Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A 260 éve elhunyt Mikes Kelemen időszerűsége (1.)

„…És a lázas ég zokog.
És jönnek a mélységből
zúgva, forrva
halotti arccal sírva bujdosók.”

(Kosztolányi Dezső: Mikes szól)

 

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált.

Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”. (Mikes világa, 72. oldal)




Mikes Kelemen (1690–1761). Ismeretlen festő,
19. század harmadik negyede, 18. századi
ismeretlen mester után.

A szülőföldhöz és nemzetéhez való kötődés eszmei-erkölcsi parancsának megőrzése és ennek tudatosítása a rodostói száműzetése idején szerzett főművének, a Törökországi leveleknek legmesszebb hangzó üzenete. Így vált Mikes a szülőföldszeretet örök példaképévé. Ugyanakkor az írásmű másik vonatkozása a II. Rákóczi Ferenc iránti rendíthetetlen hűsége, amely élete végéig fogva tartotta őt Rodostóban. Szigeti József írja Mikes Kelemen Törökországi levelek (Irodalmi Kk. 1963) című művének bevezetőjében: „Mikes ragaszkodása, látszólag, a személynek szólt ugyan, de lényegében az ügynek, mely ilyen nagy jellemet formált.” Mikes számára a nemzeti függetlenség és idegenuralom-mentes szabadság, illetve a szabadság ügyének szolgálata – tragikus családi okok miatt is – történelmi nemesi szerepvállalás volt.

Életműve – az eredeti és fordításai – a 18. század első felére esik, s szerves része a Rákóczi-szabadságharc és -emi­gráció irodalmának. A mikesi életmű művelődéstörténeti vonatkozásban is jelentős: a magyar világi széppróza megszületését jelzi. „A régi és az új határán áll: betetőzi a múltat, s kaput nyit az újnak, a felvilágosodás korának” – vélekedik Szigeti József (Uo., 33. oldal).

Életútja

Mikes Kelemen a háromszéki Zágonban született református nemesi családban. Szülei az ősi székely nemesi származású zabolai Mikes Pál és csicsókeresztúri Torma Éva voltak. Fiuk születése után az apát a Thököly-féle kuruc megmozdulásokban való részvétel miatt az osztrák parancsnok letartóztatta, majd Fogaras várában különös kegyetlenséggel halálra kínozták, és birtokait elkobozták.

A kis árva gyermekkorát Zágonban, Abafáján (Maros megye), valamint nagybátyja, gr. Mikes Mihály zabolai (Kovászna megye) birtokán töltötte. Özvegy édesanyja hat év után férjhez ment kövesdi Boér Ferenc nemes úrhoz, házasságukból született Kelemen féltestvére, Boér Huszár József. Édesanyjával együtt áttértek a katolikus hitre a nevelőapa hatására, akinek közbenjárására Mikes Kelemen visszakapta régi apai birtokait.

1700 és 1707 között a kolozsvári jezsuita kollégiumban tanult, ahol klasszikus latin irodalmi műveltséget szerzett. 1707-ben, amikor II. Rákóczi Ferencet Marosvásárhelyen beiktatták fejedelmi székébe, a nagytekintélyű Mikes Mihály kieszközölte a fejedelemnél, hogy unokaöccsét vegye fel udvarába. Néhai apja politikai választását követve (aki Rákóczi mostohaapjának, Thököly Imrének volt a katonája) hosszú éveken át apródként szolgálta a fejedelmet, tehát ebben a minőségben soha el nem szakadt urától. Mikes Rákóczi mellett élte át a győzelmes csaták és lesújtó vereségek napjait, az ország­gyűlések (ónodi és trencséni) viharait és a kuruc szabadságharc hanyatlásának szomorú éveit. Valamivel több mint húsz éves volt, amikor örökre elhagyta Kolozsvárt, s így szeretett szülőhazáját is. 1711 februárjában elkísérte Rákóczit diplomáciai útjára Lengyelországba, ott értesültek az 1711. májusi szatmári békekötésről. Az osztrákok általános kegyelmet ígértek azoknak, akik leteszik a hűségesküt, de Mikes egy pillanatig sem habozott. A fejedelem szolgálata mellett döntött, mert atyjaként szerette és tisztelte őt. Másfél évi ott-tartózkodás után, 1712 novemberében hajóra szálltak, hogy Franciaországba vitorlázzanak XIV. Lajos király meghívására.

