Hogy így volt-e, avagy mégsem, a holvoltság drónmentes transzilván szegeletében, ott, ahol a mutánsba hajló Kajtikó és a galoppra fogott bicegő pegazus egymásra lelt, nos pont fix ott ered e mese csermelye. Apa ezt nem mondta neked, s ha mégis, ideje, hogy megismerd az én verziómat, bár Barni-buksidat néha csóválod majd, hidd el, megéri végig csendben csücsülni, hisz öt perc annyi sincs a végéig… talán.
Mihelyt felcseperedett, s álla is pelyhedzni kezdett, rögvest a (felesetréfa) viccre lapot húzott. Lehetett volna filozófus, ehelyett mégis külső krónikás, ki elé-elékapta a kis tükröt, mellyel belevillantott a napsugárba, hogy csak úgy hunyorgott a temérdek varázsváró gyerkőcz körüle. Majd elánját nem kímélve filmre váltotta a tettet: volt is fesztivál, s róla feszt irály. Kisvártatva dőltek befelé a népek, látván, mint peregnek a képek. A képekről pedig a kincs jutott eszébe Apának, meg a könyv, mert mint a mesékben a szabványtalan hős, szereti a hármas alliterációt. Lett keletje és nyugatja a hímes portékának, de északja és délje is hamarost, hogy Jánosi Andi a megmondhatója, miként kapkodták szerte meg szét, s ő is hogyan sürgölődött, hogy a ritmusból ki ne essék. Aztán volt apának a három gyereke mellett még nyolc esztendeje kiadó, jóval kevesebb, mint József Áron fiának, s ezért csak kibérelte tőle a közösség, vagy ahogyan a régmúlt mesékben mondják, a koinónia.
A városról, melynek három neve, tizennyolc tornya és négy bástyája van, féltucatnyit mesélt, ha meg elfáradt-lankadt a regélésben, játszani hívott rádióba, hol ikerkirálykisasszonyok civódtak, persze hogy azon, kié legyen a hatalom s az országnak mind a két fele. Játék és mese közötti hatásszünetben forgatnivaló könyveket pallérozott, fordított ángliusról ő, a forgatókönyvíró. Fantáziája korlátot zúzott: forradalmat képzelt el, egy püspök menüjét, reggelitől vacsoráig, mindezt mozgalmas képekben, mert már untad a diafilmet. S ahogyan te, Barni vonatokkal, repülőkkel álmodsz, úgy Apa a hajókra esküszik, bár tudja, hogy nem könnyű a segédmatróztól főárbockosármesterig feljutni, s onnan a mélybeli összefügéseket fürkészni, tájolni lélek és hit hullámtérképén. Mint ahogyan mesés fordulatra, s némi varázseszközökre van szükség, hogy a feleki kőgömböcökből a gé faktort meghazudtoló Gömb kerekedjék.
Mindezek fejében, ne lepjen meg, ha ilyeneket hallasz róla, mint épp ezt most, idézem: „Úgy szeretem Fodor Sándort, hogy el nem feledhetem Zágonit.” Lenne még mesélnivalóm Apáról bőviben, de a szervező nénik-bácsik szóltak, hogy csak módjával tüsténkedjek, mert lesznek itt még egyéb jelenetek, fordulatok, és Sárik Péteréknek is maradjon idő, de mielőtt a mese végével eliszkolnék, még annyit azért mondok: figyelmezzetek hát Zágonira, a Balázsabbikra, mert – miközben itt (méltán) körbeajnározzuk –, ihlete alattomában még elkövet újra valamit.
(Elhangzott 2019. január 22-én az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj átadási ünnepségén, Kolozsváron)
