avattak fel.”
A nyári színkör sok élményt nyújt még a szigetieknek, szeretett színésznőjük, Prielle Kornélia azonban hamarosan elhagyta szülővárosát. Más színházakban sok siker várt még rá.
1890-nyarán Kolozsváron a rajongó közönség és a színház igazgatója egy támlás bársonyszékkel ajándékozta meg a művésznőt, a támlán a leghíresebb szerepeinek feliratával. Ez a szék később a szigeti református egyház tulajdonába került. A város sem feledkezett meg híres szülöttéről, 1896-ban Prielle Kornélia jelenlétében leplezték le azt az emléktáblát, amely lebontott szülőházának helyét jelölte. Az ott épült új ház tulajdonosa Szabó Aurél ügyvéd volt.
1906. február 25-én eltávozott az élők sorából a magyar színjátszás nagy egyénisége, Prielle Kornélia. Síremléke Szabadszálláson, a Bercsényi Miklós utcai temetőben található. Jókai, a nagy kortárs ezt írta róla: „Csupa szív az egész lény, önfeláldozó szív, akinek még az árnyéka is fényes.”
Máramarossziget reformkori színházi életének nyomait a mai városban hiába keresnénk. Csak az Iza-parti városka emlékeit féltő gonddal összegyűjtő és őrző helyiek, régi szigetiek tudják, hol volt Prielle Kornélia szülőháza, a Nyári Színkör, a hajdani fogadó, ahol oly sokszor csendült fel a taps egy-egy jól sikerült előadás után. Ma már a helyi magyar közönség hiába tekint vágyakozva a szatmári vagy a bányai út irányába, bizony nem sietnek errefelé a színtársulatok, távol esik Máramarossziget a magyar színházaktól. Pedig nem is olyan régen, mint ahogyan a most Marosvásárhelyen élő Elekes Emma művésznő e sorok írójának mesélte, a szatmári színház nemegyszer tartotta Szigeten egy-egy darabjának bemutatóját. A váradi, kolozsvári, vagy pláne a marosvásárhelyi színházak hamarabb fordítják szekerük rúdját az anyaország felé, semhogy átkelnének a Gutinon vagy a Hután, hogy felcsendüljön a magyar szó a ma már szinte elfeledett színpadon.