Kis kitérővel 1713 februárjában érkeztek Párizsba, ahol éveken át XIV. Lajos király vendégszeretetét élvezhették. Rákóczi állandó vendég volt a versailles-i palotában. Mikes több ifjú nemes társaságában – a fejedelem jóindulata és anyagi gondoskodása révén – megismerhették Párizs nevezetességeit, a francia kultúrát, a francia nyelvet és irodalmat. Ezek hatása későbbi műveiben vált nyilvánvalóvá. Rákóczi és kíséretének lengyelországi, majd franciaországi tartózkodásáról részletesen beszámolt 1717 januárjáig egyik diárium­írója, Szathmáry Király Ádám. A kedvezőtlen politikai helyzet alakulása miatt – 1714-ben Franciaország békét kötött Ausztriával, 1715-ben elhunyt a Napkirály, akinek jóindulatát élvezték a bujdosók – arra kényszerült a fejedelem, hogy egész udvartatásával visszavonuljon a grosbois-i kolostorba, ahol kertészkedett és sokat olvasott. Két éven át éltek ott, amikor 1717 őszén III. Ahmed török szultán meghívást intézett az emigrációban élő fejedelemhez, megígérve, hogy – az osztrákok elleni bosszúvágytól fűtve – visszasegíti Erdély fejedelmi székébe.

1717. október 10-én érkeztek Gallipoliba. A fejedelem kíséretében ötven-ötvenkét ember volt. Mikes Kelemen huszonhét éves volt, amikor a Törökországi levelek megírásába kezdett. Első levelének keltezése így szól: „Gallipoliból, Anno 1717. 10. Octobris.” További leveleiből nyomon követhetjük gyakori lakhelyváltoztatásaikat: Drinápoly, Bujukdere, illetve Jenikő, ahol nagyon rossz körülmények között voltak elszállásolva, de a fejedelem szállása kivételt képezett. Ugyanakkor nagy örömére szolgált, hogy Jenikőből bemehetett a közeli Konstantinápolyba, hogy tisztelegjen a francia követnél. Ez életének egyik ritka és kellemes epizódja volt. Mivel jól beszélt franciául, a követ felesége, M-me Bonnac szívesen látta vendégei között. Mikes örült, hogy kulturális környezetben lehet. Így ír róla: „Az asszony olyan, mint egy darab nádméz… olyan az asszonyok között, mint a jóféle gyöngy a többi gyöngyök között” (18. levél) Utalást tesz egyik levelében arra, hogy könyveket is kölcsönzött neki.




Liezen-Mayer Sándor: Rákóczi Rodostóban

Végül két és fél éves hányódtatás után, 1720. április 24-én megérkeztek Tekirdagba, magyarul Rodostóba, amely a Márvány-tenger partján terül el. „Mi itt igen szép kies helyt vagyunk… Lóháton innét Constantinápolyba két nap el lehet menni, tengeren pedig egy nap.” Ebben a kis városkában, 120 kilométerre a fővárostól, négy nemzet élt csendben, békében: török, görög, örmény és zsidó. A bujdosóknak lakhelyül egy egész utcát jelöltek ki, az örmények jól gondozott házait bocsátották rendelkezésükre. A Porta gondoskodott teljes ellátásukról, és harminc janicsár őrizte biztonságukat. A fejedelemnek külön palotát biztosítottak, gróf Bercsényi Miklósnak pedig távolabb egy egész birtokot adtak lakóhelyül.

