Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Dömsödtől Kolozsvárig

Nagy Gábor, a legendás kolozsvári vendéglős emlékezete




Nagy Gábor 1896-ban. Kép: Vendéglősök lapja,
1896. december 5., XII. évf., 14. szám

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

A kezdetek

Nagy Gábor az anyakönyvi bejegyzések szerint 1845. november 6-án született a Duna menti – ma a Ráckevei járáshoz tartozó – Dömsödön, a hasonló nevet viselő helyi kávéházas, illetve Szalai Klára gyermekeként. A Nagy család egyike volt a Ráckevei-szigettel szemközti, ősidőktől fogva jelentős gyümölcstermesztő nagyközség tekintélyes családjainak. Az ifjú Gábor a helyi elemi iskola elvégzése után a közeli főváros lutheránus iskolájában folytatta tanulmányait, de emellett zenei tanulmányokat is végzett az akkor még fiatal, de később híressé vált kitűnő hegedűművész, zeneszerző és karnagy, Huber/Hubay Károly (1828–1885) irányítása alatt. Édesanyja korai halála azonban a szépreményű zenei karrier elé néző fiatal Gábor életét is megváltoztatta. Édesapja kérésére, aki valószínűleg nem zenei pályát képzelt el fia számára, tanulmányait megszakítva hazatért szülőhelyére, majd édesapja mellett, a kávéház működtetésében vállalt szerepet. Később, hogy e téren édesapja mellett elnyert szakmai tudását gyarapítsa, gőzhajon, majd a fővárosban szolgált pincérként.




Nagy Gáborné Székely Krisztina, Nagy Gábor
második felesége. Kép: Konczwald Zsuzsanna

Az 1867-es kiegyezést követően az ambiciózus, magát önállósítani akaró huszonéves Nagy Gábor az újból Erdély fővárosává vált Kolozsvárra költözött, ahol az akkori legelőkelőbbnek számító Nemzeti Szállóban vállalt szobapincéri állást. Szaktudásának, megbízhatóságának köszönhetően rövidesen főpincéri beosztásba került. A Nemzetiben egy ilyen fontos, „főúri” állás betöltésére csak olyan személy tarthatott igényt, aki megjelenésével, modorával be tudta magát lopni a vendégek szívébe, s akinek a szaktudása, diszkrét, de bizalmat keltő megjelenése tekintélyt és biztonságot sugallt. Nagy Gábor pedig tökéletesen megfelelt ezeknek a követelményeknek. Keményen dolgozott, példás, tisztességes munkájával egyre nagyobb tekintélyt szerzett magának a szakmabeliek körében, de a zene iránti szeretetéről továbbra sem mondott le. A mindennapi fárasztó munka mellett továbbra is gyakran vette kézbe kedvenc hangszerét, a hegedűt, amelynek hangja jelentette számára a felüdülést és a napi gondoktól való szabadulást. A főpincéri munka és a hegedülés között teltek napjai, de ő ennél többre vágyott. Önálló vendéglős szeretett volna lenni, ezért aztán – bár a Nemzeti Szállodában igen nagyra értékelték a munkáját – Marosvásárhelyre telepedett át. 1873-ban sikerült megszereznie a Transilvania Szálló néven ismert, a város legelőkelőbb szállodájának és vendéglőjének bérlési jogát, ahol végre önálló vállalkozóként valósíthatta meg a kor követelményeinek megfelelő, vendéglátásra vonatkozó elképzeléseit. Az ő érdeme is, hogy az Ugron család által építtetett háromszintes, főtéri, akkor modernnek számító barokk épületben működő étterem és szálloda neve – bár 1950-ben az épületet lebontották – mind a mai napig fogalom a városban. Marosvásárhelyi évei alatt nemcsak szakmai tevékenységével vívta ki a vásárhelyiek elismerését és szeretetét, hanem emberi magatartásával, közismert kedvességével is. Számos ismerőst, barátot szerzett, így aztán nem csoda, hogy néhány év múlva, amikor végérvényesen visszatért Kolozsvárra, „nagyszámú barátai és ismerősei szeretete és megbecsülése kísérte ez útjára, s az előkelő körök nagy számban jelentek meg az indóháznál egy »Isten hozzád«-ot mondani”.1

A karrier csúcsán

Kolozsvárra visszatérve, a vásárhelyi tapasztalatokkal a birtokában mintegy tíz éven keresztül a Vigadó vendéglőse volt, de közben szintén ő bérelte az Úri Kaszinó és a Nemzeti Szálló – ahol egykoron főpincérként tevékenykedett – éttermeit is. Nagy Gábor nemcsak kiváló szakmai tudással hívta fel magára pályatársai és Kolozsvár polgárainak figyelmét, hanem jó vállalkozói képességével, bölcs előrelátásával is. Így aztán 1883 őszén, amikor egyébként nagyon helyesen megérezte az új szelek fújását, bérbe vette a Bánffy-palota földszintjének néhány helyiségét, majd azokat átalakítva megnyitotta a város első „igazi” kávéházát. A kávéházhoz a palota udvarán kerthelyiség is tartozott, s ami igazán szenzációnak számított, voltak külön a nők számára fenntartott szalonok is. Ha ezekhez hozzávesszük azt a tényt is, hogy a palotában működött a feltörekvő, gazdag polgárság Nemzeti Kaszinója, nem meglepő, hogy eleve biztosítva volt a vállalkozás sikeressége, nem is beszélve a tulajdonos szakmai rátermettsége nyújtotta garanciákról. Néhány évnyi sikeres működés után 1889-ben a kávéház működési jogát átadta egy bizonyos Fülöp Károlynak, és ő egy újabb, még nagyobb vállalkozásba kezdett. 1890-ben, az addigi bérlő Plihál Ferenc halála után, a Katolikus Státus által rendezett árlejtés megnyerését követően megszerezte az addig Pannónia név alatt működő szálloda és vendéglő bérlési jogát. Az Oriold Arnold és Endstrasser Benedek építészek által részben átépített és modernizált, a Belső Magyar utca és a Főtér sarkán lévő épületben nyitotta meg 1891 szeptemberében Kolozsvár legmodernebb, 36 szobás szálloda-étterem együttesét. „Új neve Központi Szálló, de a cégtáblájáról már a szomszédos kávéházzal kapcsolatosan megismert bérlő, Nagy Gábor neve ragadt rá, úgyhogy a kolozsváriak »Nagygábor« alatt e szállodát és éttermet értették az I. világháború előtt.”2




