Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Bolyai Farkas ismeretlen ismerősei

Carl Stamitz, Johann Erichson és Nicolaus Theodor Reimer

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

Évekkel ezelőtt, egyszer felfedeztem Koncz József színész emléklapján egy magyar nyelvű részletet a Hamletből: Polonius tanácsait fiához Laerteshez, amikor az külföldre utazott. Meglepetés volt, mert a kötet szerkesztői sem vették észre Kazinczy Ferenc (1759–1831) 1790-es németből erősen átírt szövegét, ami igaz, kevésbé ismert. Magam is csak az Országos Széchényi Könyvtár segítségével kaptam meg ezt a Hamlet-fordítást, és akkoriban egy külön tanulmányt írtam ennek részleteiről. Később nagy öröm volt hallani és olvasni Darvay Nagy Adrienne kutatásairól is, akinek Kótsi Patkó János, avagy a Hamlet-kód (Theatron, 2011) című könyvéből az is kiderült, hogy az első magyar nyelvű Hamlet-előadást Kolozsváron már 1793. november 23-án bemutatták.

Most ismét egy újdonsággal szolgálhatok. Sikerült beazonosítanom három olyan aláírót, akik ismeretlenül, adatok nélkül szerepelnek a fenti Bolyai-emlékkönyvben. A Bolyai-irodalomban eddig még csönd volt azzal kapcsolatban, hogy ez a három német író találkozott volna Bolyai Farkassal. Az említett három férfi Carl Stamitz zeneszerző és karmester, Johann Erichson teológus és esztéta, valamint Nicolaus Theodor Reimer matematikus.




Carl Stamitz

Bolyai Farkas jénai tartózkodása alatt, 1796. szeptember 26-án kapott emléklapot Carl Stamitz (1745–1801) cseh származású német zeneszerzőtől. Nem tudott erről a Bolyai-kutatás, mert az említett kötetben ugyan szerepel az az emléklap, amit Stamitz Bolyainak adott, a kötet szerkesztői azonban a karmester nevét Starnitznak betűzték ki, Stamitz helyett, így beazonosítani sem lehetett a levélke szerzőjét, ismeretlen maradt.

Stamitz Mannheimben született az udvari zenekar koncertmesterének fiaként, később maga is ott lett hegedűs. Angliában és Oroszországban tett hangversenykörutakat, majd 1785-ben telepedett le Párizsban. 1794-től a jénai zenekarban működött karmesterként. Elég nagy nélkülözésben és adósságban élt. Négy gyermeke született, de mind korán meghaltak, ahogyan a felesége is, akit Stamitz alig 10 hónappal élt csak túl. Remek zeneszerző volt, írt versenyműveket és kvartetteket, triókat és szonátákat, valamint számos szimfóniát is. Operái sajnos, elvesztek. Halála után a könyvtárában sok alkimista munkát találtak.

Csak sejteni lehet Bolyai Farkassal való találkozásának okát. Stamitz kapcsolatban állt a jénai egyetemmel, lehet tanított is ott, de ez ma még nem egészen tisztázott. Talán ezért találkozhattak, mindenesetre Bolyai szeptember végén már búcsúzkodott Jénától. Érdekes az emléklapon szereplő „bensőségesen engedelmes szolgája” szóhasználat (feltéve, hogy helyes a kézírás kibetűzése), lévén Stamitz 30 évvel volt idősebb Bolyainál.

„Vidáman és bölcsen élni

Okosan, szabadon gondolkodni.

Ez emel fel bennünket

Ez tesz boldoggá.

 

Emlékül az Ön bensőségesen engedelmes szolgája

Carl Stamitz

karmester

Jéna, 1796. szeptember 26.”

 




Johann Erichson

Johann Erichson (1777–1856) német teológussal és esztétával szintén Jénában találkozott Bolyai 1796 szeptemberében. Erichson akkoriban a jénai egyetemen tanult, Farkassal szinte egyidős volt. Ismeretes, hogy Bolyai Farkas az ifjabb báró Kemény Simon társaként indult külföldre, de már Zilahon megbetegedett, és csak jóval később indult el újból. Kemény Simonnak úgy kellett aztán rábeszélnie, hogy ne maradjon Bécsben, hanem jöjjön ő is Jénába. Szerencsére Bolyai hallgatott rá. Később önéletrajzában ezt írta: „Jénában akkor tanított Fichte, Schiller nem tanított, de szerencsénk volt tisztelni”.

