Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Egy kolozsvári kályhásdinasztia rövid története

Vajon hányan vannak ma Kolozsváron, akik ismerték vagy még ismerik a Spaller nevet, mely az elmúlt kétszáz évben összefonódott a cserépkályhás szakmával. Az bizonyos, hogy ez a név ismerősen csengett azok körében, akik kályhát vagy kandallót szerettek volna építtetni („rakatni”, ahogyan a kályhások mondták) otthonukban. Így volt ezzel Gróf Teleki Sándor (1821–1892) – „a vad gróf”, Petőfi és Victor Hugo barátja, Liszt Ferenc utazópartnere, Bem József és Garibaldi fegyvertársa – is, aki egyik édesanyjához címzett levelében a következőket írja.

„Teleki Sándor – Teleki Jánosnéhoz Koltó: Szent István napján 1868.

Édes Kedves Jó Anyám!

Szeptember elején kézcsókolásra megyek. Puczi megyen Bethlenbe, én elkísérem őtet odáig, ott ülök egy pár nap s onnan Kolozsvárra szaladok egy napra kedves anyámhoz.

Én Spallerral kialkudtam volt a kandallókot, kár, hogy Kagerbauer (szerzői megj.: kolozsvári építész) beleokoskodott. Mindenki a maga dolgát tudja legjobban, ő az övét, én az enyémet. Ha azt várom, míg a kandallók jövendőre megérkeznek Münchenből vagy Déli Amerikából, a télen megvesz az Isten hidege s jövendőben nem lesz szükségem kandallóra. Kegyeskedjen Spallert Magához hívatni s megmondani neki, hogy szeptember közepéig csináljon nekem egy nagy zöld kandallót ajtóval együtt és rézcsővel, hogy a nappali szobába fel lehessen tenni…” (Csetri Elek: Emlékezzünk régiekről, Kriterion, 1973)

Névmutatóban olvashatjuk: Spaller József (1830–1902) kolozsvári kályhásmester, volt 1848–49-es honvéd.


Spaller műhelyének reklámja egy 1880-beli újságban

Ezt támasztja alá a Honvéd-Névkönyv is. Fejezetcím: Kolozs vármegyei honvédegylet. A 192. oldalon az Őrmesterek címszó alatt olvashatjuk többek között azt, hogy: Spuller Károly, fazekasmester, Kolozsvár (a Spuller elírás, mert az Spaller volt – mesélte volt édesapám), valamint a 194. oldalon a Közhonvédek címszó alatt: Spaller József, fazekas, Kolozsvár. (Mikár Zsigmond: Honvéd-Névkönyv Az 1848–49-diki honvédseregnek 1890-ben még életben volt tagjairó, Budapest, Pesti Könyvnyomda-Részvény Társaság, 1891.)

Bár érdeklődtem, édesapám nem tudta megmondani, hogy a család honnan származik. A név után esetleg szász eredetre lehetne következtetni. Ugyanakkor azt figyelembe kell venni, hogy minden ősünk, akikről tudunk, így Spaller János, aki az 1700-as évek második felében született, majd az ő fia Spaller Imre (született: 1792. november 5-én, Kolozsváron) római katolikus vallású volt. Azt tudjuk, hogy 1696-ban a kolozsvári szászok önálló lutheránus egyházközséget szerveztek. Tehát ha valamikor lutheránusok voltak, akkor is nyolc évtized elteltével már magyarnak és katolikusnak vallották magukat.

Ma már nehéz lenne felelni arra a kérdésre, hogy a Spaller Imre szabómester fiát, Józsefet, mi késztette a kályhás szakma elsajátítására. Józsefről tudjuk, hogy 1830-ban született. A családban még volt egy Józseffel majdnem egyidős fiú, Spaller Károly. Valószínű, hogy testvérek voltak. A Károly születési évét, akárcsak halálának pontos időpontját homály fedi. Annyi bizonyos, hogy mindketten, akárcsak a szüleik is kolozsvári lakosok voltak és romai katolikus vallásúak voltak.