Nagy Gábor. Kép: Konczwald Zsuzsanna

A szálloda hamarosan az idelátogató hírességek kedvenc szálláshelyévé vált. Vendégkönyvében olyan nevekkel találkozunk, mint például Habsburg József Ágost főherceg, Samassa József egri érsek, Jókai Mór és neje, Kacziány Ödön budapesti festőművész, és még sokan mások. Utóbbi a Nemzeti Szalon kolozsvári, első Budapesten kívüli tárlatának a megszervezése és megnyitása kapcsán két hétig volt Nagy Gábor vendége, akiről több mint 40 esztendő távlatából is így emlékezett: „Jóval éjfél után értünk haza, már várt Nagy Gábor hoteltulajdonos kedves házigazdánk, mesés jó borával, virtuóz hegedűjátékával; bizony ránk virradt, mire nyugodni tértünk.”3 A kiállítás 1895 májusában történt megnyitásának sikerét is itt ünnepelték meg, mely alkalomból a szálloda „dísztermében ötven főből álló díszes társaság gyűlt össze”. „A kitűnő lakomán”, melyen a műpártoló kolozsvári polgárok – élükön Szvacsina Géza polgármesterrel – vettek részt, „ez volt az étlap:

Ragout leves spárgával

Fogas remolád mártással

Pecsenye körözve

Pipesült ugorka-salátával

Parfait

Feketekávé

BOROK:

Szamosvíz

Csombordi piros

Rizling

Borvizek.”4

 

Nagy Gábor saját borászatának terméke, az italok közt szereplő, Szamosvíz márkanevet viselő bor a Kőmál délkeleti oldalán elterülő szőlősében termesztett szőlőből származott. A Szamosvíz az akkori Kolozsvár egyik leghíresebb bora volt – Jékey Aladár, Szabolcska Mihály csak a Szamosvíz mellett volt jókedvű –, amely olyan helyi specialitása lett a kincses városnak, mint a híres kolozsvári rakott káposzta, vagy Tordának a tordai pecsenye.5 Ezért a boráért Nagy Gábort az 1896-os Millenniumi Országos Kiállításon a szőlészet, borászat kategóriában Millenniumi nagy éremmel tüntették ki.6

A Központi Szálló leghíresebb vendége mégis maga a koronás fő, Ferenc József osztrák császár és magyar király volt, akinek ugyanazon év szeptemberében megejtett kolozsvári látogatása idején itt volt a szálláshelye. A Központi Szálló éttermének hírnevét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a koronás fő is megkóstolta Nagy Gábor elhíresült konyhájának főztjét. A császár villásreggelijéről (eredetileg ebédre tervezték) a helyi Ellenzék is részletesen beszámolt:

„A felség tegnap déli 12 órakor villásreggelizett szállásán. A villásreggeli vadpiré leves, vesepecsenye, filé különböző körözöttekkel, császár madár, gyümölcs-befőttből állott. Villásreggeli előtt megivott egy pohár udvari sört és reggelizés után rajnai Chateau lefute bort ivott. A király 6 perc alatt elvégezte a reggelizést, melyhez a felszolgálás Nagy Gábor vendéglős személyes felügyelete mellett és vezetése alatt történt. Az ételfelhordó pincérek valamint Nagy Gábor szakácsa aranypénzben gazdag borravalóban részesültek. Nagy Gábor vendéglősnek pedig minden oldalról gratuláltak, mert alig volt még reá eset, hogy a milliók ura részére igénybe vegyék bármely elsőrangú szálloda konyháját. S ez azt bizonyítja, hogy Kolozsvár városa Nagy Gábor személyében olyan vendéglőssel bír, a kire a szó szoros értelmében talál a példaszó, hogy »a konyhájának készítményeit a király is megeheti«. A király részére a felség írószobájában volt felterítve. Az épület bal szárnyán levő termekben 5 külön asztal volt. Egyik a marschal asztal, 8 személyre a másik asztalnál az udvari iroda és pénztári személyzet 3 más asztalnál pedig az udvarhoz tartozó többi méltóságok foglaltak helyet. Egy tábla a Központi Szálloda dísztermében volt felterítve. Ennél a miniszterelnök, Jósika S. br. a felség személye körüli miniszter, Béldy Ákos gr. főispán ültek. Mindenik asztalnál Nagy Gábor személyzete teljesítette a kiszolgálást.”7