Erichson Stralsundban született. 1783 és 1795 között az ottani Szent Katalin kolostorbeli iskolába járt, majd 1795 és 1798 között Jénában, aztán 1799-ben Greifswaldban a teológián tanult. 1800-ban doktorált. Főleg filozófiai és esztétikai kérdések iránt érdeklődött. 1804-ben teológiai kandidátus lett, és filozófiai doktorátust is szerzett. Berlini és drezdai tartózkodása után 1805-ben Bécsbe ment, megismerkedett Ludwig van Beethovennel (1770–1827), Johann Wolfgang von Goethével (1749–1832) és Karl August Varnhagen von Ensével (1785–1858) is. Utóbbi többször megerősítette, hogy finom ízlése és éles ítélete van, legalábbis Erichson ezt később így mesélte. 1814-ben tért vissza Greifswaldba, ahol 1830-tól lett rendes professzor az egyetemen.

A tőle kapott emlékkönyvi levélkén Goethe 48. velencei epigrammája olvasható. Ez 1796-ban jelent meg a ­Friedrich Schiller (1759–1805) által szerkesztett Musen-Almanachban. Gondolom, az akkor frissen olvasott irodalmi élménye inspirálhatta így ­Erichsont, hogy pont ezeket a sorokat írta Bolyainak.

„Menjetek a balomhoz ti gonoszok, mondja majdan az Úr,

És ti jóravalók, álljatok csendesen a jobbomhoz.

Igen! de remélhetőleg még fog valamit mondani:

Jertek értelmesek, álljatok velem szembe.

 

J. I. Erichson Stralsundból

Jéna, 1796 szeptemberében”

 

Nicolaus Theodor Reimer (1772–1832) német matematikus volt, bár foglalkozott irodalommal és zenével is. Tanult matematikát, jogot, teológiát és filológiát. Professzora, sőt egy időben rektora is volt a kieli egyetemnek. Viszonylag keveset publikált, matematikából is főleg történeti kérdésekkel foglalkozott.

Bolyai Farkas Göttingenben találkozott Reimerrel, miután 1796. október 11-én több magyar társával beiratkozott az egyetem filozófiai falkultására. Bolyai életére nagy hatást gyakoroltak a göttingeni évek, és bár volt, hogy sokat kellett nélkülöznie, mégis élete egyik legszebb időszaka volt ez. Itt ismerkedett meg és kötött életre szóló barátságot Carl Friedrich Gauss (1777–1855) német matematikussal, aki szintén ott volt egyetemista.

A Reimertől kapott emléklap érdekessége, hogy görögül van írva. Az emléklapon aláhúzva szerepel, hogy „Plato apud Plutarch”, vagyis „Platón mondja Plutarkhosznál”:

 

„Mivel már minden tudományban, mint sima és finom tükörben, megjelennek a megismerhető igazság nyomai és képei, leginkább a többiek vezetője és középpontja – a geometria – serkenti és figyelmezteti az észt, mintegy megtisztítva és lassanként megszabadítva azt az érzésektől. (Platón mondja Plutarkhosz­nál)

Saját emlékét buzgón ajánlja

Nicolaus Theodorus Reimer

a filozófia doktora

Göttinga, 1799. május 31.”

 

A Bolyai-emlékkönyvben még több mint kéttucatnyi további ismeretlen aláíró van. Aki kedvet érez egy kis 18–19. századi – igaz, nem feltétlenül könnyű – művelődéstörténeti kalandozáshoz, vegye elő ezt a kötetet, hátha sikerül még beazonosítania további személyeket. Biztos vagyok benne, hogy izgalmas kutatásban lesz része!

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

1956 szeptembere folyamán több gyűlést tartottak különböző erdélyi magyar kulturális központokban. Szeptember 8-án a Bolyai Tudományegyetem párt­alapszervezete jelezte, hogy az SZKP XX. és az RMP II. kongresszusa miatt felélénkült az ifjúság. Szeptember 9-én a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Intézetben kijelentették, hogy teljesen elkötelezték magukat a szocialista művészet oldalán, felvéve a harcot a burzsoá ideológia ellen. Ezen a gyűlésen Kovács Zoltán festőművész kimondta, hogy e szavak nem biztos, hogy a valóságot fedik, és viselni kell a tévedések következményeit. Szeptember 13-án a Román Akadémia kolozsvári fiókjában is megjelent az igény a változásra. Felmerült a központosítás lazításának, a Bukaresttől való függés eltörlésének, a nyugati tanulmányutak biztosításának és a nyugati feltételek megteremtésének kérdése. Szeptember 17-én a Kolozsvári Állami Magyar Operában tartott gyűlésen Székely Károly elmondta, hogy az intézményből kihalt a szeretet és az emberiesség. A bírálat hiányát a félelemnek tulajdonította. A Kolozsvári Állami Magyar Színházban hasonlóan fogalmazott szeptember 7-én Szakács György díszlettervező, ám a tartományi pártbizottság jelen levő titkára, Dumitru Nițov szerint ez bírálatnak minősül, de nem elég mély és bátor.