Csak feltételezzük, hogy miután március 20-án megérkezett Kolozsvárra, az 1848. március 15-i pesti események híre, az akkor 18 éves József és testvére, Károly ott tolonghatott azok között a kolozsvári ifjak között, akik kivonultak az utcára és lelkesen követelték a tizenkét pontban megfogalmazott változásokat, főleg Magyarország és Erdély unióját.

Kolozsvár utcáin és a terein nagy tömeg gyűlt össze éltetve a reformokat, a sajtószabadságot és az uniót. Az ifjúság az egész városban az Unió dalt énekelte: „Itt a zászló kezeinkben. Egy kívánat lengeti. Legyen egy a két hazából, Vész így meg nem döntheti.”

„Kolozsvár ifjúsága: a három kollégium nagyobb diákjai, de a tanoncok és mesterlegények is tüntettek s mindenhol jelen voltak. Élükön állt a költő Gyulai Pál, Szilágyi Sándor a későbbi nagy történetíró és Kőváry László, aki mintaképének a pesti radikális ifjakat tartotta. Falragaszok hirdették az uniót, sajtószabadságot; hirtelen felbukkantak a nemzeti szimbólumok. Zászlók lobogtak, a tüntetők háromszínű kokárdákat tűztek magukra, a Szózatot énekelték, Petőfi nemzeti dalát szavalták.” (Egyed Ákos: Erdély 1848–49)

Az események hatására változtatták meg a Monostor utca nevét Unió utcára és a Híd utcát Wesselényi utcára.

A két Spaller fiúról ezután csak annyit tudunk, hogy önként bevonultak védeni a magyar szabadságot Bem tábornok zászlaja alatt. Az édesapám visszaemlékezése szerint, szabadságharc leverése után büntetésből a császár szolgálatában kellett eltölteniük néhány évet.

Tudomásunk szerint, Károlynak nem maradt utóda. Ezért hagyta az 1851-ben alapított kályhagyárát a szintén kályhás Veress Lajosra, aki Spaller József leánygyermekének (Róza) volt a férje.

Annyit azért tudunk róla, hogy az 1848–49-es magyar forradalom és szabadságharcban honvéd tizedes volt a rangja. Ez egy nemzetiszínű szalagon olvasható, mely a koporsójára volt téve és valahogy megmaradt. Ha az életét nem is ismerjük, szakmájának szeretetéről és munkásságának eredményről olvashatunk a Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara Jelentéseiből az 1883, 1884 és 1885 évekre. (Az idézet Szőcsné Gazda Enikő: Erdélyi kályhák és kályhacsempék című könyvéből származik. Budapest, 2010, 69. oldal)

Az ottani Kereskedelmi és Iparkamara felmérése szerint „Kolozsvárott a legjobban berendezett műhely a Spaller K.(ároly)-féle, az egyetlen, melyben nagyobb kemence van. Spaller révi agyagot is alkalmaz, mely csaknem fehér cserepet szolgáltat, de az aránylag drága agyag csak díszesebb kályhák előállítására alkalmazható, mi okból a többi kályhás, kolozsvári agyaggal dolgozik. A Spaller-féle műhelyben ónmázas kályhák és színes kályhák készülnek. A fehér ónmáz sűrű és általa elmosódnak az úgyis csak rosszul mintázott díszítések. A többi kályhás Kolozsvárt színes agyaggal dolgozik és csak durva olcsó kályhákat állít elő. Az agyag soványítására durva homokot alkalmaznak, mely gyakran azt okozza, hogy a cserép felületén egyes darabok kipattannak.”

Nem tudtuk kideríteni, hogy a két fiú közül melyik volt az idősebb, csak feltételezzük, hogy Károly. Spaller József, akiről már e Teleki levél kapcsán tudjuk, hogy kályhás volt, 1830-ban született Kolozsváron. Ő is a kályhás szakmát választotta.

Ahogy az idő közelebb hajol hozzánk, már jobban el tudunk igazodni a Spaller család egyéni életében.