Transilvania Szálloda, Marosvásárhely, 1900. Kép: Magyar Nemzeti Digitális Archívum

A szálloda vendéglőjének, amely étterem és kávéházként is működött, állandó vendégei természetesen a város nagy köztiszteletnek örvendő polgárai – orvosok, ügyvédek, tanárok, városi vezetők – voltak. Az étterem bal oldali részén elkülönített, diszkrét páholyokat alakítottak ki, amelyeket a kolozsváriak nemes egyszerűséggel csak „ketreceknek” hívtak. Mindegyik páholyt Kolozsvár tehetősebb rétegének tagjaiból – iparosok, kereskedők –, vagy értelmiségiekből létrejött, akkoriban igencsak divatosnak számító asztaltársaság „bérelte”. Az első „ketrec mestere” Bartha Miklós (1848–1905) jogász, a lapszerkesztő politikus volt, „hívei” az általa alapított lap köré csoportosult „ellenzékiekből” kerültek ki. Az első „ketrec” törzstagjai Somodi István ügyvéd, Magyari Mihály, az Ellenzék felelős szerkesztője, Sebesi Samú író, lapszerkesztő, valamint a költő Jékey Aladár voltak, de rajtuk kívül a társasághoz tartozott – bár nem számítottak törzstagnak – Hevesi József asztalosárú gyáros, Szekula Ákos, az Adria Biztosító Társaság erdélyi vezérfelügyelője, Tutsek Sándor olajgyáros, illetve Váradi Aurél újságíró is.8 Az asztaltársaságok gyakori esti „összejövetelei” természetesen nem csak a vidám hangulatú mulatozásról, kikapcsolódásról szóltak. Ezek a találkozások remek alkalmat nyújtottak a város dolgainak megbeszélésére, és természetesen köttettek itt politikai és választási egyezségek, és főleg üzletek is.

A jó hangulat megteremtéséhez, a kellemes környezetben felszolgált finom ételek és italok mellé természetesen jó muzsika is kellett. Ezt jól tudta a tulajdonos, Nagy Gábor is, aki értő zenészként igyekezett estéről estére a vendégeit a legszínvonalasabb kávéházi zenével szórakoztatni. A 19–20. századok fordulóján, amikor a kávéházi szórakozás dívott, Kolozsvár legnevesebb kávéházai – hogy csak a néhányat említsek – a Központi, a New York, az Európa, a Herczegovina, az Újvilág, a Royal egymást túllicitálva igyekezett a kor legjobb zenekarait, zenészeit felléptetni. Nagy Gáborhoz azonban mindannyian szívesen mentek, mert amellett, hogy az alkalmazójuk kiváló zenészként értékelni tudta művészetüket, a vendéglő úri közönsége sűrűn helyezett a vonóba nagyobb címletű koronákat, forintokat is. A szálló éttermében olyan neves muzsikusok léptek fel zenekaruk élén, mint Pongrácz Lajos, Csikai György vagy Salamon János. Ez utóbbi már tizenkét évesen rajkózenekart alapított, majd az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Bem tábornok tábori zenészeként részt vett a piski és a vizaknai ütközetekben. A szabadságharcot követően egy fél évszázadon át a város egyik legkedveltebb muzsikusa volt, zenekarával a legelőkelőbb vendéglőkben játszott. Híre külföldre is eljutott, virtuóz hegedűjátékát még Johannes Brahms és Joachim József is csodálattal hallgatta a Nemzeti Szállóban, az 1879-es kolozsvári vendégszereplésük idején. Pesten a Nemzeti Szinház színpadán is óriási sikerrel lépett fel, de az ország számos városában is koncertezett. Magának Rudolf trónörökösnek is játszott, két alkalommal is (1884-ben és 1885-ben), amikor a császár fia a görgényi vadászatokon vett részt. Nagy Gábor barátjaként tisztelte a kitűnő zenészt. Az ő kezdeményezésére indított gyűjtés eredményeként 1903-ban Salamon János Házsongárdi sírjánál a hálás utókor egy szép, domborművel díszített síremléket állított.9

A Központi Szálló látogatottságának növeléséhez – különösen a nyári szezon idején – nagyban hozzájárult a Bánffy-palota udvarán kialakított kerthelyiség, melyet már korábban is Nagy Gábor üzemeltetett, s amelyet 1896-ban megnagyobbíttatott és felújíttatott. 1896 nyarán, a Kolozsváron tartózkodó külföldi – német, angol, francia – írók és írónők tiszteletére itt rendezett estélyről többek között ezeket írta a korabeli sajtó: „A Bánffy-palota udvari erkélyének párkányzatán sűrűn rakott mécseseket gyújtottak fel, melyek igen szép látványt nyújtottak. Az estélyre megjelent közönségen kívül az est egész folyamán állandóan sok kíváncsi közönség tolongott és gyönyörködött a szépen díszített kert pompás világításában, s no meg a vidám társaság által okozott zaj és a Pongrácz Lajos kitűnő zenéjében.”10 A szálloda-étterem-kerthelyiség oly sikeresen működött, hogy még a régi Nemzeti Szálló lebontott épülete helyén 1895-ben megnyílt, elegáns New York szálló és vendéglő sem tudta a főként értelmiségiekből, városi elöljárókból, jómódú kereskedőkből és iparosokból álló törzsközönségét elcsábítani.




