Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Bolyai Farkas ismeretlen ismerősei

Carl Stamitz, Johann Erichson és Nicolaus Theodor Reimer

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

Évekkel ezelőtt, egyszer felfedeztem Koncz József színész emléklapján egy magyar nyelvű részletet a Hamletből: Polonius tanácsait fiához Laerteshez, amikor az külföldre utazott. Meglepetés volt, mert a kötet szerkesztői sem vették észre Kazinczy Ferenc (1759–1831) 1790-es németből erősen átírt szövegét, ami igaz, kevésbé ismert. Magam is csak az Országos Széchényi Könyvtár segítségével kaptam meg ezt a Hamlet-fordítást, és akkoriban egy külön tanulmányt írtam ennek részleteiről. Később nagy öröm volt hallani és olvasni Darvay Nagy Adrienne kutatásairól is, akinek Kótsi Patkó János, avagy a Hamlet-kód (Theatron, 2011) című könyvéből az is kiderült, hogy az első magyar nyelvű Hamlet-előadást Kolozsváron már 1793. november 23-án bemutatták.

Most ismét egy újdonsággal szolgálhatok. Sikerült beazonosítanom három olyan aláírót, akik ismeretlenül, adatok nélkül szerepelnek a fenti Bolyai-emlékkönyvben. A Bolyai-irodalomban eddig még csönd volt azzal kapcsolatban, hogy ez a három német író találkozott volna Bolyai Farkassal. Az említett három férfi Carl Stamitz zeneszerző és karmester, Johann Erichson teológus és esztéta, valamint Nicolaus Theodor Reimer matematikus.




Carl Stamitz

Bolyai Farkas jénai tartózkodása alatt, 1796. szeptember 26-án kapott emléklapot Carl Stamitz (1745–1801) cseh származású német zeneszerzőtől. Nem tudott erről a Bolyai-kutatás, mert az említett kötetben ugyan szerepel az az emléklap, amit Stamitz Bolyainak adott, a kötet szerkesztői azonban a karmester nevét Starnitznak betűzték ki, Stamitz helyett, így beazonosítani sem lehetett a levélke szerzőjét, ismeretlen maradt.

Stamitz Mannheimben született az udvari zenekar koncertmesterének fiaként, később maga is ott lett hegedűs. Angliában és Oroszországban tett hangversenykörutakat, majd 1785-ben telepedett le Párizsban. 1794-től a jénai zenekarban működött karmesterként. Elég nagy nélkülözésben és adósságban élt. Négy gyermeke született, de mind korán meghaltak, ahogyan a felesége is, akit Stamitz alig 10 hónappal élt csak túl. Remek zeneszerző volt, írt versenyműveket és kvartetteket, triókat és szonátákat, valamint számos szimfóniát is. Operái sajnos, elvesztek. Halála után a könyvtárában sok alkimista munkát találtak.

Csak sejteni lehet Bolyai Farkassal való találkozásának okát. Stamitz kapcsolatban állt a jénai egyetemmel, lehet tanított is ott, de ez ma még nem egészen tisztázott. Talán ezért találkozhattak, mindenesetre Bolyai szeptember végén már búcsúzkodott Jénától. Érdekes az emléklapon szereplő „bensőségesen engedelmes szolgája” szóhasználat (feltéve, hogy helyes a kézírás kibetűzése), lévén Stamitz 30 évvel volt idősebb Bolyainál.

„Vidáman és bölcsen élni

Okosan, szabadon gondolkodni.

Ez emel fel bennünket

Ez tesz boldoggá.

 

Emlékül az Ön bensőségesen engedelmes szolgája

Carl Stamitz

karmester

Jéna, 1796. szeptember 26.”

 




Johann Erichson

Johann Erichson (1777–1856) német teológussal és esztétával szintén Jénában találkozott Bolyai 1796 szeptemberében. Erichson akkoriban a jénai egyetemen tanult, Farkassal szinte egyidős volt. Ismeretes, hogy Bolyai Farkas az ifjabb báró Kemény Simon társaként indult külföldre, de már Zilahon megbetegedett, és csak jóval később indult el újból. Kemény Simonnak úgy kellett aztán rábeszélnie, hogy ne maradjon Bécsben, hanem jöjjön ő is Jénába. Szerencsére Bolyai hallgatott rá. Később önéletrajzában ezt írta: „Jénában akkor tanított Fichte, Schiller nem tanított, de szerencsénk volt tisztelni”.