József sokat mesélt a forradalomról és szabadságharcról. Sajnos akkor nem volt, aki papírra vesse azokat az élményeket, amelyeket a szabadságharcban szerzett és egész életét meghatározták. A családi legenda szerint találkozott Petőfivel is, és még idős korában sem hitte el, hogy meghalt.

A testvérével ellentétben ő népesebb családot hagyott az utókornak. 1861-ben feleségül vette a nála hat évvel fiatalabb Márkovics Zsuzsannát. A 46 évig tartó házasságukból négy gyermek született. Két lány, Katalin és Róza, illetve két fiú, akik közül János a Magyar Államvasutak tisztviselője lett, Károly pedig folytatta apja mesterségét, a kályhás szakmát. A lányok közül az egyik, Róza férje is kályhás mester volt. Ő volt Veress Lajos, aki Spaller Károlytól a (1848-as honvéd tizedes) vette át a kályhakészítő műhelyt, és folytatta a kályhaépítést is. Mindezt egy a Veress Lajos által 1908. augusztus 15-én kiállított számla igazolja.

Spaller József 1902-ben hunyt el. Gyermekei közül Károly volt az én nagyapám. Úgy vélem, hogy őrá emlékszem, pedig ez az emlék nagyon bizonytalan. Inkább a „mintha” világából nőtt ki. Róla egyetlen fényképet őrzök, amelyen egy középkorú bajuszos ember néz rám.

Édesanyám úgy jellemezte, hogy szép ember volt, de nagyon bohém.

A „hagyatékban” találtam egy Népfelkelési igazolványi könyvet, amelyet 1903. július 30-án állítottak ki Kolozsváron a nagyapám, Spaller Károly részére. Ő akkor 26 éves volt. Végigböngésztem benne a nagyapámra vonatkozó adatokat, amelyekben az állt, hogy kályhakészítő, kolozsvári lakos és ténylegesen szolgált a m. kir. 21. gyalogezredben. A könyvecske érdekessége, hogy a beírások végén van egy Útmutatás, ami leírja, hogy mire szolgál a könyvecske, a jogokat és kötelességeket. Majd mindezt ékes román nyelven is ismerteti Instrucțiuni címszó alatt. Az én 1971-ben, Zilahon kiállított katonakönyvemben (Livret militar) hiába keresem a magyar részt…

Nagyapám a négy fiával aktív résztvevője volt a Kolozsvári Fazekas Céh Szent Flórián napi (május 4.) ünnepségeinek. Bréda Ferenc a fazekas céh (utolsó?) elnöke nagyapámnak és édesapámnak jó barátja volt. A fazekasok és a kályhások Szent Flórián napkor együtt ünnepeltek, noha a fazekassággal való rokonsága ellenére a csempekészítés és a kályhásság önálló mesterség volt. Tudomásunk szerint a múlt század negyvenes éveiben a Kolozsvári Fazekas Céh Kályhás és Fazekas Társasággá alakult, melynek utolsó elnöke Blázsi István kályhásmester volt. Blázsi Pista bácsi volt, egy a kályhások szakmai nyelvéről írt tanulmány adatközlője. (Imre Samu: A kolozsvári fazekasság  műszókincse.  Az  Erdélyi  Tudományos Intézet Évkönyve 1940 –1941, Teleki Pál Tudományos Intézet, Kolozsvár, 1942, 47–118.) A nagyon értékes tanulmányból azonban kimaradt néhány szó, amit édesapámtól hallottam és a kályhások is használtak, és amely mind a mai napig él emlékezetemben. Azt ne várja tőlem senki, hogy nyelvészi bonckéssel elemezzem e szavak eredetét. Ilyen szavakra emlékszem, hogy cokli (a kályha alapcsempéje), vinkli (ez ismert), puzdekli (az oszlopkályha azon része, ami a tisztításra szolgált. Az egyik felső csempén hagytak egy kerek lyukat, amit a puzdeklivel zártak el, mintha egy csempéből készült dugó lenne. Tisztításkor ezt kiemelték). Ezek a szavak lehet, hogy már a feledés homályába merültek.