Nagy Gábor kőmáli szőlőse és mulatója. Kép: kepeslapok.wordpress.com

Nagy Gábor, a belvárosi Központi Szállón kívül fenn, a Kőmál (Fellegvár) délkeleti oldalában is működtetett egy csinos kis vendéglő-mulatót. A saját szőlősében elhelyezkedő, gyönyörű fekvésű vendéglőhöz tekepálya, zenepavilon és szépen rendezett kerthelyiség is tartozott, ahol nyári estéken Kolozsvár szórakozni vágyó közönsége a kor divatos zenéjére kedvére táncolhatott, vagy gyönyörködhetett az évek teltével egyre jobban kivilágított város panorámájában. A vendéglőt a hozzá tartozó szőlőssel együtt Nagy Gábor még életében eladta. Ma már a szőlősnek híre-hamva sincs, de az egykori vendéglő épülete, amely jelenleg lakóházként szolgál, még megvan. A Gizella (ma Galilei) utcához tartozó épület a köréje épített új házak szorításában alig-alig vehető észre, s a szakszerűtlen javítási és módosítási beavatkozások következtében egykori szépsége és patinája is már csak a múlté, de a fennmaradt korabeli fényképfelvételek hűen bizonyítják Nagy Gábor jó ízlését, igényességét.

Nagy Gábor családja




Caption

Nagy Gábor kétszer házasodott. Az első feleségétől született a rendkívüli zenei tehetséggel megáldott Mariska nevű lánya. A kislány született tehetségét felismerve, apja már egész kicsi korában zongorázni taníttatta – ugyanis benne látta az ő félbeszakadt zenei karrierjének a folytatását. Mindössze hatéves volt, amikor a zenekonzervatórium 1881-es nyilvános záróvizsgáján rendezett zenei ünnepségen a nagyközönség előtt is bemutatkozott, „ily korban szinte hihetetlen képzettségről” téve tanúbizonyságot.11 A felső leányiskola sikeres elvégzése után a kolozsvári zenekonzervatóriumba iratkozott, majd Bécsben folytatta zenei tanulmányait. 1897-ben a bécsi Musikvereinsaalban rendezett zenei verseny során a zeneakadémia zongoraosztálya ezüstéremmel jutalmazta kitűnő zongorajátékát.12 Tanulmányainak befejezése után hazatért Kolozsvárra, ahol gyakran lépett fel különböző zenei és jótékonysági rendezvényeken. 1900. szeptember 18-án férjhez ment Sebesta Ottokár kolozsvári csendőr főhadnagyhoz, s ezzel a szépen induló zenei karrierje – valószínűleg édesapja nagy sajnálatára – félbeszakadt.13 Három gyermeknek – Mária, László és István – adott életet, majd az impériumváltást követően Fellegvár utcai házukat eladták, így a család Budapestre költözött.

Az első feleségének korai elhalálozása után Nagy Gábor újra nősült, ezúttal szülővárosából, Dömsödből hozott magának feleséget, Székely Krisztina személyében. Ebből a házasságból két gyermek született: Krisztina és Sándor. Az 1899-es kolozsvári lakcímjegyzék szerint a család lakhelyéül a Főtér 26. szám alatti Központi Szálló volt megjelölve, bár már ekkor Nagy Gábor két házzal is rendelkezett a Házsongárd/Görög templom, illetve a Kert (ma Louis Pasteur) utcákban. 1899. június 27-én megvásárolta a Főtér 13. szám alatti Fröhlich-házat. (A ház alatt a Főtértől nyugati irányba húzódó, az elején sikátorszerű utcát kezdetben az ingatlan egykori tulajdonosáról nevezték el Frönlich sikátornak, s csak később lett a neve Kismester, ma pedig Bob utca14). Az épület átalakítása és újjáépítése után, 1901-ben ide költözött családjával együtt. Krisztina lánya, akárcsak féltestvére, Mariska, a De Gerando Antonina igazgatta felső leányiskolában érettségizett. Valamikor 1908 után a budapesti Krauser F. Jakab (1877–1925) mérnökhöz, az egykori párizsi sportolimpikonhoz (rúdugrásban országos bajnok volt) ment férjhez.




Dr. Nagy Sándor, Nagy Gábor második
házasságából született fia.
Kép: Konczwald Zsuzsanna

Férje korai halálát követően visszaköltözött Kolozsvárra, és édes­anyjával, az 1949-ben elhunyt Nagy Gábornéval, illetve öccsével, id. Nagy Sándorral, valamint annak családjával együtt a Főtér 13. szám alatti házban lakott még annak államosítása után is. A szép vagyont öröklő Sándor nevű fia jogot végzett, és szülővárosában folytatott ügyvédi tevékenységet. 1930 körül vette feleségül a csíkszeredai származású, híresen szép Weigel Ilonát (1910–1957), aki Csík megyét képviselte 1929-ben az első romániai szépségversenyen, majd Kolozsváron Nagy Ila néven vállalt kisebb-nagyobb szerepeket a Nemzeti Színházban, de az 1940-es években több, Budapesten forgatott filmben is megfordult (Bob herceg, Katyi, Szíriusz stb.)15 Két leánygyermeknek adott életet, akik közül az elsőszülött Melinda bábszínművésznői karrierjének indulását tragikusan korai halála állította meg – 1956-ban hunyt el, mindössze huszonnégy évesen. Másik leánya, Marietta dr. Konczwald László orvoshoz ment férjhez. A család 1956-ben Csíkszeredába költözött, majd 1960-tól Dicsőszentmártonba – Konczwald doktor itt a helyi kórháznál kapott állást, ahol később a szülészeti osztálynak lett a vezető főorvosa. Mivel az akkori időkben magyar orvosként nemigen lehetett visszaköltözni Kolozsvárra, 1969-ben feleségével és az időközben született két lányával együtt Magyarországra telepedett át.