Egy héttel a magyar forradalom kirobbanása után, 1953. október 30–31-én a temesvári egyetemisták a romániai kommunista rendszert alaposan megrázó tiltakozást szerveztek. Az ország nyugati részén valóságos forradalmi hangulat uralkodott, százával alakultak ki a diktatúrával szembenálló kezdeményezések. A Béga-parti diáklázadás megfékezésére a kommunista párt által mozgósított elnyomó gépezet azonnal intézkedett, és a diákok nagy részét letartóztatta.

Nyitrainé Deák Berta

Nyitrainé Deák Berta 1912. szeptember 16-án született Homoródújfaluban, ahol édesapja, Deák Mózes kántortanító volt. Az édesapai gyökerek a szomszédos Homoródkarácsonyfalvára vezethetők vissza. Édesapja korán meghalt, édesanyja, Bedő Berta, ezután sokáig egyedül nevelte három leányát. Egész életét a bástyán állva élte le. Lelkészi munkássága nagyrészt az elmúlt rendszer időszakára esett, amikor nem is volt olyan könnyű kiállni és megmaradni az igazság, a hit, a bátorság bástyáján. Neki sikerült, s védte azt, ami rábízatott: anyanyelvét, népét, hitét, templomait, a zsoltárt, a népdalt.

Minden önéletrajzi vonatkozású írás szubjektív. Ha a szerző az objektivitás szemüvegét szándékozik is önmagára illeszteni, attól még nem tud elszakadni a történések számbavétele rendjén fel-felbukkanó események megidézésekor feltüremkedő érzésektől. Egy-egy arc, egy-egy találkozás újra megidézése így ad enyhületet, lelki békét a keserű, gyomorszorító fanyarságba. Az ember, a szerző magát írja, s magán keresztül látja és láttatja a világot.

Gyimesy (felvett név – T. Cs. B.) Kásás Ernő 1901. április 15-én született Gyergyószentmiklóson, de már párhetes korában átköltöztek szülei Sepsiszentgyörgyre. Fiatal éveit itt töltötte, itt volt a Székely Mikó Kollégium tanulója. Nagyapja, Kásás György a közeli Előpatakon volt iskolaigazgató és tanító, valamint vendéglőtulajdonos. Édesapja Kásás Sándor kereskedő volt, aki a Székely Mikó Kollégium földszintjén egy „mindenes” boltot működtetett – az akkori kaszinó épülettől a harmadik üzlethelyiség volt ez. Rokonaiként tartotta számon Orbán Balázs néprajzkutatót és Benedek Elek meseírót. A főiskola elvégzése után Budapesten élt, majd az 1956-os forradalom után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.

széki vérengzés. A széki Bertalan, Juhos-Kiss Sándor

Ki ne ismerné azt a bölcs mondást, miszerint életünk során a legnagyobb élmény az önmagunkkal való találkozás? Bizony elmondhatjuk, hogy egész életünkben semmire sem vágyunk jobban, mint erre! Mert gyakran egy egész élet sem elég ahhoz, hogy megválaszoljuk magunknak a kérdést, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit hoztunk magunkkal, és amit hoztunk, azzal mit is kezdjünk? Olyan nagy kérdések ezek, amelyek, főleg egy adott életkor után, gyakran álmatlanná tudják tenni az éjszakáinkat. Magam is így vagyok ezzel.

Heizer család, Tihany

Hevesi József bár ízig-vérig kolozsvárinak tartotta magát, szülőhelyéről, Tihanyról sosem feledkezett meg. Nyári szabadságait amikor csak tehette, itt töltötte, majd mikor anyagi helyzete már megengedte, egy emeletes nyaralót is építtetett itt magának a Vissz­hang-domb szomszédságában, amelyet 1896. július 10-én, házasságának 10. évfordulóján szentelt fel Halbik Ciprián Gáspár tihanyi apát – az állami tulajdonba vett épület ma is létezik, óvoda működik benne. 

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.