1722-ben édesanyja, Boér Ferencné Torma Éva levelet írt Rodostóba fiának, amely csak egy év múlva jutott el hozzá. Mikes Kelemen boldog meghatottsággal vette édesanyja keze írását, amelyben ez állt: „Bárcsak az én halálom előtt való látásodban örvendeztetne meg az én Istenem! Az igaz, hogy jószágodat mind másnak adták (…) Jobb a magad hazájában lenned, hogysem az idegenek között.” Kelemen megindult lélekkel írta anyja sorai alá: „Ó édes Jézusom, hálákat adok szent felségednek, hogy annyi sok bujdosásom után árva szolgálódnak megadtad levelét látnom! (…) Tartsd meg dicsőségedben tovább, és add meg, édes Teremtőm, árva szolgálódnak azt a vigasztalást, hogy még ebben az életben láthassam és dicsérhessem szent nevedet vele együtt.”

De mindezek ellenére nem igényelte anyja közbenjárását, mert érezte, hogy nem tud elszakadni a fejedelemtől, szégyellte volna szerencsétlenségében magára hagyni őt. A 22. levelében ezt írja: „Az erdélyi nemesember felől nem lehet nagyobb gyalázatot mondani, mint azt, hogy az adomért szolgál (…) ő csak a becsületéért szolgál.”

1725-ben a fejedelem legbizalmasabb emberei közé fogadta, előléptette kamarássá, akinek pénzügyeit kellett intéznie. Élete legszomorúbb napjáról, 1735. április 8-ról, II. Rákóczi Ferenc haláláról így ír: „Az Isten árvaságra téve bennünket ezen az idegen földön, és kivevé közülünk a mi édes Urunkot és Atyánkot (…) ki sem lehet mondani, micsoda nagy árvaságra jutottunk (…) nagy sírás és keserűség vagyon itt” – 112. levél. A konstantinápolyi jezsuita rend temetőjébe édesanyja, Zrínyi Ilona mellé temették.

Öt héttel később így fogalmazott a 114. levelében: „Eddig csak belsőképpen voltam magyar, vagy székely, de már külsőképpen is: mert 27 esztendő múltán ma tettem le a francia köntöst”, amit csak a fejedelem kedvéért viselt. Azután boldogan csak székely viseletet hordott. Abban jobban és kissé otthon érezhette magát.

1740-ben Mikes Kelemen 50 éves volt, amikor Mária Terézia királynő lépett trónra, és akkor a kisszámú bujdosó a konstantinápolyi osztrák követség útján kegyelemért folyamodott a kegyelmes szívűnek hitt császárnőhöz, de az elutasította kérelmüket. Mikes mellől évente több emigrációban élt bujdosótársa elhunyt.

1758. december 20-án, 69 évesen írta utolsó levelét képzeletbeli nagynénjéhez.

Utolsó, 207. levelében beszámolt báró Zay Zsigmond úrfi elhunytáról. Így 1758 novemberében őt nevezte ki a Porta „básbuggá” (csapatvezetővé), és felvette az ezzel járó „general” címet. „Akik az öreg Rákóczival jöttünk, azokból csak én maradtam”– írja a 207. levélben. A még ott élők, azok mind újak (kb. harminckét–harmincnégy személy), akik ott születtek (a száműzöttek leszármazottai) vagy oda vándoroltak. „Mennyi változáson mentem már által, de az Istennek gondviselése mindenkor velem volt.” Negyvenegy évig írta leveleit. Első levelei még a közeli hazatérés reményétől voltak bizakodóak, de az évek teltével a beletörődés derűs nyugalmával számolt be az eseményekről, és többször idézett erkölcsi példázatokat olvasmányaiból, illetve számtalan fordításából. Leveleskönyve lezárásának – talán – fő oka az lehetett, hogy Konstantinápolyból 1758 decemberében értesítést kapott, hogy engedélyezik erdélyi rokonaival való levelezését. A 68 éves Mikes Kelemen öröme leírhatatlan volt.