Nagy Gábor, a zenekedvelő

Bár a körülmények kényszerítő hatása miatt a zenei tanulmányait meg kellett szakítania, a zenéről, Nagy Gábor a hegedülésről sosem mondott le. Kevés szabadidejében szorgalmasan gyakorolt, technikáját folyamatosan tökéletesítette. Tevékeny tagja volt a Brassai-féle zenei körnek. Liszt Ferenc 1879-es kolozsvári koncertje során az a megtiszteltetés érte, hogy az általa, első hegedűsként vezetett vonósnégyes – mai szóhasználattal élve előzenekarként – felléphetett a hangverseny első felében. A március 13-ai zenei esemény nagy szenzációt keltett a városban: „Gróf Zichy Géza közreműködésével a nőegylet által rendezett hangverseny tegnap tartatott meg a Redoute nagytermében. A Redoute nagyterme, mióta fennáll, sohasem látott még fényesebb, elegánsabb közönséget együtt, mint aminő a tegnapi volt. Az emberek halkan, csöndesen húzódtak el helyeikre, mint a templomban szokás. A nagyterem minden zuga telve volt, a karzatokon a legelőkelőbb közönség. Öt órakor megjelent a közönség közt Liszt Ferencz Teleki Sándorral. A közönség megéljenezte s Liszt meghajtá magát. Az izgatottság, a várakozás mind feszültebb lett. A közönség alig várta a hangverseny kezdetét. Az első szám Volkmannak egy vonósnégyese volt. Előadták: Nagy Gábor (első hegedű), Vajda Emil (második hegedű), Szita Sándor (viola), Dobokay Kálmán (cello)” – írja a Magyar Polgár tudósítója.16 Az előadás olyan jól sikerült, hogy Liszt Ferencz is kitüntetően tapsolt, és kezet szorított vele elismerése jeléül. Kolozsvár akkori polgármestere, Simon Elek a város nevében mondott köszönetet Nagy Gábor vonósnégyesének.17




Az egykori kőmáli mulató épülete ma. Cosmin Rusu felvétele. Kép: peregristorii.wordpress.com

Hegedűjátékára Johannes Brahms zeneszerző és zongoraművész, valamint Joachim József virtuóz hegedűs az 1879. szeptember 23-ai kolozsvári vendégszereplésük alkalmával is felfigyeltek. Bálint Tibor író, A Fejér Lótól a Zokogó Majomig című írásában – Lakatos István zenetörténész visszaemlékezése alapján – így eleveníti fel a zenetörténeti érdekességet: „A hatalmas sikerű hangverseny után Brahms és Joachim a város néhány vendéglátó előkelőségével és zenei kiválóságával a Nemzetibe ment át vacsorázni, ahol Bem apó egykori prímása, Salamon János muzsikált… Miután a két nagy vendég megvacsorázott és tíz óra körül pihenni indult, a lépcsőn fölfele lépdelve megállt, mert tisztán hallotta, hogy valaki Bach Chaconne című, szólóhegedűre írott művét játssza. Egymásra néztek: vajon ki lehet az? Talán másvalaki is koncertezik Kolozsváron rajtuk kívül? A portán érdeklődve végül azt a meglepő választ kapták, hogy a hegedülő nem lehet más, csak a szálló főpincére, akit Nagy Gábornak hívnak.”18 Brassai Sámuel szorgalmazására, a nemhivatásos zenészekből álló vonósnégyese – amelyben sok, akkori ismert személyiség, mint pl. Petelei István író is megfordult – élén gyakran fellépett más alkalmakkor is, házi koncerteken, nyilvános hangversenyeken és jótékony célú rendezvényeken egyaránt. Zenei igényességére jellemző volt, hogy amikor anyagi helyzete ezt már lehetővé tette, folytatta zenei képzését, amelyet a budapesti zenetanár-hegedűművésznél, Bráth Frigyesnél fejezett be. Zenei téren neve nemcsak előadóművészként vált ismertté, hanem zeneszerzőként is. Ő szerezte például Moldován Gergely Szép Ilona című népszínművének a zenéjét is. A zenés darab bemutatóján, a korabeli lapok feljegyzései szerint a közönség „a zenei részeknél mindannyiszor tapsokban tört ki, s a kritika is a legnagyobb méltánylással emlékezett meg róla”.19