Veress Lajos átveszi Spaller Károlytól a kályhakészítő műhelyt
és folytatja a kályhaépítést is. Mindezt egy, a Veress Lajos
által 1908. augusztus 15-én kiállított számla igazolja.

Édesapám mesélte volt, hogy a nagyapám elismert volt a szakmában. Nagyon sok családnak dolgozott, és emlegette, hogy még Bánffy Miklósnak is ő rakta a kályháit.

1942-ben Budapesti és Vidéki Cserépkályhakészítő Iparosok Országos Szövetkezete emléklappal tüntette ki a szövetkezeti életben kifejtett hatékony tevékenységéért.

1908-ban, 31 éves korában vette feleségül az akkor 26 éves gyergyóalfalvi Győrffy Blankát. A gyergyóalfalvi előnév származási helyére és társadalmi státusára mutat. A család Gyergyóalfaluból származott, és ahogyan akkor mondták, kutyabőrös székely nemesek voltak. A házasságkötés idején Kolozsváron a Györgyfalvi utca 34. szám alatt laktak.

Házasságukból öt élő gyermek született. A családi szájhagyomány szerint több gyermek is volt, de azok kiskorukban korán eltávoztak az élők sorából. Abban az időben nagyon nagy volt a gyermekhalandóság. A legidősebb lány Olga (1909–1929), alig hogy felcseperedett és férjhez ment, egy évi házasság után, 20 éves korában meghalt. Férje után Péterfalvi Péter Istvánné volt.

A lánygyermeket négy fiú követte, A legidősebb fiú Károly volt.

Majd őt követte Mihály (sz. 1912-ben), Béla (sz. 1914-ben) és a legkisebb Ottó, hivatalos nevén László Géza (sz. 1916-ban). Ottó volt a bérmakeresztneve, de mindig ezt használták. Mind a négy fiú a kályhás szakmát örökölte és folytatta, mondhatni élete végéig, mivel még nyugdíjasként is sokszor dolgoztak.

Édesapám (Károly) 1911-ben született, Kolozsváron. A keresztségben a Károly mellett a József nevet is kapta, de tudtommal soha nem használta. A többi fiútestvérével együtt a kályhakészítés mesterségét az édesapjuk mellett dolgozva sajátította el. Azt, hogy édesapám mennyire szerette a szakmáját, nem tudom, de emlékszem, hogy a fiatalabbak nem szívesen dolgoztak vele, mert túl precíznek és ezért túl lassú munkásnak ítélték. Ez igaz volt, mert a kályhaépítést egy kicsit, ha nem is tudatosan, de művészetnek fogta fel. Emlékszem – hiszen gyermekkoromban sokszor segédkeztem én is – hogy kétszer, háromszor is megnézte, hogy tökéletesen, hézag nélkül zár-e a két csempe. Ha nem volt jó, újra és újra csiszolta, míg az pontosan illeszkedett. Soha nem engedte meg magának a „fuserálást”, a gyors, elnagyolt munkát. Munkájára soha nem volt panasz.

Szabad idejében – főleg fiatalabb korában – festegetéssel (ma is őrzök egy néhány általa készített miniatúrát), verstanulással és olvasással foglalkozott.

Az akkori iparosokra jellemzően sokat olvasott és szép könyvtárral rendelkezett, amelyben nemcsak könyvek (pl. az Erdélyi Szépmíves Céh könyvei), hanem újsággyűjtemények is voltak (Ellenzék, Keleti Újság, Esti  Lap, majd

Kolozsvári Esti Lap, Brassói Lapok stb.). Ezeknek nagy részét a „demokrácia” elején (1945) elégette. Mesélte, hogy házról házra jártak és keresték a „nem demokratikusan” nyomtatott betűt. Akinél találtak, az nem sok jóra számíthatott az új rendszer pribékjeitől.

A két világháború között rendszeresen járt a katolikus Kolping Legényegyletbe, aminek tagja is volt. Saját elmondása szerint itt nagyon sokat tanult. Valószínű, hogy az ott tapasztaltak hatására kérte felvételét a katolikus szemináriumba, de korára való tekintettel – már 31 éves volt – nem vették fel.