Akkor már csak két idősebb rokona élt: báró Boér Huszár József, anyai féltestvére, illetve Mikes István unokatestvére.

Élete utolsó éveiben rendhagyó életvitele nagy boldogsággal töltötte el, mert oly régen vágyott, otthonról érkezett leveleiből híreket kapott familiáriusaitól, akik hazatérésre biztatták. De e vágya beteljesülésének a váratlan pestis örökre véget vetett 1761. október 2-án. A rodostói örmény temetőben helyezték örök nyugalomra, de a török föld Mikesnek nem adott örök nyugalmat, mert a 19. század második felében a város terjeszkedése miatt a temetőt megszüntették. Az elérhető csontokat összegyűjtötték, és egy közös sírgödörbe helyezték.

Életműve

Közismert tény, hogy Mikes Kelemen törökországi leveleit egy Konstantinápolyban élő P. E. grófnőhöz írta, akit „édes néném”-nek nevezett. Hosszú viták után a kutatások kiderítették, hogy képzeletbeli személy volt, tehát a 207 levelet soha nem küldte el. Mikes az irodalmi levél műfajával – szinte ötéves – párizsi tartózkodása alatt ismerkedett meg. Olvashatta Madame de Sévigné leveleit, és feltételezhető, hogy Montesquieu Perzsa levelek című művét is.

Hopp Lajos szerint: „Az írói eredetiség nem zárja ki az alkotó kölcsönhatások formáit: egy külföldi irodalmi modell (téma, stílus, műfaj) alkotó felhasználásának, átlényegítésének a folyamata magában rejtheti az újat teremtő egyéniség orginális vonásait, a nemzeti jelleg és irodalmi hagyomány megkülönböztető sajátosságait.” (Uo. 222. old.)




A levelek 1794-es kiadásának címlapja.
Képek: Wikipédia

Leveleskönyve ma is érdekes olvasmány, de ugyanakkor kordokumentum is, amelyben az író beszámol a kuruc szabadságharc Törökországba kényszerült hőseinek, vezéreinek tragikus, sivár életéről és haláláról. Megörökítette a törökországi száműzetés mindennapjait, az ott élő népek szokásait, életvitelét. Rákóczi udvartartását részletesen bemutatja, amely a hangos dobpergés jelezte reggeli és estéli kötelező kápolnai ima között zajlik. „Egy klastromban nincsen nagyobb rendtartás” – vélekedik Mikes Kelemen. Délelőtt szobájában olvasott, írt – javítgatta a Vallomásokat, majd vallásos elmélkedéseket, 1721-től pedig állambölcseleti műveket írt latin és francia nyelven; 1732-től Politikai és erkölcsi végrendelet című munkáján dolgozott –, vagy a kapott levelekre válaszolt. Rákóczi nemcsak gondolkodásában, hanem életgyakorlatában is szembefordult főúri osztálya tagjainak szokásaival. Ennek igazolása a fejedelem napirendje: ebéd után fogadta a követeket, külországi látogatókat, majd a műhelyben fúrt-faragott, az esztergán dolgozott. „Olyan, mint egy mesterember (…) és úgy izzad, mintha munkája után kellene enni kenyerét.” (88. levél). Veress Dániel: A rodostói csillagnéző című esszéjében (69. oldal) megjegyzi: „Rákóczi hat maga készítette gyertyatartóját ma is őrzik Kassán.”

Továbbá csodálattal ír az ottani mediterrán éghajlatról, a szép és dús növényzetről, amelyet nem mulasztja el összehasonlítani az erdélyivel. Gyakran beszámol szeretett nénjének olvasmányairól, egy-egy tanulságos epizódot kiragadva. Nem ritkán reflektál az európai vagy török politikai változásokra.