Látkép a Szamos partjáról, jobbra fent Nagy Gábor mulatója

A zenélés, zeneszerzés és a zenéhez kötődő gyűjteményeinek – igen gazdag hangszergyűjteménnyel rendelkezett, melyet halála után a Kolozsvári Nemzeti Színháznak ajándékozott – gyarapítása mellett zenetörténeti kutatással is foglalkozott. Erről tanúskodik Lakatos István Az első magyar dalmű születése Erdélyben című írása, amelyben az első magyar opera, a Béla futása című dalmű szerzőjének kilétét tisztázza. Saját kutatásai és Gyulai Pál írása20 alapján arra a megállapításra jutott, hogy a Béla futása – amelynek ősbemutatója 1822. december 26-án volt az akkor frissen felépült Farkas utcai kőszínházban – hiteles szerzője Ruzitska József, a kolozsvári Nemzeti Színház egykori karmestere, és nem Ruzicska Ignác, ahogy azt eddig hitték. Következtetésének ezirányú levonásához nagyban hozzájárult Nagy Gábor jegyzete is, amelyben a szóban forgó opera ügyében végzett kutatásainak eredményét foglalta össze, s amelyről a kiváló zenetörténész így írt: „További világosságot vet az ügyre Nagy Gábor kolozsvári, vendéglősnek, nagy zenebarátnak, műkedvelő hegedűsnek az írása, mely szintén mellékelve van az említett vezérkönyvhöz.”21Béla futása partitúráját – amely eredetének tisztázása és megszerzése Nagy Gábor nevéhez fűződik az említett jegyzettel együtt – szintén Nagy Gábor ajándékozta az Erdélyi Múzeum Egyesületnek (EME), és itt talált rá aztán Lakatos István is.




Sebesta Ottokárné Nagy Mariska,
Nagy Gábor első házasságából született lánya.
Kép: Konczwald Zsuzsanna

Nagy Gábor a kolozsvári intézményes zeneoktatás működtetésében is fontos szerepet vállalt szervezőként, de leginkább önzetlen mecénásként. Az ő kezdeményezésére írta meg Ürmössy Lajos a Zenekonzervatórium 1819–1878-as időszakot felölelő történetét, amelyhez Nagy Gábor nemcsak anyagilag, hanem több, a tulajdonában lévő érdekes zenetörténeti jegyzeteinek átadásával is hozzájárult. A kézirat elkészült, de kiadásáról nincs tudomásunk.22, 23, 24 Az 1880-as évek elején, Farkas Ödön igazgatósága idején a megújult Zenekonzervatórium egyik „gazdája” és jelentős anyagi támogatója volt, amelynek következtében az intézmény alapító tagjaként ismerték el. Aktív tagja volt a mintegy százötven tagot számoló Kolozsvári Zenetársaságnak is, amelyet barátja, Brassai Sámuel kezdeményezésére alapítottak 1887-ben.25

Nagy Gábor, a közéleti ember

Nagy Gábor Kolozsvár közéletének meghatározó szereplője, korának egyik legismertebb személyisége volt. Szakmai munkásságával, önzetlen emberi cselekedeteivel méltán vívta ki a kolozsváriak szeretetét és tiszteletét. Egyike volt azoknak a kivételes személyiségeknek, akik a szorgos munkával megszerzett vagyon ellenére sohasem feledték, hogy honnan indultak. Mesés vagyona körül legendák szövődtek, pedig meggazdagodása nem egyik napról a másikra történt, nem valamilyen szerencse folytán, hanem hosszú évek kemény munkájának az eredményeként. A meggazdagodásának útja lépésről lépésre, az egyszerű szobapincérségtől a vendéglő-, kávéház- és szállodatulajdonoslásig vezetett. Saját példáján keresztül bebizonyította, hogy „akaraterővel, odaadó tanulással, szívósan kitartó munkával, a vendégek kívánalmai gondos kielégítésével vagyon nélkül, pusztán szorgalommal és becsületes munkával hatalmas anyagi és erkölcsi pozicziót lehet kivívni.”26

De Nagy Gábor a szorgalom mellett kiváló üzleti érzékkel is rendelkezett. Több háza is volt Kolozsváron, de pénzének legnagyobb részét a város belterületéhez tartozó földterületek felvásárlására fordította. Számos kisebb-nagyobb telke volt a város különböző pontjain a Házsongárdi oldaltól kezdve a Kőmálig, vagy a Feleki úttól a Tóközig és a Bivalyrétig. Következésképpen nemcsak mint vendéglős és szállodatulajdonos volt nyilvántartva, hanem a város egyik legtöbb földterülettel rendelkező földbirtokosaként is. Számottevő jövedelmének köszönhetően virilisként éveken keresztül tagja volt a Városi Törvényhatósági Bizottságnak. Ilyen minőségben mindig a közjó és a város érdekében cselekedett, elsősorban a város arculatának átalakítását és infrastruktúrájának fejlesztését, valamint a tanoncképzést tartotta szívügyének. Mint a vendéglátás elismert szaktekintélye, sokat tett a vendéglátóipar minőségi fejlesztéséért – az erőfeszítései elismeréseként a kávéházak és vendéglők minőségi működését szabályozó rendelet meghozatala előtt a kereskedelmi miniszter az ő szakvéleményét is kikérte. A gondosan és világosan megfogalmazott, a Kolozsvári Kereskedelmi és Iparkamara által is elfogadott véleményezésében Nagy Gábor egyértelműen síkra szállt „a szálloda, vendéglő és kávéházi iparosok” közös ipartestületének létrehozásáért – amelynek hatáskörébe tartozott volna többek között a „képesített engedélyes”27 iparosok minősítésének és a működési engedélyek kibocsájtásának a rendszabályozása –, valamint a pincértanoncok iskoláztatásának állami támogatásának a fontosságáért. Ez utóbbi tekintetében Kolozsváron ő javasolta elsőként azt is, „hogy nyissanak külön iskolát pincérek és szakácstanulók részére, s abban tanítsanak illem- és felszolgálástant, szakácsművészetet, borászatot, pincészetet, üzleti kalkulációt, könyvviteli ismereteket, s csak az iratkozhassék be a szakiskolába, aki elvégezte a négy középiskolai osztályt.”28 A szakiskola több évi küzdelem után végül 1906-ban, országos premierként minden állami és városi támogatás nélkül megalakult négy kolozsvári vendéglős – Nagy Gábor, Fész1 József, Gráf János, és Tauszik Alajos – lelkes áldozatkészségéből. Az iskolafelügyelő bizottság Nagy Gábor elnöklete alatt a fenntartó vendéglősökből, Pausinger Sándor jegyzőből és Széchy Ákos igazgatóból állt. Az iskolának az induláskor Széchy Ákos igazgatón kívül öt tanára volt: Czinhober Ferencz a konyhaművészetet, Fészl József az illemet és felszolgálást, Pau­singer Sándor a nyelveket és számtant, dr. Ruzitska Béla pedig az alkalmazott vegytant adta elő.29