Édesapám jól ismerte Márton Áront, ahogyan ő mondta, még kispap korából, amikor egy alkalommal az Alvernán találkoztak. A családban suttogva és áhítattal ejtettük ki a nevét. Márton Áron volt az, akinek a szavára oda kellett figyelni. Amikor Kolozsváron bérmakörúton járt, édesapám is ott szorongott a tömegben. A püspök, kíséretével a templom közepén vonult végig, és amikor meglátta édesapámat, megállt, kezet fogott vele és néhány szóban hogylétéről érdeklődött. Bátyámat és engem is Márton Áron bérmált a kolozsvári Szent Mihály templomban 1955. augusztus 14. és 15-én.

Mint sok más erdélyi magyar embernek, neki is a „kis magyar világ” – ahogyan Észak-Erdély 1940 és 1944 közötti időszakát nevezték – egész életét meghatározó élményt jelentett. Ahogyan azt Beke György Erdély lelke a tolerancia című tanulmányában írta: „Szellemi pokolnak, lelki kisemmizésnek vetett véget Észak-Erdélyben az 1940-es második bécsi döntés… Észak-Erdély magyarsága számára a nemzeti lét lehetősége nyílt meg. A »négy magyar esztendő« nélkül ma az egész erdélyi magyarság állapota a moldvai csángókéhoz hasonlítana.”

De hol vannak ma már a Beke Györgyök, Köteles Pálok, Páskándi Gézák, akik a kis magyar világ után átélték a poklok poklát és az később nyilvánosságra is hozták?

1940 augusztusában nagyon várták a felszabadulást. A román behívóval a kezében és bevonulást egy héttel „elhalasztva” (ami bizony, ha nem jön össze, nagyon kemény büntetéssel járt volna) többedmagával körülülték a rádiót, és egy térképen húzták a vonalat aszerint, hogy mit mondott be a rádió. Kolozsvár visszacsatolása hallatán a börtönből szabadult ember csendes belső öröme töltötte el mindnyájukat. Sokat mesélt arról a nagyon szép négy esztendőről. Bár ma egyes magyar írástudók fanyalogva említik, az ő életük meghatározó része volt.

Édesapám 1945-ben vette feleségül a tíz gyermekes Rózsa család egyik lányát, Margitot, akivel élete végéig tisztes házasságban élt. Házasságukból két gyermek született, Károly, aki a szakmát folytatta és Árpád, aki gyógypedagógus tanár lett.

A háború után nagyon nagy szegénységben éltünk. Az addig szabadon dolgozó iparos nehezen szokta meg az állami jármot. Sokszor hívták a pártba is, de soha semmilyen pártba nem lépett be. Ezért nagyon sok hátrányt szenvedtünk. A bátyámat, hiába volt jó tanuló, nem vették fel pionírnak. Sírva jött haza az iskolából. Édesapám az ötvenes évek elején szegődött el egy állami vállalathoz. Hiába volt két iskolás korú gyermeke, jó messze küldték a családjától. Halmiba „delegálták”, iszonyatos körülmények közé. Amikor véget ért a „száműzetés”, Kolozsváron egy építővállalatnál alkalmazták. Szakmájának elismert művelője volt. Munkájára soha nem volt panasz.


A Honvéd-Névkönyv 192. oldalának részlete
a Spuller-névelírással.

A kályhásoknál – ahogy ők mondták, a „szezon” – a megrendelések és munkák nagy része főleg az év második felében zajlott le egészen karácsonyig. A téli időszakban ők mindig hidegben dolgoztak. A kályha bontása és rakása nagyon sok porral járt, ami nemcsak a környezetet szennyezte, de a tüdejüket is belepte. Működési területük nem csak Kolozsváron volt, a város környéki falvakban is dolgoztak. Így például Magyarfenesen (ahova egy decemberi havas napon, egy alkalommal én is elkísértem), Magyarlónán, Tordaszentlászlón, Gyaluban, Mákófalván, Magyarvistán, Ajtonban és még nagyon sok más helyen.