Erichson Stralsundban született. 1783 és 1795 között az ottani Szent Katalin kolostorbeli iskolába járt, majd 1795 és 1798 között Jénában, aztán 1799-ben Greifswaldban a teológián tanult. 1800-ban doktorált. Főleg filozófiai és esztétikai kérdések iránt érdeklődött. 1804-ben teológiai kandidátus lett, és filozófiai doktorátust is szerzett. Berlini és drezdai tartózkodása után 1805-ben Bécsbe ment, megismerkedett Ludwig van Beethovennel (1770–1827), Johann Wolfgang von Goethével (1749–1832) és Karl August Varnhagen von Ensével (1785–1858) is. Utóbbi többször megerősítette, hogy finom ízlése és éles ítélete van, legalábbis Erichson ezt később így mesélte. 1814-ben tért vissza Greifswaldba, ahol 1830-tól lett rendes professzor az egyetemen.

A tőle kapott emlékkönyvi levélkén Goethe 48. velencei epigrammája olvasható. Ez 1796-ban jelent meg a ­Friedrich Schiller (1759–1805) által szerkesztett Musen-Almanachban. Gondolom, az akkor frissen olvasott irodalmi élménye inspirálhatta így ­Erichsont, hogy pont ezeket a sorokat írta Bolyainak.

„Menjetek a balomhoz ti gonoszok, mondja majdan az Úr,

És ti jóravalók, álljatok csendesen a jobbomhoz.

Igen! de remélhetőleg még fog valamit mondani:

Jertek értelmesek, álljatok velem szembe.

 

J. I. Erichson Stralsundból

Jéna, 1796 szeptemberében”

 

Nicolaus Theodor Reimer (1772–1832) német matematikus volt, bár foglalkozott irodalommal és zenével is. Tanult matematikát, jogot, teológiát és filológiát. Professzora, sőt egy időben rektora is volt a kieli egyetemnek. Viszonylag keveset publikált, matematikából is főleg történeti kérdésekkel foglalkozott.

Bolyai Farkas Göttingenben találkozott Reimerrel, miután 1796. október 11-én több magyar társával beiratkozott az egyetem filozófiai falkultására. Bolyai életére nagy hatást gyakoroltak a göttingeni évek, és bár volt, hogy sokat kellett nélkülöznie, mégis élete egyik legszebb időszaka volt ez. Itt ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot Carl Friedrich Gauss (1777–1855) német matematikussal, aki szintén ott volt egyetemista.

A Reimertől kapott emléklap érdekessége, hogy görögül van írva. Az emléklapon aláhúzva szerepel, hogy „Plato apud Plutarch”, vagyis „Platón mondja Plutarkhosznál”:

 

„Mivel már minden tudományban, mint sima és finom tükörben, megjelennek a megismerhető igazság nyomai és képei, leginkább a többiek vezetője és középpontja – a geometria – serkenti és figyelmezteti az észt, mintegy megtisztítva és lassanként megszabadítva azt az érzésektől. (Platón mondja Plutarkhosz­nál)

Saját emlékét buzgón ajánlja

Nicolaus Theodorus Reimer

a filozófia doktora

Göttinga, 1799. május 31.”

 

A Bolyai-emlékkönyvben még több mint kéttucatnyi további ismeretlen aláíró van. Aki kedvet érez egy kis 18–19. századi – igaz, nem feltétlenül könnyű – művelődéstörténeti kalandozáshoz, vegye elő ezt a kötetet, hátha sikerül még beazonosítania további személyeket. Biztos vagyok benne, hogy izgalmas kutatásban lesz része!

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.

Andrásfalvy Bertalan

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.

Andrásfalvy Bertalan: A Trianonhoz vezető útról

A trianoni békediktátum az európai történelem egyik legvitathatóbb határozata és egyenes következménye volt a magyarságról évszázadok folyamán itt kialakult képnek. Ennek a mindenképpen torz képnek a kialakulásáért mi is felelősek vagyunk, de ezen túl is terhel minket a felelősség abban, hogy ezt a magyar nép, társadalom sajátos belső alakulása, a nemzet meghasonlása és végzetes megosztása is lehetővé tette. Ennek részletesebb megismerése, bevallása a mai napig is hiányzik történelmi tudatunkból, történelmünket összefoglaló kötetekből és tankönyveinkből. Asztalos Miklós történész egyik tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 13. században a nagy hatalommal rendelkező főurak „rendi nemzete” nemcsak az ország vezetését sajátította ki magának, hanem a történelmi szemléletet alakító történetírást is. Ettől kezdve szinte máig, több történeti tényt és következményeit ennek a kapzsi hatalmi körnek a szemszögéből ítéltünk meg, illetőleg erőszakkal is töröltünk történetírásunkból. Ezeket a vitatható vagy elhallgatott tényeket sorolom itt fel, és csak utalok néhány, állításaimat igazoló forrásra.

Ábrám Zoltán

A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is az egykori magyar jelenlétre utal. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek.

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”