Nagy Gábor minden elfoglaltsága mellett számos szakmai, kulturális és egyéb egyesületnek volt alapító, rendes vagy éppen vezetőségi tagja. Örökös alapító tagja volt az 1885-ben alakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületnek (EMKE), amelyet évi 100 forintos alapító-tagsági díjjal támogatott.30 Ugyanilyen összegű támogatásával a Süketnéma Intézet alapító tagjává is vált 1886-ban.31 A Kolozsvári Szépítőegylet – amelynek ugyancsak tagja volt – minden kezdeményezését anyagilag is bőkezűen támogatta. Adományaival ő is hozzájárult ahhoz, hogy 1900-ban sikerült kiépíteni a Fellegvárra felvezető 420 méter hosszú Erzsébet-sétautat – amelynek közepe táján a meggyilkolt Erzsébet királyné mellszobra került 1901-ben –, 1902-ben pedig elkészült a 35 méter hosszú Erzsébet gyalogos vashíd, amely a Sétateret és az Erzsébet sétautat kötötte össze. És természetesen ő sem maradhatott ki a Mátyás-szobor (1902) és a Szent György-szobor (1904) felállításáért szervezett gyűjtőakciókból sem.32 A „boldog békeidőkben” működő többtucatnyi kolozsvári egyesület közül számos további szervezetnek volt még tagja: Polgári Lövész Egyesület, az Önkéntes Tűzoltó Egylet, vagy a kolozsvári írók, művészek és hírlapírók Itthon köre. De azok az egyesületek is számíthattak Nagy Gábor támogatására, amelyeknek nem volt a tagja. Természetesen tagja volt a Kolozsvári Iparosok és Kereskedők Szakmai és Érdekszövetségeinek, a Kereskedelmi és Iparkamarának, az Iparos Egyesületnek és az Ipartestületnek is. Legfontosabb szerepet azonban szakmájából is adódóan a Pincér Egyletben vállalt. Az 1867-ben alakult szakmai egyesületnek sorrendben titkára, alelnöke, elnöke, majd díszelnöke volt. Éveken keresztül ő volt a társaság lelke, számos megvalósítás kezdeményezője és kivitelezője. Az ő ügybuzgóságának köszönhető nagymértékben, hogy a millenniumi évre való készülődés jegyében felszentelhették az egylet zászlaját 1895. augusztus 6-án. A Szent Mihály-templomban lezajlott felszentelési ceremóniát Bíró Béla apátplébános celebrálta, a főispánné, dr. Béldy Ákosné zászlóanya, a helyi előkelőségek, meghívott vendégek és nagyszámú közönség előtt. A fehér színű zászló egyik szalagjára a következő jelmondat volt hímezve: Egymás segélyére testvéri szeretettel. A szervezés oroszlánrésze, akárcsak más jelentősebb esemény alkalmával, most is Nagy Gáborra, a rendező bizottság elnökére hárult.33, 34 Ő képviselte a kolozsvári Pincér Egyletet az országos szervezet 1895-ben tartott szegedi kongresszusán, ahol a kongresszus egyik elnökének választották.35 A kolozsvári Pincér Egyletben kifejtett két évtizednyi kitartó munkája elismeréseként 1896-ban az egyesület díszelnökének választották, az erről szóló díszoklevelet 1896. november 3-án vette át ünnepélyes keretek között a Központi Szálloda emeleti termében.36 Ez azonban nem jelentette azt, hogy visszavonult az egyesületi munkától, ellenkezőleg, még sok éven keresztül, szinte haláláig számítani lehetett az ő hatékony közreműködésére.

Az utolsó út

Nagy Gábor anyagi és erkölcsi sikerekben gazdag munkásságának az életének 77. évében, 1922. április 27-én bekövetkezett halála vetett véget. Kolozsvár közismert és közkedvelt polgárának halála széles körben váltott ki mély megdöbbenést és szomorú részvétet. Az impériumváltásra jellemző zűrzavaros idők ellenére a helyi lapokban, de még a Budapesten megjelenő Vendéglősök lapjában is közölt nekrológokban méltatták az elhunyt életét, a családja és a köz javára kifejtett önzetlen munkásságát.