A szocializmus pontosan a minőségi munka becsületét tette tönkre. A normarendszer csak a mennyiségre (silány minőségű munkára) figyelt, és csakis ezt fizette meg, ezzel kiszorítva a pályáról azokat, akik munkájukban a tisztességre, becsületre, minőségre törekedtek. Ezért az állami munka mellett kénytelenek voltak „privátban” is dolgozni, hogy el tudják tartani a családjukat.

A négy Spaller fiúnak összesen hat lánygyermeke és öt fiúgyermeke született. A fiúk közül hárman a kályhaépítés mesterségét folytatták. Az édesapám nagyobbik fia, az én bátyám Spaller Károly, habár érettségizett (talán az egyetlen e mesterség képviselői között), a kályhás szakmánál maradt. Ma ebben a kályhás családban ő lett az utolsó mohikán, aki ezt a szakmát űzi. Idős kora miatt a szakmát már ő sem gyakorolja. Ugyancsak a szakmát folytatta Spaller Mihály nagybátyám mindkét fia, József (Jóska) és Mihály (Miska). Ők sajnos már nincsenek az élők sorában. A szocializmus és az azt követő rendszer szétszórta a családot. Ottó bátyám fia, Spaller Szabolcs a bútorasztalos szakmát tanulta és folytatta. Ma Angliában tevékenykedik.

Én, Spaller Árpád gyógypedagógus lettem. A kisebbik fiam, dr. Spaller Róbert a paragrafusok világában él és dolgozik, mint jogtanácsos. Nagyobbik gyermekem, Spaller Endre a politikai pályát választotta és egy időben a magyar Országházban igazgatta a nemzete sorsát, mint parlamenti képviselő.

Ez a kolozsvári kályhás család mára már teljesen szétszóródott, és egyetlen tagja sem folytatja a szakmát.

Sic transit gloria mundi. (Így múlik el a világ dicsősége) – mondom én is e latin közmondással.

 

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

gábor áron, ágyúöntő, Kézdivásárhely

Gábor Áron fogadalmát szinte megszámlálhatatlanul sokan idézték, de tudomásom szerint még senki sem elemezte a fogadalom megszületésének történetét. Ezért választottam ezt dolgozatom címéül. Tudjuk, hogy fogadalmat ‒ illetve, ahogy régen nevezték, fogadást ‒ sokszor tesznek az emberek, amelyet vagy betartanak, vagy elfelednek, megszegnek. A Gábor Ároné nem tartozik az utóbbiak közé, ő hűségesen kitartott fogadalma mellett. Elhangzására kivételes forradalmi helyzetben került sor, és történelmi jelentőségű eredményhez vezetett. Véleményem szerint ezért kell szélesebb összefüggésekben értelmeznünk; látnunk kell előzményeit és következményeit.

Az ókori Róma története különösen nagy szerepet játszott a román nyelvű historiográfiában, elsősorban Dacia provincia rövid, kevesebb mint két évszázados történetének köszönhetően, amelynek történetisége beépült a román nép nemzeti öntudatába és 18 század óta élő etnogenezis történeti irodalmába is. Bár Erdély római múltja elevenen élt a román nép kollektív mentalitásában, különösen a 18–19. század óta, az ókori Róma történetének román nyelvű összefoglalóira vagy fordításaira a 20. század elejéig kellett várni. Az alábbi írás rövid bevezetőt kíván nyújtani az ókori Róma történetének román nyelvű műveibe.

A románság idén ünnepli az 1918. évi gyulafehérvári nagygyűlés centenáriumát – a magyarság ugyanakkor 100 éve él román állami keretek között Erdélyben Az impériumváltás következtében merőben más politikai, kulturális, társadalmi közeg határozza meg az életét A Trianonban elszenvedett trauma azonban ennek ellenére sem okozta azt a rövidzárlatot, amelyet feltételezett és elvárt az új hatalom. Az első döbbenet után a társadalom kezdett lassan magára találni, és tenni a dolgát, ahogy lehetett.