Mikes szűnni nem akaró honvágya, emésztő gondolatai szülőföldjére szálltak – a 13. levélben írta még 1718 májusában: „A való, nehéz Zágon nélkül ellenni, nehéz minden esztendőben 12 hónappal vállamot terhelni”. Egy év múlva pedig így fogalmazott a 30. levélben, amikor még Ázsia partjain bizonytalanul tengődtek: „Azon nem törődöm, hogyan éltek a bithiniai királyok a rómaiak idejében, hanem hogy nem Háromszéken vagyok.” 1720 májusában keserűen tréfálkozott: „Úgy szeretem már Rodostót, hogy el nem felejthetem Zágont.” (37. levél)

A hazaszeretet, a szülőföldhöz való hűség legmeghatóbb művészi megnyilatkozásai a következő sorai a 142. levélből: „A várossal átellenben szakad a Dunába az édes Olt vize. Azt sem láthattam suhajtás nélkül: mert olyan édes hazából foly ki, ahonnét 31 esztendeje vagyok kirekesztve.” Amikor a pasa egy levéllel Jászvásárba küldte a vajdához, útközben a Keleti-Kárpátok bérceit szemlélve szomorú szívvel vetette papírra: „…ha Erdélyt meg nem láthatom is, de a köpenyegit meglátom, mert az erdélyi havasok mellett megyünk el. Ha Zágonban sert nem ihatom is, iszom a Bozza víziből.” (146. levél) Bármiről írt, mindig az elvesztett szülőhaza képe lebegett előtte. Idéznék egy újabb példát: „Mi haszna vagyon egy éhenhalónak abban, hogy Kolozsvárt jó kenyeret sütnek.” Sötét humorú megjegyzés.

A háromszéki éles eszű ifjú nemes a fejedelem szeme előtt, az ő példáját követve érett művelt, világlátott, sokat tapasztalt, olvasott férfiúvá, aki felismerte a tanulás, a tudás értékét, fontosságát. A 147. levélben ezt írja: „Az ész tanulás nélkül csak olyan, mint amely föld parlagon áll.”

Nem kerülték el a figyelmét a nyugat-európai országokban végbemenő gazdasági változások, a korai polgárosodás jelei: „az országokban (…) mindenféle tudományok és mesterségek virágoznak.” Mikes társadalomszemlélete, erkölcsfilozófiája és lelki-érzelmi világa sokat változott az emigráció hosszú évei alatt, miközben állandóan képezte magát, nyelveket tanult (lengyelt, franciát). Még a távolból is nemzetének, országának haszna és jövője foglalkoztatta a polgárias igények szempontjából. Igen érdekes megállapítása, miszerint: „Egy országnak a boldogsága az iffiakot való jó neveltetésekből áll – a tudományokat és mesterségeket amikor kezdik tanulni”. Majd így folytatja: „A mi boldogtalan országunkban mindezekre alkalmatossága nincsen egy iffiúnak, noha mindezekre olyan alkalmatos volna, mint akármely nemzet.” A 62. levélben rendkívül haladó nézeteket hangoztat: „Egy nemes deáknak idővesztés 13 esztendőkig a deák nyelvet tanulni, mivel amellett más egyéb hasznos tudományt is tanulhatna.” Továbbá szorgalmazza a physica, geometria és geográfia tanulását. „Nézzük meg, hogy annyi tanulás után mit tud, és hogyan használhat-é valamit tudományával az országnak és magának?”, „Hacsak egy könyvet fordítana meg (le!) életében, azzal mind magának, mind másoknak használna, és látná gyümölcsét annyi esztendeig való tanulásának.” Szellemesen, de ironikusan beszél a magyar nemesek dőzsölő, tunya életmódjáról, mely a kártyázásban, „a sok hejjehujjában és a virradatig tartó részegségben”, némelykor vadászatokban ölt testet. A gondolatmenet így folytatódik: „Egy parasztember gyermekének még haszontalanabb a latin tanulás, és jobb volna, mihent írni, olvasni tud, valamely mesterségeket tanulni, mivel a mesterségek és a kereskedések hajtanak hasznot egy országban”, valamint: „Egy tudatlan tanácsúr olyan egy országban, mint egy üres hordó a pincében.” Megállapítható, hogy a mikesi életideál legfőbb tartalma a munka. Az ő szemében a henyélő élet üres, csak tunyaság és tudatlanság hordozója. A munka és tanulás Mikes műveiben az emberi élet két alapvető tényezője.