Nagy Gábor síremlékének megmaradt alapköve. A szerző felvétele

Április 30-án, vasárnap délután 3-kor temették el. A Házsongárdi temető halottas kápolnájában megtartott gyászszertartást Nagy Károly református püspök celebrálta. A református egyház egykori hűséges szolgálójának és támogatójának – Nagy Gábor a református egyház presbitere is volt – koporsója fölött mondott búcsúztató után hatalmas tömeg kísérte utolsó útján a Petőfi utcán végig a Feleki úton levő kertjébe, ahol a kolozsvári cigányzenészek muzsikájának kíséretében helyezték örök nyugalomra a saját gyümölcsösének délnyugati sarkában kialakított sírkertbe, néhány lépésnyire egykori barátja, Brassai Sámuel, illetve Ruzitska György, a Zenekonzervatórium egykori igazgatójának sírjától. Nyughelyét évtizedeken keresztül egy vörös márványból készült, törtoszlopos gyönyörű síremlék jelezte, dacolva háborúval, impériumváltásokkal és társadalmi változásokkal. Az 1989-es fordulat azonban a sokat megért síremléket sem hagyta érintetlenül. Valamikor a 21. század fordulóján ismeretlen kezek először ledöntötték, majd észrevétlenül eltüntették. Mára már csak a síremlék talpazata maradt a helyén, a hajdani büszke obeliszk névtelenné vált maradványa csak keveseket emlékeztet a hajdani legendás vendéglősre, de Nagy Gábor neve az egykori Központi Szálló és volt birtokainak (Nagy Gábor-tanya, Nagy Gábor-kert) köszönhetően – főleg az idősebb nemzedék emlékezetében – még fel-felbukkan.37

 

*

 

(Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Konczwald Zsuzsannának, Nagy Gábor Magyarországon élő dédunokájának, az egykori legendás szállodatulajdonos hagyatékának és szellemi örökségének ápolójának, hogy emlékeit és a tulajdonában levő családi fényképeket velem megosztotta, és közlésüket lehetővé tette.)

Jegyzetek:

1Vendéglősök lapja, 1896.december 5., XII. évf., 14. szám, 2–3. oldal

2 Gaal György: Képes Kolozsvár, Polis könyvkiadó, Kolozsvár, 2007, 62. oldal

3 Kacziáni Ödön: Emlékeimből, Pásztortűz, 1930. november 30., XVI. évf., 24. szám, 552–554. oldal

4Kolozsvár, 1895. május 20., IX. évf., 115. szám

5Kolozsvári Tükör, 1922. május 04., X. évf., 18. szám, 3–4. oldal

6Ellenzék, 1896. november 16. XVII. évf.

7Ellenzék, 1895. szeptember 23. XVI. évf.

8 Váradi Aurél: Melyik az előkelőbb?, Keleti Újság, 1931. január 19., XIV. évf., 14. szám, 17. oldal

9 Nagy Béla: Hegedűvel a szabadságért (Salamon János Bem apó prímása), Szabadság, 2014. március 15., XXVI. évf.

10Ellenzék, 1896. június 20., XVII. évf.

11Ellenzék, 1881. június 27., II. évf., 145. szám

12Ellenzék, 1897. július 7., XVIII. évf.

13Magyar Polgár, 1900. szeptember 19., XXIII. évf., 214. szám, 5.oldal

14 Gaal György: Képes Kolozsvár, Polis könyvkiadó, Kolozsvár, 2007, 39. oldal

15 káfé főnix » Blog Archive » Hargitai böngészde (17): Miss Csíkmegye, 1929 (ujkafe.website)

16Magyar Polgár, 1879. március 14., XIII. évf. 61. szám, 1. oldal

17Vendéglősök lapja, 1896. december 5., XII. évf., 14. szám, 3. oldal

18 Bálint Tibor: A Fejér Lótól a Zokogó Majomig – második rész, Irodalmi jelen, 2009. szeptember 10.

19Vendéglősök lapja, 1896. december 5., XII. évf., 14. szám, 3. oldal

20Pásztortűz, 1937. december 15., XXIII. évf., 23–24. szám, 458–459. oldal

21Pásztortűz, 1942. május 15., XXVIII. évf., 5. szám, 220–225. oldal

22Ellenzék, 1892. június 28., XIII. évf., 145.szám

23Ellenzék, 1892. július 25., XIII. évf.,167. szám

24Ellenzék, 1892. november 17., XIII. évf., 262. szám

25 Mikó Imre: Az utolsó erdélyi polihisztor, Bukarest, 1971.

26Vendéglősök lapja, 1903. február 5., XIX. évf., 3. szám, 5. oldal

27Vendéglősök lapja, 1903. január 20., XIX. évf., 2. szám, 2.oldal

28 Bálint Tibor: A Fejér Lótól a Zokogó Majomig – második rész, Irodalmi jelen, 2009. szeptember 10.

29Vendéglősök lapja, 1907. augusztus 5., XXIII. évf., 15. szám, 8. oldal

30 Sándor József: Visszapillantás az EMKE alakulása és fejlődése történetére, Kolozsvár, 1895, 96. oldal

31Ellenzék, 1896. április 28., XVII. évf.

32 Gaal György: Haller Károly, a városszépítő és jogtudós, Művelődés, 2020., LXXII. évf., 9. szám

33Ellenzék, 1895. június 18., XVI. évf.

34Ellenzék, 1895. augusztus 6., XVI. évf.

35Ellenzék, 1895. október 11., XVI. évf.

36Ellenzék, 1896. november 4., XVII. évf.

37 Nagy Béla: Fizetek Főúr!, Szabadság, 2012. március 28., XXIV. évf.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.

Andrásfalvy Bertalan

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.