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

bartók béla

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét. Ezúttal a Művelődés 1970. szeptemberi számából Bartók Bélának egyik, 1936-ban megjelent írására esett a választásunk. 1970. szeptemberi számát a Művelődés majdnem teljes egészében Bartók Béla emlékének szentelte a 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője halálának 25. évfordulóján. 

Lapunk fennállásának 70. évfordulóján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményében őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat, illetve hogy a mai olvasók is megismerhessék korábbi szerzőink munkájának egy-egy részletét.

Ki nem gondolt soha arra, hogy honnan is származnak ősei, hol éltek, miben jeleskedtek és milyen emlék maradt vagy maradhatott fenn tőlük? Úgy gondolom, hogy szinte mindenannyiunkban felvetődnek ilyen és hasonló gondolatok.

almási istván kotta, aranyosszéki népalok

1963–64-ben öt aranyosszéki helységben, Aranyosgerenden, Kövenden, Kercseden, Szentmihályfalván és Torockószentgyörgyön végeztem népzenegyűjtést. Több mint kétszáz népdalt és népballadát sikerült magnószalagra rögzítenem. Bár ez még csekély anyag, birtokában a valóságot jobban megközelítő kép rajzolódik elénk a tájegység népzenéjéről.

perdonto bajvivasok, killyeni andrás

Vermes Lajos 1896-tól a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem torna- és vívómestere volt. Korának neves all-round sportolója, a magyar sport legnagyobb agitátora volt, kinek nézetei sokszor jóval megelőzték korát. Ugyanakkor sokszor kétes viselkedésű sportvezető volt, aki mindent megtett az általa szervezett események népszerűsítésének érdekében.

Kolozsvár, Vasútállomás

Ismételten közbejött nehézségek, akadályok legyőzése után végre, 1870. szeptember 7-én, szerdán reggel 6 órakor Nagyváradról utasaival elindult a legelső személyvonat, melyet Nagy Ferenc mozdonyvezető vezetett, s áttörve a Királyhágó sziklakapuin, végig a Körös mentén meg Kalotaszegen, fél 12 órakor befutott Kolozsvárra.

Konsza samu. Kakaslövés Apácán

A kakaslövés vagy kakas-ütés szokását először Zajzoni Rab István közölte a Vasárnapi Újság 1861. évi 42. számában. A közlést tőle Orbán Balázs is átvette, mondván, mert elveszhet és sokak figyelmét el is kerülhette. Ő sajátos hétfalusi csángó szokásnak tartotta a kakaslövést, amely ott is keletkezett.

erélyi krónika

Erdély első történelmi portálja, az Erdélyi Krónika 2017 januárjában kezdte meg működését.

Entz Géza és Guttmann Szabolcs

Igen, Műemlékvédelmi Világnap: van ilyen, bizonyára sokunk számára ismeretes. 1984. április 18-át a Műemlékek és Műemléki Együttesek Nemzetközi Tanácsa (ICOMOS) műemlékvédelmi világnappá nyilvánította. Fontosságát nem kell különösebben hangsúlyozni, több évszázados épített örökségünket örökös veszély fenyegeti, az idő vasfoga, az ideológiai „hóbortok”, politikai ellenszelek nem minden időben kedveztek neki.

kodály zoltán

Lapunk fennállásának 70. évforduló ján, idei számainkban egy-egy régebbi írásunkat közöljük. Azzal a szándékkal tesszük ezt, hogy felelevenítsük a folyóirat gyűjteményeiben őrzött írásokban évtizedekkel ezelőtt megfogalmazott, de máig időtálló megállapításokat, gondolatokat.

Taufer János

Polgári Társalkodó, Kolozsvári Kereskedő Társaság és Kolozsvári Kisegítő Egyesület; szivargyár és fényképészeti műterem; „chocholad, liqueur” és „vasparipák” – mindezek kapcsolódnak a nagy múltú Tauffer családhoz, amelynek tagjai nemzedékeken keresztül játszottak fontos szerepet Kolozsvár arculatának alakításában.