Ez a 62. levél a még ifjú, harmincöt éves, de egy tapasztalt, képzett ember bölcsességével bíró jó hazafi életszemléletének kinyilatkoztatása: „Mint hazafi, azt akarnám, hogy a tudomány oly közönséges volna nálunk, valamint a tudatlanság!”

Végül ejtsünk szót Mikes Kelemen másik, nálunk akkor még teljesen szokatlan, rendkívül haladó nézetéről: a leányok iskoláztatásáról. Az író fájlalja, hogy azok írni-olvasni sem tudnak. A nemes lányok csak a hímzéshez és tánchoz értenek, a szegényleányok belehalnak a munkába, már zsenge koruktól keményen dolgoztatják. Végkövetkeztetésként megállapítja: „Az iffiak taníttatása mellett a leányok taníttatása is éppen olyan fontos az országnak.”

 

(Folytatjuk)

Irodalom:

Hopp Lajos: Mikes világa. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.

Mikes Kelemen: Törökországi levelek. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1963. A bevezetőt írta Szigeti József

Mikes Kelemen Összes Művei. Törökországi levelek és Misszilislevelek. A budapesti Akadémiai Kiadó gondozásában. 1966.

Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 3. köt. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1994. Főszerkesztő Dávid Gyula

Veress Dániel: Így élt Mikes Kelemen. Budapest, 1978.

Veress Dániel: A rodostói csillagnéző. Kalauz Mikes Kelemen Leveleskönyvéhez. Kismonográfia. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1972.

Lászlóffy Aladár: Mikestől – magunkig. 300 éve született Mikes Kelemen. Helikon – 1971/35. szám

Molnos Lajos: Levél Rodostóba. 300 éve született Mikes Kelemen. Helikon, 1971/35. szám

Mikes Kelemen élete és néhány válogatott levele. Tamási Áron Mikesről szóló bevezető tanulmányával. Szentimrei Jenő előszavával. Hasznos Könyvtár 6. szám, Brassó, 1936.

Négyesy László: Képes magyar irodalomtörténet. I. kötet, Budapest, 1906.

 

Webográfia:

https://www.arcanum.hu/hu/on­line-­kiadvanyok/MagyarIrodalom-magyar-irodalomtortenet-1/magyar-irodalomtortenet-pinter-jeno-5116/4-a-magyar-irodalom-a-xviii-szazadban-F17/

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.

Andrásfalvy Bertalan

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.

Andrásfalvy Bertalan: A Trianonhoz vezető útról

A trianoni békediktátum az európai történelem egyik legvitathatóbb határozata és egyenes következménye volt a magyarságról évszázadok folyamán itt kialakult képnek. Ennek a mindenképpen torz képnek a kialakulásáért mi is felelősek vagyunk, de ezen túl is terhel minket a felelősség abban, hogy ezt a magyar nép, társadalom sajátos belső alakulása, a nemzet meghasonlása és végzetes megosztása is lehetővé tette. Ennek részletesebb megismerése, bevallása a mai napig is hiányzik történelmi tudatunkból, történelmünket összefoglaló kötetekből és tankönyveinkből. Asztalos Miklós történész egyik tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 13. században a nagy hatalommal rendelkező főurak „rendi nemzete” nemcsak az ország vezetését sajátította ki magának, hanem a történelmi szemléletet alakító történetírást is. Ettől kezdve szinte máig, több történeti tényt és következményeit ennek a kapzsi hatalmi körnek a szemszögéből ítéltünk meg, illetőleg erőszakkal is töröltünk történetírásunkból. Ezeket a vitatható vagy elhallgatott tényeket sorolom itt fel, és csak utalok néhány, állításaimat igazoló forrásra.